Properc első könyvének három első elégiája
szerző: Kis János
1.
Cynthia szép szeme tett rabjává engem először.
Bennem elébb nem gyúlt tüz szerelemre soha.
Büszke tekintésim most Amor földre szegezte,
Lábaival rajtam járva lenyomta fejem,
S a gonosz annyira vitt, hogy Pindus szűzeit unván
Vak kényemre bizám dicstelen életemet.
Már az egész évben mint őrült küzdök azóta,
Ámbár elleneim látom az istenek is.
Milanion, tudod o Tullus, hódítni magához
Sok fáradsággal tudta vad Iasisát;
Mert majd Parthenius barlangait elme-fogyottan
Járta nyilas tegzzel szerte keresve vadat,
Majd hyleusi vas buzogány ejtette sebében
Arcadiának kőszirtjai közt zokogott;
S a gyors lábu leány szívét ugy nyerte meg. Érdem
S esdeklés igy adott a szerelemnek erőt!
Nálam nem próbál illy mesterségeket Amor,
S járt ösvényén rám nézve maradni felejt.
Tí, kik csillagokat földünkre varázslani szoktok
S bájos tüzhelyeken gyujtotok áldozatot;
Gyujtsatok e hölgynek szívében lángot irántam,
Hogy legyen arcomnál még halaványb az övé.
Akkor hinni fogom, hogy csalfa cytaeai dalnak
Engednek nap, hold, s bármi sebes folyamok.
És ti, kik engem az elvétett jobb útra, barátim,
Későn hívtok, elébb hozzatok orvosi szert.
Én tüzet és láncot bátran szenvedni vagyok kész,
Csak szabadon számból tudjon ömölni harag.
Küldjétek a földnek széléig tengereken túl,
Hol rólam nem hall s tud soha női személy:
Ám ti maradjatok itt, Amor kedvenci, s egyenlő
Lángu szerelmeteket messze kerülje veszély.
Engemet éjjeleken meg nem szün gyötreni Venus,
S szívemet ál fia nem hagyja nyugodni soha.
Őrizkedjetek e bajtól; mindenki csak egyhez
Hű legyen és mással fel ne cserélje tüzét.
Az, kinek intésem későn fog hatni fülébe,
O melly kínok közt emlegetend meg utóbb.
2.
Csillagom, a fejedet gyöngygyel cifrázni mi szükség,
S coszi ruhádra divat kényire szedni redőt,
S fürtidnek csak orontei myrrhák illatit adni,
S árulnod magadat mások ajándokival,
S vásárlott kecscsel magadét kicserélni s örökben
Nyert tagaid fényét rejtni homályba vele?
Szépséged nem kér orvost; a meztelen Amor
Gyöngy alakon nem akar látni müvészi kezet.
Látod-e mint terem a föld nagy szépségü virágot,
S a repkény önkényt milly gyönyörűn kivirul.
Mint müveletlen szép bokrok barlangot öveznek,
S nem kénytetve patak néz ki magának utat.
Tarka kövecskékkel sok part mint festi magát ki,
S édest zeng mester nélkül ezernyi madár.
Nem cifrázással gyujtott Castorban imádott
Phoebe, de Polluxban sem Hilaira, tüzet.
Phoebusz s Idasz közt viadalt Marpessa sem azzal
Támasztott megfúlt atyja folyója körül.
Nem piperéért lett Phrygiában nagy hirü hősnek
Kül-kocsin elragadott Hippodamia neje.
Drága kövek nélkül bájolt ő ollyan alakkal,
Millyet apellesi kéz mesteri műve mutat.
Mind ezek a szeretőt nem pór módjára keresték.
Szépséget nekik a tiszta szemérem adott.
Nem félek, hogy ezek becsedet szemeimben előzzék:
Nőn elegendő dísz van, ha csak egy szereti.
Téged Apollo kivált szép éneklésre tanított,
S lantját Calliope birtokul adta neked;
S társalgasz-e? Szavak bájos zengése sajátod,
S minden mit Venus s társa Minerva szeret.
Mindég kedves lészsz nekem és fő kincsem ezekkel,
Csak tetszvágyati fényt űzni ruhában utálj.
3.
Mint a cretai nő Theseus távoztakor a part
Elhagyatott szirtján búba merülve feküdt,
Mint a sziklától már megszabadítva legelső
Álmának karján Andromede nyugodott,
S mint a sok tánctól fáradt Edonis aléltan
Apidanus partján lágy fübe dőlve pihent:
Cynthia nem máskép látszék szúnyadni, kezére
Téve fejét s gyengén szíva-be gondfeledést;
A mikor éj idején fáklyák lobogási között én
Mentem sok bortól elnehezedve haza.
Minthogy az ittasság nem kábított meg egészen.
Ágyához lassan lépve közelgni merék.
S bár Amor s Bacchus, két szörnyü szigorral igénylő
Istenek, unszoltak, két felöl adva tüzet,
Őt hogy fektében gyengédeden általöleljem,
S próbáljak halkkal csókokat adni neki;
Még sem voltam elég bátor szüntetni nyugalmát,
Jól tudván melly vad bánni haragja velem.
Csak mint rég Inachis rejtélyes szarvain Argus,
Kellemin úgy függött bájjal elöntve szemem.
S majd főmről levevém vigság koszorúit, imádott
Cynthia, homlokodat vágyva diszítni velek,
Majd bomlott hajadat gyönyörű fürtökbe simítám
Almákat loppal majd tenyeridbe tevék.
Ám de csak álomnak pazarolt leve mind ez ajándék,
S domboru melledről széltibe gördüle le.
Hogyha fohász formán vettél lélekzetet; engem
Tüstént bús jóslat, vagy gyanu környeze meg,
Hogy téged lelkedre ható rémképek ijesztnek,
Vagy valamelly csapodár csalni magához akar.
Ekkor irígyelvén éldelmem, az ablakon által
A hold tiszta sugárt kezdve lövelni reánk:
Szép alvóném hunyt szemeit kinyitotta; s ez ágyán
Felkönyökölve kemény hangon imígy pöröle:
Végre, midőn más lány kirekeszte, kudarcod ugyancsak
Ismétlen hozzám visszajövésre bira.
Mondd meg, hol pazarolsz, mit tőlem lopsz el, egész éjt,
S bágyadtat honnét hoz kora reggel ide?
Vajha neked, hűtlen, lennének az éjjelek ollyak
Millyeket untalanúl árva fejemnek okozsz!
Mert majd bársonyomat fonogatva csalám meg az álmot,
S lantomból bágyadt kézzel idézve zenét,
Majd éltem gyászos sorsát zugolódva sirattam,
Csalfa szerelmed hogy más helyen annyit időz.
Végre felém lebegett csendes szárnyakkal az álom,
S úgy lele méltatlan könnyeim árja határt.