Részvét
| Részvét szerző: Karinthy Frigyes |
Kedves Borbála, ülj le, kérlek, és írd, ahogy diktálom. Lehet, hogy az utolsó humoros krokimat írom, reszkető kezeimmel mondom tollba neked utolsó vallomásom. Én egy rettenetes járványos betegség, az úgynevezett Condoleantia Budapestus áldozata vagyok; elmondom a tüneteket a tudományegyetem jelentékeny okulására.
A borzalmas betegség egy egyszerű torokfájással kezdődik. Reggel fájt a torkom, influenzás voltam, a házban van egy orvos, lehívattam, ágyban maradtam. Az orvos alaposan megvizsgált, és kijelentette, hogy közérzetem hanyatlott, pulzusom szapora, és a novelláimat nem érti. Mindenesetre maradjak ágyban, ott se járkáljak sokat; ne egyek olyasmit, amit nem szeretnék enni; amikor fázom, takarózzam be; ha szomjas vagyok, igyam vizet, és a lélegzetemet ne tartsam vissza. Szóval a legnagyobb nyugalmat ajánlotta.
Ekkor még aránylag jól voltam, egy kis lázam volt az influenzától. A következő percben azonban hirtelen kinyílt az előszoba ajtaja, és kitátott szájamba egy olyan léghuzatot kaptam, hogy a manduláim egyszerre kicsíráztak.
Egy barátom jött nagy sebesen, az hagyta nyitva az ajtót.
- Ó, drága komám! A doktortól hallottam, hogy beteg vagy! Képzelheted, azonnal ideszaladtam.
Tényleg, még most is úgy benne van a szaladásban, hogy nekimegy az ágyamnak, és félméternyire feltolja a falra.
Aztán vigasztalni kezd:
- Na, hiszen nincs is semmi bajod, mit akarsz? Jobban nézel ki, mint valaha. Csak persze unod magad így egyedül, mi? Ez a borzasztó a betegségben, tudom. Hát egyszer se félj, ideküldöm a Ragyait.
(Akinek adós vagyok.)
Megköszönöm a szívességét, elhiszem neki, hogy úgy nézek ki, mintha most jönnék a napfürdőből.
Másik barátom már csendesebben jön. Ez a mindenhezjobbanértők alfajához tartozik. Az orvosomat szidja:
- Ez torokgyulladás? Ki az a marha, mondd, kérlek. Mért nem mondja, hogy ez egy féloldali kolera? Hihetetlen, mit csinálnak itt az egyetemen nálunk.
Másik barátom komoran hallgat. Végre eszembe jut, hogy nem ismerik egymást. Elhaló hangon bemutatom őket.
Udvariasan kezet fognak, aztán mind a ketten rám ordítanak:
- Te ne beszélj, mert bemegy a levegő a szájadon!
Egy harmadik barátom lép be.
- Hallottam, hogy beteg vagy.
Ezt olyan hangon mondja, amiből kiérzik, hogy nem is sejti, miszerint a másik kettő ugyanezt mondta, amikor belépett. A második barátom gúnyosan mosolyog (mert ő ezt már kétszer hallotta), olyan ember mosolyával, akinek fogalma sincs róla, hogy én már háromszor hallottam.
Most a negyedik jő, nem éjjel, ez nem fél.
- Csak takard be magad! - kiabál már az ajtóból. - Addig be se jövök.
Ezt a nyitott ajtóban mondja, és tényleg nem jön be addig. Viharos északi szél csap be kisded lakomba, s vidáman fütyörészi a germán erdők éles riadóját gyulladt gégém szerény helyiségében.
Egy úr, nem ismerem. Ó, pardon, talán már nem is emlékszem rá, hallotta, hogy beteg vagyok. Ó az az úr, aki a kávéházban a másik asztalnál szokott ülni... nem is tudja, bejöhet-e... igazán... De igazán, csak jöjjön be, és tegye be az ajtót.
No de semmi se tart örökké, ugye, a huszonötödik barátom kezében ott marad a kilincs. Most már nem lehet becsukni az ajtót, csak kinyitni. Odakünt, a véghetetlen éjben, viharos hófelhők robognak. Egy-kettő berobognak a szobámba, nyilván ők is hallották, hogy beteg vagyok.
A tolongáson keresztül egy sovány, sárga urat látok az ajtóban. Csontujjaival kopog, koponyája udvarias vigyorban verődik össze... Elboruló tudattal hallom még, amint mondja:
- Pardon... erre a nagy zajra jöttem ide... most már én is meghallottam, hogy beteg... hát idenéztem...