Reinhardt
szerző: Ambrus Zoltán
Reinhardt idei vendégszereplését az tette emlékezetessé, hogy a közönség minduntalan belezavarodott a szerepébe. Hofmansthal darabjának befejezése után az egész közönség ülve maradt, várakozással tele, és Jób Dániel vígszínházi rendezőnek kellett felvilágosítania az érdeklődőket, hogy nyugodtan hazamehetnek, mert több már nem következik. Ellenben Hebbel "Judith"-jának utolsó felvonása előtt az egész közönség fölkerekedett s csak a hangos figyelmeztetésből tudta meg, hogy a darabnak még nincs vége - pedig Hebbel klasszikus, s a klasszikusok között is tekintély, akit illik ismerni. Sőt a "Makrancos hölgy" után is, és éppen azok kárében, akik legjobban élvezték a jogaiba visszahelyezett előjátékot, egy kis vitatkozás támadt afelől: vajon van-e utójáték is?... ha igen: utójáték-e vagy csak epilóg?... és ha nincs se utójáték, se epilóg, ezt az epilógot maga Shakespeare írta-e vagy a németek költötték hozzá a darabhoz?
Reinhardt előadásait az idén is nagy közönség látogatta és éppen az a közönség, amelyik szereti az amatőrt játszani. Ez a közönség a legkevésbé se türelmes és így aligha fogja megbocsátani Reinhardtnak, hogy Reinhardt őt az idén minduntalan zavarba ejtette. A mi kitűnő berlini barátunk, aki a tömegek lélektanának bátran professzora lehetne, megérezte ezt (annyira megérezte, hogy amíg csak itt volt, folyton mentegetőzött) - kővetkezésképpen fogadni lehet rá, hogy a jövő évben már nem látogat el hozzánk.
Kár vagy nem kár? - erről nem vitatkozom. Arról meg egyáltalán nem is lehet vitatkozni (minden kétségen kívül van), hogy a berliniek idei vendégszereplése nem járt azzal az erkölcsi eredménnyel, amelyet Reinhardt remélt. Az új darabjai határozottan nem tetszettek, a klasszikus előadásai is csak félsikerrel jártak, rendezői ötleteit többen bírálgatták, mint amennyien dicsérték, a színészei közül is csak kettő-három tudott nagyobb hatást elérni.
Mégis, merném vitatni, hogy Reinhardt régibb, zajosabb hatású vendégszerepléseivel nem szerzett nálunk annyi elismerést, tisztelőt és barátot, mint ezzel a kirándulásával, amely "nem ütött be". El lehet mondani, hogy ha az előadásai kevésbé hatottak, mint valaha, neki, magának, az idén nagyobb személyes sikere volt, mint bármikor.
Mivel szerezte volna meg ezt a személyes sikert? Igazgatói bátorságával és ennek megfelelő, szimpatikus nyilatkozataival.
Reinhardtot már régen ismerjük. Tudjuk, hogy jó színész és kitűnő rendező. Olyan lelkiismeretes és különösen olyan leleményes rendező, hogy talán nincs is párja. Dramaturgnak talán nem olyan kitűnő, mint rendezőnek - mert ha például a "Makrancos hölgy"-ben jobban érvényesíti a betűt, mint szokás, ez a lényegesnek, a darab szellemének rovására történik - de azt is meg kell adni neki, hogy ha olykor, mint dramaturg, hibát követ el, még ez a hiba is mindig az író intencióinak a megbecsüléséből fakad. Tudtuk róla azt is, hogy kitűnő színházi üzletember, aki bámulatosan ismeri a közönséget s aki fáradhatatlan azoknak az új és érdekes dolgoknak a kieszelésében, amelyek ennek a nagy gyermeknek az érdeklődését megfoghatják és rácsábíthatják egy kis figyelemre, egy kis komolyságra.
De Budapesten most dokumentálta először, hogy milyen kitűnő ember s milyen kitűnő igazgató. Hogy akármilyen bámulatosan ismeri a közönséget, nem hajhássza a puszta színpadi hatást, s ha egész lelkével rajta van, hogy sikere legyen, nem a színházi, hanem az irodalmi hatást keresi. Hogy a színházban is első neki az irodalom és hogy az írót megbecsüli még magában a törekvésben is, - abban a törekvésben is, amely alig jut túl a dadogáson, mert "Christinas Heimreise" és "Gawan" nem valami tisztán fejezik ki azt, amit íróik mondani akartak.
Reinhardtnak könnyű lett volna kiválasztania a műsorából öt-hat kipróbált, bizonyos hatású darabot, s Budapesten csakis ezekkel parádéznia. Ehelyett, tekintet nélkül arra, hogy eddig milyen eredményt ért el velök, a legújabb kísérleteivel állott elő, s nyilván nem azért, mintha lenézné a budapesti közönséget. Ellenkezőleg, mert érdekelte ennek a közönségnek az ítélete, bemutatta azokat az új írókat is, akiknek a törekvéseiben ő újat, érdekeset, valami szépet is lát. És hogy ezzel a vállalkozással szinte szándékosan tette kockára kirándulásának az anyagi eredményét, elhihetjük neki, az után, amit Budapesten a maga szempontjairól s a színháznak az irodalommal való kapcsolatáról mondott.
Beszélt még a színdaraboknak az élethez való viszonyáról is, a színpad feladatairól, a magyar írók berlini szerepléséről, az ő véletlen magyar származásáról és arról, hogy mért szeret Budapesten vendégszerepelni. Szerényen és okosan beszélt, s amit a maga törekvéseiről mondott, kétségtelenné teszi nemcsak azt, hogy szereti és megbecsüli a mesterségét, de azt is, hogy mennyire tudatában van a felelősségének, hogy mekkora benne a felelősségérzet. Hogy a darab sikere legnagyobb részt az előadó színészektől függ, ennek az elismerését ritkán hallani igazgatótól, aki pláne maga is színész. Megkritizálta a mai közönséget is. "A színházi városokban - mondta - a publikum már nem ismeri a középutat. Méltatni - azt nem tud vagy nem akar... A tömeghangulat, bizonyos álláspontról nézve, igazságos... De néha a nagyon rossz dolgok csak úgy tömeghangulatot váltanak ki, mint a legjobbak."
Mindaz, amit mondott, találó volt és csak őszinte lehetett. Föl kellett fedeznünk benne a jó kritikust is. És ha jövőre nem hozza el a társulatát, hanem egyedül jön el Budapestre felolvasást tartani a színház feladatairól, neki magának bizonyára sokkal nagyobb sikere lesz, mint az idén egész truppjának volt.