Rapszódia a halálról
szerző: Gáspár Kornél
I.
Bábel mesél, Bábel robog:
Ezer harangot kongatok,
De vad zenémmel túlzsibongom.
Lelkem vihar, lényem titok
S van pár millió rabom, bolondom.
Jó nép. Vakon hódol nekem.
Themzém körül nyüzsögtetem.
Meghajszolom, mulatva rajta.
Sorvasztó ködbe temetem.
Szénporral öntözöm kacagva.
Száz gőzkürt búg, hűs hajnalon
S ő születik, nő, küzd vakon,
Lohol, rohan célhoz nem érve.
Lelkébe mámort zúg dalom,
verejtékével fizet érte.
Szirénáim sikoltanak
S megint ébred, megint szalad.
Lámpái éjjel-nappal égnek.
Mi élete? Egy fordulat
Kis csavarán démoni gépnek.
A gép robog, zúg, zakatol,
Millió bolondom fut, lohol,
Amíg "állj"-t nem sivít az ördög.
Rossz gödör várja valahol.
Én kacagom s tovább dübörgök.
Élet! Hiúság vására! Örök versenyfutás ködbe rejtett cél felé, amelynek különböző nevet adunk! Az egyik gazdagságnak hívja, a másik tekintélynek, a harmadik hírnévnek, a negyedik boldogságnak. Pedig csak egy az igazi közös neve: Halál! Valahol a távolban keressük életünk célját, pedig magunkban hordjuk. Rohanunk, de a Halál máris és mindenkor ott lakik a szívünkben, ebben a folyton ketyegő óraműben. Meg is állíthatná bármelyik pillanatban. Csak törtetünk az előttünk rohanók után. Hátra se pillantunk a maradozókra... "illum praeteritum temnens, extremos inter euntem". Visszük szívünk rejtett lakóját, aki lépten-nyomon felemeli a kezét. Minden, minden felneszelteti: robogó vonat, kocsi, ló, köd, lift, bacilus, elektromos áram, hideg lég, csúszós talaj, tűz, víz - még az eldobott narancshéj is. Földi életünk pedig mindinkább bábeli hajsza képét ölti,
Észre se vesszük, hogy iramunkban minden elmarad, minden visszaszáguld mellettünk, a kézzelfogható közelben. Csak kettő tart ki velünk, legbolondabb iramunkban is: felettünk a határtalan ég, az öröklét tükre és szívünkben a hűséges Halál, az öröklét kapuja.
Westminster dómja, Halál temploma!
Bíbor s babér együtt porlad öledben,
Évszázados, kagylózsongásu csendben.
Szimfónia vagy, amely megkövült
A dermesztő Halál lehelletétől,
De még kövülten is az ég felé tör.
Kapudhoz érve megriad a hang,
Be nem merészkedik a szent homályba.
Mély itt Shakespeare királyainak álma.
Faladhoz érve megtörik a fény,
Gót íveid, festett üvegeid
Be csak borúvá szűrve engedik.
Nem bántja benned szó vagy suttogás
Tört szívű, koronás nők síri titkát.
Némák a boltívek, hűsek a kripták.
Rejtelmed nem bolygatja fénysugár,
Halványan száll derengő glóriája
Kőszobrok: költők, hősök homlokára.
Köröskörül annál mélyebb homály.
Sötét tragédiákból visszajárnak
A bűnös szellemek, a véres árnyak.
Korona, fény, babér, hír, földi vágy
Benned néhány maroknyi porba száll
S fölötte némán trónol a Halál.
Hermelines és babéros porladozók temploma, némaságod ünnepi, áhítatos, az élet zavaros zsivaja után. A görög istenek szobrai foghatók hozzád, sejtető komolyságukkal, a szfinx, legendás rejtelmességével. Milyen jó, hogy a szobrok nem szólalnak meg! Mi szebb a hallgatásnál, amely mögé illúziónk kincsesházából helyezünk tartalmat. Ki mond szebb mesét e földön, mint két szív, amely hallgat és szeret.
Halál nagy temploma, falaid között csak halkan, sejtelmesen zsong a véres múltak emléke, mint a kagylóban a tengerek viharregéinek visszhangja. Megbékülten alusznak itt egymás mellett a fejvesztők és a fejvétetők, Stuart Mária és Erzsébet, Károly király és Cromwell. Jól megférnek az Edvárdok és a Henrikek. Királyok, tudósok, költők egyenlőkké porlanak. Ha kiemelnőnk hamvaikat, ki mondaná meg, melyik volt a szilaj, korlátolt Oroszlánszívű Rikárd és melyik a fennkölten szelíd, nagy Newton. Ki tudná, hogy melyik maroknyi rothadmány volt a költő szíve, melyik maroknyi bűzhödmény a tudós agya. De hisz az élő szív és agy is csak egy kis víz, fehérje és lecitin számunkra. Ennyit foghatunk meg elménkkel és műszereinkkel az érzés s a gondolat emberi forrásából.
Némi mulandó agykocsonya a világmérleg egyik serpenyőjében, Newton örök eszméi és számtitkai a másikban - kell-e ennél meggyőzőbb argumentum a szellem és az anyag viszonyára?
Találkoztam veled Halál.
Riadt szemem szemedbe mélyedt
S megtörve éreztem, mily szép az élet!
Néztük egymást egy hosszú éjen át
S megbántam, hogy vakon törtetve éltem
Az élet mély, száztitkú erdejében.
Úgy néztelek, mint szürke nap után
A csillagok ezersejtelmű jöttét,
Melyből felénk sugárzik az öröklét.
Találkoztam veled Halál!
Szememből száz forró könnyet kicsaltál.
Az életnek s magamnak visszaadtál!
Nagy vagy Halál! Az életet sem ismeri az, akit még nem csapott meg zsibbasztó lehelleted. Te vagy egyetlen bizonyossága életünknek, leghívebb barátunk, legbiztosabb menedékünk. Barátaink elpártolhatnak, kedves nőink elfeledhetnek, gyermekeink elidegenülhetnek. Te nem feledkezel meg rólunk. Kígyóhajú Gorgó-fejjel rémíted az élet örömeinek rabszolgáját, de rabszolgája vagy annak, aki idéz. Elég egy intésünk és máris jössz feketevitorlás bárkáddal. Senkitől sem kérded, mennyi az úti pénze, melyik osztályon utazik.
Ha nem léteznél, izgalom nélküli, veszélytelen kóborlás volna életünk. Szeretetünkön, szerelmünkön nem rezdülne át, tragikus bűbájával, az elkerülhetetlen válás sejtelme. Nem tudnánk hősökről, vértanúkról. Nem volna múltunk, melyet eszményítsünk, utókorunk, mely minket eszményítsen. Nem ígérhetnénk túlvilágot a csüggedőnek. Nem remegtetne meg a villám, nem rendítene meg a vulkán. Víz kivetne, ég be nem fogadna.
Hol az a hatalom, amely feltétlenebb, mint a Tiéd? Kire nézünk fel igazibb áhítattal, mint Reád? Kit ostromol állhatatosabban imánk, versünk, dalunk, vésőnk, ecsetünk, mint Téged? És kiről tudunk mégis kevesebbet, mint Rólad?
Minden gondolat lehetősége örökkön megvan a létben, csak tudnunk kellene kiolvasni belőle. Talán a Te titkodat halljuk az óceán háborgásában, amikor millió hullámkézzel fenyegeti meg az eget. Te szólsz hozzánk talán a mennydörögve zuhanó Niagarából, melynek embert áldoztak az indiánok vagy a fenyvesek szívet altató zúgásából. Lehet, hogy már ki is olvastuk titkodat a létből, de nem szavakban, mondatokban, hanem matézissé kristályosult gondolati sorokban vagy tisztult érzelmi hullámokban. Ott lappanghat valahol Gauss képleteiben vagy Beethoven szimfóniáiban. De hol az a Merlin, aki a vizek és fák beszédét megértené? Aki a felsőbb számtörvények ritmusát s a felsőbbrendű zene hullámözönét szavakba tudná foglalni?
Megyek nagy, zárt kapuk során,
Rejtelmesek, vaspántosak.
Üres kriptákként konganak
Elhangzó lépteim nyomán.
Megyek s ki nem fogynak soha.
Folyton riaszt tiltó szavuk:
Ne döngess meg, mert porba sujt
Viszhangunk dörgő szózata!
Megyek s csak bámulnak reám,
Nem árulják el titkukat.
Ki egy sugár, egy hang se hat
És zúg a szél, riaszt az árny.
Megyek s ki nem nyilnak soha.
Mögöttem árny, előttem éj...
S jobbról, balról véget nem ér
A rejtelmes kapuk sora.
Találkoztam veled Halál! Azóta folyton találkozom veled. Minden gondolatom, minden sejtelmem a Te zárt kapuidhoz vezet. Előttem a végtelenség, de szellemem nem törhet ki börtönéből, testemből. Ha nem volna testem, szabadon szállhatnék a határtalan térben. Egyetlen hitvány papírlap elfedheti előlem a mindenséget, mert emberi szemmel látok. Egy csipetnyi gyapot elzárhat tőlem minden külső hangot, mert emberi füllel hallok. De még e nélkül is örök némaság számomra mindaz, ami néhány száz lépésnél messzebbre tőlem. A földön kívüli létből, a csillagok világából, egyetlen hang se jut el hozzám.
Csupán egy kis mozgás, némi bizsergés számomra mindaz, ami mögött örök szellemi hatalmak léte szövődik. A hang, amely elbűvöl, csak húrok és levegő mozgása. Az éltető hő csakis parányok rezgése.
Felettem a levegő tengere, de alig látok egy kis kékséget belőle. Hallásom, érzésem is csak akkor ad hírt róla, ha erősebben mozog. Pedig, minden még felfogható jel szerint, a létnek százszor magasabb fokán áll, mint a vízből, szénből, mészből, foszforból összeszűrt ember. Mérhetetlen, átlátszó óriási lény, szellemi testetlenségben. Már rég túl az egyéni lét fokán. Nincsenek korlátozó idomai, nem kötik gyarló érzékszervek. Nem apró egyedekre szétforgácsolt, mint az állat és a növény.
Mozgását szélnek, haragját viharnak, dühét orkánnak, őrjöngését ciklonnak nevezzük. Koldus emberi nyelv! Vajon miféle tartalom az, amelyet szavaid szűk börtönébe próbálsz beszorítani? Mi folyik a levegő mozgása és zúgása mögött érzékeink határain túl?
És mi számunkra az elektromosság? Némi hő-fénytünemény, de többnyire semmi. Annál semmibb, mennél hatalmasabb! S e semmi nélkül hirtelen halállal halna meg minden élet a világegyetemben.
Mi számunkra a gravitáció? Semmi. Egy kis vonzás. Se színe, se szaga, sem íze. Pedig ő mozgatja a világokat. Mi számunkra a fény? A semmik semmije. Mozgása egy másik semminek, az elektronnak, rezgése egy harmadik semminek, a világtérnek. S nélküle nem támadhatna szellemi élet, ahogy molypille nem keletkezhet izzó kazánban.
És mit foghatunk meg a százarcú élet mögött? Ismét csak rezgést, hőt, elektromosságot, megannyi semmit.
Száz nagy titok hazája a lét s valamennyit a Te kapuid zárják el előlünk, Halál!
Ki vagy Halál?
Szelid nemtő-e, ki fölénk hajolsz
S szárnyad lebbentve hajtasz enyhe szellőt
Lázban tüzelő, izzó homlokunkra?
Ki csillapító, földöntúli szókat
Suttogsz már-már elzsibbadó fülünkbe?
Oly titkot, mely túlszép halandó szívnek
S utána nincs a földön mit keresnünk?
Ki elsimítod kíntól torzult arcunk
A szívünkből kilopod a rettegést?
Ki gyöngéden kicsókolod belőlünk
Fáradt lényümk utólsó rezzenését?
Ki vagy Halál?
Zörgő csontember-e? Rideg kaszás,
Ki folyosónkon át csoszogva jössz
S ajtónkat megzörgetve csontkezeddel.
Dermedtté rémítesz, mikor belépsz?
Kit meglátunk s eláll szívünk verése?
Ki ránktekintesz s megtörik szemünk?
Ki vagy Halál?
Hányszor kérdeztem ezt. Hányszor figyeltem,
Ha ott éreztelek magam körül,
Halálvágyat sugalmazó magányban,
Erdőben, gót boltívek hűs homályán,
Hogy szárnyak suhogását sejtem-e
Vagy száraz csontok bántó zörrenését?
Hányan ostromoltak már Téged a tudás fegyvereivel? Paracelsus mérlegre fektette a beteget, hátha csökken a súlya, amikor kilobbantod a lelkét. Dubois-Reymond elektromos mérésekkel akart hozzáférkőzni. Mecsnikoff szervezetünk fekete mikrobapontjaiban kereste a nyomodat. Aksakow fényérző lemezen próbálta meglátni, amikor elragadod a lelket. Nothnagel a végső agónia perceiben akart meglesni. A materialisták kémiai úton, a vitalisták az "életenergia" kialvásában fürkésztek. És valamennyi csak hullát fogott.
De van fegyverünk, mely hatalmasabb minden mérlegnél, galvánmérőnél, mikroszkópnál: a gondolat! Ez alkotta meg műszereinket is. Demokritos felnézett a Tejútra és kijelentette, hogy csak számlálhatatlan távoli csillag özöne lehet ez a halvány, égi tündérhíd. Az évek ezrei teltek el, amíg a részletező kutatás műszereivel eljutott oda, ahova egy csapásra repült el az intuitív Demokritos, akinek még látcsöve se volt. Archimédes a fürdőkádban jött rá nagy törvényére. Newtont a lehulló alma vezette rá a gravitációra. Goethe a sienai temető egyetlen csontdarabjából már Darwin előtt felfogta fejlődésünk törvényét. Más talán félrerúgta volna azt az állkapocsdarabot. Ilyen fürdő-, alma- és csontigazsága bőven lehet még világunknak, felfedezetlenül is. Megtalálásuk titka az, hogy életünk legelemibb, legmegszokottabb tényei mellett se haladjunk el gondolkodás nélkül.
Megkísérlem, hogy mai természettudományi ismereteinkre támaszkodva, nem sikerül-e, tisztán gondolati elemzés útján, pár lépéssel közelebb férkőznöm titkaidhoz Halál!
Milyen hatásokban nyilatkozol meg előttünk? Élőlényeket látunk. Melegek. Rájuk tekintesz és kihűlnek. Állandó az alakjuk és anyagaik összetétele. Rájuk lehelsz és nem hat többé az a láthatatlan valami, ami alakjukat összetartotta s minden parányuk bomlani kezd. Mozognak, táplálkoznak, nőnek, szaporodnak, szóval élnek. Megérinted és minden parányukból elszáll az élet. Éreznek, eszmélnek, gondolkodnak, sejtenek. Varázsütésedre öntudatlan hústömeggé dermednek. Ha egy-egy részük megbénult vagy akár ki is hűlt a halál előtt, az a rész mégsem volt halott, mert kémiailag nem kezdett bomlani. Más a gép elromlása. A gép részeinek anyaga a gép megállásától függetlenül változik vagy nem változik kémiailag. Az élő testének ellenben minden paránya bomlani kezd, mihelyt gépezete megállt. A meghalás egyidejű kilobbantása minden atomunkból valaminek, ami addig kémiailag is összetartotta anyagainkat. Ha ezt a valamit "lélek"-nek nevezzük, akkor az állatnak, de még a növénynek is van lelke.
Életoltó műved rejtelmességét, Halál, még fokozza, hogy a felsőbbrendű élő számtalan különálló, de egybeműködő életből összetett lény: sejtállam. Mégis egyszerre hal meg valamennyi élete. Sejtjei, csontpikkelyei, izomrostjai, idegszálai nem újulnak meg többé, haja, szőre már nem nő, vértestecskéi, mirigytömecsei elvesztik hatóképességüket. Részeinek bomlása is rögtön megkezdődik s annál gyorsabb, mennél "élőbbek" voltak. A felsőbb hatóképességű agy sejtjei hamarább esnek szét a növényi jellegű hajnál s az ásványi csontnál. Az elhalt test egyes részeinek bomlását lassíthatjuk ugyan mesterségesen, de életben - eddigi tapasztalásunk szerint - csak egy-egy az élő testből kivett szövetet vagy szervet tarthatunk ideig-óráig. Ha az ilyen részek életét állandóbbá akarja tenni a kutató, más élő testbe kell átültetnie.
- Mindezek alapján milyennek kell tartanunk, feltétlenül, a kilobbant lelket? Neki kell betudnunk az élő lény minden oly tulajdonságát és képességét, amely megszűnik a halál beállta után. A lélek tette egységessé és egyénivé, tehát maga is egységes és egyéni. Ő képesítette az élő szerveit és részeit közös célú életműködésre, tehát céltudatos vagy legalább célirányos maga is. Tőle kapta a lény sokféle mozgási és hatóképességét - energiahatásait, - tehát energia is a lélek s mint ilyen, nem pusztulhat el, csak átalakulhat. Ő emelte és egyesítette az elhalt élő anyagait szellemi lénnyé, tehát maga is szellemi lény. Az ok, szabatosan kielemezve, nem mutatkozhat alsóbbrendűnek az okozatnál.
Téged elemezve Halál, odajutottam, hogy egységes, egyéni és elpusztíthatatlan lelke van minden élőnek. Ezt lobbantod ki belőle, amikor hullává dermeszted. Kilobbanás vagy.
Gígászi híd sötétlő ív-alakja,
Félelmesen hatalmas és merész.
Csillámló, mély ködből kibontakozva,
A tátongó mélységet áthidalja
S túl ujra rejtelmes homályba vész.
Hadd hinnem, hogy e híd nem tűnik éjbe,
- Örök a szellem útja s végtelen -
Nem semmiből vezet a semmiségbe
S az évezrek titokzatos meséje
Nem puszta hit, de értő sejtelem.
Hadd hinnem, hogy nem lényem, ami elhal
S cak itt viaskodom száz törpe gonddal,
De majd porommal ez is porba hull
S le nem tépett virág, el nem dalolt dal
Nem vész el visszahozhatatlanul.
Hogy egykor sejtelmem tudássá érhet:
Csak börtön "én"-em, bűntető igézet,
De szent a vágy, mely végtelenbe von
S az álmot, melyből felzavart az élet
Egy szebb hazában végigálmodom.
Honnan jön a lélek, mikor költözik bele a testbe és hova száll belőle?
Az ember, embervoltának, az oroszlán oroszlánvoltának kezdőpontja a fogantatás. Azt kérdem most, hogy szellemidézés-e a fogantatás? Hogy olyan kész egyéni, zárt lelket von-e valahonnan a szülők egyesülő anyagaihoz, amilyennek kilobbanására a halál elemzése vezetett rá? Ez a már eleve egyéni lélek fejleszti-e azután, a maga képére, egyéni lénnyé a magzatot, az átöröklés és a miliő korlátain belül?
Megmagyarázhatnók ezzel a feltevéssel, hogy gyakran cseppet sem hasonlít a gyermek testi-lelki alkata a szülőkéhez vagy elődökéhez. A gyermek eltérő egyéniségű lelkének tudnák ezt be elsősorban. Ha pedig hasonlítana, ezt az átöröklésnek tulajdonítanák. Képtelen következtetésekre kényszerülnénk azonban más téren. Azt kellene vallanunk, hogy a létben készen nyüzsög a baciluslélek, ázalaglélek, a hüllők, kétéltűek, gerinces és gerinctelen halak, madarak és emlősök mindenféle fajtájának a lelke. Csalán-, rózsa- és kaktuszlelkek, szúnyog-, lepke- és csigalelkek, vércse- és csalogánylelkek hemzsegnének, lesve, hogy mikor porzanak valahol csalánok, rózsák, kaktuszok, hol párosodnak szúnyogok, lepkék, csigák, vércsék, csalogányok, hogy aztán ők is beavatkozzanak. Még különösebb színben látnók az élők hozzáalakulását a miliőhöz. Sajtkukaclelkek ólálkodnának a sajt körül, kolerabacillusok lelkei várnák a rothadás beálltát, gonorrhealelkek lesnék, hogy hol betegedik meg valamelyik könnyelmű ifjú. Csupa képtelenség, amely még képtelenebbé válik, ha más égitestek centillió életlehetőségét is tekintjük.
Nagyon fogas az a kérdésem is, hogy mi történne a kihaló fajták lelkeivel. Néhány ezer év előtt millió oroszlán élt földünkön, ma legföljebb ezrekre rúg a számuk. Hova szálltak a "fölösleges" oroszlánlelkek? Oroszlánszívű politikusokba? Mohamed arszlánhőseinek hetedik paradicsomába, az ezüstcsengős tubafák árnyékába? Tehénlelkekké szelídültek talán, buddhista stílusban, amely nagyon költői hatású Gautama Szidharta hitregéiben, Rabindranath Tagore verseiben? Legfogósabb kérdésem pedig az élet első keletkezése volna földünkön, amely, egykori izzása után, csak erős lehűléssel vált alkalmassá az "élet" befogadására. Akkor is már kész őslénylelkek szálltak-e le az "élettelen" anyaghoz? Világos, hogy nem.
Éppen ilyen képtelen volna azt tennünk fel, hogy a születendő élő lelke már készen van meg a szülők utóddá egyesülő anyagaiban, esetleg kétfelé osztva el, az apában és az anyában. Ha így volna, minden élő annyi kész utódlelket vagy fél-lelket hordana magában, ahány termékenyítésre vagy termékenyülésre alkalmas részecskéje lenne. Némelyik hal ikrája sok ezer hallelket raktározna el s minden kaviáros "szendviccsel" a hallelkek légiói szállnának le az alvilágba, gyomrunkba.
Az élők által be-, kilélegzett, éltető oxigénben is hasztalanul keressük a lélek titkát. Csak táplálék, mely múlhatatlanul szükséges az élők egy részénél. Különben Pasteur oxigéntelen élet létezését is bebizonyította.
Hol keressük hát a lélek és a halál rejtélyének megoldását, melyet összhangba akarok hozni a születés problémájával?
Évek óta hirdetem könyveimben, hogy sem az "élő", sem az "élettelen" világ jelenségeit nem érthetjük meg, ha nem tesszük fel, hogy a világegyetemet érzékelhetetlen szellemiség tölti be. Az ilyen világszellem gondolata nem új. Ősrégi, intuitiv gyümölcse már a vallásnak és a bölcseletnek. Új eleme nálam azonban az, hogy számomra sem nem hit, sem nem filozófiai hipotézis, hanem természettudományos indukció eredménye. Tudásnak tekinthetem a világszellem gondolatát, mert fizikai és matematikai elemzések vezettek engem hozzá, kényszerítő erővel. A naprendszerben, már évek előtt oly matematikai törvényszerűségeket elemeztem ki, amelyek világosan bizonyítják, hogy a fizikai világnak is vannak pszichikai alapjai. Viszont a pszichofizika rejtélyeinek is csak a fizikai étherelmélet segítségével bírtam egységes egyszerű magyarázatát adni. (Ez alkalommal éppen csakhogy pedzhetem mindezt.) Így lépésről-lépésre haladva, arra kényszerültem, hogy a fizikai elmélet mindent betöltő világétherének szellemi hatóképességeket is tulajdonítsak. Tudtommal ez felfedezetlen magyarázati eszköz volt addig a természettudományban. A világéther szerintem világszellem is. Mindenféle élő fogantatása ebből az egyetemes, egységes világszellemből köt le egy részt. Ez még nem az a kész, kialakult, egyéni lélek, amely a halálkor lobban ki. Felsőbbrendű annál. Minden létezési lehetőség megvan még benne. Hogy ebből a végtelen-számú lehetőségből mit valósíthat meg az új élőben, azt az átöröklés és a miliő szabja meg, egyéni lélekké fokozva az egyetemes szellemiséget, amely viszont felsőbb létfokra emeli, felsőbbrendű élőlénnyé fokozza a magzattá egyesülő spermatózóát és petét.
Jőjj Léthe, jőjj mormolva, zsongva,
Ringass, altass át földöntúli honba,
Amely se rossz, se jó, de jobb a jónál, szebb a szépnél:
Összhang, amely zavartalan,
Mély vonzalom, salaktalan,
Ritmus, mely éteribb álomzenénél.
Örök vizeiden, Halálom,
Ne új élet hullámverése várjon:
Ne üdv, ne kín! Szellem legyek, kinek világa tiszta.
Ki látva lát, ki tudva tud
És ne vezesssen onnan út
Fényt-árnyat forgató földünkre vissza!
Szállj lelkem szállj! Lebegni jó.
Ringasson el szellemhárfás hajó,
Röpítsen szellő, felhő vagy kilobbant tüzek útja!
Mindegy hogyan, mindegy hova.
Óh csak vissza ne térj soha!...
Csak én, csak én ne legyek újra!
Mindezek után egyszerűen és összefüggően felelhetek azokra a kérdésekre, melyek veled kapcsolatosak Halál. Válaszaim sem a logika törvényeibe, sem a természettudomány bevált tapasztalataiba nem ütköznek.
Ki vagy, mi vagy Halál? Oly folyamat, mely az élő testet szellemmé és szerves anyaggá bontja szét.
Halálfélelmünk nem bizonyítja-e azt, hogy rossz vagy Halál? Csak tapasztalatlanságunk az oka halálfélelmünknek. Az ismeretlen ijeszt. Sok gyermek még a jótevő, álmot hozó éjszakától is fél.
Nem fájdalmas-e eljöveteled, Halál? Azt is kilobbantod belőlünk, ami érzésre képesített. Mély álomba merülünk. Csak az élet lehet gyötrelmes.
E három bevezető kérdésre már rég hasonlóan válaszoltak a gondolkodók. Oly kérdésekre akarok most felelni, amelyekre, véleményem szerint, csak találomra vagy egyáltalában nem felelhetünk, ha nem elemezzük ki a meghalást - a lélek kilobbanását - ugyanúgy, mint ahogy én tettem fentiekben és ha nem hozzuk ugyanúgy, összhangzásba a fogantatással. Eredményeim kedvezők a spiritizmusra, anélkül, hogy erre legkevésbé is törekedtem volna. Bármilyen előzetes helyezkedés vagy irányzat nélkül végeztem vizsgálataimat, kizárólag természettudományi és logikai alapon, mintha nem is volna kísérleti spiritizmus a világon. Lépésről-lépésre haladtam s indukálásom eredményét el kell fogadnom, bárhova vezet is. Minden más eljárás apologetikus volna.
Honnan ered lelkünk? Része az egyetemes, egységes szellemiségnek, mely a világ egyik lényege.
Hogyan lehetünk akkor egyéniek, eltérők? A mindenféle lehetőségű szellemet az átöröklés és a miliő korlátozza egyéni lélekké.
Hová száll lelkünk, kilobbanása után? Visszatér a világ egyetemes szellemiségéhez.
Rögtön beleolvad-e? Csak fokozatosan finomulhat lélekből világszellemiséggé.
Milyennek képzeljük el ezt az átmeneti állapotát a léleknek? Hasztalanul törekednénk felfogására. Kívül esik érzéseink határain. Bizonyos azonban, hogy felsőbbrendű, mint emberi életünk. Mennyivel magasabb lehet az a szellemi hatalom, amely látásra, hallásra, érzésre, gondolkodásra képesít, azoknál a lényeknél, akiket erre képesít.
Érintkezhetünk-e, mi élők, az ilyen átmeneti szellemmel? Tisztán fizikai és élettani alapon azt kell feltennem, hogy érintkezhetünk vele addig, amíg nem finomult át nagyobb mértékben. Anyagi részeket is át lehet ültetni egyik élő szervezetből a másikba. Bőr, egyéb szövet, mirigy belekapcsolható más test életfolyamatába. Még könnyebbnek tartom lelki elemek átkapcsolódását más élőlénybe. Ilyen folyamatot folyton láthatunk élők között. Egyik ember a másik hatása alá kerül. Akaratát, ítéletét kikapcsolja, idegen akaratot, ítéletet fogad el. Ilyen átkapcsolás a hipnotikus lekötés is. Ebben teljesen a hipnotizáló parancsa helyettesíti a "médium" akaratát és ítélőképességét. A médium gyönyörűséggel issza az ecetet édes must gyanánt. Felteszem, hogy élő ember befolyása helyett szellem hatása alá is kerülhet. Ezzel a feltevéssel a spiritizmus legtöbb kérdésére egyszerű világos feleletet kapunk.
Ha a felsőbb lény a szellem az élőembernél, miért kapnak a spiritiszták állítólagos szellemeiktől kezdetleges, gyakran fura válaszokat? Nem szól-e ez a megnyilatkozások szellemi eredete ellen? Egyáltalában nem. A szellemet ugyanúgy korlátozza médiumának testi alkata, színvonala, de még pillanatnyi hogyléte is, mint ahogy az élő ember testisége is megköti saját lelkét. Bolyai János is némileg a mosócédula színvonalára kényszerülne megnyilatkozásaiban, ha mosónő volna a médiuma és Kossuth Lajos is dadogna talán, ha médiuma előzőleg túl bőségesen ebédelt volna.
Nem cáfolja-e a szellemek létezést, hogy már nem egy csaló médiumot lepleztek le? Épp úgy nem, mint ahogy a hamisított karperec sem érinti a színarany létezését.
Nos, és az a sok "tekintély", aki nem hisz a szellemekben? Aki "nem hisz" bennük, épp úgy nem jöhet itt tekintetbe, mint az aki "hisz" bennük. Tanuljunk, tapasztaljunk, gondolkozzunk, akkor majd nem kényszerülünk hívésre vagy nem hívésre. Bizonyítani vagy cáfolni fogunk.
A spiritizmus kísérleti tényeinek nagy része letagadhatatlan. Ma többnyire tudatunk alatti "én"-ünk hatásaiból akarják megérteni, de ez a megoldási mód igen sok jelenséggel szemben teljesen elégtelen. Emellett bonyolult, mesterkélt és gyakran oly médiumi képességek feltevésére kényszerít, amelyek sokkal csodálatosabbak volnának az egyszerű szellemi behatásnál.
A kilobbant lélek, amely időlegesen médiumba is költözhet, bizonyosan új életet is kezdhet új testben? Az ilyen sinto-buddhista reinkarnáció külön tekintve lehetségesnek tűnik fel, de ellenkezve a létfolyamat emelkedő, szellemiesülő irányával. A lélek, újabb testülései folyamán, mindjobban lefokozódna. Alsóbb és alsóbb színvonalú élők keletkeznének. A valóságban emelkedést látunk, ezért nevezzük "haladásnak" a lét mozgási irányát, "fejlődésnek" mozzanatai sorrendjét.
Hol az igazság, ha újabb életek nem egyenlíthetik ki életünk nagy igazságtalanságait, sok jó ember szenvedését, még több gonosz örömeit? A földi élet, számtalan állati és növényi formájával nem különálló folyamat. Csakis rövid mozzanata egész égitestünk - földünk - fejlődésének, mint az izzás, hűlés, sűrűsödés, vulkánizmus, vegyülés, szervesülés és az atombomlás is. Még kevésbé önálló és külön célú az egyes ember, állat vagy növény élete. Ahogy minden égitest csak más és más mennyiségű izzás vagy sűrűsödés árán hűlhet alkalmassá az élet befogadására, úgy minden élőnek is, egyénileg eltérő mennyiségű szenvedést kell elviselni, hogy a halálra megérjen.
Mi tehát életünk célja? Az életek összessége csak anyagfinomító folyamat az égitest életében. Az állatok és növények szétbomlott, elporlott anyagai szerves rétegekkel vonják be földünk színét, új életek melegágyául szolgálnak. Az újabb élők lassan, de folyamatosan emelkedő színvonalúak. Szöveteik finomulnak, alakjuk mind tagoltabb, formáik harmonikusabbak, hatóképességeik felsőbbrendűek. Mindez távol áll a reinkarnációtól. Anyagaimból nem "én" kelek ki új életre. Elemeim többféle élőbe is szétoszolhatnak. Valamennyi életben azonban ugyanannak az egyetemes anyagfinomító, szellemítő folyamatnak a részese minden mai parányom. S ugyanannak részese földgömbünk minden más anyagi részecskéje is, akár hőben izzik, akár elektromosságban fürdik, akár vegyül, akár radioaktíve bomlik, akár szervesedik, akár élő testben finomul. Minden szellemisül s ez a célja életünknek is. Így tekintve egy Leibniz vagy Leonardo da Vinci is csak parányi átalakuló és átalakító sejtje az egyetemes élet végtelenségének. Amikor létfokozó hivatását betöltötte a "sejt" lelke a sejt változó anyagú testén, akkor a kettő különválik. "Consummatum est", ez a Te jelentésed, de örökkön célirányos, kozmikus értelemben, Halál!
Derengő, sírontúli félhomályban,
Amelybe földi szem be nem hatol,
Két lény, két árnyalak bolyong magában.
Ködös cél hívja, vonja valahol.
S így szól egyik: Csak testem járt a földön,
A hangok birodalma volt hazám.
Sejtett zenén borongtam el örökkön:
A lét halk lüktetésű dallamán.
Rejtett összhangra szomjaztam szívemmel,
Figíeltem, amit nem fog el a fül.
Úgy hallani, amint nem hallhat ember,
Ily vágy ott lenn sohase teljesül.
Hányszor merültem el lelkünkbe mélyen,
Hová le nem hat se tudás, se hit
S óh hányszor lestem csillagfényes éjben
Távoli szférák hárfahangjait.
Sejtelmem hányszor szállt a végtelenben,
Kutatva, amit fel nem foghatunk.
Elsírtam százszor földöntúli nyelven,
Amire lenn a földön nincs szavunk.
Míg így epedtem égi szomjúságtól,
Elteltek éveim egymásután,
De a mindenható harmóniából
Halvány visszhangot fogtam el csupán.
S a másik szól: Én látni, látni vágytam,
Felfogni, mit más szív alig gyanít,
A lét s nemlét áttetsző fátyolában
Meglesni a teremtés titkait.
Benézni mélyen földöntúli honba,
Mely úgy ragyog, hogy szem nem bírja ki.
A bűn s tudás nagy örvényébe vonva,
Meg nem félemlítettek árnyai.
S a megnyilatkozás rejtelmes útja
Feltárta fénybe tűnő távolát,
Hallottam, megremegve, porba hullva,
Az Úr szavát!
Amit felfogtam meg is énekeltem,
De hát mit is fejez ki költemény?
Álomhangok üres visszhangja versem,
Nagy égi dalra földi szó szegény.
Gyeünk onnan, hol annyit esdekeltünk
Néhány sugárért, hangfoszlányokért.
Olvadjon oly szférák honába lelkünk,
Hol majd szem nélkül lát s mindent megért.
S lassan tovább halad két árnyalak:
Beethoven a siket s Milton a vak.
Nem a szemünk lát, nem a fülünk hall, nem az agyunk érez és gondolkodik. A szellem lát, hall, érez és gondolkodik bennünk. És ő szólal meg hangszalagainkon, ő az eolhárfa húrjain. Ő sugárzik szemünkből és ő bocsát éjjelenként tündéri fényözönt az óceánra, billió és billió parányi Noktiluka világító testéből. Ő varázsolja lényünket vonzóvá és ő zsibbaszt az elektromos hal, a Rája, ütésében. Az anyag egymagában hideg, sötét, siket, néma, mozdulatlan, öntudatlan - halott. Minden nyilvánulása pusztán visszahatás a szellemre, nem jöhet létre a szellem hatása nélkül.
A szellem a forrása még a legelemibb mozgásnak is. A megpendített húr rezgése váltja ki ugyan a hangot a világ szellemiségeiből, de a megpendítő mozgásra is a szellem képesíti akár az embert, akár az eolhárfát megszólaltató szélrohamot.
Mennél "átszellemültebb", "hatóképesebb", "mozgásképesebb" az, ami mozog és mozgat, annál felsőbbrendű magnyilatkozást vált ki a világ szellemi lényéből. A másodpercenkénti rezdülések százaira és ezreire hanggal felel a szellem, millióira elektromossággal, milliárdjaira hővel, százbillióira fénnyel, ezerbillióira kémiai hatásokkal, trillióira Röntgen sugaraival. Még ezeknél is milliószor és milliószor gyorsabb rezgések özöne váltja ki - szerintem - az érzést, gondolatot, sejtelmet, akaratot. Jellemző a természet szellemi felépítésére, hogy éppen a legfelsőbb rendű hatások megértésére kellett a leganyagtalanabb anyagot feltételeznünk, a világétert. Oly végtelen gyérségű "közeget", mely a világok egész terét betölti, a legsűrűbb testen is úgy hatol át, mint a levegő a szitán és annyira rugalmas, hogy billió és trillió rezdülése is képes másodpercenként, vagyis fény és röntgensugárzás létrehozására. Mindez távolról sem fantazma, tulajdonképp nem is elmélet, mert az úgynevezett "interferenciából" pontosan kiszámíthatjuk a fény és újabban a röntgensugarak hullámainak a hosszát és rezgési számát.
Tudományunk számára ma is csupán "fizikai" jelenség a fény, de még az X-sugár is. Egyoldalúnak tartom ezt az elhatárolást oly tüneménnyel szemben, mely mögött egyetlen másodpercre, huszonnégy trillióig menő rezgést számíthatunk ki. Kimondanunk könnyű, elképzelnünk szinte lehetetlen ezt a huszonnégyszer-milliószor-milliószor-milliót! Ha valaki, Krisztus születése óta, éjjel-nappal, egyet-egyet bólintana másodpercenként, még mindig nem jutott volna el a 60 ezermilliomodik bólintáshoz és csak több mint kétszázezer millió év múltán érne el a huszonnegyedik trillióhoz. A röntgensugár pedig egyetlen másodperc alatt bólint ennyit a világéterben! Hol itt a fizikai jelleg? Az ilyen tünemény legalább is annyira szellemi, mint anyagi.
Évek óta hirdetem, hogy az életet, érzést, tudatot, gondolatot, sejtelmet, akaratot sem magyarázhatjuk meg valamilyen, a világegyetemet betöltő "semmi" nélkül. Ezt a "semmit" világszellemnek, világléleknek nevezem. Az agy csak felvevő és szétsugárzó telepe a ráható szellemiségnek. Csak battériája az érzésnek, gondolatnak, de nem a forrása. Barázdás, rovátkolt felszínével is bizonyítom ezt. Minden agy felülete annál tagoltabb, mennél felsőbbrendű az élő. Ennek a tagoltságnak szerintem az a célja, hogy az agy sugárzó felületét nagyobbítsa. Azt is állítom, hogy a világéter reális, létező világanyag és nem egyéb, mint a világszellemiség "teste". Más szóval csupán ennyi az, amihez a világszellemből hozzáférkőzhetünk, de ahhoz sem érzékeinkkel, csupán matézissé szervezett gondolkodásunkkal.
A szellem a mozgató, az anyag a mozgatott. A szellem a ható, az anyag az, amire hat. Az anyaság előtt álló nő gyönyörködve nézi a szép szobrot vagy képet. Gyermeke megszületik s lám jobban hasonlít a szoborhoz vagy a képhez, mint apjához. A vallási rajongó Krisztus képmásának szemléletébe merül és íme, testén megjelennek Krisztus sebeinek a nyomai, a stigmák. A hipnotizáló azt állítja a ceruzáról, hogy izzó vasdarab, a médium kezéhez nyomja és - csodák csodája - égési seb keletkezik az érintés helyén. Mi történt mindezekben az esetekben? Mélyreható anyagi változás tisztán szellemi, akarati behatásra. Helyettesítsük gondolatban a hipnotizáló parányi akaratát határtalan - isteni méretű - akarattal és akár a gigászi világteremtő parancsot is elképzelhetjük: "Legyen világosság!"
Véges elménk, amely mindamellett a végtelen világszellem része, áthidalhatja így egy ponton, azt a mérhetetlen szakadékot, amely létünk végső, nagy misztériumától választ el bennünket. Ezen az egy ponton megértjük a világ ősi titkát: Teremtés a kulcsa. És csakis így érthetjük meg. Örök számtörvények ritmusára lüktető világaink forgataga, mind felsőbbrendű tudatosságra törő életeink hullámözöne, nem lehet vak erők tülekedése, tervtelen hatások lélektelen játéka.
Ne akarjuk azonban ezt a Teremtést emberi mértékeinkkel mérni, emberi tér és időszemléletünk börtönébe beszorítani, emberi hatóképességeinkkel felruházni... És várjuk meg bizalommal a minden titkok legkülső kapujának feltárulását. A Te eljöveteled ez Halál!