Rémítő s vídító kétségek

Halotti versek
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
I. Rémítő s vídító kétségek
1804-ben keletkezett.

Halotti versek

     Lenni? vagy nem lenni? kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborúl és derűl kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

     Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így, örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet.
Boldog! százszor boldog, aki nem szűletett,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

     Létel! te mennyország ezer inségbe is,
Nem-létel? te pokol még nem érezve is!
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel! így ordít, s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Bíztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

     Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
Amiket most bennem gondolok s érezek!
És te, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat:
Ki ítélni is mersz, te, kinek nem elég
Ez a megteremtett levegő, víz, főld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e por-makhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból s fejtsd meg lételedet.

1804