Pusztuló kert

Pusztuló kert
szerző: Móra Ferenc

1909

Kisértetek sötétlenek
Elém, amerre járok:
Minden felül kegyetlenül
Derékba tört sudárok,
Az elvadult, a gyomlepett,
A holt virágtarlók felett
Ingatva száraz ágok.

Tört ág bogán a csalogány
Csillagsugárra nem vár;
Hinár, penész buján tenyész
A holt vizű tavon már,
S a lombtalan pálmák alatt
A csonka istenszobrokat
Benőtte vad folyondár.

A napsugár csak halni jár
A pókhálós lugasba:
Lebeg a por, hamvas, komor
Gyászfátyol a magasba,
S mint mély sebet, a rőt avar
Egy durva lábnyomot takar:
Azét, ki el taposta...

Ó, még ma is, kifosztva is
Minő királyi pompa!
Ki elhagyá, átok reá,
Mivé tehette volna!
Szépségedet, későn jövén,
Ó, pusztuló kert, mért, hogy én
Már csak sirathatom ma!