Pusztán
szerző: Tompa Mihály
Pogány idő támadt, a pusztán üvöltve
Futtatnak a nekiveszett, vadult szelek;
Csikasz farkas fülel, csavarog mögöttem,
Orcám havas eső csapkodja, marja meg!
Amott egy rongyos csárda rémlik… hejh,
Kinek ilyen sincs, annak palota;
Hólyag-ablaka bágyadt holdvilág, –
S bár nem sokat mond: betérek oda!
Hejh beh boldog ember, aki otthon lehet!
Más így sohajtana a zordon éjszakán,
Én nem sohajtok így, nekem nincs otthonom,
Amely nyugodalmas meleggel várna rám,
Ha éj van is, egyszer csak megvirad,
Hadd zúgjon, majd eláll a fergeteg!
Csapláros! nyiss ajtót… künn útas áll,
Nem kell nekem sok, adj bort, kenyeret!
A tágas ivóház hangos és szomorú.
Én egyes-egyedül csak ugy kongok benne;
Még kietlenebbé a pisla mécs teszi,
Ha egy hű ebem sincs, csak valaki jönne!
No de se baj! nem únom meg magam;
Én, és a mindig kész emlékezet,
E nyájas angyal s kinzó ördögöm,
Majd elbeszélgetünk multam felett!
Megtöltöm poharam, s iszom kelletlenül,
A bor melegétől kedvet kapok talán?
Tudj' az Isten, nekem bor közt eszembe jut
Eltűnt éveimből jó, rosz egymás után,
Hejh, bár örökre elfelejteném,
Mi kínosan érdekli lelkemet!
De zúgva jő az, mint a gyors folyam,
Melyet feltartóztatni nem lehet!
Egyetlen virágot növelt életemnek
Üröm- s csalántermő köves tartománya;
Ah, mint vágytalak én kebelemre tűzni,
Ah, mint vágylak most is, szívem szép leánya!
Karom kinyujtom… de az élet, e
Mogorva vén mester közinkbe lép,
Száraz hosszú újjával fenyeget,
Mondván: fiú, fiú! kenyér elébb…
És én törekedtem ez után eleget,
Volt is már egy darab kenyérhez reményem;
Minő derék fiú! kürtölte a világ,
Minő derék fiú! – s elmellőzött szépen,
Ez csak hagyján! de mocskos nyelve még
Jól megbecstelenit; – cudar világ!
Mint a varjú szárnya a levegőn,
Az én lelkemen ez sebet nem vág!
Hát még akiket oly lelkemből szerettem,
Ti a baráti név hazug bitorlói!
Ti az alacsonyság büzhödt mocsárának
Sima bőrű, mérges párájú kigyói!
Üdvösségtekre im, e tölt pohárt,
E tölt pohárt én… a földhöz csapom.
Kár értetek; minő véghangja volt!
Nem szóltok ti oly tiszta hangokon.
Künn vész zúg az éjben, – megtöltöm poharam…
S mellettem hirtelen egy kacér lány terem,
Megölel, megcsókol, orcám simogatja,
Tudom bár, hogy hűtlen, elűzni nem merem;
Ez a csapodár leány a remény;
És én megtöltöm újra poharam;
Künn a vihar zúg, lelkem csendesűl,
S ajkimon a kacér hölgy dala van!
Korábbi fogalmazásban az utolsó versszak előtt még ez a szakasz volt:
De áldva legyetek, ti édes jó fiúk!
A barátság földén teljes kalászfejek,
Nektek köszönhetem: életem konkolyos
Vetésének tüzes üszköt hogy nem vetek!
Kifakadtam… az elkeseredett
Fájdalmat elnyomom mert nem lehet.
Nem ittam még… lelkemben már is úgy
Garázdálkodik az emlékezet.