Rege
szerző: Zilahy Imre
Egy tündér élt fönn, magasan,
Jeges bércz zord kebelén,
Egyedül volt a havasban,
Ragyogott s fázott szegény!
A bércz örök mosolyára
Szive, lelke megfagyott;
Vad galamb ha arra jára,
Sorsán gyakran zokogott.
Messze földről jött egy ifjú:
Bús, halavány arcza volt;
Mély lelkének örök-titka
Fájdalmával bujdokolt.
A teremtés végső napját,
Az életet, a halált —
Megvet mindent, mit alant lát,
S a mit az égben talált.
De a bércz tündér leánya
Érző szívvel megy felé.
Néma arcza bánatán, a
Rokon lelket föllelé.
És egy érzés és egy álom
És egy forró szenvedély
Vett erőt a mély homályon . . .
Hullámot vert a kedély.
Zeng a vándor iíju ajka:
— Hangján rezg mély érzelem, —
"Oh, mért éljünk itt sóhajtva,
Oh, jer, légy boldog velem!
Lenn a völgyben uj világ van,
Illat a zöld ligeten;
Kunyhó a hárs árnyékában,
Es a szívben — szerelem!
Elhervadsz e vén bércz keblén,
Ifjúságod tovaszáll,
És szemednek kristálynedvén
Csillog a lassú halál.
Oh, a földön is van éden,
Zeng a patak s a madár;
A napsugár fénymezében
Nézd, hiv a távol határ.
A kunyhóban meleg tűzhely,
Kályhánk körül kis család;
Álmod, mely zord ködbe tűnt el,
Újra mosolyog reád.
Jer, szakítsd szét e bilincset,
Pihenj meg e kebelen,
Ránk várnak a legszebb kincsek,
Az ifjúság s szerelem.
Itt csak jégvirág, ha támad,
Itt nincs igaz fájdalom!
Itt átokká lesz a bánat,
Hideggé a sirhalom.
Ott, örülünk a jelennek
És a multért könnyezünk;
Ott áldozunk az Istennek,
S kulcsolva lesz két kezünk!"
Szólt a vándor és a hölgyet,
Nagy, csudás vágy fogta el;
Hívták a mosolygó völgyek,
Földerült a bús kebel.
Bár e bérczek rám szakadnak,
"Rám zúdul nyugot, kelet —
Itt e sziv már nem maradhat
— Szólt — ah, én megyek veled!"