Rablás
szerző: Kaffka Margit
A dohányfüst szagú, züllött kis tetőszobát lassan lehelte be az alkonyati homály és hideg. Ócska, nagy bútortestek béna és rideg silhouettje tolódott itt a faluk keskeny közei elé, sivárra ülepedett meg a nagy csend és az idegen, bús téli este.
Grádicsos kis hegyi utcában, furcsa, alpesi-jelmezű, öreg villaház szemöldök orma alatt rejtőzött a csöpp diákodú; nagy, fehér, egyetlen ablakszemével a befagyott, néma folyóvízre bámult és a ködbe fátyolozott nagyvárosra odaát. - Itt benn keményre süppedt, szégyellősen keskeny és lerongyolt díványon nagy darab legényfiú feküdt hanyatt; az utolsó cigaretta csutkájánál tartott és a gondolatai most kezdtek illendőképpen, buzgón és hozzákészülten, - valahogy litteraturásan neki komorodni.
"Itt a vég! - mondotta, élvezve egy gondolat jelentékeny voltát, - nincs egy garasom, nincs fűtőszén; éhes vagyok és nem gyújthatok lámpát. Az élet!"
Ám ezek szógondoltatok voltak, belsőleg szándékosak, leckések. Túl rajtuk, benn, tudattalan igazisággal ilyesmi rejtőzött:
"Kell ez nekem, - jó ez most, áldott kis korgó gyomor, fázás! Hogy legyen mire visszaemlékezni majd annak idején. (És már szinte, fogalmazta, élvezte ezt az emlékezést.) Ezen átesett mind, aki felülkerekedésre termett. Holt bizonyos, hogy felül fogok kerekedni! Csak hadd lássuk még egy kicsit ezt; - a züllést, - ezt is vinni kell valamire! Mindenből a teljeset, élére-állítottat, a megfoghatót; aztán egyszerre lendüljön vissza az élet, mint az inga. Az élet! A nyakán ülni, - néha engedni, várni, - hirtelen zabolán rántani. Jó ez!"
Rajtakapta magát. Megfészkelődött egy kicsit fektében és érezte, hogy a térdei dermedettek a hidegtől. Akkor pozitívumokra igyekezett gondolni kifejezetten, alannyal és állítmánnyal. Hogy csakugyan üres a lámpa, hogy ma sötétben fog maradni és megpróbál, - valóban itt a legfőbb ideje, - kitalálni valamit. Az otthonról hozott tolldunnát pedig a lábaira kell takarni és nem vetkőzni le ma. - Igen, hát hogy is? - Az egyetemen utána kellene nézni valami privát órának délutánra: a szolga kerít, ha megalkusznak. És Weisz, a ragyás, aki még tavaly került fel hazulról, egész télen statiszta volt az Operánál és egy koronát kapott minden estére. Hja, semmi előítélet! Aztán, mint végsőnek tartogatott mentsvár került eszébe megint, hogy ajánlólevele van a "Krajcáros Lapok"-hoz a vidéki újságja szerkesztőjétől, akinek tárcákat irogatott még az érettségi előtt. Hm! - Holnap!...
Hetek óta ült itthon és nehéz tülekedéssel, nekifeszült akarások és rövid életű kétségek közt ostromolta a fehér papiros lapokat. Kicsiholni, - kihozni valamit; újat, igazat, - önmagát! Az ebédre való hatosaiból vette meg a nagy, előkelő újságok számait, ahová az írásait beküldözte; minden reggel lement a kicsi trafikos boltba a lapokért, lüktető szívvel, félve és bizakodva. Ám ezt az izgalmat is csaknem élvezte, édesnek, elevenítőnek találta és még mindig nem települt a lelkére csüggedés. Szinte tudatosan és tisztán látta maga is, mint kerekedik felül újra meg újra fiatal gőgje, konok és áldott fanatizmusa és öntisztelete. Rugalmasnak, terheltség nélkül valónak szerette tudni az idegeit; és rettegett, akarva félt e hite elvesztésétől. "De nincs-e már ez aggodalomban valami beteges? Nincs-e már bennem is valami szomorú, furcsa métely?" - gondolta némelyik percben és csak ez volt, amin összedöbbent. Ilyenkor eszébe jutott, hogy apja, szegény, amíg élt, írástudója volt a hitközségnek; vézna, csöndes, ahogy beszélik, és meg-megálló nézésű. Csak az anyja és övéi frisshangú, pénzzel és emberrel bánó, nagy praktikájú szatócsok.
Felállt, végigment a kis szobán és megint kellemes büszkeséget érzett arra a gondolatra, hogy lám egészen a maga erejével ki tudott szabadulni azok közül. Ott akarták fogni, - "hivatalnok úrnak", - napidíjasnak a városhoz, - most haragszanak rá és itt csak magára támaszkodhat. - Oh, méltó küzdelem lesz ez, - derék próbálkozás! - És nem vette észre, hogy úgy leli kedvét ebben, mint Grand kapitány kalandjaiban, amiket tízéves korában olvasott.
Odaát a falon túl, vagy a folyosón könnyű nesszel járt-kelt valaki, - gyors lábak kopogtak le a lépcsőn, aztán csend lett. - Az ám, - Julis! Bejöhetne legalább! - És a fiúnak hirtelen élénkséget vert az agyába a rágondolás, az átsurranó kívánság. A háziasszony cselédje, - igen; porszagú kis szoknyáiban, fiatal szája zamatával, - kurta, parasztos, éles kacajával, mely frissen csattant zöldségfejek nyers illatához hasonlít, ami felszökken apróboltok előtt a városi utca aszfaltbűze fölé. - - Tegnap este! - - És önkénytelen kapcsolattal érezni vélte a szoba melegét. Igen - - - bizony! Tegnap itt fűtve is volt, - ropogott, izzott a kis vaskályhában, - és a lámpa égett. Pedig ő, - hát ő nem adott Julisnak szénre valót egy hete már. És nem kérdezte meg, - honnét? Odaát, az első emeleti erkélyszobában valami rendes ember lakott, tisztviselő, széles gallérú, vasalt és pontosan kelő; annak van egy szenesfülkéje valahol a lépcsőház mögött, Julis kezeli. És a petróleum is! - - A fiú érezte, hogy elvörösödik egy kicsit, megállt az ablaknál és dobolni kezdett az üvegen. "Na, semmi előítélet!" - mondta félhangosan és megfordult. Ám megint- - - nyomtatott betűk formáiban gördültek agyába a felszabadító ötletek, amiket legelevenebbnek hitt, - tán Nietzsche-aforizmák, mert fiatal és fogékony intellektusa épp Nietzsche-korát élte hónapok óta már és elmerült e nagy hízelgő szólamaiba. "Semmi előítélet!" variálta egészen szabadon mesterét és kissé erőltetve, - tetszelgett ebben.
Most vállat vont, megfordult s egyszerre az íróasztalhoz lépett. Egy pici oldalfiókot rántott ki vaktában és tapogatva nyúlt bele. Lám, hát csakugyan, - itt volt a kulcs. A leány tette ide. - A raktárpadlás kulcsa, a pántos ajtóé, mely az övé mellett nyílik a rövid és sötét kis folyosó végén. No lám! És látni vélte a kis cselédet, amint elmenőben, a kilincset fogva, kedves zavarral, mintha csak mellesleg, ügyetlenül rejtett fontoskodással mégis, - elmagyarázta az ügyet.
- Igen, - egy láda, ami senkié! Hát kié volna? Tele van valamivel. Az én anyám keresztanyja harminc esztendővel ezelőtt itt volt házmesterné még a régi, szélütött háziúr idejében. Most a vakok menházában lakik, - már kilencven éves és mindjárt elfelejti, amit beszél. Ezt is elfelejtette azóta, egyszer, csak úgy, eszébe jutott, - és mondta nekem, hogy tán még most is itt van az ócska bútorok közt az a láda; mert a mostani háziasszony is már nagyon lábfájós, öregecske volt, amikor a házat örökölte Nem igen járt az a padláson. A ládát, hogy valami asszony, vagy leányféle hagyta volna itt, aki akkor a házban lakott. Külső országbeli, hirtelen el kellett utazni neki, a törvényen keresték, vagy mi; - azt mondta, visszajön vagy ír a holmija után, de hírét sem hallották azóta. Bizonyosan meghalt. Akkor két-három gazdája is cserélődött a háznak, de nem laktak itt; a mostani asszony meg nem is tud felőle. Senkise tud. Kié az most, fiatalúr? Én megnéztem. Le van szegezve, de nem nagyon. Tele van valamivel.
Tűnődni látszott, mondjon-e még valamit, és a fényeskedő, dióbarna szemében felcsillant az adakozás asszony-fölénye. Friss leányválla először hajladozott mostanában a gyors, odavetett, de bolondult erős és tüzes ölelések alatt, és már anya módjára kezelte a fiút, - e kócos és piros szapora beszédű kamaszleány. Most tán megfogta a mese káprázata is, - azt hitte, véka aranyat, ezüstöt, szem nem látta kincseket juttat a kezére meghittjének, akinek mástól lopta a fűtőszenet és lámpaolajat. Nem szólt többet, - a szemével intett és leszaladt a lépcsőn.
A diák alig gondolkozva nyitotta ki a szomszéd kisfiókot is; csakugyan, a leány mindent rendben odakészített. Feszítővasat, fogót, darab faggyú gyertyavéget. "Hol szerezte ezt mind össze?"- mosolygott a fiú. Aztán kabátot vett magára és óvatos vadásznyugalommal előreleselkedve kilépett a folyosóra - - - -
Egy keresztgerendán gyámoltalanul táncolt a faggyúcseppel odaragasztott gyertyavég lángja, a diák sűrű leheletpárákat fujt a hidegbe és öntudattal, majdnem szertartásosan állt meg a fölfeszített deszkafedél előtt. Fél gondolatban - furcsa gőggel üdvözölte önmagát. - "Ez tehát cselekvés, - gondolta komolyan, - erőszaktétel a nyomorúságon, babonákon, félelmen - magamon. Amit most tettem, - ez a mozdulat, a kezem rándítása gördülő esemény lavinákat szakíthat rám; - rendőrség, elmaradás az egyetemről, nyomor, Amerika, a talentumom kibomlása, vagy züllés, öngyilkosság. - - És megtettem. Mert akartam. - És... igen, holnap reggel zálogházba megyek, azután ebédelni valami jó helyre, lesz kávéház, szobabér, - Julisnak egy forint, nem, - az összeg fele. - - Milyen galád is vagyok! Milyen galád merek lenni! Igen, - én túl vagyok mindezeken, - túlnőttem."-
Ezeket gondolta, ilyen gyerekségeket pillanatokig a jéghideg, félhomályos padláson; - - aztán hirtelen összegörbítette a jobbmarka dermedt ujjait és belemélyítette a lezsúfolt idegen holmi közé. Átesett az első mozdulaton; - - mélyet, nagyot lélegzett. Mintha valami, - az énje súlyosabb fele pihenőre kéredzett volna ebben. - "Megtettem, - gondolta gyorsan, magát békéltetőn, - és könnyen ment, töprengés, alkudozás nélkül. Csak ezt akartam. Most már, - lássuk!"
És könnyebbülten, szinte önfeledt kíváncsisággal hajolt a nyitott láda fölé.
Vatta volt felül, - jó vastag rétegben, szürkén, porosan, csomósan. A fiú megnézte, kezébe fogta. Át volt tűzdelve itt-ott, kockás gépvarrással, mint a régi mantillák bélései, - egy darabon még rajta a nyomott, fekete bársonycafat. - Különös! - Testhez szabott, gyöngyös, fakó brokátköpenyke;- hol láthatott egyszer, valamikor olyat? Egy percre lehunyta a szemét, arcához emelt egy vattacsomót és megszagolta. Harminc év - ötlött eszébe egy kicsit zavarosan; és valamire csodálkozva emlékezett. - Látta egyszerre az apai nagyanyját, egy vézna, árnyékos szemű kis öregasszonyt, aki a család régi jómódját emlegette halkan, bólintott a fejével, - és minden hanyatláson és szegénységen át holtáig megőrzött egy ezüst mosdóservicet. - Egy pillanatig csaknem nyugtalanul kutatta lelkében a temetés emlékét, tudta, hogy azelőtt, régebben még fel bírta idézni. - Már nem sikerült, - kiesett.- - De azután, - - amikor az édesanyja pergő szóval kirakta, mellőzte, árulta a holmit az elhagyott kis szobából, - minden ablakot felrántott. - Milyen kis fiú volt ő még, - tán öt éves! És mintha újra érezte volna azt a mély, különös oktalan szorongást,- mint akkor, - hogy fülledten illatos, vén szekrényeket bolygattak. - - Egyszerre fölvetette a fejét és mind a két kezével nyalábba húzva a foszlányos tölteléket, ledobta a földre.
Oh,! Csészék, - pici, virágos, csodálatos holmik, - mind külön becsavarva, féltő gonddal. Kibontatott sorban, - dideregve, de vigyázattal, összekeresve mindnek a párját és sorba állította őket a vastag, gyalulatlan tetőgerenda lapján. - Két fázó kezét a hóna alá kellett dugnia, hogy megmelegedjék; azalatt hát leült zsákmánya mellé ő is és nézte. - Beh gyönyörű! gondolta és ebben a percben csak ezt, semmi egyebet. Karcsúk voltak, gyöngéden kényeskedők, mint egy kis úri leány, - dús, meleg aranyozással az elegáns ívbe csavarodó finom fülecskéken, - ódon gráciával kifelé gördülő ajkaik szélén tán még a mokka zárkózott, dúskálóan mély és tiszta zamata! - Ki érintette utoljára e csészealjakat, amik harminc éve feküsznek itt és alusznak némán, - megőrizve az utolsó napot, az utolsó leheletet, - egy kézről lehullott porszemeket, amely búcsúzva takargatta gyönge formáikat. - Hogy - asszonyé lehetett az a kéz, vagy lányé! Hogy tán azóta mindörökre por, - hogy már nincs! Most gondolt először erre és röviden, csodálkozón sóhajtott. Miért csak most? - Hisz csodálatos ez! Mennyi érdekeset, szokatlant lehetne végig gondolni felőle, - milyen szépeket! A pillanat átsurranó álmodozásában szinte olvasni vélte újcsengésű szavak betűit, ritmusos, megtalált, kielégülést okozó mondatokat. - Az élet darabja ez itt, - ez öblös és sötét ládaüreg, rég elmúlt érintések melegével a mélyén: a múlt, a rejtély, maga az ember - vagy az asszony. Kinyitotta a szemét, de érezte, hogy a nézése réveteg; és a párás homályban, táncoló, nyurga fénysávok között, mint valami nagy, ésszerű szimbólum, a múlt és jövő hozzáférhetetlen nyugalma, úgy feküdt előtte, a súlyos, nagy, barna árnyéktömb, az idegen láda. Az egész gőgös tudatosságát, mintha leejtette volna magáról, mint szoros ruhát; és észre kellett vennie, hogy ez jól esik. Ettől fogvást valami mindennél bensőbb, - játékszerű, vagy "l'art pour l'art" izgalom érdeklődése szállta meg és könnyű láz, amint gyorsabban hozzáfogott.
Mennyi minden volt ott! - Soha nem látott, idegen bájú formái egy másik idő ízlésének; különösek és jelentékenyek, mint az emberi munka, mint az ember közvetlen közelsége. - Névjegytál, - zsírfényű, sárgás alabástromból, keményen metszett nagy szőlőfürtökkel a szélén. - Szögletes, kicsi porcelán gyufatartón a treffdáma fekete lóheréje és piros tarokkszív. - Most százredőjű, molyjárta selymet rángatott szét, - kis szürke köpenyke volt,- türelmetlen gyerek izgalommal, hogy zizegve hullt a földre, megakadt és tovább tépődött a szögeken. Milyen különös, engesztelő gyöngédséggel szabadította ki és emelte vissza! - Egy apró, fekete ébenfa kazetta rejtőzködött a selyemrongyba takarva; gyöngyház virágokkal belül fehér csontból; olyan alakú, mint egy pici koporsó. Mi lehetett benne? Burnót, - vagy ékszer, száraz virág? Igen. - fiatalnak kellett lennie az asszonynak, - a kéznek, melynek itt feledett nyomában turkál most az övé. Némelyik tárgy újságdarabba volt göngyölve, - ám a gyönge, lobogó fénynél elmosódón táncoltak reszkető ujjai közt az idegen nyelvű, apró betűs, csonkított sorok. Eldobta és tovább kutatott. - Milyen rendszertelenség! gondolta egyszer és mosolygott. Oh, asszony csomagolt itt, fiatal, siető, zavart és szomorú; tán megcsókolt és megkönnyezett búcsúzva egy apró, lelkes holmit és izgalmában, - igen, valóban itt, - összetörte a másik percben. Szép volt vajon az az asszony!
Skatulyák következtek; kicsik és nagyobbak, mind más-más alakú. Egy csataképes, nünbergi játékdobozban kesztyűk fekete selyemből, viseltek, hosszú ujjúak. Ilyen volt a keze! De erre hirtelen, szinte ijedten rázárta a fedelet megint és a másik után nyúlt. Egy szürke vászonnal bevont kis doboz tetején, fekete viaszosvászon-lapon édeskés matricakép; benn gombok, sok-sok gomb, mindenfélék, - fülesek, rézverettel, cifra alakúak, szövöttek, csontból valók, gyöngyházasak és cérnaszálúak, - meg sujtásos paplangombok sárga selyemből. A fiú arra gondolt, hogy egészen kicsi korában, téli estéken, ha magas nádszékén ült az asztal mellett, sokszor kiöntötték elébe a gombos skatulyát és ő boldog volt, ha apró kezével játszhatott, rakosgatott köztük. Milyen jó is az. Gombok,- lomok, csodálatos, idegen kaszatok! Ez itt kötőkosár, égetett ezüstből csipkés-finom veréssel; és a pamut gombolyag belsejében csörög valami. Ludgége! És egy szem kukorica benne! - Különös, hogy eszébe jutott; ilyenre gombolyítottak régen, nagyanyó is, és ő is, és ő néha tartotta a pászmát neki.
Pihent kissé és már nem érezte úgy a hideget, - a hajladozás fáradságától talán. A gyertyafénybe nézett révülten, félig hunyt szemmel; nem, nem akarta felriasztani önmagát! Még, még! Nos, - virágváza, zománcos üveg, átlátszó; csiszolt bíborpettyekkel az oldalán, - és a csomagolásnál kedvesen, ügyetlenül tömték ki, hogy megóvják, - valami puha holmival. Ah! Női harisnya, fehérre mosott, finoman éles cérna; csipkeszerűen mintázva kötött a boka táján. A fiú megmarkolta, belesüppesztve az ujjait és maga elé nézett egy percig. Hisz itt már... itt mind fehérneműek következnek. Egy pillanatban csaknem kisiklott önmagából megint; mintha valaki egy más valaki, - meglátta volna, hogy a homloka átpirul kissé és gúnyosan nyelvet öltene rá. Nem, - még ne egy kicsit! Előbb egyenkint nyúlt értük, a fehérségük sárgás volt az állástól, - a hajtások mentén keskedés pókhálócsíkja látszott és molyok cikkcakkos utjai a hímzések és csipkék szövevényén. Lejjebb már csomókba kötve feküdtek, bronzsárga évült selyemszalaggal átszorítva. Olyan rendesen, csinosan! - Ám egyik szétbomlott a kezei közt. Fésülő köpenyke, dúsan hímzett, rövid és alul nyitott ujján sok sok, puha fodor, - az összegombolt nyaknál hegyes kivágás! Valami gyöngén és határozatlanul felneszelt az emlékei közt és ő akarva idézte fel, - kereste. Bájosan vézna leánynak, - fürtökbe csigázott, oldalt leomló sötét gesztenyehaj a fehér kis arcél körül; puha kéz, gödrös kis könyök, - a kivágás mélyén, a fiatalos gyöngéd porcogók és hajlott inak patyolatja között fekete bársonyszalagon kis medalion. - Képen látta-e? Tán valami kirakatban és megőrizte a mélyén. Hol láthatta volna a valóságban? - Valami régi arckép, - egy fehérpongyolás, különös leány, - ki az ?
A szívverését oktalan, ideges döbbenés fogta meg ebben a percben, - mert vaktában, már a láda fenekére nyúlva, bőrbekötött nagy könyvet emelt ki és felnyitotta. Arckép album volt. - - Oh, ha itt! - Nem, - idegen, idegen arcok! Férfiak, szakállasok, - régi, alacsony gallérral, ódivatú nyakkendőkkel;- öreg asszonyokon feszesen és keményen szétterülő, bő rokolyák, - jól ápolt kezükben pici zsebkendő. Szinte félve fordított egy lapot. - Ott fiatalok, homlokba nyírt, sima frou-frouval, tunikás, szűk ruháikban vállfűzővel beszorítva; tömött, barna hajfonatukban néhol egy virág. - Alig árnyalt, elmosódón kicsi fényképarcok a sárgult papíron, - a szemek két fekete pont, - egykedvűek, jelentéstelenek vagy közönségesek. Eh! - -
Rácsapta a fedelet és gyorsan, - nem is tudva miért, - mélyen lehajolt, hogy visszategye. Széles, tele fénylobot vetett az elfogyó gyertyafény, és ő lenn a ládafenekén gépies fél figyelemmel olvasott le két-három könyvcímet: Heine - egy kötet Lewes, - szótár... Felemelkedett, leült a láda szélére és a kezébe fogta a homlokát, Könyvek, - szótárak, írás meg okmány talán, - nem, mire az ? A gyertyafény megint lelohadt, - és a rezgő homályban, félig nyitott szemmel látta a szanaszét heverő tárgyakat, - megcsillantak az aranyzománcú pici csészék, - ott feküdt a hervatag selyemrongy, fonnyadt fehérségű, csipkés patyolatok, groteszk porcelánok; és úgy látta őket e percben, mint egy ihletett félóra teremtményeit,- szinte elvontan, mintha az énjéből támadtál volna elő. Igen, - csak ne túlságosan éles és tiszta képet a dolgokról, mert, - világos ösztönnel érezte, - hogy nem szabad megzavarnia a lelkében valamit. Félálomként kell csak éreznie a perceket, - legyenek irreálisak, befelé termékenyítők, - oh, valami becseset, mindennél becsesebbet kell kikényszeríteni, rabolni e percektől. - - -
Lehajolt a földre és sietve, hunyt szemmel nyalábolta át a ruhaneműeket. Visszarakta, - mind a többit is, - gyorsan, egy-két mozdulattal leszorította, - aztán a porcelánt, üvegeket, skatulyát. A keshedt vattát csomósan szórta közé, fölé. Visszatartotta a lélegzetét, hogy ne érezze az illatát; nem, - hisz már mámorosan homályos, inspirálón határozatlan emléke élt benne annak az illatnak. - Vissza mindent! - Most a fedél! - Néhány tompa kalapácsütés még; - a deszkán már szétfolyt a gyertyavég olvadt fagyja és üszkösen, haldokolva imbolygott fölötte a kanóc. Szétnyomta a kezével, - és a sötétben tapogatódzva alig lelte meg a padkulcs zárát, aztán a fal mellett osonva ment át a kicsiny folyosón.
A szobája világos volt és meleg. - - A kis kályhában izzott, parázslott a szén és a lámpa enyhén sárgálló fényköre alatt, az asztalon kis nickel tálcán egy csésze langyosodó tea, - pár sütemény. - - -
Leült. Csaknem gondolkodni kezdett, hogy most, ebben a percben, - lehet-e, szabad-e ezt? - Ám zsarnoki, fiatal életereje lett az erősebb, - szinte reszketve, akaratlan mohósággal nyúlt utána. "Na még ez egyszer!" gondolta félhomályosan, amikor elkészült és félretolta a tálcát. Fehér, tiszta papiros feküdt előtte egész ívcsomó, - oh, ez mindig volt bőven az asztalán. "Julis, - kóválygott meg agyában néhány kelletlen gondolat, - holnap, - lakásbér, ebéd. Ejh, - reggelig az idő még az enyim!"
És írni kezdett. Könnyen, felszabadulón, csodálatos örömmel. Illatok és emlékek, szimbólumok és az ember legbensőbb lélekbonyodalmai életteli, mélygyökerű szókba öltözve buzogtak fel a tudata mámoros félhomályából, - érezte, hogy most játékos ösztönnel tapint rá a dolgok életterére, suggesztive és csaknem szándéktalanul; félig lázasan és egyre növekvő diadallal.