Remélj!
szerző: Eötvös József

    Máriához

Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd;
  Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
  Mi biztosan a szív, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
  Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
  Bút, bánatot, mit ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
  Szerettem hőn, hivebben nem lehet;
S én is csalódtam, s néma bánatomban
  Én is elátkozám az életet.

S egy szív ha volt, mely szívemet megérté,
  Mely értem érezett, egy hű kebel,
Már rég pihen, s a néma sír fölébe
  Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifjú és elhagyatva
  E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? ők sorsomat irígylik
  S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
  S ha kedv derűl fel néha arczomon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
  Mert nem remélhet annyi sírokon.

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
  Kit gyermekek mosolyganak körűl,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
  Ki még szeretni tud, az még örűl.

Oh nézd a rózsafát, téli napokban
  Oly búsan áll, virágtalan, komor;
De zöld borítja újuló tavaszszal,
  És száz virágtól vídám a bokor.

S e szív, mely hajdan elragadva érze,
  Mely forrt, feszűlt gyönyör érzelminél,
E szív ne vetné messze téli álmát,
  Ne hajtna új virágokat? - Remélj!