Pozsony vármegye története

Pozsony vármegye története
szerző: Dedek Crescens Lajos

Budapest, 1904.

Első korszak

A honfoglalástól a mohácsi vészig

I. A honfoglalás és a vármegye kialakulása.

Az avarok

A mai Pozsony vármegye területe a 8. század folyamán az Avar Kaganátus részét képezte. Amikor 791-ben Nagy Károly hadat vezetett az avarok ellen, az általa személyesen vezetett jobbszárny egészen a Rába torkolatáig haladt előre, a középső hadtest a Dunán úszó hajókon, a sereg balszárnya pedig a Duna bal partján, Pozsony és Nyitra vármegye területén táboroztott le. Ez az ötvenkét napos frank hadjárat az avar birodalom erejét megtörte, a Kárpátok alját és a Csallóközt nagyrészt lakatlanná tette, és s előmozdította a szlávok előnyomulását. Ez utóbbiak már az avarok zsoldosaiként is jelen voltak, ám amikor négy év múlva a frank sereg ismét megjelent az avarok földjén, és még inkább, amikor 803-ban az avar vidék teljesen frank uralom alá került, a Lajta, Morva, Nyitra és Garam mellékén már szláv népek éltek.

A szlávok

A szlávok, Nagy Károlynak tett szolgálataikban bízva, lassan, de folytonosan előrenyomultak, sőt a meggyengített avarokkal is szembeszállottak. A Duna balpartjáról teljesen kiszorították ez egykor hatalmas népet, úgy hogy Teodor, majd Ábrahám avar khágánok, magához a császárhoz kényszerűltek segélyért folyamodni. Ez 811 táján történt. Ekkor tehát a szlávság már a mai Pozsony területén is gyökeret vert, a mely pedig ekkor az Ostmark, a keleti német bánság kiegészítő része vala. Mikor Privina elhagyott örökségét, a nyitrai herczegséget, I. Mojmir foglalta el, a frankok látván, hogy a szlávok terjeszkedése veszélyes méreteket ölt, Lajos bajor király vezérlete alatt nagyobb sereggel jöttek a keleti bánság védelmére. A Kárpátok aljában, a Vág völgyében, Pozsony és Nagyszombat között ütköztek össze a szláv sereggel. Lajos győzött, Mojmirt hatalmába kerítette s helyében Raztizot, vagy Raztizlávot tette a szlávok herczegévé.

A csere nem vált a németek javára. Raztiz ügyesebb is, ravaszabb is volt Mojmirnál. Míg külsőleg a frankok szövetséges vazallusának vallotta magát, addig titokban arra törekedett, hogy a két szláv herczegséget, a nyitrait és a zalavidékit, melynek Privina halála után Koczel volt az ura, egymással szorosan egyesítve, éket verjen a keleti bánság testébe. Igen valószínűnek látszik, hogy nagyszabású politikájában kiváló szerepet szánt a vitéz szláv herczeg a pozsonyi várnak, Pozsony ősi magvának.

A XVI. században élt bajor krónikás: Aventinus, ki a X. századból származott altaichi évkönyvek adatai után dolgozott, a mai Pozsony ősi nevét Wratislaviának, Preslawaspurchnak, másutt Bressburgnak mondja. (Annal. Boior. IV. c. II. V. ö.: Mon. Germ. Script. XX. Annales Altahenses.) Nagyon valószínűnek látszik, hogy ez a Wratislavia éppen a szóban lévő Ratiznak – Ratizlavnak – latinos szlávsággal, a középkori nomenklatura szerinti Wratislavnak emlékét őrzi, vagyis, hogy a védelemre igen alkalmas helyet Raztiz szeme fedezte fel s arra valami földvár-féle építményt helyezett. Kétségtelen, hogy keresve sem található alkalmasabb, a vidéket jobban uraló pont, mely Raztiz egységesítő terveibe beleillett volna, mint éppen a pozsonyi várhegy. Szemmel tarthatta innen a fertőmelléki avar telepeket, s figyelhette a déli szláv herczegségből érkező csapatokat. Ellenőrizhette innen a csallóközi részeket, hol avar tanyák állottak fenn, s a mi czéljainak legjobban megfelelt, kezében tartotta a Bajorországba vezető nagy útat, mely Stomfa irányából a Kis-Kárpátok tövében vezetett el. Minden biztos adat hiányában, pusztán khorografiai egybevetésekből is kétségtelennek látszik ugyanis, hogy a mai Magyarország területére a nyugati csapatok mindig vagy Sopron- és Mosonymegyék, vagy pedig Pozsony táján vonultak be. Hogy mindazonáltal Wratislavia a szláv mozgalmakban nagyobb szerepet nem játszott, annak oka egyrészt az lehet, hogy alapítóját, a ravasz Raztizt csakhamar kiszorította a még ravaszabb Szvatopluk, másrészt meg az, hogy a német csapatok mind gyakrabban jelentek meg e vidéken, hogy a szláv hatalom terjeszkedését meggátolják.

Pozsony vármegye mai területén tehát, úgy annak kárpáti, mint csallóközi részén, a honfoglalás korában avar és szláv törzsek tanyáztak, a melyek névleg frank, tényleg szláv, illetőleg morva fennhatóság alatt állottak. Honfoglalás.

Pozsony várának és a róla nevezett nagy vármegyének honfoglaláskori története, sajnos, alig egyéb, mint a következtetés, a tudományosan kifejlett képzelő erő játéka. Krónikáinknak egyébként elég bőbeszédű és sok meseszerűséggel zománczolt lapjai ugyanis mélyen hallgatnak országunk ezen, úgy terjedelem, mint közgadaság és harczászat szempontjából elsőrangú fontossággal bíró vidékéről. Azt hisszük, nem távolodunk el az igazságtól, mikor e hallgatás főokát abban keressük, hogy e vidék nem annyira hódítás, mint inkább hódolás útján került Árpád birtokába. Hiszen világos, hogy a vidék gazdag és mély gyökeret vert avar tradicziói, maga az a körülmény, hogy annak lakói jórészt a magyarral rokon avarok voltak, a feltűnő jövevényekben nem hódítóikat, hanem várva várt szabadítóikat látták.

A magyarok etelközi hazájokból kisebb-nagyobb csapatokban, részint mint zsákmányoló sereg, részint mint hazát kutató nép, részint mint a nyugati kultur-népek fogadott harczosai, ismételve átlépték az Erdőalja hegyvidékét. Midőn tehát, mint elszánt honfoglalók, a nép egész zömével ereszkedtek le a mai nagy magyar Alföldre, már ismerték az egész leendő hazát, annak minden virágzóbb és dúsabb részét, víz- és útrajzát.

A czivilizáczió képviselőit ugyanis, a görög és a frank-germán uralmat, ez idő tájban veszély fenyegette. Amott a bolgárok, emitt Szvatopluk morvái léptek fel fenyegetőleg. Mindkét hatalom a magyarok segélyét vette igénybe s az ő fegyverök védte meg alapjában véve a szépen fejlődő czivilizácziót.

Minket e helyütt az a védelem érdekel, melyet a magyarok a szlávok ellen nyújtottak a frankoknak. Már Arnulf császár két ízben vezetett hadat Szvatopluk ellen s mindkét ízben a magyarok vele voltak. Mind 892-ben, mind a következő évben, Arnulf csapatai magyar segítséggel működtek, sőt valószínű, hogy míg – kivált 892-ben – a császári sereg a Morva folyó táján szorította a morvákat, addig a magyar sereg, átkelve a Dunán, a lovassági csatának kiváltképen alkalmas Pozsony és Nyitra között elterűlő síkon száguldozott. Ezt bizonyítja a fuldai évkönyvek amaz adata is, mely szerint a morvák a Kis-Kárpátok hegyi szorosai között voltak kénytelenek megvonúlni, és hogy Szvatopluk csapatai a nyílt mezőn való csatározást tervszerűen elkerülték.

E hadjáratok végső eredménye az volt, hogy a magát legyőzhetetlennek tartó Szvatopluk ereje megtört, s hogy a szlávok, ez első világtörténelmi képviselőjüknek 894 táján bekövetkezett halála után, békéért voltak kénytelenek esengeni.

Szvatopluk halála után a morva birodalom három részre szakadt. A fejedelemségnek tulajdonképpen való feje II. Mojmir volt ugyan, de a morva részeken II. Szvatopluk, a mai magyar részeken Szvatopluk harmadik fia, kit egyes krónikáink Zobornak neveznek, önállóan uralkodott. Természetes, hogy ez a megoszlás, mivel a szláv elem még korántsem volt elég érett arra, hogy egységes politikai nemzetet alkosson, s eddig is voltaképpen csak Szvatopluk személyes, egyéni tulajdonai tartották össze, magában rejté a romlás csiráit.

Árpád éles szemét nem kerülte el a morva birodalomnak ez a belső betegsége. Időt engedett annak kifejlődésére. Lassan, de biztosan haladt előre. Miután biztosította népének a Tisza és a Duna mentében elterülő, rendkívül dús és bőtermésű síkságot, a bolgárokkal igyekezett végezni és új országát erről az oldalról biztosítani. Ennek kell tulajdonítanunk másodsorban azt a sajátságos körülményt, hogy a külföldi krónikások és évkönyvírók is teljesen hallgatnak arról, miként hódították meg a magyarok a morva birodalom kárpátalji részét. 897-ből tudjuk, hogy a cseh főurak Arnulfhoz fordultak azzal a kérelemmel, védje meg őket a morváktól. Tudjuk, hogy 898-ban II. Mojmir és öcscse, II. Szvatopluk között ellenségeskedés tört ki. Tudjuk, hogy a bajor urak felhasználták a kinálkozó alkalmat, ismételve be-betörtek a morvák földjére, azt tűzzel-vassal pusztították; és végre tudjuk, hogy 900–902 táján, mikor a magyarok már Olaszországban száguldoztak s a külföldi kalandozásokat megkezdették, az egész mai Magyarország, tehát a kárpátalji és csallóközi terület is az ő kezükben volt, mint végleges tulajdonuk. (Mindezekre V. ö.: Gesta Kar. Magn. – Regino chronica. – Einhardus Chron. – Gonfinius Decad. – Kézai és Névt. krónikái. – Bél Notitia. – Dümmler Süd. Ost. Marken. a. F. Ö. G. X. és Gesch. d. Ostfränk. Reiches I. 12. 19–27 s köv. 30. 35 III. 439. 443. 456. – Huber: Ausztriai tört. I. és főkép Otrvay: Pozsony v. tört. I. meg Pauler: A magyar nemz. tört. Sz. Istvánig 44. l. 66 és 76. jgy. és egyebütt.)

Mindezekből valószínűnek látszik, hogy Árpád, ki főszállását a Csepel szigeten tartotta, kevéssel az etelközi haza elvesztése után, beleavatkozott abba a viszályba, mely II. Mojmir és II. Szvatopluk között dúlt. S mivel bizonyos, hogy a németek ez utóbbinak fogták pártját, valószínű az is, hogy Árpád Mojmir mellett szállott síkra. Ezen a réven Árpád ura lehetett a vidéknek már akkor, a mikor ott még Mojmir uralkodott és a bajorok még morva birodalmat láttak. A morva uralmat, mintegy észrevétlenül, a magyar uralom váltotta fel. A névtelen jegyző elbeszélése szerint, mikor Árpád rokonait, Szoárd és Kadocsa testvéreket, Huba törzsfővel egyetemben, a nyugaton lakó szlávok ellen küldötte és azok a Nyitra és Vág síkját megszállották, akkor e tájon hat vár állott. Ezek Nyitra, Galgócz, Bana, Bolondócz, Trencsén és Sempte. Ez utóbbi már a mai Pozsony vármegye területén állott s csakis a tövében épült városka esett Nyitra vármegye későbbi területére. Magáról Pozsonyról azonban, sem mint várról, sem pedig mint erődítményről említést nem tesz.

A németek, a bajorok most kezdtek igazában eszmélni. Eddig, ősi szokásukhoz híven, kicsinyelték az Európa szinpadára lépett új népet. Valami kisebb jelentőségű szervezetlen nomád hordának tartották, a kiket, – úgy hitték, – némi ajándékokkal megvesztegethetnek, kényük kedvük szerint kihasználhatnak s ha megunták, egy csapással visszaűzhetnek oda, a honnan előkerültek: Ázsia ismeretlen sivatagjaiba. Elbizakodottságuknak megadták az árát és a kicsinylés csakhamar babonás rettegéssé változott. Ez az elbizakodás magyarázza meg a 907-iki nagy bajor-magyar háborút, melyben – természetesen a magyarok – még a velök szemben szélsőségig elfogúlt német tudósnak Dümmlernek bevallása szerint is, évszázadokra biztosították uralmokat Alsó- és Felső Pannoniában, a Duna és Tisza hátán, a Kárpátok és Balkán hegység között elterülő dúsgazdag vidéken. 907-ben a magyarok már az egész mai Magyarországnak a birtokában voltak. Az Ostmark vérzett lovaik patája alatt, Felső-Olaszország és a Limes sorabicus mentén lakó népek reszkettek nevök említésére. Liutpold, a vitéz őrgróf, Dietmar, Salzburg harczias érseke, a bajor püspökök és főurak úgy vélték, itt volna az ideje, hogy egy csapással végezzenek a jövevény „barbárokkal”. Megfújták a harczi kürtöt és elhatározták az irtó háborút. Hadi taktikájuk annak a diadalmas tervnek volt hű másolata, a melylyel egykor Nagy Károly tette tönkre az avarok hatalmas birodalmát.

A pozsonyi hadjárat

Junius 17-én, 907-ben, – írja Szabó Károly, beható tanulmányok alapján, – roppant sereg gyűlt össze az Ennsen túl, Ennsburg vára és szent Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. (Mon. Boica XXVIII. E. és XXXI. E. 176–177. F. VII. 5/31.) Innen a sereg, mely jobbára nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva, egyszerre nyomúlt előre. Maga a király s mellette Burghard passaui püspök, meg Aribó gróf a tartaléksereggel Ennsburgnál foglaltak állást. A Duna jobb partján Dietmar salzburgi érsek, Zakariás säbeni, Ottó freisingeni püspökök, Gumpold, Hartvik és Helmprecht apáturak vezették zászlóaljaikat; a balparton maga Liutpold keleti határgróf nyomúlt előre; közepütt a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona, Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhad, a dunaparti két hadoszlop fedezete alatt.

A magyarok, mikor e roppant haderő útra kelt, kisebb csapatokban az Ennsen innen portyáztak. Hirét vevén pedig a közelgő veszedelemnek, gyors iramodással igyekeztek vissza ujonnan szerzett hazájukba, szabadon hagyva az útat legalább is Pozsonyig; ezzel az ügyes fogással azután elérték azt, hogy tekintettel a bajor haderő nehézkes mozgására, bőséges idejök maradt az egész magyar haderőt a veszélyeztetett pontok felé mozgósítani.

A hadjárat lefolyását, mint említettük, Aventinus bajor krónikás leírásából ismerjük; a kiről viszont a történelmi szöveg-kritika kimutatta, hogy az újabban napfényre került Chronicon Altahense adatait használta fel. Nézetünk szerint azonban ahhoz, hogy egy ily nagy arányú hadi eseményről csak megközelítő képet is alkothassunk magunknak, nem elég egy idegen évkönyvíró szűkszavú tudósítását, egy krónikás elbeszélését venni figyelembe, hanem szem előtt kell tartani a másik harczoló félnek, a magyarnak, hadi taktikáját és ama vidéknek, a mely az események szintere lehetett, helyrajzi viszonyait is. Mindezek figyelembe vételével így véljük ezt a Pozsony vármegye történetét első sorban érdeklő hadjárat lefolyását rekonstruálhatónak.

A bajor haderő középteste, az eleséget és hadiszerszámot szállító hajóhad nagy tömege Pozsony előtt, a Duna elágazásánál foglalt helyet. A Csallóköz nehezen járható Dunaágain csak egy-két hajó haladhatott előre, hogy az érintkezést a két hadoszloppal fenntartsa. Ennek is, részint a Duna medrének szeszélyes alakulatai, részben az ellenség részéről fenyegető ismeretlen veszélyek tekintetéből, csak igen lassú és óvatos lehetett az előhaladása. Azt, hogy a hajóhad egész tömege még a vizet ismerő hajósnak is csalfa vízeken előnyomulhatott és Pozsonyt elhagyhatta volna, nem igen tudnók elképzelni. A bajor haderő balszárnyának a helyzete is igen súlyos volt. Ott állottak előtte Bana, Galgócz, Sempte, sőt bizonyos tekintetben Nyitra, a melyek magyar haderővel voltak megszállva. Kétségtelen, hogy e várak fedezete mellett a magyar csapatok folytonos csatározással nyugtalanították, s hogy az a Pozsony és Sempte között elterülő lankás mezőségen túl alig juthatott.

Aránylag legkönnyebb útja volt a bajor hadsereg jobbparti hadoszlopának. Ez háboríthatatlanul haladhatott előre, már csak azért is, mert e vidéket a bajorokhoz még a legfrissebb tradicziók csatolták. Semmi kétség, hogy Dietmar a vezérlete alatt álló csapatokkal jó mélyen, lehet, hogy éppen a Bánhida környékén képződő öblös völgyig juthatott el, teljesen akadálytalanul. A magyar nemzetségek zászlóaljainak gyűlőhelye, a dolog természeténél fogva, csakis Rákos mezeje, a Csepel melléke lehetett. Innen indultak az ellenség ellen, a melynek erejét is, hadi tervét is spekulatoraik útján jól ismerték. A magyar sereg nagyobb része kétségtelenül átkelt a Dunán és a Vértes hegység fedezete alatt, annak völgyes részein haladt előre, hogy a jobbparti ellenséges hadat szemben keresse fel, a másik rész a Duna balpartján, az elfoglalt felsővidéki várak mentén nyomult előre. Egyedül a terepviszonyok ily czélszerű kihasználása magyarázhatja meg azt az iszonyú vereséget, melyet a különben félelmetes bajor haderő szenvedett.

Az összetűzéseknek, így tevezhették csak józanul a magyarok, a Duna balpartján kellett kezdődnie, már csak azért is, mert a jobb hadoszlop mind vezetés, mind anyag tekintetében, határozottan mögötte állott a balparti seregnek. A magyarok tényleg a jobbparti sereget támadták meg előbb. „Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása; nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban; de a rövid és heves roham, az erős fekvésű tábor tömeges ellentállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljukat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyre kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget és éppen oly gyorsan, a mint jöttek, száguldoztak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonuláskor üldözőikre szakadatlanul nyilazva. Éjjel-napal, jobbról-balról mindaddig folytak a szakadatlan csatározások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva, erejét és bátorságát elvesztette. Ekkor minden oldalról tömegesen rohamot intéztek a lankadt bajorokra és augusztus 9-én, a megvívott tábort összetiporták. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpap a viadal helyén halva maradt s táboruk kincsein a győztes magyarok osztoztak.” Még azon éjjel, teljes csendben, átúsztatott a győztes magyar sereg a Dunán, hogy oldalt támadjon a mit sem sejtő bajor seregre. Oly gyors volt ugyanis a magyarok cselekvése, hogy Luitpold még halvány sejtelemmel sem bírt a jobbszárnyat ért csapásról. A Duna balpartján elhelyezett magyar csapatok gyors futároktól értesülvén a jobbparti eseményekről, váratlanul rajta törtek Luitpold seregén. Alig ocsúdtak fel az első meglepetés okozta zavarból a bajorok, alig rendezték el a támadókkal szemben csapataikat, máris más meglepetés érte őket. A győztes jobbparti sereg ugyanis előtört a Csallóköz felől és feltartózhatatlan erővel tört a Sempte felől jövő támadással elfoglalt ellenségre. A bajor sereg jobbszárnya tehát két tűz közé szorult. Így történhetett csak, hogy a hatalmas és vitéz bajor sereg, mely a kelepczéből menekülni képtelen volt, csaknem teljesen megsemmisült. Luitpoldon és Eisengrim királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a csatában s ezrével borították a csatatért a lekonczolt németek tetemei. Csak igen kevesen voltak azok, kiknek sikerült egérútat kapniok és Lajos királyhoz menekülniök.

Nyomon követte őket a pihentebb magyar lovasság, míg a többiek Pozsony alá tértek és az ott veszteglő hajóhadra vetették magukat. Sieghard herczeg futásban keresett és talált menedéket; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak között maradtak. Az üldöző magyarok, s most már támadók, csakhamar a bajor király seregét is megtámadták, s azon fényes győzelmet arattak. A király, kevesed magával, csak nagy bajjal menekülhetett Passauba. (V. ö.: Szabó: Vezérek kora 148. és köv. ll. Ortvay: Pozsony város tört. I. 51–69 ll. – Pauler i. m. 45. l. ki a csatát Bánhidához teszi. – Dümmler Gesch. d. Ostfränk. Reiches. III. 546. s. köv. ll. Huber i. m. 116.)

A véres és dicsőséges háború, melyet joggal mondhatunk pozsonyi hadjáratnak, megszerezte a magyaroknak az európai polgárjogot és biztosította az új hon fennállását.

A pozsonyi hadjárat után mély homály borul a vármegye területének történetére. Ezen nincs is mit csodálkoznunk. Hiszen a magyarság egész erejét kezdetben a kalandozások, utóbb a szervezkedés vette igénybe.

Tudjuk, hogy honfoglaló őseink, mint valódi vándorló nép, egyes főnökök vezérlete alatt állottak és így törzsszervezettel bírtak. Ez pedig a vérségi rendszeren nyugodott. Természetes tehát, hogy az újonnan nyert haza birtokbavétele is ennek a törzsszervezetnek felelt meg. Minden törzsfő a vezetése alatt álló nemzetségeket s azok népeit, azon vidéken telepítette meg, a melynek elfoglalása körül kiváltképpen vitézkedtek. Pozsony vármegye területe hódolás útján jutván a honfoglalók birtokába, egyetlen törzsfő birtoka nem is lehetett, hanem természetszerűleg a fejedelmet illető részek közé soroltatott. Ez magyarázza meg azt, hogy a megye területén megszállásnak nyoma nincs és hogy az ott idővel elhatalmasodott nemzetségek – talán az egy Salamon-nemzetségen kívül – a várjobbágyok sorából kerültek ki.

A vármegye kárpátalji része, le a Dunáig és fel egész a mai Kosztolány meg Pöstyén határáig, nyugaton a Morva, keleten a Vág vizéig, az ott lakó szlávok kezében maradt, a kik részben a pozsonyi, részben a galgóczi meg banai, sőt utóbb a szolgagyőri várak ellenőrzése alatt állottak. A szigetközi, vagyis csallóközi mocsaras rész, a Duna folytonos áradásainak lévén kitéve, a sok hadjárat következtében jóformán lakatlan is volt, s mint ilyen, alig keltette fel kezdetben a honfoglalók vágyakozását. Nagyon valószínűnek látszik, hogy e részt csak utóbb, talán Gejza vagy szent István népesítették be magyar és kún származású népekkel. Erre vall az a körülmény is, hogy míg Pozsonytól északra erős szláv, sőt szlávos-német rajok tanyáztak, addig tőle délre, tiszta, tősgyökeres magyarság vert erős gyökeret.

A nemzetiségi és szállási intézmény a királyság megalkotásával megszűnt, illetőleg átalakult. A külföldön való tartózkodás, az új eszméknek felszívása, kivált a kereszténység és az ennek biztosítására behozott külföldi lovagok és nemesek megtelepedése, új, erőteljesebb szervezet után való vágyakozást szült. A királyság eszméje maga is megkívánta, hogy a régi törzsszervezet helyébe új, egységes és maradandó alkotás lépjen. Ennek a nagy munkának alapjait maga szent István rakta le. Az új rend létezésének előfeltétele a birtokjog és a honvédelem szabályozása volt. Első lépés pedig erre a várak elvétele és királyi elidegeníthetetlen tulajdonnak való nyilvánítása volt. A második lépés: a várintézmény megalakítása, a melyből utóbb a vármegye, mint közigazgatási tényező vált ki.

A várszerkezet

Szent István elsősorban a már meglevő várakat vette vissza, azokat királyiaknak jelentette ki s a körülfekvő vidék középpontjaivá tette. A pozsonyi vár, mely amúgy is fejedelmi, illetőleg királyi birtok volt, önként kínálkozott arra, hogy ily nagyfontosságú intézmény középpontja legyen. Fekvésénél fogva uralta azt a vidéket, védelmi ponttá avatta a keletkezőben lévő osztrák herczegség. Csak természetes tehát, hogy ama 45 vármegye sorában, melyet szent István államalkotó keze hozott létre, az első között ott szerepelt Pozsony vármegye. Míg azonban egyebütt több várispánság alkotott rendesen egy vármegyét, a melynek élén az egyik várispán, mint az egész terület megyeispánja állott, addig Pozsonyban a várispánság és a vármegye csaknem kezdettől fogva egységes egészet tüntetett fel, mert úgyszólván a mai megye egész területe már akkor a pozsonyi várat ismerte el középpontjául, miután a megye mai területén más, jelentősebb várispánság nem állott. Igaz ugyan, hogy egyes pozsonymegyei községek utóbb más várak birtokaiként szerepelnek, de ez a megye egységes voltát nem zavarta, annál kevésbbé, mert hiszen szent István csak egy megyerendszert alkotott s csak az utóbb felállított, vagy már meglévő, de csak szent István kora után fejlesztett várak hozták létre a kétféle szervezetet. Kétségtelen nyomai ugyanis a megye – a szent Istvántól alapított várispánságok – és a szorosan vett várispánságok közötti megkülönböztetésnek, csakis a XIII. században találhatók fel.

A várszerkezet alapeszméje: a hűbéri viszony a királyi várak és bizonyos szolgálmányok között. A várjobbágy tökéletes alárendeltségben volt a királyi hatalommal szemben és sem az egyes, sem az osztály sorsát önhatalmulag meg nem változtathatta. A várjobbágyokhoz különféle osztályok tartoztak. Legjelesebbek voltak a szent király jobbágyai, vagy szent király szabadjai. Ezek a fegyveres várjobbágyság legelőkelőbbjei voltak, legközelebb állottak a nemességhez és ők bírtak legtöbb kiváltsággal. Hozzájuk csatlakoztak, de már kevesebb szabadalommal, a szent király jobbágyainak fiai néven ismert várjobbágyok. Voltak ezenkívül több-kevesebb szabadalommal ellátott felmentett várszolgák, és a várkörüli közönséges munkálatokat végző, a foglyokból és az ország elfoglalása alkalmával itt talált idegen népek utódaiból toborzott várszolgák.

A várjobbágyok a magyar hadsereg magvát alkották. Örökös katonák voltak, kik nem zsoldért, hanem földbirtokért, tehát a haza egy részéért szolgálták a királyt és nemzetet. Szent István ugyanis, a királyi várak tartozékai gyanánt, tekintélyes földterületeket szakított ki s azokat az egyes várak örök birtokaivá tette. Sajnos, e beosztást megörökító irat, a szent István legendájának nevezett birtokjegyzék, elveszett s így az ország ezen új területi beosztásának hű képét megalkotni ma már alig tudjuk. Érdekes lett volna ez már azért is, mert talán megmagyarázza azt a ma felfoghatatlan körülményt, hogy egyes várföldek gyakran a vártól jó távol, sőt az ország egész más vidékén feküdtek. Magukat a várföldeket különben a várjobbágyok és várszolgák nemről-nemre átszállólag bírták. A különféle birtokon elszéledve élő várjobbágyok, veszély idején, sőt gyakorlás végett kétségtelenül máskor is, abban a várban tartoztak megjelenni, a melynek kötelékébe tartoztak.

A megye – várispánság – élén, benn a várban székelt a comes, az ispán, ki a katonai és közigazgatási szervezet legfőbb vezetője volt. Alatta állott az udvarispán, vagy udvarbíró, kit utóbb magok a várjobbágyok, és pedig saját kebelükből választottak. Ez a mai vice-comes, az alispán. A várispán kötelessége volt, a várhoz tartozó népek ügyei felett ítélni, a szolgálatban álló fegyvereseket begyakorolni, azokkal a királyt hadba kísérni, a várispánság területén felmerült vitás ügyeket rendszerint és elsősorban elintézni. Idővel, midőn e szervezet jobban kifejlődött, a választott udvarbíró volt hivatva a bírói tisztet betölteni. A várispán (főispán) fővezetése alatt működött seregvezér, hadnagy, várnagy, századosok, a tizedesek, a főhirdetők, későbbi fejlődés kifolyásai.

Mindezekből világos, hogy Pozsony vármegye ez időbeli történetéről akkor alkothatunk magunknak helyes fogalmat, ha a rendelkezésre álló adatok segélyével a pozsonyi várispánság képét iparkodunk feltüntetni. Itt véljük helyén lévőnek felemlíteni, hogy e vázlatos történelmi rajz folyamában ismételten felhasználtuk azt a nagybecsű anyagot és azt a sok jeles művet, a mely Ortvay Tivadar mesteri kezét dícséri. Az ő neve, széleskörű, buzgó kutatásai révén oly annyira összeforrott Pozsony történetével, hogy adatai nélkül e sorok aligha láthattak volna világot.

A pozsonyi várispánság tartozékai

A pozsonyi várispánság tartozékai közül a következő falvak és birtokok neve ismeretes:

1. Abony. E néven négy község szerepel a pozsonyi vártartozékok között. Ezek: Kis-, Nagy-, Csukár- és végre Fel-Abony. Mind a négy Abony a Csallóközben feküdt, Királyfiakarcsa táján.
2. Agyagos. A Cziliz folyó mellett. (W. VIII. 381.)
3. Apaj. Szilvás és Szilincs táján. (F. V. 2 521. Knauz Monum. II. 87.)
4. Apka. (W. X. 32. 70.)
5. Árpádsoka = Árpádfoka. Tagányi úgy véli, hogy a község, mely a Csallóközben a bősi határban állott, a hol most is egy dülő tartja fenn e nevet, pozsonymegyei község, de szolgagyőri tartozék volt. (F. X. 2 727. – W. VIII. 225. – F. VII. 1/357. – H. O. I. 48. – F. V. 2/191.)
6. Báhony. Előbb Bahun. (H. O. I. 101.)
7. Bala. (F. V. 3/253.)
8. Bár = Felbár. (H. O. II. 118. – W. VII. 227–298.)
9. Bazin. (F. III. 2/466.)
10. Bél. A Csallóközben. (H. O. I. 141.)
11. Berény = Burin. (W. VII. 391. – Knauz Mon. I. 214. – Mon. Hist. Epp. Jazv. I. 47.).
12. Borsa. (V. IV. 2/263.)
13. Bucsuháza, mely néha Sámottal együtt említetik, mint Bulcsu-Sámot. (Pozsonyi kápt. lvt. Cap. 14. f. 9. nr. 5.)
14. Csapuk = Csánok. (F. IV. 2/389. – W. II. 269.)
15. Csataj, másként Csádé, Chotey. (H. O. I. 101.)
16. Csukárd, máskép Torduna, Thurne.
17. Csundal = Csandal. Ma egy dülő neve. Jóka és Zavar táján állott. (F.) V. 2 329. – W. II. 261. Bartal Com. II. K. XVII–XIX. in Mant.)
18. Csölösztő = Csiliztő. A Csiliztő és a Korosduna közt feküdt. (Lásd Kisfaludy: Somorja város tört. kézirat, melyet itt Som. Tört., a hozzácsatolt oklevél másolatokat Somorjai Okmánytár alatt idézzük. II. sz.)
19. Deáki. (F. II. II/111. – Knauz Mon. I. 98.)
20. Dercsika = Gyurgsuka. (Bartal Com. II. l. Maut. XVII–XIX.)
21. Dienesdi. (F. VII. 1/304.)
22. Doborgaz, előbb Doborgoz. (W. XI. 304.)
23. Ethre = Ethre-Karsa. (W. II. 209. Bartal. XIII. 1.)
24. Feludvarnok. Azonos Nagy-Udvarnokkal. (F. VIII. 4/485.)
25. Geszt.(W. VI. 500. F. III. 2/262. V. ö. Pesty: A várisp. tört. I. 366 l.)
26. Hegyi. (F. IV. 1/149. W. XII. 316.).
27. Hideghét. (W. XII. 560.)
28. Hódos = Hudus. (F. V. 2/305.)
29. Igricz = Igrám. A „Barzanch” folyó mellett feküdt. (H. Okltár. 11. I.)
30. Ilka = Jóka. E néven 4 község szerepel a megyében és mind a négy várbirtok volt. (F. VI. 308. Hunyadiak kora X. 441.) Abban a pörben melyet a Salamon nemzetség indított volt a pozsonyi várjobbágyok ellen 1239-ben, négyféle ilkai vagy jelkai jobbágyok szerepelnek. (F. IV. 1/149. W. VII. 83.)
31. Jablám. Bazin táján feküdt. (F. IV. 2/389. – W. II. 269.)
32. Jánok. (F. V. 3/356. – H. o. IV. 71. – W. IX. 451.)
33. Karcha = Karcsa. E néven a Csallóközben tizenegy falu volt. Úgy látszik, mindannyi a pozsonyi várhoz tartozott.
34. Kopusd = Kapusd. Hajdan (1244) Igram (Igricz) és Csataj szomszédságába esett. (H. Oklvt. 11. l.)
35. Korosa. (W. VI. 500. – F. III. 2/262.)
36. Körtvélyes. Három falu volt e néven. (Knauz Mon. I. 346.)
37. Konyha = Kuhna. (W. X. 18.)
38. Kürth (Hidas). (W. VIII. 347.)
39. Kwza. (F. X. 3/281.)
40. Légh. (F. IV. 1/149. – W. VII. 83. H. O. II. 19. F. 2/113. és V. 3/345.)
41. Magyar. E néven három község szerepelt a Csallóközben. (H. Oklvtár 91. – Knauz: Mon. II. 154.)
42. Marcza-Magyar. Mortha Magyar. (Ered. okl. SOEmt. III. sz.)
43. Misérd. (F. III. 1/174.)
44. Mocsolán. (Anjouk. Okmt. II. 245.)
45. Modor. (F. IV. 2/389. – W. II. 269.)
46. Monar. (W. VII. 25.)
47. Myr. (F. VI. 1/51.)
48. Nyék (F. II. 172. – W. VI. 391. – Knauz: Mon. I. 215. – F. IV. 1/380. – Kaprinay MS fol. XXXIX. 121.)
49. Nyir Bazin környékén volt. (F. IV. 2/389.) – W. II. 269.)
50. Olgya. (W. II. 222.)
51. Ony = Own. Vágmelléki falu. (H. Oklvt. 20. l.) Egy 1252-iki határjárás Gánytól keletre helyezi. (H. O. VI. 74.) Egy 1283-iki pedig az érseki birtokban levő Szerdahely szomszédjának mondja. (Knauz: Mon. II. 168.)
52. Páka. A mai Kis-, Nagy- és Csukár-Paka első jelentkezése. (Anjouk. Okmt. II. 359.)
53. Páty. Ablincs semptei várföld és Vedrőd szomszédságában volt. (Knauz: Mon. I. 346.)
54. Pethen és Pehten. (F. VIII. 5/541. – X. 3 281.) Jóka táján feküdt. (Anjouk. Okmt. II. 246.)
55. Pókaföld = Pókatelek. (H. O. II. 68.)
56. Réte. Bazin környékén említtetik. (F. IV. 2/368.)
57. Sámot. (Új. Magy. Múz. 1858. 404.)
58. Sáp. (H. O. VI. 84. és IV. 71. – F. IV. 2/368. és V. 3/356. – W. IX. 451.)
59. Súr. (F. IV. II/368.)
60. Suslan. (F. IV. 2/2389. – W. II. 269.)
61. Szállásadó. Nyék határában feküdt.
62. Szász = Szászváros. (F. IV. 1/149. W. VII. 83.)
63. Sze nics =Szelench. (Knauz: Mon. I. 346. és II. 120. – W. IV. 214.)
64. Szemet. Hozzátartozott három sziget: Kenche, Síkos, Nagyerdő. Ez a rész Király-Szemet nevet viselt. (F. IX. 2/70.) 1356-ban említtetik egy Udvarnok-Szemet is. (F. IX. 2/221.)
65. Szerencs (Magyar-.) (F. VII. 2/202. – W. XII. 658. – Knauz: Mon. II. 481.)
66. Szilvás. (F. V. 2/521.)
67. Sztára. Deáki és a Sala mellett. (W. I. 132.)
68. Taksony = Tocsun. (F. II. 111. – Knauz: Mon. I. 98.)
69. Tárnok. (W. IX. 113.)
70. Tejed. (W. VI. 500. – F. III. 2/262.)
71. Tevel. A Dudvágnál Födémes táján lehetett. (F. III. 1/322. – W. XI. 172.)
72. Toman. Kürth egyik dűlője volt. (W. IX. 83.)
73. Vajka. (Magy. Sion. I. 129. – W. VI. 162.)
74. Vata. E néven két község szerepel s mindkettő várbirtok volt. (F. IV. 1/149.) – W. VII. 84.)
75. Vedrőd. (F. VII. 5/85.)
76. Vereknye. (W. IV. 206.)
77. Vök. (Rimely Cap. Pos. 299. l.)
78. Ujvár. (Haz. Oklvt. 63.)
79. Udvari. (F. II. 111. – W. I. 1342.) Volt Kis- és Nagy-Udvari és a Sala mellett feküdtek.
80. Zavar. (F. IV. 2 329. és 389. – W. II. 261. és 269. meg VIII. 410.)
81. Zoms. Bél mellett mint dűlő szerepel 1294-ben. (Haz. Oklvt. 144.)
82. Pozsonyi erdő. (W. IV. 310. – Knauz: Mon. II. 231.)

E terjedelmes birtokon kívül, melyek kétségtelenűl még nem merítik ki mindazon falvakat és javakat, a melyek a pozsonyi várispánsághoz tartoztak, volt a pozsonyi várnak még más megyék területén is tartozéka. Így: Győrmegyéből a pozsonyi várhoz tartozott:

1. Dorog vagy Dörög. A Csilizközben fekvő falu. (W. II. 223. – F. VII. 4/105.)
2. Medve.
3. Kulcsod.
4. Radvány. E győrmegyei községek Gány határával voltak szomszédosak. (Hazai Okmánytár = H. O. VI. 68., 73., 74.)
5. Patos. Csilizközi község. (W. VII. 227.)

Bars vármegye területéből a pozsonyi várhoz tartozott: Fys = Füss. (F. IV. 2/364.) Vas vármegyéből a pozsonyi várhoz tartozott Bozza. Pesty Frigyes szerint. (Várisp. tört. I. 363. s köv. M.) Sopron vármegyéből ide tartozott Szalonta. (F. IV. 1/275.) Ausztria mai területéből ide tartozott a Leányvár-Potunburg határában fekvő Flezyndorff-föld. (Pesty: Várisp. tört. I. 378–379.)

Más várispánságok tartozékai

Viszont Pozsony vármegye mai területén számos más várispánság tartozékaival találkozunk. És pedig: A nyitrai várispánsághoz tartozott Milej nevű föld. (F. III. 1/124.) A galgóczi várispánsághoz tartozott Gány. (F. V. 1/313.) – Dombó. (W. VIII. 24. és XII. 26.) – Wistuk. (F. V. 1/70. Ered. M. N. Muz. gf. Forgách cs. lvt.) A szolgagyőri várispánság területéhez tartoznak a következő, jobbára csallóközi községek:

1. Árpádsoka v. Árpádfoka. Ma dűlő a bősi határban. (F. X. 2/727. – W. VIII. 225.) 2. Bős Árpádfokával egyetemben említtetik. 3. Dombó. (Felső.) (W. IX. 171.) 4. Gyümölcs. (Gumulch). (W. VIII. 295.) 5. Petény (Petend). (F. VIII. 7/244. – Anjouk. okmt. II. 627–633.) 6. Szolgagyőr. Nem tévesztendő össze a szolgagyőri várral, melynek tartozéka volt. A mai Kürth puszta mellett feküdt. (F. X. 2/724.) 7. Szalonta. Szakállos v. Apácza-Szakállos. (W. IX. 575.) 8. Tönye. (W. IX. 503.)

Mivel tény, hogy 1294-ben a szolgagyőri vár már nem állott fenn, vagy legalább nem volt olyan állapotban, hogy erődítmény jellegével bírhatott volna, és mivel okmányilag utoljára 1282-ből igazolható, valószínű, hogy e két évszám között lefolyt időben, talán éppen 1291-ben a Habsburgi Albert osztrák herczeg által III. Endre királyunk ellen folytatott hadjáratban pusztult el. Ez időben tehát az összes fennebb említett községek felszabadultak a vár hatósága alól és természetszerűleg a pozsonyi comes uralma alá jutottak.

A semptei várispánsághoz tartozott s ennek ez ideig egyetlen, ismert tartozéka Ablincs, mely Szelincs és Vedrőd közelében feküdt. (Knauz: Mon. I. 346.)

A mosonyi várispánsághoz tartozott bizonyos Váras-Balog föld, mely állitólag egy pozsonymegyei Gesztercze, másképp Samaria, szomszédságában feküdt. Kétségtelenűl azonban nem állapítható meg, hogy pozsonymegyei terület volt-e. (V. ö. Pesty: Várisp. tört. I. 329.)

Pesty Frigyes a várispánságokról írt alapvető művében, önálló várispánság gyanánt szerepelteti a stomfai várispánságot. Igaz ugyan, hogy egy-két oklevél említ földeket, a melyeket a stomfai várispánsághoz tartozóknak mond, de ugyanezt cselekszi egy más oklevél, mint láttuk, Vedrőddel is, a melyet ezért önálló várispánságnak még sem akar elismerni. Tény, hogy ha Stomfa tényleg várispánság középpontja volt, ez a vársipánság csak igen jelentéktelen, kisterjedelmű lehetett és a XIV. század elején már megszűnt.

Stomfát IV. Béla egy 1269-iki oklevélben említi először, de várispánsági jellegére czélzást nem tesz. V. István 1271-ben kiemeli Sándor comes érdemeit, ki Stomfa vidékén volt birtokos és éppen Stomfa védelmében vesztette el életét. Sándor comes ugyanis Stomfát Ottokár cseh király hadai ellen védelmezte. Ezen érdemekért a király Sándor fiainak: Domokos és Károlynak egy Zoyssa nevű földet adományoz, a melyről mondja, hogy az a stomfai várhoz tartozik, de egykor Sándor comesé volt s az ő révén jutott a vár birtokába. (F. V. I. 130. – W. VIII. 336. és ismét F. VIII. VII/185, a hol a Föld Mortun nevet visel.)

IV. László 1280-ban Jakabnak, Pozsonyváralja bírájának, ki János pozsonyi alispán ellenében a várat a király hűségében megtartotta, adományozza Plumow (ma Lamacs, Plumenau, Blumenau) nevű földet, kivévén azt a stomfai várispánság (Comitatus Uztumpa) kötelékéból. (W. IV. 218). Nehéz elképzelni, hogy a pozsonyi várnak csaknem a tövében idegen vártartozék lehetett volna. Valószínűbbnek látszik az, hogy maga Stomfa is a pozsonyi várhoz tartozott s mint ennek egyik expoziturája némi külön várföldekkel és önállósággal bírt. Megerősíti véleményünket az a körülmény, hogy ugyanezen királyi földet Péter királyi tárnokmester már 1279-ben odaadományozta Jakab bírónak, s hogy a bíró a királytól voltaképpen csak az adomány megerősítését kérhette. Már pedig Péter comes ez ügyben, mint pozsonyi ispán járt el. (W. IV. 218.)

Láthatjuk mindezekből, hogy Pozsony vára, a magyar nemzet alkotmányában fontos szerepre volt kiszemelve, a mit földrajzi fekvése is szükségessé tett. A nagyszámú földbirtok, mely a pozsonyi várhoz tartozott, a megye javarészét tette és nagyszámú várjobbágyra enged következtetni. Azonban az Imre király alatt lábra kapott szokás, hogy egyesek, akár országos és közérdekű, akár a király személyének tett szolgálataik jutalmául várföldeket kaptak, a pozsonyi vár tartozékait is megdézsmálta. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy míg egyebütt a várispánságok földje rohamosan apadt és az Árpádok kihaltával egyes váraknak már alig-alig voltak tartozékai, a pozsonyi várispánság földjei tömegük nagyobb részében még meglehetősen érintetlenül állottak. Így érdekes jelenség, hogy a pozsonyi vár kötelékéből még Nagy Lajos király is ment fel földeket. Egy 1351-iki levélből tudjuk, hogy a király a pozsonyi vármegyében fekvő és a pozsonyi várhoz tartozó Szemet földet, Jákob mesternek, a pozsonyi városbírónak adományozta. (F. IX. 2/70. és 71.)

A várbirtokok elforgácsolása ellen erélyesen fellépett IV. Béla és pedig még királyfi korában. Megúnván atyjának e tekintetben is szertelen pazarlását, bizottságot szervezett, melynek feladata volt a várföldek felderítése és visszacsatolása. Ámbár e bizottság vezetője maga az ifjabb király, IV. Béla volt, mégis utóbb, a nyomasztó körülmények hatása alatt, és a tatár veszedelemmel szemben, kitűnő férfiak jutalmazása czéljából, ő maga is pazar kézzel osztogatta a várjavakat.

Egyébként a pozsonyi várispánság területén működő várbirtok-visszaszerző bizottság tagjai közűl ismerjük 1252-ből Roland nádort és pozsonyi főispánt, meg Vincze nyitra püspököt. (Uj. Magy. Múz. 1858. I. 409.) Sőt e két kiváló férfiú hiteles és teljes kimutatást is készített a pozsonyi vár álladékáról és valamennyi várjobbágy és más szolgálmányok nevét regestrumba foglalta. Ámbár ez a nagy fontosságú irat elveszett, magát a tényt mégis tudjuk a karcsai várjobbágyfiúk felszólamlásából. Ugyanis ők elnézésből kimaradtak a regestrumból, és félvén, hogy ezáltal kiváltságos állásukon csorba eshetik, a hiány pótlását kérték. Roland nádor és Vincze püspök a felszólamlókat 1256 táján, Péter-Pál napjára Pozsonyba rendelték, hol a karcsaiak IV. Béla szabadalomlevelét fel is mutatták. Mivel pedig a kihallgatott tanúk – a várjobbágyok, a várnép és a nemesek – egyhangulag vallották, hogy a karcsaiakat a várjobbágyok szabadalma megilleti, a bírák kimondották, hogy a karcsai várjobbágyfiúk, ámbár a királyi regestrumba beírva nincsenek, régi szabadalmaikban mégis fenntartandók. (W. II. 256., 257. Bartal Com. Mant. IV. 1.)

Megtörtént utóbb, a IV. Bélától megindított visszaszerzési folyamat daczára is, hogy egyes királyok egész várispánságokat, egész vármegyéket ajándékoztak el. Ez ellen határozott állást foglalt és törvényben tiltakozott az 1291-iki országgyűlés. Mindazonáltal III. Endre 1297-ben Pozsony várát, egész Pozsony vármegyét és annak összes egyéb várait nejének, Ágnes királynénak adományozta oda. (F. VI. 2/71.) Természetes azonban, hogy ez a körülmény a pozsonyi várispánság fennállásán semmi változást nem okozott s a vármegye, mint közigazgatási szerv, változatlanúl működött tovább.

A birtokkezelés

Az egyes várföldeken a birtokkezelés a karolingi gazdasági rendszer utánzata volt. A falu népe századosok alá volt rendelve, kik nemcsak a hadban voltak vezetőik, de gazdasági és igazgatási ügyekben is előljáróik. Így a Csallóközben példáúl az udvarnoki nép is századosok alatt állott és Roland nádor, Paka udvarnoki ispánon kívül, 13 udvarnoki századost sorol elő. (W. II. 216.) Idők folytán egyes várjobbágyok, kiváló érdemeik jutalmául, nemesekké lettek. Ezek azután vagy mint országos nemesek szerepeltek s akkor a vár köteléke alól feloldattak, vagy mint nemes várjobbágyok s ekkor a várispánság hatósága alá tartoztak. Hogy ez utóbbiak is mily előkelő szerepet játszottak az akkori magyar társadalomban, azt szépen megvilágítja Csukár János pozsonyi várjobbágynak 1291-ben, a pozsonyi káptalan két kanonokja, a mosonyi plébános és több előkelő nemes jelenlétében Magyar-Óvárott tett végrendelkezése. Ebben a végrendeletben ugyanis Thurne nevű, Nagyszombat és Pozsony közt fekvő birtokát (ma Csukárd) a pozsonyi káptalannak hagyja, a melynek a Megváltóról nevezett templomának kriptájában van eltemetve az ő apja, Péter comes és más ősei, s a melybe, mint „kegyúr”, ő is temetkezni óhajt. (Rimely Cap. Pos. 304–308.)

A megye

A várispánságok az Árpád-ház utolsó királyai alatt lassanként megszünnek. A szervezet korhadtnak bizonyul és IV. Béla erélye sem tudja azt többé fenntartani. Helyükbe lép a megye, a comitatus, melynek első nyomai már a XII. század végső éveiben fellelhetők. A várispánságok beleolvadnak a megyébe, vagy talán helyesebben megyékké alakulnak át. Természetes, hogy ebben az átalakulási folyamatban egyes jelentékenyebb várispánságok egészen eltünnek s ezeknek már a XIV. század utolsó éveiben nyomuk is alig maradt.

Pozsony vármegye, ámbár kebelében a várispánság intézménye talán legtovább állott fenn, mégis mai alakjában már a XIII. század végső és a XIV. század első éveiben alakul ki. Törzse természetesen a pozsonyi várispánság volt, a melyhez járult még a szempczi, az állítólagos stomfai várispánságok területének egy része, valamint a Holicstól (régi neve Újvár) délre fekvő vágmelléki és kárpátalji rész. A megye határai tehát, az Árpád-ház kihaltával, már körülbelül teljesen kialakultak s talán – kivéve az egy szempczi vonalat, mely a Vág folyó szeszélyes folyása szerint ismételten változott – teljesen megegyezett a mai határokkal.

Pozsony vármegye csallóközi területét másként Kis-Pozsonymegyének is nevezték. Ennek ellenében a többi rész Nagy-Pozsony volt. E kettéválás nyomára már a XIII. században akadunk. Incze pápa ugyanis egy 1253-iki oklevélben azt írja „Challokuz, sive minus Posonium”. Ettől kezdve számos adattal igazolható, hogy a Csallóköz külön közigazgatási területet alkotott, ámbár mindig a pozsonyi vár ispánjának, a pozsonyi főispánnak és a pozsonyi alispánnak fővezetése alatt. Közgyűlését a két rész együtt tartotta, de ily alkalommal ezzel a formulával éltek: Pozsonymegyének és a Csallóköz nemességének egyeteme (F. IV. 2./202. W. X. 319. – XII. 658. – F. X. 2./185. – IX. 7./147. V. ö. Pesty, Eltünt régi várm. I. 43.).

Van nyoma annak is, hogy egyes községeket, vagy kerületeket a királyi kegy kivont a vármegye hatósága alól és mint királyi nemeseket egyenesen és közvetetlenül a saját hatósága alá helyezett. Így történt ez pld. Pozsonymegyében 1279-ben Hodos falu lakóival.

A vajkai szék

Nagyobb separatum corpust, de a mely mégis be volt a megyébe kebelezve, alkotott a vajkai érseki nemesek széke.

A magyarországi főpapok kiváltságai között előkelő helyen áll az a kiváltság, a melylyel az esztergomi érseken kívül csak kevesen bírtak, hogy birtokaikból érdemes férfiaknak telkeket adományozhattak és ezáltal őket nemeseikké avathatták. Az esztergomi érsek nemesei négy önkormányzati egységben tömörültek. Ezek a nemesi székek voltak. Ilyen volt a beéli, mely Komárommegyére terjedt ki, a verebélyi Barsban, a szentgyörgyi Bars- és Hontmegyékben és a vajkai, mely Pozsonymegye területén állott fenn.

A vajkai vagy másként gelle-vidéki praedialis nemesség székének főhelye Vajka községe volt. Hozzá tartoztak Doborgaz Keszölczés, Bácsfalva, Pinke-Karcsa, Péterfalva, Albár, Mórócz-Karcsa, Dohafalva, Szentgyörgyúr és Bense községek, a melyek lakói részben egészen egyházi nemesek voltak.

A vajkai nemesi széknek és az érsekbeélinek egy közös udvarbírájok volt. Ezenkívül azonban minden széknek, így a vajkainak is volt egy aludvarbírája, mintegy alispánja, volt saját szolgabírája, voltak esküdtjei, jegyzői s egyéb alkalmazottjai. A nemesi székeknek ugyanis külön közigazgatási és bíráskodási joguk volt s peres ügyeikben, mint felebbviteli bíróságnak, az esztergomi érseknek, illetőleg kenczellárjának voltak alárendelve. Évenként négy közgyűlést tartottak, a melyen a szék ügyeit intézték. A későbbi dicasteriumok és a székek között a megyei hatóság jóformán csak közvetítő közeg volt, minden joghatóság nélkül. A székek szervezete különben teljesen azonos volt a megyék szervezetével, úgy hogy azok valósággal megyét alkottak a megyében, a nélkül azonban, hogy abból kiválhattak volna.

A praediális nemesi székek czélja különben az volt, hogy az érsek banderialis kötelezettségének eleget tehessen. A székek szorosan véve katonai székek voltak s a praedialis nemesek alkották – udvarbírák, mint kapitányok vezérlete alatt – az érseki bandériumokat. (V. ö. Ozorai: Pradeialis nemesek. – Bartal Com. II. Uj Magy. Múz. 1866. 249. l. stb.)

Pozsony vármegye a felsőmagyarországi részek legnagyobb vármegyéje, és lakossága túlnyomó részben tiszta magyar volt. Az egész Csallóközben, a Vág déli folyásának partjain, csupa merő magyarok laktak. A tótság a Kis-Kárpátok aljában tanyázott, de itt is, mint látni fogjuk, a székelyekkel vegyesen. A német elem a városokat lepte el és Pozsony közelebbi környékén, valamint a Szentgyörgyi grófok kárpátalji birtokain telepedett meg.

Boleráz község 1258-ban kelt határleírásában említve van a nagy erdő, „magna sylva”, a mai Fejérhegység. Az mondatik erről, hogy a székelyek felé esik, hol három határ ütközik össze: Bolerázé, Solymosé és a székelyeké. (F. IV. 1. 372.) Ugyanezt a hármas határt említi I. Lajos király 1364-iki oklevelében. Ezek közül az egyik, úgymond, a székelyek földje, a másik Diós határa, mely helységet régen Solymosnak neveztek. (Jerney: Kel. út. II. 257.) A Fejérhegység mindkét oldalán lakott székelység emlékét őrzi a Pozsony vármegye nyugati határszélén fekvő Székelyfalva (Szekula) helység neve is.

De nemcsak a Fejérhegységben, hanem a Vág mellékének pozsonymegyei részében is volt tekintélyes székely telep. Kitetszik ez IV. Béla év nélkül, 1235–1270 közt, kelt okleveléből, melyben a vágvidéki székelyeket, kik egykor saját ispánjuk által terheltetve, hozzá folyamodtak, s kiket ő azon kötelezettség mellett, hogy évenként 100 fegyverest tartozzanak neki és az országnak minden hadjárat alkalmával kiállítani, a sanyargatás alól felment és hű szolgálataik jutalmául abban a kegyben részesít, hogy ezentúl nem megszabott számban, hanem mint a nemesek, fejenként tartozzanak vele együtt táborozni. Ez a telep Vága község táján feküdt. (V. ö. Szabó: Magy. Székely telepek cz. ért. A régi székelység 101. s köv. ll.)

A Pozsony vármegyéről alkotott vázlatos kép kiegészítéséül álljon itt a vármegye főbb tisztviselőinek névsora, úgy, a hogy azt a történetbúvároktól felszínre hozott adatok alapján máig összeállítani lehetett:

Várak és városok a megye területén

Pozsony vármegye legelőkelőbb és legjelentősebb helye, kezdettől fogva, a várhegy és annak törvében keletkezett város volt, mely az egész vármegyének nevet adott, a váripsánságnak magva s utóbb a vármegyének, majd jó ideig az egész országnak is székhelye volt.

Pozsony város

A Hunyadi Mátyás udvarában élt olasz tudósok között lábrakapott volt az a negélyeskedő szokás, hogy lehetőleg sok magyar várat és várost római eredetűnek tüntessenek fel s rómaias nevekkel lássanak el. Ez a szokás szülte azután azt a nagy vitát, mely Pozsony neve körül képződött. A humanisták ugyanis a régi latin Posonium helyett Pisonium-ot kezdtek írni, hogy így a római remekírók műveiben előforduló Piso-val hozhassák a várost összeköttetésbe. Így írták a város nevét Bonfinius, Ranzanus s az ő adataik alapján Münster, Braun és Bél, Notitita Hungariae Novae czímű hatalmas művében, a kit azután a megye egyik monografusa, a különben körültekintő Korabinszky is követett. Sőt Moller tovább fűzte a romanizmus játékát és Pozsony = Pisonium nevét a jó borsó földből véli származtatni. Mindezzel szemben kétségtelenül áll és Schönwiesner óta nem is vonja senki kétségbe, hogy Pozsony neve latinul Posonium, s hogy ez nem egyéb, mint a magyar Pozsonynak latinos formája.

A mily kétségtelen azonban, hogy „Pozsony” ősi név, épp oly bizonytalan, hogy miképp és honnan származott. Ortvay – mint említők – a nyelvalakulási folyamatok szemmel tartásával, Wratizlaviából származtatja e nevet és véleménye mellett nyomós érveket tud felhozni. Viszont azonban ezt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy már az 1091-iki pannonhalmi levél „Poson”-t ír, hogy Turóczi krónikája mindig csak „Poson”-t és „castrum Poson”-t használ, hogy régi leveleinkben gyakran fordul elő a Pós, Pósa személynév és végre, hogy 1256 táján a Dunán túl, Igal mellett, egy Basni nevű birtok szerepel, a melynek neve Posoni alakban is előfordul. A mily valószínűnek tartjuk tehát, hogy Pozsony német neve Bresburg, a Braslavia, Braslaburck stb. átalakulása, éppen annyira kételkedünk abban, hogy Pozsony neve is ennek átidomításából keletkezett volna. (V. ö. Ortvay: Pozsony város tört. I. Rómer: Pozsony régészeti műemlékei. H. O. VI. 96, 97 stb.)

Rómer Flóris, a pozsonyi műemlékekről írt jeles munkájában ama nézetének ad kifejezést, hogy Pozsony a római korban, mint vár alig állhatott fenn, s hogy ott római gyarmat nem volt, mert kellő számú római emléket, mely a vár római eredetét igazolná, nem lehet a környéken találni. Az ő nézete szerint a pozsonyi vár alatt a XI. században még „aligha szabad mást értenünk, mint gátműveket és nyakra-főre emelt őrtornyokat, tehát mindenesetre csak szükségleti építményeket”. Ezzel szemben Ortvay azt vitatja, hogy Pozsony tényleg római telep volt; hogy a várhegyen már a rómaiak idejében kontraerőd keletkezett, mert alkalmas figyelőhelynek találtatott, és hogy alján vásárhely támadt. A vár mai alakjából pedig azt sejti, hogy „a pozsonyi várkastély, bár falait újabb idők emelték, római mintának köszöni mai szokatlan alakját. És megerősíti őt e sejtelmében az a körülmény, hogy a „várnak négyszögű alakzása” feltűnik már legrégibb várképeinken (a XIV. századi bécsi képes krónikában) és pecséteinken is.”

Pozsony keletkezése

Pozsony város alapításának idejét pontosan meghatározni ma még nem lehet. Nincs erre sem elégséges adatunk, sem elégséges támpontunk. Ortvay Tivadar azonban úgy véli, hogy Pozsony, a várhegy oldalán, ott, hol ma a város nyugati része terül el, mint római vásárhely alakult, a hová a barbár népek elhozták árúikat s a hol a hegyenálló védelmi telep oltalma alatt, szabad kereskedést űzhettek. Ortvay annak igazolására, hogy a vármegye kárpátalji része és főként Pozsony római kézben volt, igen ügyesen csoportosítja az eddig felmerűlt adatokat és nézetét nagyon valószínűvé teszi. Rakovszky István, ki Pozsony múltjának kutatása körül elévülhetetlen érdemeket szerzett, hasonló nézetben van és ő is hiszi, hogy a város a szláv uradalom idejében is megvolt, bárcsak egyes szétszórt házakból állott, és hogy virágzásnak szent István alatt indult, a ki ide szászokat és frankokat telepített le.

Kétsgételennek látszik, hogy a város első magva tényleg a várhegy alatt, ott volt elhelyezve, a hol azt Ortvay megjelöli. Ezt bizonyítja ugynis az a körülmény, hogy míg a város jelenlegi területéből a mai Széplak-utcza környéke, a hol a vár vendégnépeitől lakott Széplak falu állott, az a terület, mely Széplak és a Vödricznek nevezett rész között feküdt, erdőborította várföld volt, ellenben maga a váralja, a Vödricz, a mai Zuckermantl nem volt az, holott rendesen éppen a vár alatt fekvő végek tartoztak volt a várakhoz. Ennek más okát adni igazán nem tudjuk, mint ha feltételezzük, hogy a várispánság szervezésekor e helyen már lakott község terület el, a melyet a király nem korlátozni, hanem fejlődésében előmozdítani óhajtott.

Természetes, hogy Pozsonynak kezdetben csupán egyszerű községi szervezete volt s mint ilyen a vármegyei törvényhatóság felsőbbsége alá tartozott. Ez a községi szervezet azonban, ama kiváltságos helyzetnél fogva, a melyet e hely hazánk történelmében, fekvése következtében, elfoglalt, csakhamar városias színezetet öltött s hihető, hogy e tekintetben már első királyaink is különféle szabadalmakkal ruházták fel. Mivel azonban a várost 1271-ben Ottokár cseh király hadai felégették s ez alkalommal úgy a városi, mint a káptalani levéltár elpusztult, az első beigazolható adat Pozsony városias jellegére nézve az a szabadalomlevél, a melyet 1291-ben III. Endre király adományozott. Pozsony kiváltságai.

E szabadalomlevél szerint Pozsony kiváltságai így sorakoznak:

1. A polgárok bírájokat évenként Szent-György napján szabadon és közvetetlenűl választják, ki a város ügyeit, 12 esküdt polgárból álló tanácscsal egyetemben, intézi.
2. A város polgárainak szőlei és erdei minden néven nevezendő fizetés alól szabadnak nyilváníttatnak.
3. A Csalló torkolatánál a városnak jogában áll, saját földjén, révet állítani.
4. A város polgárai úgy személyökre, mint az általuk behozott, vagy kivitt árúkra és értékekre nézve, a pozsonyi réven Hainburg felé, a csallói réven Szőllősnél, a Morva réven s általában egész Pozsony vármegye összes révein vámmentességet élveznek. Ez a vámmentesség kiterjed mindazokra, kik bármely helyről Pozsonyba szándékoznak oly czélzattal, hogy a városban végleg megtelepedjenek.
5. Hogy a város lakosságban gyarapodhassék, a jobbágyok szabad költözködési joga Pozsonyra is ki lőn terjesztve olyképpen, hogy minden jobbágyot, ki a városban megtelepedni óhajtott, a földesúr, a szokott földdíj megfizetése után, elbocsátani tartozott.
6. A város polgárai fölött, mind igazságszolgáltatási, mind egyéb ügyekben, egyedül a város bírája és az esküdtek voltak hivatva ítélkezni. Ha a város, vagy a külvárosok lakói idegen vidéken valamit vétettek és a város határába sikerült menekülniök, az eljárást csak a város bírája előtt lehetett ellenök megindítani. Kizárólag idegen tanúk vallomása a város polgáraival szemben érvényes nem volt; ahhoz, hogy valakit tanúk által elmarasztaljanak, szükség volt, hogy a tanúk sorában pozsonyi lakosok, vagy legalább más, kiváltságos város polgárai is helyet foglaljanak. Ha a város és az esküdtek ítéletével a felek megelégedve nincsenek és a király elé viszik ügyüket, akkor a király személye előtt nem a felek, hanem csupán a bíró és az esküdtek jelenhetnek meg és az ügy ezek közbenjöttével kerül újabb döntés alá. A város lakosai különben a nádori bíróság illetékessége alól is ki voltak véve.
7. A külvárosok lakói és a halásznépek ugyanazok jogokat és kiváltságokat élvezték, mint a város polgárai; csakhogy a halászok kötelesek voltak az általuk fogott halmennyiség egy harmadát a pozsonyi ispánnak beszolgáltatni.
8. A zsidók, a mig a város állandó lakosai, a polgárokkal egyenranguaknak tartandók.
9. Azokat, akik a várostól előírt kötelezettségeket teljesíteni vonakodnának, joga volt a város előljáróságának a polgárok és lakosok sorából kirekeszteni. Ez a kirekesztési jog azonban a káptalan tagjaira és a papokra ki nem terjedt.

Hogy a város gazdaságilag is gyors emelkedésnek indulhasson, vásárai és kereskedői a legkiválóbb előjogok élvezetébe léptek. A posztó-, marha- és halkereskedők bármely országból szabadon jöhettek a városba s ott a városi hatóság, útközben meg a vármegye volt köteles biztonságukról gondoskodni. A város a királyi pénzváltóktól a pénzt csak akkor volt köteles teljes értékben elfogadni, ha a pénzváltók előtt a város bírájának embere járt. A megyeispán joghatósága a városban, e tekintetben is, teljesen szünetelt. Végül a város lakosai kötelesek voltak, más városok jövevény (hospes) népeinek mintájára, a gabonadézsmát megfizetni.

A város ezen szabadalomlevelét átírták és megerősítették 1313-ban és 1323-ban I. Károly; 1365-ben I. Lajos; 1412-ben és 1436-ban Zsigmond; 1439-ben Albert király; 1446-ban Hunyadi János; 1453-ban V. László; 1464-ben I. Mátyás király. (Cod. Dipl. VI. I/107–111. X. VIII/758. XI. 218. IX. 222. X. VIII/653.)

Az 1323-iki szabadalomlevél azt a becses toldalékot tartalmazza, hogy a város lakósai nem voltak kényszeríthetők a királyi pénzváltóktól az új pénzt elfogadni, hogy bármily denárt szabadon használhattak és a pénzverdék szokásos járulékai alól mentesek voltak; Zsigmond király pedig megengedte 1430-ban, hogy a város L. P. jelzéssel (Liga Posoniensis) pénzt verethessen s az ebből folyó jövedelem felerésze a királyi kincstárt, felerésze a városi pénztárt illesse. Nevezetes szabadalomképp említendő még I. Lajos király 1374-iki s utóbb más királyoktól is megerősített mentelmi levele, mely a várost a behozott árúk után járó harminczad alól mentette fel.

A város külső díszét emelte Zsigmond királynak a város pecsétjére és czímerére vonatkozó 1436-iki határozata és I. Mátyás 1459-ben adott engedélye, hogy a város irataiban vörös pecsétet használhasson. (Cod. Dipl. X. VIII/653. Lehoczky: Stemmalog. I. 239. Kaprinay: Hist. Dipl. II. 240. 243. 477. (V. ö. Ortvay: i. m. II. 3. Király János: Pozsony joga stb.)

Pozsony lakossága

Természetes, hogy ilyen nagyarányú szabadalmak mellett Pozsony városa nemcsak erkölcsi erőben, hanem anyagi előhaladásában és gyarapodásában is rohamos léptekkel haladt előre. Mindenünnen özönlött a nép Pozsony falai közé s lakossága között úgyszólván Európa minden kulturnemzete képviselve volt. A város lakosságának zöme és gerincze, mint a városokban egyebütt, úgy itt is a német elem volt. Legtöbben a közeli osztrák herczegségekból származtak át. Sokan jöttek Sziléziából, Stiriából is, de a javarésze mégis Bajorországból, Württembergből, Badenből Szászországból vándorolt be. Voltak olyanok is, a kik Poroszországból, meg az északkeleti szabad városokból jöttek.

A német elem után mind számban, mind súlyban a szlávok következtek. Morva- és Csehország, meg Lengyelország nem egy előkelő polgári család bölcseje vala. Találkoztak azután a város lakosai között francziák, olaszok és svájcziak is. A külföldi elem mellett elég tekintélyes volt a belföldi letelepedők száma is. Az ország csaknem minden tájáról származtak el egyes családok a kereskedelem ezen előkelő góczpontjába és különösen a nemesi osztályból származóknak növekedett meg számuk, akkor, mikor a királyi udvar mind gyakrabban jelent meg huzamosabb tartózkodásra a város falai között.

A város népességével párhuzamosan haladt terjedelmi kifejlődése is és a kezdetben kisebb területre szorítkozó építkezés csakhamar a Dunáig szállott le.

Pozsony fekvése

A dunai átjáró – Ortvay egybeállítása szerint – Pötschen-sziget közelében, Ligetfaluval szemben volt, ott, hol ma a horgonyőrség háza van. Maga a Duna ugyanis ez időben beljebb ért a városi területbe. Ott, hol ma a vödriczi út van, régen a Duna folyt. Ott, hol ma a Ferencz József-városban a Dunasor vonul el, szintén a Duna habjai hömpölyögtek. A szinház és a sétatér táján szigetségek voltak s a mai emelkedett Dunapart csak feltöltések és a rakpart emelésének eredménye, úgy hogy a Duna mesterségesen lett eltolva a város területétől. Az az egész terület, mely a Vízhegy alján a haltértől egész a városi abbahagyott kőbányákig, sőt azokon túl is terjedt, a Récse és Borostyánkő között eredő Vödricz folyócska után, Vödricz nevet viselt, és egy része Nagyvödricz, más része Aszú- vagy Szárazvödricz néven volt ismeretes. Ennek a területnek egy része, a mely a Nagyvödricz és Kisvödricz folyók közé esett, várterület, ellenben a váraljai rész, a mai haltér és a Zuckermantl, már városi tulajdon volt, a dunai rév kivételével, a hol, a mai katonai élelmezési ház helyén, a pilisi apát vízitornya állott, néhány kisebb ház társaságában. Ez a terület 1297-ben, III. Endre szorgoskodásából, megnövekedett Széplak helységének területével, mely a régi Magyar-utcza (ma Széplak-utcza) tája és dombos, szőlőkkel fedett vidék volt. Az adománylevél szerint a széplaki házak leromboltattak, azok anyagát a város bástyáinak erősítésére fordították, a község lakosai pedig a városban telepedtek meg, a melynek ez időben igen gyér lakossága volt.

A vár és az Ó-város, melyeket ma a Vártelek-utcza választ el, a középkorban két, teljesen elszigetelten álló telep volt. A mai Terézvárosból régen csak a Vödricz s annak szent Miklós-egyház felé eső vége volt lakott. A Zuckermantl teljesen néptelen volt s ott, hol a Várlépcső, a Petőfi-utcza és Miklós-utcza kis házai emelkednek, csak szórványosan voltak házak, úgy hogy szent Miklós-egyháza teljesen különállott és a várbástyák aljában elterülő lankás részt szőlők borították. A mai Ferencz József-város, mely az Ó-várost dél és kelet felől veszi körül, sem lakóházaival, sem területileg nem függött össze a várossal. A Duna egyik ága, mely körülbelül a mai Hal-tér táján szakadt ki a főágból és a sétatér területén vonúlt végig, e városrészt még 1698-ban is elválasztotta a belvárostól. A városnak ez a része jóformán szigetség volt, melyen csak itt-ott emelkedtek egyes apró házak, s melynek javarésze kertekkel, bozóttal, sőt erdővel volt borítva. Ilyen volt az úgynvezett Gröszling is, míg a Malomliget irányában már valóságos vadon következett.

A Gröszlingtől nyugatra, a Ferencz József városrész azon végszakához, mely a Híd-utczától s a koronázási dombtértől a Hal-térig terjed és a Séta-tér meg a Duna-kőpart közé esik, sorakoztak az Ujváros apró házai, a melyek a Halász-kapu előtt fekvő külvárosnak is neveztettek. Ennek a Duna felé eső végső nyújtványa volt a cserző vargák telepe. Ez az Ujváros különben elég gyorsan fejlődött, mert a városi tanács 1398-ban heti vásártartási engedélyért folyamodott részére, a mit 1430-ban Zsigmond királytól tényleg meg is kapott.

A középkorban mindaz, a mi a Reichard-utczán túl esik, üres terület volt, mert a külső városi árok a Reichard-utcza és a városi szegény-ápolóház között határolta a külvárost. A Duna-utcza hosszán a városi ápolóházig a Duna-Ujlak nevű külváros terjed ki, míg a Kórház-utcza hosszán körülbelül addig, a hol ma a Mária-utcza torkollik beléje, az Ispotály-Ujtelep nevű külváros állott. Ez a rész különben a XV. század folyamán már a városi árkon túl is terjeszkedett.

A Nádorváros már a középkorban is meglehetősen lakott volt és Mihály kapu előtt levő Ujtelep volt a neve. Eredetileg azonban csak két utczából állott: a Széplak-utczából és az Apáczapálya-utczából. A Nádorvároson túl eső rész és a Virágvölgy lakatlan volt s jobbára szántóföldekből állott. Maga a városi határ jóformán ugyanazonos volt a mai határral és a mai dűlők nevei mind ősi származásra mutatnak.

Pozsony ősi területe tehát a mai bel- vagy óvárossal esett össze és nyugati határát a dóm, északi határát a Klarisszák temploma, keleti táját a Ferencziek temploma jelezte. Alaprajza ötszöget mutatott, melyet két főközlekedési út két részre osztott, s a melyből kijutni csakis a vödriczi kapun, a Lőrincz-kapun és a Mihály-kapun lehetett. Legrégibb utczája a Hosszú-utcza (ma Lőrincz-kapu) volt, a melynek, keletről nyugatra jövet, dél felől eső házai udvaraikkal és kertjeikkel már a városbástyákra támaszkodtak. Itt volt a Preternhaus, egy sokat szereplő polgárház, az érseki tizedudvar, az Irher, Schmid, Scholl, Kürsner házak, a nagy fürdő, a Kirsztus-társulat háza, a Habersdorfer, a Kyrmer-ház, a Corporis Christi kápolna és a máriavölgyi pálosok háza, a Barát-udvar, mely a mai Neisziedler-ház helyén állott. Régi utczák még a Mihály-utcza és az Uj-utcza (Ventur). Ez utóbbiban három nevezetes ház állott: a királyi kúria, a mai Wittmann-féle ház helyén; a pénzverő-ház, mely később (1467) a tőszomszédságában levő házzal együtt, a Vitéztől alapított Akademia Istropolitana hajléka volt. A Mihály-utcza legnevezetesebb épülete pedig a Szent Katalin-udvar, az osztrák heiligenkerutzi czisztercziek háza volt. Régi utcza még a Halászkapu-utcza, a hol valószinűleg a Zsidó-udvar volt; a Szent Mártonhoz vezető sikátor (1420); a mai Zöldszoba-utcza (előbb Suszter-utcza); a Káptalan-utcza (régen Papok-utczája); a Klarisszák-utczája (Apácza-, Nonnen-, Jungferngassel); a Lakatos-utcza; a Corvin-utcza; a Barát-utcza (kolostor mögött levő utcza; utóbb Kalmár-utcza); a Zsidó-, Késes- és végül a Kis-utcza. Az első a mai Hummel-utcza (volt Nagy-Kalapos-), a második a Kis-Kalapos-utcza és a harmadik a Városház-utcza. A Zsidó-utczában állott a zsinagóga (1335) és a keresztény-udvar. Valószínű, hogy már a középkorban is megvoltak a mai Domb-, Bástya- és Orsolya-utczák is.

Pozsony legnagyobb tere a Vásár-tér volt, mely a mai Fő-térre és Ferencziek-terére terjedt ki. Itt lüktetett a városi élet, innen indult ki minden városi mozgalom. Itt állott a városháza is, mely eredetileg (1370) Jakab bíró fiainak magánháza volt. A város a házat, melynek neve tornyos- vagy újház volt, részben Izsák nevű zsidótól, ki azt zálogban bírta, 447 arany forintért (1387), részben pedig Knoprautpauer Andrástól, Jakab bíró unokájának örökösétől (1421) 50 arany forintért vette meg.

A vásártér közelében volt a régi halpiacz, a kenyérpiacz és a primási palota táján (Püspökház) a mészárospiacz, melyből utóbb búzapiacz lett. A dóm körül is alakult egy kis tér, a melyet egyházterének neveztek. (Ortvay i. m. I. k. 90–124. és I/2. k. 1–100. l.)

Pozsony védőművei

A középkori városok fejlődésének, nyugodt haladásának egyik legszükségesebb előfeltétele, a városok erődítése volt. Természetes tehát, hogy Pozsony, mint a kereskedelem góczpontja, a magyarság végvára, a rendesnél is erősebb védművekkel volt megerősítve. A város körül széles, jól kövezett és mély árkok vonultak, a melyeknek egy része vízzel volt telve, más része szárazon maradt. Az előbbiekben, az 1443-iki és 1451-iki városi számadások szerint, békés időben halakat tenyésztettek, hogy ilymódon is kisebbítsék az árkok fenntartására és gondozására szükséges nagy összegeket.

Kétségtelen, hogy a város az árkokon belül, már a XI. században is, tömören épült falakkal volt körülvéve. E falak különben nem voltak egységes művek, hanem építésük különféle időszakokban, különféle módon ment végbe. Ez a nagyarányú s igen költséges, a folyton szükséges megújítások és helyreállítások következtében csaknem folytonos munka, első sorban a városi pénztárt terhelte ugyan, de időnként az ország részvétét is igénybe vette. Így pld. Zsigmond király 1423-ban felszólította Garai Miklós nádort, hogy a város bekerítéséhez szükséges czölöpöket és fonóveszszőket a kincstári erdőkből szolgáltassa ki a város lakosainak. Néhány évvel később pedig ugyancsak ő elrendeli, hogy a város erődítési munkáiban a megye területén élő jobbágyok ténylegesen vegyenek részt. Hasonló parancsot bocsátott ki 1471-ben Mátyás király a vármegye nemeseihez és egyéb birtokosaihoz; míg II. Ulászló a város megrongált erődítéseinek helyreállítása czéljából hét évi adómentességet engedélyezett a polgárságnak.

A város erődítését jelezték a hatalmas kapuk és tornyok is. Ezek között úgy régiség, mint főképpen jelentőség szempontjából első hely illeti meg a ma is fennálló Szent Mihály kaput. Ez a kapu maga már akkor fennállott, a mikor a város első falkerítése épült és kétsgételenül hármas bejárattal bírt. Így az egyik oldalkaput már az 1410-iki városi számadásokban is felemlítve találjuk. A közhit szerint a kapu tornyát IV. László király építette volna. A torony mai alakjában nem felel meg a XIII. századnak és okmányilag is csak a XV. század első éveiben kezd szerepelni, kétségtelen tehát, hogy legfeljebb, a XIV. század utolsó éveinek műve. 1411-ben Aigner Jakab emlékezett meg a toronyról végrendeletében. 1457-ben a város a torony zsindelytetejét vörösre festeti és letöreti a rajta levő erkereket; 1511-ben pedig 40 font dénárnyi költséggel magasabbra építteti s a munkát még az 1512–13. években is folytatja, 130 forintnyi tetemes összeget utalványozván e czélra. A Szent Mihály kapu előtt, hol a házsor nagyon szűkre szorul össze, állott a külső kapu, mely az 1455. évi számadáskönyvekben említett „Ne félj” erődöt alkotta.

A másik főkapu, mely a várost a dunai réven át a dunántúli vidékkel kötötte össze, a vödriczi kapu volt; ott állott, a hol a Hosszú-utcza a Hal-térre torkollik. Ennek építését a hagyomány Salamon királynak tulajdonítja. A városi számadásokban a kapu 1434-ben fordul elő először. Ugyanezek arról tanúskodnak, hogy a város a kaput 1455-ben teljesen újjáépítette.

A harmadik főkapu a Szent Lőrincz-kapu volt, a melynek strukturája csaknem teljesen megegyezett a Szent Mihály-kapuéval. Legrégibb okleveles nyoma e kapunak, mely a Duna-utcza irányában állott, 1412-ből való, a mikor is a kapu őreinek fizetéséről van szó a városi számadásokban.

Kisebb jelentőségű kapuk voltak még: a Halász-kapu, mely a városból az Újvárosba és a Dunához vezetett; a külvárost védő Szárazvám-kapu, a mai Frigyes főherczeg-utcza végén, a Konvent- és Apáczapálya-utczák kezdetén; a Széplaki kapu, a Széplak-utcza sarkán, a Magas-út torkolatánál; a kórház-utczai kapu, a hasonló nevű utcza és a Mária-utcza torkolatánál; a dunaujtelki kapu a Duna-utcza és a Reichard-utcza keresztezésénél és végre a Vaskapu, a melynek helyét ma már nem tudjuk megjelölni. A városi erődtornyok közül ismeretesek az új-torony, a Lugistand-torony, a lőpor-torony, a kolostor-torony, a varga-torony, a vízi torony és a Vogl-torony. (V. ö.: Ortvay i. m. I/2. k. 101. s köv. U.)

Pozsony jövedelmi forrásai

A város állandó jövedelmi forrásai között első helyen az ingatlanok említendők, melyek részint vétel, részint zálogjog révén jutottak birtokába. Tekintélyes fekvőséggel rendelkezett a város Sellendorfban, mely a mai Vöröshídon túl emelkedő kápolnadomb táján állott. A város első, máig ismert beiktató okmánya 1378-ból származik. Hasonlóképpen terjedelmes birtokai voltak Pozsonynak Lamacson, Vereknyén, Szőlősön (Prácsa-Vajnor) és Dornikon, melyet máskép Deznuknak is hívtak. A fekvő birtokokból befolyó jövedelmeket tetemesen szaporították a földesúri haszonvételi járulékok: a halászatból, vadászatból, favágásból, italmérésből, a kőbányából, a pinczejogból, a regálékból és a malmokból folyó jövedelmek. Ezekhez járultak a kiváltságos haszonvételi jövedelmek, úgymint: a vásári adók, bódébérek, a száraz- és vízi vámok, a révek és főleg a harminczadok. Ez utóbbiak jövedelmének egy része királyi adományból, más része a város és a kincstár között kötött bérszerződések alapján folyt be a város pénztárába.

Tetemes jövedelmeket húzott a város a törvényhatósági és törvénykezési illetékekből, a különféle bérletekből és a városi adókból, a melyek alól a városban lakó nemesek sem voltak kivéve városi ingatlanaik révén. Azonban ezen nagyarányú jövedelmi források mellett is Pozsony város középkori háztartása nagy ingadozást mutat, a melynek okát részben az egyes jövedelmi ágak változó jellege, részben a városra nehezedő nagy és súlyos terhek okozták. A fekvőségek mívelésének, a szolgálmányok és kiváltságos haszonélvezetek ellenőrzésének, a jövedelmek nehézkes behajtásának sokszor aránytalanul nagy költségei mellett, nemcsak a közigazgatási és közbiztonsági kormányzat, hanem a hadügyi szervezetek költségei is a város pénztárának terhére íródtak. Ezenkívül nagy összeget nyeltek el a jótékonysági intézetek, főképpen pedig a királyi udvar gyakori itt tartózkodása következtében előállott kiadások: a vendéglátás, a követküldés, a küldöncz- és kémszolgálat. Így Grantner Miklós városi kamarás jelentése szerint, 1434 május 10-től 1435 május 10-ig a város bevétele 1307.1 magyar aranyforint, a kiadása pedig 1365.8 m. a. f. volt. 1457–58-ban pedig Weninger András számadása szerint már 9373.14 magyar arany forint állt szemben a 9387.36 forintnyi bevétellel.

Pozsony önkormányzati szervezete

A város élén a bíró állott. Ő volt annak mind a közigazgatás, mind az igazságszolgáltatás terén legfőbb szerve. Ő itélkezett, ő hajtotta végre a tanács határozatait, őrizte a város pecsétjét, képviselte külső személyekkel szemben a várost. Megbizatása egy évre szólott, a mi nagy hatalmát üdvös módon megszorította; de úgy közvetetlenül, mint közvetve – későbbi években – újra meg volt választható.

Utóbb, mikor a bíró teendői igen felszaporodtak, a közigazgatási teendők ellátásával külön férfiút bíztak meg, kit polgármesternek neveztek. Ezzel az állással Pozsony városában már 1314 táján találkozunk, de azt csak 1437-ben végalakjában nem felel meg a XIII. századnak és okmányilag is csak a XV. század első éveiben kezd szerepelni, kétségtelen tehát, hogy legfeljebb, a XIV. század utolsó éveinek műve. 1411-ben Aigner Jakab emlékezett meg a toronyról végrendeletében. 1457-ben a város a torony zsindelytetejét vörösre festeti és letöreti a rajta levő erkereket; 1511-ben pedig 40 font dénárnyi költséggel magasabbra építteti s a munkát még az 1512–13. években is folytatja, 130 forintnyi tetemes összeget utalv� az albíróból, jegyzőből, aljegyzőből, ügyészből és irnokból álló tisztikar. Nevezetes szerepet játszott e testületben a zsidóbíró és a vásárbíróságot viselő esküdt.

Ezeken kívül temérdek városi alkalmazottal találkozunk még. Ilyenek voltak a városi kamarás, ki a pénzügyeket, a számadásokat vezette; az orvos, a sebész, a borbély, a bába és a hóhér; a különféle vám-, tized- és harminczad-szedők, a hídmesterek, a pénzverőmester; a városkapitány és közegei, a városi rendőrség; az ipartestületek vezetői; a városi pristaldusok stb.

Nagyszombat

A vármegye második nevezetes városa Nagyszombat, mely az ország szabad királyi városainak sorában is nevezetes szerepet játszott. Neve eredetileg Szombathely volt s csak utóbb változott át, bizonynyal megkülönböztetésül a többi hasonló nevű helytől, Nagyszombattá. Latin neve Tyrnavia és szláv meg német neve Trnava, illetőleg Tyrnau, a város mellett folyó Tirna vízétől származik.

A város őshagyománya szerint 1140 körül épületek e helyütt az első házak s így a város keletkezése II. Béla korába nyúlik vissza. Pulkava krónikája szerint ellenben a várost III. Béla király leánya Konstanczia, I. Ottokár cseh király neje alapította volna. (Item construxit [Constantia] in Ungaria civitatem Trnaw, quae in vulgari Ungarico Sambach [Szombat] Constantiae nuncupatur. V. ö. Cod. Dipl. IV. I/135. – Dubravius Hist. Boh. L. XVI.) Valószínű az, hogy a Tirnava víze mellett már a szláv uralom idejében keletkezett kisebb arányú község, a melyet azután Konstanczia erősített meg fallal és rakott meg nagyobb szabású épületekkel. Az ilyképpen védett helylyé alakult községet IV. Béla király váltotta meg Konstancziától, s mivel az várépítési terveibe beleillett, 1238-ban szabadalommal és királyi városi jelleggel ruházta fel.

Nagyszombat városának szabadalma Székesfehérvár városi jogához áll legközelébb. Szabad bíró- és lelkész-választással bírt s amazt a király, emezt az esztergomi érsek erősítette meg. A bíró jogköre kiterjedt a polgári és büntetőjogi igazságszolgáltatásra is, de ítéletét a község visszavethette s azt a király elé fellebbezhette. Egyébként is a bírót a város jogos panaszára a király bármikor elmozdíthatta. A város minden más hatóság alól ki volt véve és közvetetlenül a király alá tartozott. Táborba szállani a város polgárai csak akkor voltak kötelesek, ha a király személyesen vezette a hadakat, egyéb esetekben minden száz-száz szállás egy-egy jól felfegyverzett vitézt volt köteles szállítani. A pénzváltás és az új pénz elfogadása kizárólag csak a bíró útján volt megengedve. Megkapta a város a pallosjogot, részesült a szabad költözködés kiváltságában, a szabad végrendelkezés jogában. Tizedet német szokás szerint fizettek és ingatlanaikat csak velök hasonló királyi kiváltságosoknak adhatták el. (Cod. Dipl. IV. 1/132.)

IV. Bélának ezt a kiváltságlevelét megerősítette 1463-ban Mátyás király és a sörfőzés meg elárúsítás jogával, valamint országos vásárjoggal bővítette 1419-ben Zsigmond király, 1508-ban pedig II. Ulászló; míg V. László 1453-ban, Pozsonynyal és Sopronnal egyetemben, árúmegállító jogot ruházott a városra. A város nevével a vármegye politikai történetének folyamán ismételten fogunk találkozni, itt csupán azt jegyezzük meg, hogy Nagyszombat függetlenségén előbb Csák Máté, azután I. Lajos király ütött rést. Az előbbi hatalmába kerítette a várost és azt egész legyőzetéseig, mint tulajdont bírta. I. Lajos pedig Henrik császár leányának, tiroli Martignak adományozta oda nászajándékul. Az 1356-ban kelt német szövegű adománylevél ma is megvan a város levéltárában, arra nézve azonban, hogy a várost Margit herczegasszony tényleg birtokba is vette volna, eddig adatunk nincsen. (V. ö.: Ocskovszky Hist. Urbis Tirnaviensis.) A város lakosai jórészben a magyarság köréből kerültek ki, a munkás elemet meg a németek alkották. A hosszas huszita harczok alkalmával azonban a közel környék folytonos zaklatásnak kitett szláv lakossága, mind nagyobb és nagyobb mértékben özönlött a városba, úgy hogy a szláv elem csakhamar túlsúlyra emelkedett a magyar és német elemmel szemben.

A város erődítéseiből a számadás-könyvek alapján, négy torony emléke maradt fenn. Ezek: a Grülpuchler-kapu, a Lauterburger-, a Malzer- és a Unser Frauen (Szűz Mária) kapu. Ennek a négy kapunak megfelelőleg négy főutczája is volt a városnak; a Malczer-, a Lauterburg-, a Sporer- és a Ledrer-utcza. A város külső részei közül nevezetesebbek voltak: az újváros (Neustadt), Rossentall (Rosindol), Rusten (Razma) és Magerdorf vagy helyesen Magyarád, a melyek közül Rosindol és Moderdorf ma mint önálló falvak jelentkeztek.

Modor

Modor, mely, mint láttuk, a pozsonyi vár tartozékai közé sorolandó, 1271-ben már mint a nyitrai püspöknek, 1287-ben, mint Henrik pozsonyi főispán lázadó fiainak s utóbb, mint János pozsonyi főispánnak birtoka szerepelt. Városi rangra I. Lajos király emelte 1361-ben; de a szabadalomlevélből kitűnik, hogy a község már előbb is élvezett némi szabadalmakat, a melyekre vonatkozó oklevelek azonban elpusztultak.

I. Lajos király Modort királynéi várossá emelte s lakosait különösen mint szőlőmíveseket, részesítette tágkörű kiváltságokban. Az 1361-iki szabadalom szerint, melyet a király 1374-ben újra megerősített, a város polgárai szabadon választhattak bírót, ki ügyeiket a királyné tisztjével együttesen intézte. Ezek ítélete ellen, csekélyebb ügyekben Nagyszombat tanácsához, súlyosabbakban Pozsony városához volt joguk fellebbezni. Büntető perekben azonban a város teljesen szabad kezet nyert.

Modor, mint királynéi város, elég súlyos adóknak volt alávetve. Évről-évre, a királyné tisztjének közbenjöttével, újból, a város fejlődéséhez mért összegben állapíttatott meg a földesúri díj s ezenkívül tized járt a királyné pénztárába a szőlőktől, a bortól és a húsméréstől. A szőlőmívelés előmozdítása szempontjából azonban azok, kiknek szőlei elpusztultak, négy évi, kik új szőlőket létesítettek, tíz évi adómentességet élveztek. (Cod. Dipl. IX. III/250, IV 573.) A város a XV. század elején Stibor vajda tulajdonába ment át, a ki régi szabadalmait mind megújította. 1567-ben pedig Gúti Ország Mihályt, I. Ulászló hatalmas kincstartóját uralta. 1549-ben, e család kihaltával Modor a koronára szállott vissza s ekkor a polgárság, hogy földesúri hatalom alá ne jusson, örök időkre megváltotta függetlenségét. A szabad királyi városok sorába II. Miksa idejében emelkedett. (Schreiber: Descriptio civit. Modor.)

Modor régi lakosai, a mint az egy 1439-iki oklevélből kitűnik, németek voltak. Erre mutat legalább az a körülmény, hogy a város polgárainak, az utczáknak, a hegyeknek, szőlőknek és dűlőknek kizárólag német nevük volt. (Cod. Dipl. XI. 358.)

Bazin. Szentgyörgy

A vármegye helységei között felemlítendő még a két erődített hely, a melyektől a vármegye leghatalmasabb családja nevét vette. Ezek: Bazin és Szentgyörgy.

E két város eredete és fejlődése szoros összefüggésben van a róluk nevezett hatalmas grófi család fejlődésével. Úgy Bazin, mint Szentgyörgy már a XIV. században telepített, sőt erődített helyek voltak és királyi adomány útján jutottak Achilles meg Kozma comesek kezére. A hagyomány például, a nélkül, hogy állítása történelmi adatokkal igazolva volna, a szentgyörgyi vár építését a templomos rendnek tulajdonítja. A két község közül kiváltságos helylyé a XIV. század folyamán csak Szentgyörgy lett s ebben jóval megelőzte testvérét, Bazint. A középkor folyamán nem játszott e két hely nevezetesebb szerepet s tulajdonképpeni virágzásuk a XVII. századba esik. Erről különben más helyen bővebben volt szó.

Somorja

A Csallóközben a kereskedelmi és városi élet góczpontja volt Somorja (Szent-Mária egyháza rövidítése: Ecclesia S. Mariae, Sancta Maria, Scamaria, Sendmareyn stb. változatokban is ismeretes.) A város egykor közvetetlen a Duna mellett feküdt, a mit eléggé bizonyít a város alatt elhúzódó és Holt-Duna néven ismeretes száraz meder, meg a délnyugati oldalon elterülő posvány.

A hagyomány szerint a város már szent Istvántól nyert volna szabadalomlevelet; sőt Hegyaljai Mátyás pozsonyi kanonok 1597-ben nyilvános tanúságot is tett arról, hogy ő szent István eme szabadalomlevelét saját szemeivel látta. (Pozsonyi kápt. lat. jegyzk. 25–26. p.) Annyi kétségtelen, hogy Somorja Pozsony vármegye legrégibb szabadalmas helyei közé tartozik, mert már Nagy Lajos királynak egy 1364-iki oklevele említi, hogy Somorja, Csütörtökhelylyel egyetemben, hetivásár tarthatására van feljogosítva. (C. Dipl. IX. III/408.) 1287-ben Kún László odaadományozta Somorját Károly pozsonyi várgrófnak; azonban már 1298-ban Somorja önálló, birtokszerző hely.

Somorja városa felvirágzását a városi élet nagy mentorjának, Zsigmond királynak köszöni. E nagy műveltségű és a nyugat szellemében fejlődött fejedelem ugyanis elhatározta, hogy a mult időt tanúságain épülve, a lehetőség mértéke szerint fogja szaporítani az országban az erődített helyeket, s ebből kifolyólag megkedvelteti a néppel a városi életet. Siettette ezen elhatározását az a veszélyes elem, mely a távol keleten tűnt fel. Nem nagy éleslátásra volt ugyanis szükség, hogy az ázsiai török folytonos előnyomulásában már most fel lehessen ismerni Magyarország jövendő hivatását, megsejteni évszázadokon keresztül vívandó nagy harczát.

Azon helyek között, a melyeknek erődítését Zsigmond király elhatározta, volt Somorja is. 1405-ben kelt szabadalomlevelével a községet város rangjára emelte és azon kikötéssel, hogy az mielőbb falakkal és erődítményekkel vétessék körül, Pozsony város jogával ruházta fel; de egyúttal kötelezte, hogy adó fejében a királyi kincstárba évenként 88 arany forintot fizessen be. Ez időtől kezdve Zsigmond király többször tüntette ki kegyével a somorjaiakat. Így megengedte nekik, hogy a Dunán révet nyithassanak. 1405-ben felmentette őket a királyi vámok fizetésétől. 1411 szept. 29-én megengedte, hogy évenként kétszer: szt. Orbán pápa és szt. Bertalan apostol napján, pozsonyi módon országos vásárt tarthassanak és külön oklevélben a somorjai vásárra menőket királyi védelméről biztosította. Mindezen kiváltságokat ismételten megerősítették a többi magyar királyok is.

Azonban daczára ennek a sok jóakaratú oklevélnek, a város teljes függetlenséget és szabadságot alig élvezett. Már maga Zsigmond 1410 júl. 25-én elzálogosította a várost, Pozsony városával egyetemben, Frigyes nürnbergi várgrófnak mindaddig, míg neki a megigért 20,000 aranyat le nem fizeti. (Uj Magy. Múz. 1851. II. 239.) II. Ulászló pedig 1492-ben, a hozzátartozó Berekenye birtokkal, az ottani gázlóval és vámmal, a Szentgyörgyi grófoknak adta zálogul a várost. Mindazonáltal e hatalmaskodó főurakkal szemben is, királyaink ügyet vetettek arra, hogy a város fejlődésének az elzálogosítás gátat ne vethessen. Éppen azért II. Ulászló meghagyja 1513 decz. 5-én Pozsony város tanácsának, hogy azon árúczikkeket, a melyeket embereik a somorjai vásár alkalmával a külföldi kereskedőktől fegyveres erőszakkal elvettek, visszaadják és erélyesen figyelmezteti őket, hogy jövőre az ilyes erőszakoskodásoktól óvakodjanak. Ugyancsak ő inti meg Szentgyörgyi Péter grófot, hogy Somorja város lakosaitól, óvári és dévényi vámjain, vámot követelni ne merjen, mert ő a város lakosait védelmébe vette s erészben nyert kiváltságait teljes épségükben fenntartani kívánja. 1514-ben pedig, nagyobb nyomaték kedvéért, újra megerősíti és körülírja a város vámmentességi jogát s azt, a földesúri jogot igénylő Szentgyörgyi grófokkal szemben is fenntartja. II. Ulászló ezen szabadalmi levelét azután II. Lajos király 1516-ban megerősítette és 1517-ben, meg a következő években, a Szentgyörgyi grófok, a győri káptalan, az óbudai és nyulszigeti apáczák követeléseivel szemben, bővített alakban újra kiadta. Ez utóbbi oklevelekben a király az ország minden rendű és rangú lakosának meghagyja, hogy ezentúl a somorjai polgárokat letartóztatni ne merészeljék, hanem az ellenök felmerülő panaszaikkal a város tanácsa elé járuljanak, s mert a város vámmentességet élvez, ne merjék őket az óvári, vajkai, körtvélyesi és köpcsényi vámosok megvámolni. 1519-ben pedig a király megengedi, hogy a város régi pecsétjével újólag törvényesen élhessen és ez alatt ügyvédet vallhasson.

A város anyagi előhaladásának biztosítását czélozta I. Mátyás királynak az a rendelete, a melyről 1487-ben tettek tanúságot a pozsonyi káptalan előtt Nagy János somorjai bíró és Schik István esküdt. E szerint a nagy király azon kiváló kegyelemről tanúskodó igéretet tette nekik, hogy a városuk környékébe, egy mérföldnyi távolságba eső minden nemesi birtok, a jelenlegi tulajdonosok magvaszakadtával, Somorja városára szálland. Mivel pedig most hírét vették, hogy némely tejfalusi, becskésházi és kisgútori fiörökös nélkül szűkölködő nemesek javaikat idegen kézre akarják adni, mindenkit eltiltanak ezen javak megvételétől. Volt-e a város eme tiltakozásának gyakorlati értéke vagy sem, azt adatok hiányában felderíteni egyelőre nem tudjuk.

1599-ben Somorja, mely ekkor már várjelleggel bírt, a hozzátartozó javakkal egyetemben, Pálffy Miklós gróf tulajdonába ment át. Úri jogon, a jobbágyszolgálmányok és kisebb királyi haszonvételek megváltása czímén, évenként 606 frtot tartozott a város az új földesúrnak fizetni, a mely összeget Pálffy János gróf 1560-ban „kvártélypénz” czímen még 200 forinttal megnövelt. Az úrbéri szabályozás alkalmával, Pozsony vármegyének 1768 decz. 19-én tartott űlésén adott véleménye alapján, a helytartótanács 1769-ben kimondotta, hogy Somorja nem vetendő úrbériség alá, hanem régi földesúri viszonyában tartandó fenn. (Lásd: Kisfaludy, Somorja város története czímű kéziratos művét és az ahhoz csatolt okmánytárat.)

A vármegye területén, a pozsonyi váron és az imént felsorolt erődített városokon kívül számos vár is állott, a melyek nagyobb részben a kárpátalji részeken voltak elhelyezve. Ezek a következők:

Vöröskő

Vöröskő (Biebersburg, Cerveni kamen) várát, általános vélekedés szerint, a Pozsonytól Szomolány felé húzódó Kis-Kárpátoknak egyik középmagasságú hegyén, Cseszte mezőváros nyugati részén, 1230 táján építtette III. Béla király leánya, Konstanczia, Primislaw Ottokár cseh király özvegye. A nagy kedvvel építkező királyné halála után, 1240-ben, Vöröskő a koronára szállott s utóbb Tibor comesnek s Tamás nevű fiának birtokáb akerült. Legalább ezt sejteti, egy 1296 táján lefolyt per, a melyben Tamás a Turny Domonkos visegrádi comesen ejtett becsületsértésben bűnösnek találtatott és javai elvesztésére lőn itélve. Érdekes, hogy e per következtében Vöröskő várának és a hozzátartozó uradalomnak fele állítólag Eimech Márton alországbíróra szállott, ki e perben mint bíró szerepelt; ő ezután e birtokot kétszáz márkáért és egy főúri pánczélért Trencsényi Csák Máténak adta el. A vöröskői vár uradalma ekkor Cseszte, Diós, Dombó, Hosszúfalu (Dlha), Keresztur, Kosolna, Körtvélyes, Vista (Vistuk) ma is létező, és Kéthena, Kisfalud, Latkfalva, Tarcsa, meg Újfalu ma már ismeretlen pozsonymegyei községekből állott. (C. Dipl. VI. II./45.) A vár Csák Máté halála után ismét a koronára szállott és 1350-ben, jeles hadi szolgálatok fejében, I. Lajos király adományából, Wolfarth Ulrik német lovag birtoka lett. A Wolfarthok a várat és az uradalmat körülbelül 1441-ig bírták, a mikor Wolfarth Pál özvegye révén, mint házassági hozomány, Szentgyörgyi György gróf birtokába került, a kinek utódai azután 1511-ben Szapolyai István özvegyének, Hedvig tescheni herczegnőnek, meg Szapolyai Jánosnak és Györgynek zálogosították el 36,100 forintban.

A vöröskői vár középkori képe egy vöröskői régi számadási könyv czímlapján. A Szentgyörgyi grófoknak 1522 táján Péter grófban magvaszakadván, II. Lajos a várat és az uradalmat nejének, Mária királynénak adományozta, ki azt viszont Thurzó Elek és János testvéreknek adta donáczióba. Thurzó Elek azonban rossz gazda volt és így a várat, a melyet különben is még a Szapolyai-féle zálogjog terhelt, megtartani nem tudta, hanem már 1528-ban elzálogosította azt Csulai Móré Lászlónak és nejének Rakonczai Magdának, 1535-ben pedig eladta 105,401 forintért a Fuggerek hatalmas családjának.

A Fuggerek csaknem egy teljes félszázadon át voltak Vöröskő urai s ez idő alatt úgyszólván folytonos hadakozásban éltek szomszédjaikkal, kivált bedeghi Nyári Ferencz czifferi birtokossal, Ungnad Kristóffal, Szomolány urával és Országh Miklóssal.

1580–1598 között folyt le az a nagy vásárlás, a mely Vöröskőt és uradalmát ismét színmagyar kézbe, a Pálffy grófok kezébe juttatta. 1580-ban vette meg ugyanis az uradalom hét tizedét ipjától, Fugger Márktól, 75,000 rajnai forintért báró Pálffy Miklós, s ugyancsak ő vásárolta meg a többi három tizedet is a nagyon szétágazott család többi tagjaitól. Ez időtől fogva a vár és tartozéka egész a mai napig a grófi család birtokában maradt.

A vár, a mely több izben, de kivált Ottokár cseh király támadásai és a Kún László alatt támadt Apor-féle lázadás idejében kiállotta a tűzpróbát, készületlensége miatt a Thökölyi-pártiak kezébe került. 1705-ben azonban a kuruczoknak már sok dolgot adott és több napi bombázás után sikerült csak a vár külső épületeit felgyújtani s romba dönteni. (V. ö.: Jedlicska: Kiskárpáti emlékek, 1–121. ll.)

Szomolány

Szomolány vára, a hasonnevű és egykor szintén kőfalakkal védett városkától északra, a nádasi országút mentén, a szomolányi magas hegyek kiszögellésén fekszik. Eredete a várnak homályban vész el. Egyes történetírók, mint Fejér György és Wenzel Gusztáv úgy vélik, hogy a vár már a XIV. században fennállott s a Stiborok tulajdonában volt. Mások ellenben, különösen a Kis-Kárpátok jeles ismerője, Jedlicska, azt vitatják, hogy csak a XV. században épült. Egyébként is külöben a vár történetéből mit sem tudnak, sőt magát az épületet is, csak egy 1760-iki leírásból ismerjük. E szerint a vár kapuja az északi oldalon volt s előtte vonóhíd állott. A kapun át a vár alsó udvarába lehetett jutni. Itt volt elhelyezve a kapus lakása, a pékműhely, s itt voltak a konyhák is. Az alsó udvarból, kelet felől, kőlépcső vezetett a vár tulajdonképpeni, kertszerű udvarára, melynek déli részét a fegyvertár foglalta el. A vár felső udvarán volt elhelyezve a várnagy, a tisztek szobája. Maga a főépület, mely nem volt elég tágas, de azért kényes izlésre vallott, a déli részt foglalta el. A vár birtokosai között találjuk a Szentgyörgyi grófokat, a gúti Országh családot és a Bánffyakat. 1569-ben a várat és a hozzátartozó uradalmat Miksa király Ungnad Kristófnak és nejének, Losonczy Annának zálogosította el; 1583-ban pedig Rudolf örök jogon engedte azt át. A vár legfőbb birtokosai azonban az Erdődy grófok voltak, kik azt Erdődy Tamás nejének, Annának, Ungnad Kristóf leányának révén nyerték meg. (Jedlicska: Kis-Kárp. Eml. 183–228. ll.)

Éleskő

Éleskő várának eredetét teljes homály fedi. Első nyomára 1500-ban akadunk. Ez idő tájban ugyanis Nagyszombat táján a Czobor család volt birtokos. Czobor Imre és Márton közösen bírták a Morva-Szent-János központtal bíró uradalmat, a melynek Éleskő (Scharfenstein) kiegészítő része volt. Osztályos egyezség útján azután Éleskő Czobor Márton kezébe jutott s tőle örökölték gyermekei: Czobor János, meg Anna, Bakith Péter neje. Később Bakithné megvette az egész várat és azt 1552-ben Pál nevű fiára, meg Anna nevű leányára, Révay Mihály nejére hagyta. Örökösödés révén utóbb a Bakithokon és Révayakon kívül, a Jakusichokkal is találkozunk a vár urai között. (Lsd. Hormayer Taschenbuch 1830. 399. s. köv. ll.)

Detrekő

Detrekő (Plassenstein, Plawetzky Kámen) Lehoczky vélekedése szerint (Stemmatogr. p. 21) a XIII. században épült. Építője Detre, zólyomi és szepesi comes, a Balassák őse lett volna. Mivel azonban Lehoczky semmivel sem igazolja ezen állítását, valószínűbbnek látszik Mednyánszky vélekedése, ki a várat a Szentgyörgyi grófok tulajdonának tartja, abból indulva ki, hogy Éleskőt I. Ferdinánd idejében, a Szentgyörgyi grófok magvaszakadtakor, a grófok egy másik várával, Borostyánkővel egyetemben kapták. A koronától azután Serédy Gáspár, ettől Salm Ecco, Gyula és Miklós váltották magukhoz zálogjogon. A 27.187 frtnyi zálogösszeget a Salm grófok a Fugger családtól vették volt kölcsön; mivel pedig a kölcsönt megfizetni nem tudták, 1562-ben Balassa Menyhért váltotta magához a várat, ki azután csakhamar a Fuggereket is kielégítette. A zálogjogon szerzett birtokba végre 1578-ban Balassa István, Menyhért fia, királyi donáczió alapján nyert végleges beiktatást. (Hormayer i. h. 372. s. köv. ll.)

Borostyánkő

A romok után ítélve, az volt az általános vélekedés, hogy Borostyánkő (Ballenstein; Paillenstein; Stupawsky Kamen) Pozsony vármegye egyik legrégibb vára. Építési idejét nem tudjuk, de valószínű, hogy Ottokár cseh király betörései alkalmával még nem állott, mert bár a csehek ekkor a Kis-Kárpátok tövében több várat elfoglaltak, többet ostromoltak, a krónikák Borostyánkőről mégsem emlékeznek meg.

A XIV–XVI. században Borostyánkő urai a Bazini és Szentgyörgyi grófok voltak, a kik a vár nevét nemesi előnévül is használták. E család magvaszakadtával, I. Ferdinánd, Borostyánkő várát Serédy Gáspárnak adta zálogba. Ennek 1550-ben bekövetkezett halála után a vár fiára, Györgyre szállott ugyan, de már 1552-ben, ugyancsak zálogjogon, Salm Ecco gróf kezében találjuk, a kitől 1583-ban, 80,000 talléron, Salm Gyula gróf váltotta magához. 1592-ben, II. Rudolf császár engedélyével, Pálffy Miklós vette zálogba a várat, ki csakhamar lemondott arról nővére, Illyésházy Istvánné javára, de már 1599-ben ismét magához váltotta. Pálffy Miklós halála után, 1603-ban kelt király donáczió alapján, az özvegyet és fiait: Istvánt, Jánost, Pált, meg Miklóst iktatták a vár birtokába. Az 1619-iki osztályos egyezség alkalmával pedig Borostyánkő Pálffy Pálnak, a későbbi nádornak jutott osztályrészül. (Hormayer 1829. 363. s köv. ll.)

Korlátkő

Korlátkő várának építője és építésének ideje szintén a homályban vész el. A XIV. században azonban már Stibor vajda tulajdonában találjuk. 1444-ben bizonyos Moraváni János lakta a várat, a ki afféle rablólovag lehetett és sokat hadakozott a pozsonyi polgárokkal. Csillaga azonban nem soká ragyogott, mert már 1445-ben megvette Korlátkő várát, a hozzátartozó Jabloncza, Szentgyörgy, Sándorf, Ravenszko, Podhragye (Lieszkov) nyitramegyei, és Nádas pozsonymegyei községekkel egyetemben, Bossányi Osváld macsói viczebán, 4000 arany forintért, Ujlaky Miklós bántól. A vételt Hunyadi János erősítette meg. 1485-ben I. Mátyás király, Kwinspergi Plankner Jánosnak, a német lovagrend tagjának adta oda 6000 arany forintért a várat, mely Osváld fia, Bánffy Mihály hűtlensége következtében szállott a királyra. De az adomány soha érvényessé nem lőn, mert a vár ura továbbra is, valószínűleg a királyi kegyelem utján, Bánffy Mihály, a korlátkői család ősatyja maradt. (Hormayer i. h. 1834. 57. s. köv. ll.)

Dévény

Dévény vára, a vármegyének legrégibb s egyúttal legnevezetesebb erődített helye, mely már helyzeténél fogva is arra volt hivatva, hogy Pozsonynak és az egész országnak, a nyugatról jövő ellenséggel szemben, előőrse legyen. A vár eredete a szláv időkbe nyúlik vissza. A hagyomány szerint ugyanis a várat valószínűleg valamely szláv herczegnő építtette volna s nevét is a szláv „devina” vagyis „leányzó” szónak köszönheté. Tény különben s ez a hagyomány ereje mellett szól, hogy a szláv mithosban a szerelem istenasszonyát Devinának hívták. Annyi bizonyos, hogy Dévény a morva-szlávoknak 864 körül határerősségül szolgált és hogy II. Lajos német császár győzedelmes szláv hadjárata alkalmával a legyőzött szláv herczegnek, Ratiszláwnak és gazdag kincseinek egyidőre menedéket nyujtott. Azonban a császár ostrom alá vette és el is foglalta Dévényt. A Frigyes osztrák herczeg által II. Endre ellen viselt háborúban is szerepet játszott a vár és osztrák kézbe került. 1272-ben Ottokár cseh király hadai foglalták el és innen intézték Pozsony vára ellen az ostromot. Dévény várát és városát, okleveles adat szerint, legelébb csak 1414-ből ismerjük. Ez évben ugyanis Zsigmond király a várat, a várost és minden tartozékát átengedte Garai Miklós nádornak, a ki azt 8000 arany forintért kiváltotta az osztrák Hering László kezéből s a váltságdíjat Zsigmond részére még ujabb 12000 frttal megtoldotta. Utóbb ez a vár is a Bazini és Szentgyörgyi grófok tulajdonába került. 1508-ban a várost VI. Péter gróf átengedte adósságai fejében bizonyos Rottensteinnak, de a halászati jogot a vár részére fenntartotta.

A Szentgyörgyiek magvaszakadtváal I. Ferdinánd Dévényt, 1535-ben, Báthori István nádornak ajándékozta. Ennek utódaitól megvette 40000 frtért Keglevich János, a ki viszont elzálogosította azt a Palocsai családnak, míg végre 1635-ben Pálffy Pál nádor váltotta magához. Ez időtől kezdve a vár, melyet 1683-ban a török hasztalan ostromolt és 1809-ben a francziák légberöpítettek, a Pálffyak herczegi ágának birtoka. (E. D. X. VIII/615. Teleki: Hunyadiak kora VI. 190 l. 2. jegyz. Wertheimer:Die Grafen von Bözing und S. Georgen stb.

Eberhard

A Csallóköz egyetlen váracskája Eberhard, a melynek építői valószínűleg a Szentgyörgyi grófok voltak. Legalább Kaprinai, a tudós történetkutató, azt állítja, hogy Eberhardot Zsigmond király idejében építette Szentgyörgyi Eberhard gróf (Coll. Kapr. f. XVI. 240. l.) A hagyomány viszont a vár építését a templomosok rendjének tulajdonítja. Tény, hogy a család egyik tagját, VI. Tamás gróf fiát Eberhardnak hívták s ez éppen Zsigmond korában élt. De a névből már azért sem lehet következtetést vonni, mert a község neve régibb a vár építőjének mondott grófnál.

Történelmi bizonyítékokkal annyi igazolható csupán, hogy Eberhardot 1209 előtt kapta I. Sebős, a Szentgyörgyiek őse. Ez időtől fogva a váracs, a melyről, mint ilyenről az oklevelek nem emlékeznek, csaknem mindig a Szentgyörgyi grófok kezében volt. Így tudjuk, hogy 1334-ben I. Péter grófot, 1369-ben ennek fiát, 1343-ban ismét I. Pétert uralta. (Cod. dipl. III. II 466. III. I/73., VIII. III/641., II/528., IX. IV/170.) Zsigmond király uralkodásának első éveiben azonban Éberhard, nem tudni mi módon, Prokop morva őrgróf kezébe került, a kitől Szentgyörgyi (IV.) Péter, 1409-ben, 1900 frttal váltotta meg. (Coll. Kapr. 40. IV. 157.)

Pozsony vármegye területén a felsorolt várakon és sz. k. városokon kívül fekvő várkastélyokról és községekről már más helyen megemlékeztünk.

Az egyház Pozsony vármegyében

Őskereszténység

Kétségtelen, hogy Pozsony vármegye mai területét, talán a szorosan vett Pannonia kivételével, hazánk azon részei közé kell soroznunk, a melyen a kereszténység legelőbb vert gyökeret, némi kezdetleges egyházi intézmények révén. Az a körülmény, hogy ezen a vidéken, mely különben is legközelebb esett a keresztény tartományokhoz, a frank uralom vetett lábat, hogy a kereszténynyé lett avarok részben itt is tanyáztak, vagy legalább a vidékkel szoros összefüggésben voltak és főképpen, hogy a morva-szláv uralom nem csekély súlyt fektetett Bretislaviára és Divinára, kétségtelenné teszi, hogy a keresztény eszméket a vidék népe megismerte és már politikai szempontokból is magáénak vallotta. Szláv kereszténység nyomai.

Legvalószínűbbnek látszik, hogy a megye egyházi szempontból legalébb a Szvatopluk-féle nyitrai püspökség joghatósága alá tartozott, s hogy annak keletkezőben lévő várában és községeiben, a nyitrai püspök által megbízott, szélesebb, missziószerű hatalommal felruházott papok telepedtek meg. Csupán történelmi vélekedés, de úgy hiszszük, a körülmények természetéből folyó sejtelem, hogy Bretiszlaviában, a mai pozsonyi várban, már a korai korban is, a rendesnél jóval nagyobb egyházi joghatósággal felruházott pap székelt, nevezzük azt azután akár egyszerűen plébánosnak, akár pro decore: főesperesnek.

Valószínűnek látszik az is, hogy a Szvatopluk-féle nyitrai püspökség összeomlása után, sőt talán még azzal egyidejüleg is, a germán elem erélyesebb érvényesülése, Pozsony vármegye területén a német hittérítők fellépése, a sokat emlegetett passaui egyházhatósági törekvések jelentkezése lépett előtérbe. Mindezeket azonban a történettudomány rendelkezésére álló eszközök segélyével, ma még teljes bizonyossággal megállapítani nem tudjuk. Egyet állíthatunk azonban szilárd meggyőződéssel és ez az, hogy akkor, a mikor szent István a magyar egyház szervezetéhez fogott, hazánk területén a legősibb és nemcsak névben, de szellemben is legkeresztényibb nép az volt, mely Nyitra, Pozsony és Trencsén vármegyék mai területén lakott, és éppen ez a körülmény igazolja azt a sokaktól megmagyarázhatatlannak vélt dolgot, hogy szent István sem Nyitrában, sem Pozsonyban egyházi intézményeket nem alkotott, hanem ezt az egész terjedelmes földet az esztergomi érsek joghatóságának vetette alá. Szent István főgondját ugyanis arra irányozta, hogy a kemény nyakú magyar népet, az ország alkotó elemét erősítse meg a hitben, hogy folyton éber őröket állítson oda, a hol minden pillanatban a még alig-alig elfojtott pogány szellem kaphatott lábra. Ez magyarázza meg azt a körülményt is, hogy a szent Istvántól alapított püspökségek és apátságok mind a Duna és a Tisza táján és a leginkább veszélyeztetett Erdőelvén voltak elhelyezve. Arra, hogy a már jobbára keresztény vidékeken erősítse az egyházat, növelje a krisztusi szellemet, az első szervezés lázas munkájában ügyet sem vethetett.

Pozsony beilleszkedése szent István egyházszervezetébe

Pozsony vármegye területe tehát, szent István egyházi szervezési tervében mint az esztergomi érsekség kiegészítő része foglalt helyet s mint ilyen szerepel és szerepelt az egész középkoron át, egész napjainkig.

Az egyház kormányzásából folyik, hogy az esztergomi érsek, mint a terület püspöke, egyházmegyéjében nagyobb kerületeket, úgynevezett esperességeket létesített, a melyeknek ellenőrzését egyes kiválóbb helyek lelkészeire bízta. Ezek, a kiket a káptalanbéli, vagy legalább a központban működő archidiakonusoktól – szoros értelemben vett főesperesektől – jól meg kell különböztetni, archipresbyteri rurales, a mai terminologia szerint alesperes nevet viseltek s a püspök ellenőrző szemei voltak. Idők folyamában, az intézmények fejlődésében, az alesperesek a tulajdonképpen való főesperesek helyét foglalták el és sokszor káptalanon kívül is viselték e tisztet, sőt püspöki jogokat vindikáltak maguknak.

Nézetünk szerint a pozsonyi vár lelkészét az esztergomi érsek ilyen alesperesi működési körrel ruházta fel és területéül körülbelül a későbbi Pozsony vármegyét jelölte ki. Ez a kiváltságos pozsonyvári plébános, a szent Üdvözítőről nevezett várbéli egyház papja, lett az idők folyamában pozsonyi préposttá és a segédkezésére rendelt, az egyházi szabványok szerint kétségtelenül közös életet folytató papok kollégiuma, lett társaskáptalanná. Hogy ez a fejlődési folyamat csak lassan és fokozatosan mehetett végbe, az az egyházi intézmények fejlődésének általános történetét ismerő előtt igen természetes dolognak látszik. Mert nagyon tévednek azok, a kik azt hiszik, hogy a XI–XII. századokban, legkivált a szervezés stádiumában lévő ország egyházában, egy teljesen kifejlett, nagypréposttal bíró társaskáptalannak, mint ilyennek, alapításáról általában szó is lehet. És ezzel elérkeztünk a pozsonymegyei egyházi intézmények legvitatottabb kérdéséhez, a pozsonyi prépostság és társaskáptalan történetéhez.

Pozsonyi prépostság és káptalan

Nem lehet itt feladatunk elősorolni mindazokat a vélekedéseket, a melyeket egyes történetírók a pozsonyi prépostság és káptalan alapításáról megírtak. Csak annyit jegyzünk meg, hogy vannak, kik az alapítást Nagy Károly nevéhez kötik; vannak, kik a morva uralom eredményének vallják; vannak, kik Piligrim mellett kardoskodnak és végre, kik azt egy pozsonyvári előkelő nemes jobbágy családdal, a Csukárokkal hozzák kapcsolatba. Ez utóbbi két nézet legelőkelőbb és újabb védelmezői Rimely Károly, illetve Knauz Nándor, hosszú és szenvedelmes vitába elegyedtek, a mely rendkívül sok becses anyagot tartalmazott, de a mely a kérdést dülőre még sem vitte.

Újabban ismét alapos kutatás, meg a történetírás megengedett konjekturái alapján, Ortvay Tivadar szólt bele a vitába és hozott meglepő világosságot annak anyagába. Azonban arról, hogy a vitás kérdést valaki eldöntse, a ma ismert adatok gyér volta mellett szó sem lehet s éppen azért az alábbiakban mi is csak véleményt mondunk, olyat, a minőt az ismert adatok egybevetéséből magunknak formáltunk.

Az első teljesen hiteles okleveles adat arra nézve, hogy a pozsonyi várnak a szent Üdvözítőről nevezett egyházában lelkészkedő pap a prépost méltóságát viselte, 1204-ből való, a mikor is János kalocsai érsek esztergomi érsekké választatván, a pozsonyi prépostot, ki egyúttal az esztergomi káptalan kincstartója volt, küldte Rómába követül, hogy választásához a pápai megerősítést kinyerje. (Mon. Ecc. Strig. I. 176.) A második adat 1209-ből való. Ez évben ugyanis János esztergomi érsek oklevélileg ismeri el, hogy tizenegy szolnoki szabadost, a kiket Katapán egri püspöktől vett át, a pinczemesterek osztályába sorozott. Az oklevelet aláírt egyházi főurak sorában ott olvasható Ubald pozsonyi prépost neve is. (Mon. Eccl. Strig. I. 193. C. D. III. I./70.) Az első oklevél pedig, mely a pozsonyi káptalannak, mint hiteles helynek, emlékét fenntartotta, 1230-ból származik és Bökény comes leányának, Angyalkának egy adományáról szól.

Az tehát kétségtelen, hogy 1204-ben már volt pozsonyi prépost s így bizonynyal káptalan is, és hogy ez a káptalan 1230-ban már hiteles helyként működött. 1204 előttről két adat van mely az okleveles bizonyítás erejével hat, és mely a pozsonyi prépostság korát előbbre helyezi. Az egyik egy állítólagos 1022-iki okmány, melyről Kaprinay mondja, hogy látta, lemásolta, és hogy abban a pozsonyi káptalanról van szó. A másik a Kálmán királyunktól valószínűen 1100-ban kiadott törvénykönyvnek az istenitéletekről szóló czikke. Lássuk e két adatot közelebbről.

A Kaprinaytól említett 1022-ből való oklevélre a legtöbb történetíró megjegyzi, hogy annak bizonyító erőt tulajdonítani nem lehet, mert a nevezett tudósnak az egyetemi könyvtárban őrzött kéziratai között annak nyoma nincs. Mások azonban a tudós jezsuita történetbúvár tekintélyére támaszkodva, az adatból megerősítve látják azt a véleményüket, hogy a pozsonyi káptalan szent István idejében már fennállott.

Azonban a sokat hivatolt, senki által még nem látott oklevél a Kaprinay István gyűjteményében tényleg megvan, sőt nem is egy, de két helyen is le van másolva. Az egyetemi könyvtár kézirat-gyűteményének végleges rendezése alkalmából ugyanis e sorok írója reá akadt nagy tömeg 12-ed alakú szétszórt papirlapra, a melynek mindegyikén egy-egy évszám mellett különféle rövid kis regesta olvasható. Az egész nagy anyagot évszám szerint rendezvén, arra az örvendetes tudatra ébredt, hogy e skartéták a Kaprinay-féle óriási gyűjteménynek évszám szerint készült idexét alkotják meg. Ennek a fonálnak segélyével azután könnyű dolog volt az 1022-ből valónak mondott oklevél másolatára reáakadni; s mivel a hivatolt oklevél Pozsony vármegye történetének egy igen érdekes adaléka, helyén való lesz azt kissé bővebben ismertetni.

A másolat szerint az 1022. évben Keresztelő Szent János napján, Detre pozsonyi curialis comes és a négy csallóközi szolgabíró: Wereknyei Márton fia Péter, Gúti Péter, Pakai Lipót és Szerafin fia István, számos csallóközi nemes és udvarnok jelenlétében összeültek bíráskodni és ítélkezni Almudfia Jakab és ennek fia Péter fölött. Ez a két úr ugyanis beállított a pozsonyi káptalanhoz és ott Máté meg Lőrincz nevű jobbágyaikat úgy mutatták be, mintha azok Pető és János udvarnokok lettek volna. A két nemes és a két áludvarnok azután, a káptalan színe előtt, annak rendje és módja szerint vásárt csaptak; a nemes urak olcsó pénzen megvették Pető és János udvarnokok földjét, a melyet közönségesen „Kyus feuldi”-nek neveztek. Erről azután a káptalan ki is adta a hiteles oklevelet. Azonban a csalásra hamar reájöttek a valódi birtokosok és okmányhamisítás miatt panaszt emeltek Jakab meg Péter urak ellen. A bíróság pedig meggyőződést nyervén a panasz jogos voltáról, úgy itélkezett, hogy a hamisítók a pozsonyi vár kulcsaival megbélyegeztessenek.

Kaprinay, ki gyűjteményében közli ez okmány másolatát és pedig – mint ő maga megjegyzi – előbb az eredeti oklevélből, melyet vele Kondé László közölt 1767 márczius 5-én (Koll. Kapr. in 44° XXXVIII. p. 151–154.), utóbb az esztergomi káptalannak egy ugyancsak 1767-benkelt átiratából, mely haránt pergamenre van írva, és melynek hátán öt pecsét nyoma látszik, nyilván a XIII. század betűinek jellegét viseli magán. Ezenkívül – úgymond – az összevonások és az „i” betűnek éles accentuálása is az 1300-ik évre vallanak. Megjegyzi még, hogy az oklevélben a pozsonyi káptalanról is van szó, holott ez szent István idejében még fenn nem állhatott. A második közlésnél azonban, a keltezés mellé, ő maga írja oda, hogy az oklevél minden bizonynyal 1222-ben kelt.

Nem nagy szövegkritikai jártasság kell ahhoz, hogy a közölt oklevél kifejezéseiből minden kétséget kizárólag megállapíthassuk, hogy az a XIII. századnál semmi esetre sem régibb.

Elesik tehát az az érv, melyet Kaprinay megjegyzéséből kovácsoltak azok, kik a pozsonyi prépostságot és káptalant ősalapítványúnak vallják; de viszont kiviláglik belőle, hogy a káptalan már 1222-ben mint hiteles hely állott fenn és működött.

Kálmán király hivatolt törvénykönyve az istenitéletekről úgy rendelkezik, hogy azok a püspöki székhelyen és a nagyobb prépostságokban gyakorolhatók. És hozzáteszi: Nyitrán, meg Pozsonyban.

A törvényczikk a magyar Corpus Jurisba úgy van beiktatva: in maioribus praeposituris, ut Posonii et Nitriae. Ellenben a szövegkritikai kiadás, melyet Endlicher tett közzé, így hangzik: in maioribus praeposituris, nec non Posonii et Nitriae. A két szöveg tehát homlokegyenes ellenkező dolgot mond. A magyar törvénykönyv szövege szerint: istenítélet tartható: püspöki székhelyeken és a nagyobb prépostságokban, mint Pozsonyban meg Nyitrán. Az Endlicher-féle kritikai kiadás pedig azt mondja: … és a nagyobb prépostságokban, valamint Pozsonyban és Nyitrán. Az első olvasás szerint tehát Pozsonyban meg Nyitrán akkor már volt nagyobb prépostság, a másik olvasás szerint ekkor még nem volt prépostság. Fontos kérdés tehát az, hogy melyik helyesebb a két szövegolvasás közül.

Ha visszamenőleg vizsgáljuk a magyar törvények kiadásait, úgy találjuk, hogy az 1584-iki kiadás az, a melyben Kálmán király első dekretumának szóban forgó 22 fejezete így van közölve: „in maioribus praeposituris, ut Posonii et Nitriae”. Ennek a kiadásnak szerkesztője pedig a nagyérdemű Mossóczy Zakariás, kiről köztudomású, hogy nyitrai kanonok, archidiákon, helynök és utóbb püspök volt. Köztudomású dolog az is, hogy az a szokás, az a kegyeletes dicsekvés a magyar egyházi intézményeknél, hogy eredetöket lehetőleg messze időkre helyezzék vissza, a mely még ma sem szűnt meg, éppen a XVI. században hódított leginkább teret.

Ha már most azt kérdezzük, vajjon honnan közölhette Mossóczy a Kálmán-féle törvénykönyv szövegét, önkéntelen felmerül emlékezetünk előtt az a függelék, a melyet Zsámboki csatolt az általa 1581-ben Frankfurtban közzébocsátott Bonfin-féle Decadesekhez. Ez a függelék pedig az első, a mely nyomtatásban közli a legrégibb királyainktól alkotott törvényeket. Nem tagadjuk, hogy Mossóczynak módjában állhatott kéziratokba is betekinteni; de viszont kétségtelennek tartjuk, hogy a Zsámboki kiadását ismerte, sőt az előtte is feküdt. Zsámboki azonban a vitatott szöveget így közli: „in maioribus praeposituris, minori Posonii et Nitriae”. Világos, hogy ez az értelmetlen szöveg a toll játékának szüleménye, leírási hiba; ellenben nem valószínű, hogy a „minori” szó helyén abban a forrásban, melyet Sambucus használt, a rövid „ut” szócska állott, sőt igen valószínű, hogy az a szó is hat betűs szó volt, mint „minori”, vagyis, hogy ott egyszerűen „nec non” volt írva.

Készséggel elismeri e sorok írója a valószínűen felhangzó ellenvetés jogosságát, hogy a valószínűsítés a történelemben még nem bizonyítás. De ő nem is állapodik itt meg, hanem tovább megy.

Legegyszerűbb lenne, előkutatni az Alberik-féle szöveget, a melyet Endlicher használt „Monumenta Arpadiana” czímű művében s abból igazolni, hogy Endlicher olvasott jól, mert ott tényleg „nec non” áll. A véleményükhöz ragaszkodók azonban erre azt felelhetnék: ez csak annyit bizonyít, hogy Endlicher jól olvasott; de vajjon Alberik jól írt-e s nincs-e más, régibb kézirat, a mely az „ut”-féle olvasásnak ad igazat, az bizonytva nincs és így a Mossóczy olvasása lehet még mindig az egyedül helyes olvasás.

A teljes világosság kedvéért mi más kézirat bizonyitó erejét veszszük elő. A budapesti egyetemi könyvtár G. 39. sz. a. őriz egy XVI. századbali kódexet, a mely 1588-ban Nádasdy Tamás gróf, akkortájt nádorispán részére készült. A remek betűvetéssel, nagy gonddal készűlt kézirat pedig nem egyéb, mint a magyar királyoktól alkotott törvények gyűjteménye. Ez a gyűjtemény a második részben közli Kálmán király nagyobb dekrétumát és közli a vitás szöveget ilyképpen: Iudicium ferri et aque, in aliqua ecclesia fieri interdicimus, nisi in sede episcopi et maioribus praeposituris, nec non Posonii et Nitriae.

Íme egy elfogulatlan tanú a Magyarország legfőbb világi méltóságának és legfőbb bírájának használatára nagy gonddal készült kódex, amely „nec non”-t ír, és nem „ut”-ot, a mely tehát az Endlicher-féle olvasásnak ad igazat.

De ez nem is lehet másképpen, mert hiszen II. Géza király még 1158-ban is oklevélileg vallja, tehát akkor, mikor Nyitrán már püspök is, káptalan is volt, hogy a nyitrai egyház „caret adhuc preposito”, vagyis hogy Nyitrán még 1158-ban sem volt prépost. Már pedig ezt a király, ha Nyitrán már 110-ban prépost lett volna, vagyis ha Kálmán törvénykönyve ezt állítaná, nem jelenthette volna ki, mert a „caret adhuc” nem vonatkozhatik egyszerű széküresedésre.

De ezt követeli a józan gondolkodás szabálya is. Kálmán törvényczikkelye ugyanis azt mondja: Megtiltjuk, hogy vas és víz által való itélkezések bármely egyházban tarthassanak, hanem csak a püspöki székhelyeken, a nagyobb prépostságokban, valamint Pozsonyban és Nyitrán (Mossóczy szerint: úgymint Pozsonyban és Nyitrán). A zárójel közé helyezett olvasási mód példázólag sorolna fel egy-két nagyobb prépostságot. Már pedig világos, hogy ilyen felsorolás alkalmával nem a jelentéktelenebb, hanem a legjelentékenyebb helyeket szokás megnevezni s akkor igazán nem értjük, miként lehet az, hogy Kálmán felemlíti Pozsonyt és Nyitrát, de Székesfejérvárt, a hol ugyancsak volt prépost, s a mely hely, mint királyaink temetkezési helye, Szent István alatt meg éppen gyülekezési középpont, a legelőkelőbb egyházi intézmények közé tartozott. De meg világos az is, hogy ez a példázó felsorolás a törvényczikk egész szellemével ellenkező, felesleges toldás lenne.

Mit akar Kálmán törvényczikke? Gátat akar vetni az elharapódzott istenitéleteknek és azért megszorítja azok tarthatását a hely szempontjából. Eddig minden templomban lehetett ilyen itéleteket tartani, ezután már csak a püspöki székesegyházakban és a nagyobb prépostságokban volt megengedve. Miért említi fel tehát éppen Pozsonyt és Nyitrát? Egyszerűen azért, mert ez a két hely távolabb esett a püspöki székhelyektől és a nagyobb prépostságoktól és mert jelentőségükre való tekintetből e két helyet kiváltságos joggal kívánta felruházni az által, hogy megengedte, hogy ámbár Pozsonyban és Nyitrán nincs sem püspöki székely, sem pedig prépostság, mégis egyházaikban, a melyek jelentékenyebbek, megengedi, hogy istenitéletek tarthatók legyenek.

Kálmán király törvénye tehát nemcsak nem igazolja azok véleményét, kik vallják, hogy 1100 táján Pozsonyban már nagy prépostság volt, hanem egyenesen bizonyítja, hogy ebben az időben Pozsonyban még nagy prépostság nem volt.

Nézetünk szerint tehát a prépostság 1100–1204 között, lassú fejlődés útján alakult és pedig a pozsonyvári szent Üdvözítőről nevezett egyház lekészségéből. Erre vall különben az a körülmény is, melyet bevezető okoskodásunk erősít, hogy a nevezett lelkész esperesi joghatóságot gyakorolt, és hogy ez az esperesi joghatóság a pozsonyi préposttal, a pozsonyi egyház ősi plébánosával, mint főesperessel, és a pozsonyi káptalan kebeléből választott plébánossal, a pozsonyi ősi egyház plébánosának kisegítő papjával, mint alesperessel, származott át a prépostságra, illetőleg a káptalanra.

A Csukár grófok egyházalapítása

A szent Üdvözítőről nevezett egyháznak, mely a várban, a mai várpalota mögött lévő lapályos helyen állott, nem ugyan alapítás, de dotálás czímén megszerezte kegyúri jogát egy pozsonyi várjobbágy-nemből előkelő nemesi rangra emelkedett család, a Csukár grófok családja. A XII. század végső éveiben, vagy a XIII. század bekezdő szakában, Csukár gróf ugyanis a Csallon melletti Csukárfölde nevű birtokát adományozta oda az egyháznak. Ez a birtokrész azonban, nem lévén a szükséges dotáczióhoz elégséges, a család későbbi tagja János, Péter fia, Csukár unokája, 1292 ápr. 14-én Óvárott, Miklós pozsonyi kanonok, Márton pozsonyi karkáplán, Péter mosonyi plébános és János csölösztői pap, Péter comes özvegye, Salamon, István és Konrád urak, mint szomszédok és sok mások mint tanúk jelenlétében, Thurne (Csukárd) nevű egész birtokát, melyet hajdan a család királyi adomány útján szerzett volt, s melynek temetőjében atyja, Péter és egyéb ősei nyugszanak és a hol ő mega is nyugdni kíván, egy szigettel és a birtok összes tartozékaival az egyháznak hagyta. Ezt a végrendeletet azután Domokos pozsonyi prépost és káptalanjának küldöttei, a győri káptalan által hites zárt levélbe iratták át. (W. V. 53–55.) János, mikor ezt a végrendeletet készítette, betegen feküdt. Utóbb azonban visszanyerte egészségét és annyira megerősödött, hogy III. Endre táborában részt vett az Albert osztrák herczeg ellen indított háborúban. Félvén pedig, hogy a harcztéren elesik és így oldalági rokonai, más királyi adományból származott birtokaira is igény formálhatnak, az esztergomi káptalan küldöttei előtt és harczostársai jelenlétében ujra kijelentette, hogy a családi birtokot minden körülmények között a szent Üdvözítőről nevezett egyháznak fogja adni, akár természetes halállal, akár a harcztéren múlnék ki. Kéri a prépostot és a káptalant, hogy annak idején a jószágot birtokba vegyék és jövedelmeit élvezzék. Kijelenti, hogy ő és családja rég időktől fogva a nevezett egyház kegyurai voltak s a mostani adományt is kegyúri jelleggűnek vallja. Ez utóbbi hozzátételből és III. Endrének az adományt 1292-ben megerősítő okleveléből is világosan kitűnik, hogy az adomány az idők folyamában prépostsággá és káptalanná fejlődött szent Üdvözítőről nevezett egyház kegyúri jogának megszerzésére, helyesebben megerősítésére szolgál. (W. V. 51. és 63.) Kétségtelen tehát, hogy a Csukár család nem alapította ugyan a prépostságot, de a kegyurasága alatt levő szent Üdvözítő egyházból fejlődött prépostság és káptalan dotátora lévén, annak kegyúri jogát is, ipso facto, megszerezte.

A prépostság áthelyezése

A pozsonyi prépost fenn a várban, a szent Üdvözítő egyházának közelében lakott, a pozsonyi káptalan tagjai pedig lenn a városban, bizonynyal valahol a mai dóm környékén, és innen jártak fel a nagyobb istentiszteletekre, meg a közös zsolozsmák végzésére a várba. Ez a körülmény háborús időkben sok kellemetlenséget okozott. A nép felcsődülése a várba, zavarta a vár parancsnokát és a vár őrségét, mert hiszen az sem volt kizárva, hogy templomlátogatás ürügye alatt lázadók, az ellenség megbízottai, vagy legalább kémek ne juthassanak be. Természetes, hogy ilyképpen a prépost és a káptalan tagjai, meg a vár parancsnoksága között folytonos súrlódások voltak napirenden. Ennek akarta elejét venni Imre király, mikor 1204-ben arra kérte III. Incze pápát, hogy engedné meg a prépostság áthelyezését a várba. A pápa méltányolván a felhozott okokat, az engedélyt megadta, de maga az áthelyezés csak utóbb, úgy 1224 táján mehetett végbe. És ez igen természetes, mert hiszen az áthelyezés megfelelő templomot és prépostlakot tett szükségessé.

Valószínű, hogy a pozsonyi polgárok is már régebben emeltek valamely kisebb kápolnát a városban, talán éppen a mai dóm helyén és úgy véljük, hogy ez a kápolna szent Márton tiszteletére volt szentelve. Vajjon ennek a kápolnának kibővítése már akkor foganatba vétetett-e, vagy költség hiányában csak utóbb, azt ma még meghatározni nem tudjuk. De bizonyosnak látszik, hogy a kiépítés után, mely talán csak 1302 körül fejeződött be, a mikor is a város a káptalannal a kegyúri jogra és plébános-választásra nézve egyezséget köt, a pozsonyi prépostság szent Mártonról, előbb szent Üdvözítőről neveztetett el. A középkori terminologia szerint ugyanis az „alias” jelző mindig azt jelzi, hogy a szóban levő intézmény „előbb” más nevet viselt.

A prépostság birtokviszonyai

A prépostság és káptalan ősi birtokairól természetesen csak annyit tudunk, hogy azok a szent Üdvözítőről nevezett egyház birtokaival voltak azonosak. A legrégibb ismert birtok a Csukár gróf adományaképp kapott Csukárfölde volt. Azonban mindez oly csekély vala, hogy a prépostság az idők folyamában nyomtalanul elveszett volna, ha IV. Béla király fel nem segíti. Tőle kapták azután a Csallóközben Sámodot, Völköt és Kürtöt, bizonyo „Zozouseurem”, Senkekuta, Haruskút, Körtvélyes és Csőszrész nevű halastavakkal egyetemben. Ezt az adományt IV. László király erősítette meg 1277-ben (W. IV. 81.) 1278-ban, IV. László király, mikor Habsburgi Rudolf gróf szövetségében Ottokár cseh királyt legyőzte és Pozsonyba érkezett, az üdvözlésére siető káptalannak, a hadjárat által okozott károk megtérítése fejében, odaadományozott egy Flanczendorf nevű, a Duna és Köpcsény között elterülő rétet, mely ma is káptalan-rétjének mondatik és a Nagyszombat határa mellett fekvő Szilincs nevű királyi földet. Utóbb, 1280-ban, ezt az adományát egy újabb Szilincs nevű földdel gyarapította.

Megnövekedett a prépost és káptalanjának javadalma 1287-ben Benedek fia Pál, pozsonyi kanonok jóvoltából, ki Uzur, Akoly, Csörle és Szinperg nevű helységekben bírt birtokrészeit adományozta oda (W. IV. 304.). Ugyancsak nekik adományozta Jánoki Jakab Csandalt és mint ismételten láttuk, Csukár János Csukárdot.

A pozsonyi prépostságnak és káptalannak, egyébként is csekély terjedelmű birtokai miatt, úgyszólván folyton harczban kellett állania a vármegye legnagyobb olygarcháival: a Bazini és Szentgyörgyi grófokkal. Az első nagyobb összeütközésnek 1394 május 25-én, hosszas pereskedés után, egyezség vetett véget. Ezen a napon megjelentek ugyanis a győri káptalan előtt Arnoldfia Miklós és Péterfia Miklós pozsonyi kanonokok, a pozsonyi prépost és káptalan képviseletében, és Bazini Miklós gróf a saját, fivére György és ennek örökösei nevében és elhatározták, hogy a köztük folyó per iratait érvényen kívül helyezve, a következő egyezséget kötik. A káptalan csukárdi jobbágyai, mind a per alatt volt, mind pedig a többi, a grófoknak Bazin, Neufeld és Sombergh nevű birtokaihoz tartozó egyéb földjeit, rétjeit, erdeit és vizeit szabadon használhatják épp oly joggal, mint a grófok saját jobbágyai. Ennek a fejében a káptalan fizet a grófoknak évenként 8 arany-forintot és egy font király-körtét. Az egyezményt megszegő fél, még a per megindítása előtt, a másik félnek ezer arany-forint bírságot tartozik kifizetni. (Knauz: M. Sion. III. 6–7.)

1421 júl. 26-án a Szentgyörgyi grófok ismét egyezkednek a káptalannal. Ez alkalommal az egyezkedés Garai Mikklós nádor széke előtt folyt le. A grófokat László és Eberhard grófok, Jubár János prépostot és a káptalant pedig Márton, Illés és Mihály kanonok képviselték. Az egyezmény tárgya ezúttal a káptalan csallóközi birtoka volt. A káptalan ugyanis kijelentette, hogy ámbár a mostan folyó pozsony- és mosonyvármegyei közgyűlésen a Szentgyörgyi grófok ellen hatalmaskodás miatt indított pert bizonynyal megnyerte volna, mégis hogy béketűrésről tanúságot tegyen, engedett a számos oldalról felhangzott békítő szónak és a pert letette. Ennek következtében a volt peres felek kijelentik, hogy az egymáson elkövetett jogtalanságokat kölcsönösen elengedik, a per iratait érvénytelenítik; viszont a grófok megengedik, hogy a káptalan a tőle elfoglalt birtokrészeket birtokba vehesse a nélkül, hogy ők az ellen tiltakozhatnának. A mennyiben pedig e birtokbavétel alkalmával határvillongások merülnének fel, mindkét fél feltétlenül aláveti magát a győri káptalan és az e czélra kérendő homo regius, királyi kiküldött, itéletének. Az egyezmény értelmében a birtokbavétel és határigazítás, a győri káptalan közbejöttével, 1426 július 13-án ment végbe.

Igen hosszadalmas perbe keveredett a Szentgyörgyi grófokkal a pozsonyi prépost és káptalanja 1507-ben. Ugyanis Péter gróf, országbíró és erdélyi vajda, meg testvére Kristóf, Ferencz és Farkas grófok elfoglalták a káptalan Loka nevű szigetét, mely a vásárúti birtokhoz tartozott. Ezenkívül halfogót is állítottak a Dunán; a szigetenlevő gabnát és káposztát részben marháikkal lelegeltették, részben elhordatták; úgyszintén elvitették a káptalan méhkasait is. A káptalan magához a királyhoz fordult panaszával, ki a győri káptalant, a pannonhalmi apátságot és a megyei hatóságot külön-külön megbízta a panaszolt körülmények vizsgálatával. Mind a káptalan, mind az apátság, mind pedig Holy Pál és Sárkány Ambrus csallóközi szolgabírák egyértelműen jelentették II. Ulászlónak, hogy a káptalan panasza teljes beigazolást nyert, a helyszinén megejtett vizsgálat alkalmával.

A gyönge király azonban nem igen mert erélyesen fellépni a hatalmas család ellen, mert hosszas halogatás után, csak két év mulva 1509-ben rendelte el a per felvételét s a bírói tisztet István nyitrai püspökre, meg Perényi Imre nádorra bízta.

Ítéletre azonban nem került sor, sőt mikor 1511-ben a király Sziléziába utazott, a hatalmaskodó grófok újabb erőszakoskodással tetézték eddigi sérelmeiket. Így például, a mint Kyslegh Péter szolgabíró jelenti, Farkas gróf a káptalan csukárdi jobbágyaira tört fegyveres szolgáival, közülök többeket megölt, néhányat megsebesített, egyeseket pedig kényszerített, hogy az ő jobbágyaivá legyenek. 1511 márczius 30-án pedig Péter gróf reátört a vásárútiakra, elvette hálóikat és elhajtatta nyájaikat. Ezeket az erőszakoskodásokat, a káptalan kérelmére, Illyésházi György alispán ugyancsak Kyslegh Sándor szolgabíróval vizsgáltatta meg s azok igaz voltáról okmányt is állított ki.

Bármennyire igaza volt is azonban a káptalannak, orvoslást még sem nyerhetett. A nádor megidézte ugyan a hatalmaskodó főurakat a győri káptalan elé, azonban ezek meg sem jelentek és a pozsonyi káptalan csak annyit tudott sok lótás-futás után elérni, hogy a király 1514-ben szigorú hangon írt rendeletet küldött a Szentgyörgyi grófokhoz, a melyben meghagyta nekik, hogy a káptalant sanyargatni ne merészeljék, hanem ha van rajta valamelyes követelni valójuk, forduljanak a bírósághoz és jogaikat per útján igyekezzenek érvényesíteni.

1514 végén Balbus, az új pozsonyi prépost, minden igyekezetét arra irányította, hogy a grófokkal békésen kiegyezzen; de hasztalan volt minden fáradozása, a mint írott malaszt maradt a király erélyes rendelete is. A hatalmaskodó főurak újabb és újabb sérelmeket követtek el, a káptalan jjobbágyait üldözték, sanyargatták, sőt egyeseket fel is akasztottak. Ily körülmények között e szegény emberek, hogy sorsukon enyhítsenek, elhagyták a káptalan földjeit, vagy pedig beállottak a grófok szolgálatába, a mi a káptalani birtokoknak csaknem teljes elpusztulását vonta maga után.

Végre hosszas huza-vona és sokszorosan ismétlődő hatalmaskodások után, 1523-ban itéletet nyert a káptalan. E szerint Loka sziget visszaadandó a káptalannak. A hatalmaskodó grófok, rangjuknak megfelelően 200–400 forint fejváltságot kötelesek fizetni s összes birtokaik elkobzandók. Az elkobzott birtokok egy harmada a káptalant illeti meg, két harmada pedig a királyra száll vissza. Ezenkívül a káptalan igénye a kátérítésre nézve 500 forintban állapíttatott meg. Az itélet megvolt, de nem volt, a ki végrehajtsa, sőt a Szentgyörgyieknek sikerült felfüggesztő végzést kieszközölniök, a mi abban az időben körülbelül egyenértékű volt a perújítással.

A hosszú ideig tartó pernek végre maga az isteni Gondviselés vetett véget, a midőn I. Ferdinánd király idejében, 1535 táján, kitörölte az egész Szentgyörgyi családot az élők sorából. (Magy. Sion. III. 104. s. köv. 247–265. ll.) A prépostság és káptalan kiváltságai közé tartozott, hogy népeik ki voltak véve a pozsonyi comes joghatósága alól.

A pozsonyi prépost kiváltságai

A pozsonyi prépostság és káptalan monografusa, Rimely Károly, hosszasan foglalkozik azokkal az állítólagos kiváltságokkal és azzal a preferens állással, a melyet szerinte a pozsonyi prépost elfoglalt. Mindez azonban csak képzelődés. A pozsonyi prépost annyiban különbözött csupán más társaskáptalanok prépostjától, hogy ő egyúttal a terjedelmes pozsonyi főesperességnek főesperese volt. Bizonyítja ezt az a körülmény, a melyet Rimely külön kiváltságképpen sorol fel, a mely pedig éppen csak következmény volt, hogy ugyanis a prépost a pozsonyi főesperesség területén jogosítva volt a chatedratikumot szedni. Ez ugyanis minden időben, a középkorban, a főesperesek sajátos jövedelme volt.

Természetes, hogy a pozsonyi prépost, mint főesperes, csak úgy törekedett arra, hogy állásának jelentőségét, fényét és hatalmi körét emelje, mint a hogy törekedtek világszerte csaknem az összes főesperesek. Köztudomású dolog, hogy ez a törekvés annyira ment, hogy némely főesperesek quasi episcopalis állásra törekedtek. Ennek nyomát láthatjuk hazánkban Jakab szepesi prépostban, ki egy oklevélben „szepesi püspök” czímet visel és láthatjuk abból, hogy Antal prépost, 1278-ban, I. Károly szicziliai királytól „pozsony püspök”-nek nevezteti magát. (Anjouk. Dipl. Em. I. 55.)

A káptalan, mint hiteles hely

A káptalan legfőbb kiváltsága az volt, hogy hiteles helyként szerepelt, mely nemcsak okmány-kiadásokra, de oklevelek őrzésére is hivatott volt. Az okleveleket a káptalan, hiteles alakban, saját pecsétje alatt adta ki, a melyen még a várbéli egyház és a szent Üdvözítő képe állott. Előjogai közé tartozik azonkívül a lelki pásztorkodás, a melyben kezdettől fogva osztozott prépostjával. (A prépostságra és a káptalanra nézve különben lásd Rimely: Cap. Ins. Ecc. Poson. stb. – Knauz: Pozsonyi prépostság. – Rimely: Adalékok. – Knauz: Válaszal. – Ortvay: Pozsony tört. I. stb.)

A pozsonyi főesperesség – azon nagy lelkiismeretességgel és tudással készült egybeállítása után, melyet Ortvay Tivadar végzett a pápai tized-lajstromok alapján – kiterjedt úgyszóvlán egész Pozsony vármegyére, tehát a Csallóközre és a Csilizközre is. (Ortvay: Magy. Egyh. Földr. I. k.)

Régi plébániák és templomok

A főesperesség legrégibb plébániái a tizedjegyzék szerint ezek:

1. Fejéregyház, melynek plébánosát egy 1390-iki oklevél is említi. Ma Rosindol fiók-egyháza. 2. Bazin sz. kir. város. 3. Csukárd, mely most Bazin filiálisa. 4. Cseszte. 5. Alsó-Dombó. 6. Diószeg, egykor Dudvágszeg. 7. Szent Jakab egyháza. 8. Fancsal. 9. Gány. 10. Modor. 11. Moderdorf, előbb Balarád. 12. Majtény. 13. Vajka. 14. Páty. 15. Nagy-Páty. 16. Páld, ma Vedrőd fiókja. 17. Vistuk. 18. Podvas, talán Hidaskürt. 19. Pozsony. 20. Galánta. 21. Szent András, vagyis Egyházasfalva. 22. Nagy-Födémes. 23. Zavar. 24. Szeli. 25. Sook. 26. Spácza. 27. Nagysúr. 28. Nagyszombat. 29. Úrnők faluja vagyis Boleráz. 30. Vizkelet, mely ma Hidaskürt fiókja.

Ezeken a tizedjegyzékben említett plébániákon kívül Ortvay (i. m. II. k. 794 s köv. ll.) még a következő pozsonymegyei templomokat sorolja fel, a melyek bizonynyal plébániákkal is bírtak:

1. Apka, a melynek Szent Mihályról nevezett temploma és papja, János alesperes 1334-ben, meg 1345-ben fordul elő okleveleinkben. 2. Chumboy, a hol a Bold. Szűz tiszteletére állott templom. 3. Dénesd, hol 1302 táján a pannonhalmi apátság új kápolnát épített. 4. Doborgaz, hol már 1238-ban szent Györgynek volt temploma. 5. Fancsal. E néven három község szerepelt, amelyek közül kettőben volt templom, az egyikben szent Péter, a másikban a Szentlélek tiszteletére. 6. Gelle, hol 1320 táján volt már szent Péterről nevezett templom. 7. Kápolna. 1244-ben megengedte IV. Béla Farkasnak és Dávidnak, hogy kápolnai birtokukon szent Erzsébet tiszteletére templomot építsenek. 8. Karcsa, hol 1332-ben volt már szent Bertalan apostolnak temploma. 9. Konyha szent Miklós templomával már 1291-ben elhagyatott állapotban vala. 10. Misérd, 1302-ben említik szent Mártonról nevezett plébániai termplomát. 11. Nagy-Lég, hol 1328-ban Péter nevű rektor említtetik. 12. Parna már a XIII. században templommal bíró hely volt, mely a Bold. Szűz tiszteletének volt szentelve. 13. Somorja, hol már 1285-ben állott a Bold. Szűz temploma. 14. Szomolány szintén XIII. századbeli Mária templommal. 15. Tolvajfölde, hasonlóképpen szűz Mária templomával 1343-ban. Ezeken kívül számos templom és plébánia volt még kétségkívül Pozsony vármegye területén. Ipolyi Arnold, Csallóköz műemlékei cz. műve szerint, a már fennebb említett egy-két csallóközi templomon kívül, a következő helyeken vannak még a középkorból származó templomok:

1. Alistál. Temploma a XV. század csúcsíves stilusára utal. Érdekes, hogy benne szent Margitnak, IV. Béla leányának a XVII. sz. jellegében festett képe látható. 2. Alsó-Bár, mely 1300-ban említtetik. 3. Bácsfa, másképp Szentgyörgyúr vagy Szentgyörgy. Plébániája már 1390-ben is említtetik. 4. Baka. Egy mult századi visitatio szerint ősrégi, valószínűleg csúcsíves temploma volt. A mai templom 1779-ből való 5. Béke, ma Csütörtök fiókegyháza. Említi egy 1390-iki okirat. 6. Benke-Patony a XIII. században is említtetik. Plébániája előfordul egy 1390-iki oklevélben. 7. Bős, minden valószínűség szerint a megye egyik legősibb községe. 8. Csákány 1254 óta a pilisi cziszterczi apátság tulajdona volt s ekkor már templommal is bírt. 9. Csötörtök, mint plébánia szerepel az 1390-iki oklevélben. 10. Dercsika, eredetileg Györgysoka. 1519-ben szentelték fel templomát. 11. Duna-Szerdahely plebánosát már egy 1341-iki oklevél is említi. 12. Eberhard szerepel az 1390-iki oklevélben. 13. Fél ugyanott említtetik, mint plébánia. 14. Gomba, most Csötörtök fiókegyháza. 1390-ben plébánia volt. 15. Gutor plébániáját említi az 1390-iki oklevél. 16. Hodos, 1245 táján, sőt úgy látszik már 1138-ban is bírt templommal. 17. Illyésháza, melynek temploma 1458 táján épült. 18. Egyházkürt, most Vásárút fiókja. 19. Nagy-Magyar, plébániáját említik az 1390-iki okelvél 20. Nyárasd. 1307-ben épült szent Mihályról nevezett temploma. 21. Pruk szent Tamás tiszteletére épült kőtemplomát említi egy 1335-iki oklevél. Plébánosa már 1332-ben is volt. 22. Püspöki, az esztergomi érsekek egykori ősi nyaralóhelye. Temploma a XV. század kései csúcsíves izlését mutatja. 23. Sámot, a pozsonyi káptalan birtoka ősi templommal bírt. 24. Süly. Kis temploma a XV. századra vall. 25. Szarva 1390-ben plébánia volt. 26. Szent-Mihályfa. Az esztergomi egyházmegyei kormányzat hagyománya 1050-ből származtatja ezt a plébániát. Tény, hogy 1390-ben volt itt plébánia. 27. Tönye. Plébániáját egy 1409-iki oklevél említi. 28. Uszor szerepel az 1309-iki oklevélben; úgyszintén 29. Vajka.

Nagyobb szerzetesrendjeink apátságának vagy prépostságának nyomára Pozsony vármegye területén nem akadunk. Oka ennek főképpen a megye sajátos birtokviszonyaiban rejlik. Abban a korban ugyanis, a melyben őseinknél az egyházi alapítványozási kedv nagyobb mértékben volt kifejlődve, Pozsony vármegye területén javarészben jó módú, de csak igen-igen elenyésző részben akadunk dúsgazdag családokra. Ezek azután, szívök nemes vágyait követve, meg-megajándékoztak egy-egy templomot, plébániát vagy kolostort, de nagyobb adományokat igénylő apátságok vagy prépostságok alapításába nem bocsátkozhattak. A ferenczesek.

Elég erős gyökeret vertek a vármegye területén assisi szent Ferencz fiai: a ferenczesek. Tudjuk, hogy a stillfriedi ütközet után (1278), melyben a Habsburgok uralmát magyar fegyver biztosította, IV. László király Pozsonyba tért meg pihenni. Itt adta ki rendeletét, hogy a diadal napját évenként meg kell ünnepelni és ekkor határozta el Pozsony város egyik legszebb építményének, a ferenczesek csúcsíves templomának és kolostorának építését. Nyílt kérdés az, hogy vajjon IV. László ekkor alapította-e a ferenczesek pozsonyi kolostorát, vagy csupán rekonstruálta azt? A pozsonyi ferenczesek évkönyve azt mondja, hogy közvetetlen a tatárjárás előtt, 1240-ben telepedtek meg a ferenczesek Pozsonyban és pedig a városon kívül, a Szent Lőrincz kapu előtt levő hegyen. Bél Mátyás hasonlóképpen vélekedik s azt mondja, hogy a kolostort Ottokár 1271-ben elpusztította, mely azután tíz esztendeig romokban hevert. Valószínűnek látszik tehát, hogy a ferenczesek már jóval előbb telepedtek meg Pozsonyban, s hogy IV. László a szerzetet csak újjáalkotta annál is inkább, mert a cseh hadak pusztítását éppen a csehektől elvett hadi zsákmányból lehetett jóvá tenni.

A IV. László által kezdett építkezést III. Endre fejezte be 1297-ben. A mintegy 17 éveig épülő templom felszentelése nagy és szokatlan fénynyel ment végbe. Jelen voltak: a király, Lodomér esztergomi érsek, Paskál nyitrai, Pál pécsi, Haab váczi és Tivadar győri püspökök, nagyszámú főúr és beláthatatlan tömegű hívő nép. A felszentelés szertartását Jakab szepesi prépost, felszentelt püspök, mint érseki helynök végezte el, a mikor is a templom gyümölcsoltó Boldogasszony védősége alá lőn helyezve. A templom mai alakja későbbi kor műve s a régi templom emlékét úgyszólván csak a szentély egyes részei őrzik. Kápolnái közül a legrégibb, a templom mai szintjénél jóval magasabban fekvő Szent János evangelista kápolna, a kései csúcsíves építészet valóságos remeke. Ennek építését Jakab fia János, pozsonyi polgár tette lehetővé, ki 1361-ben odaadományozta a ferenczeseknek a városon kívül fekvő fürdőházát és majorját. A kápolnából lejárás vezet a sirboltba, mely egykor a Rozgonyi család elhalt tagjainak volt utolsó pihenőhelye.

A kolostor javadalma, a János-féle majoron kívül, a Dunahíd vámjövedelme és a Szentgyörgyi grófok alapítványa, a Bazin közelében fekvő Harnruker nevű malom volt.

A rend tagjai kezdettől fogva a magyar istentisztelet apostolai voltak és templomuk különösen a nemesi osztálynak volt kedvelt imádkozóhelye.

Nevezetes kolostora volt a rendnek Nagyszombat-ban. Első telepedésük e városban 1238-ra esik, a mikor is a nagyszombati polgárok közadakozás útján építettek részükre a város alsó kapujánál kisebb kolostort és templomot. Később (1363) Nagy Lajos király védnöksége alá kerültek, a ki a város nyugati oldalán építtetett részükre kolostort és szent Jakab tiszteletére szentelt nagyobb arányú templomot.

Domokos rend

Szent-Domokos rendjének a vármegye területén csak egy kolostora volt és pedig Nagyszombatban. Mikor és ki alapította e szent Jánosról nevezett kolostort, azt adatok hiányában ma még nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a rend évkönyvei már 1305-ben említik. 1512-ben Engelweit György a kolostornak adományozta oda vöröskői malmát olyképpen, hogy évenként, a míg életben van, a szerzetesek két őrlet gabonát tartoznak neki adni. Mikor a nyúlszigeti apáczák hosszas bujdosás után, Fekete-Báthori Eufrozina nevű főnöknőjükkel Nagyszombatba érkeztek, a domokosok nagyszombati kolostorát foglalták el, a hol már akkor csak négy igen elaggott domokos-szerzetes lakott.

A pálosok

A magyar származású pálosoknak ez időszakban szintén csak egy kolostoruk volt a vármegye területén s ez a virágzás magas fokára emelkedett máriavölgyi kolostor volt.

Pozsonytól észak felé mintegy két órányira, Stomfa közelében remek szép völgyben feküdt e kolostor, a melyet 1377-ben alapított I. Lajos királyunk. A hely eredetileg Vöröskő várához tartozott, s maga a király vette azt el a vártól s az óvári várnagy védelme alá helyezte. A terjedelmes kolostort, mely szintén Nagy Lajos épitménye, dús javakkal és jeles kiváltságokkal ajándékozta meg a király. Fenntartásuk biztosítására nekik adta a közelfekvő Besztercze községet. E királyi adományokat azután 1384-ben Mária királyné, 1406-ban pedig Zsigmond király is megerősítették.

A kolostor, mely a Boldogságos Szűz Máriáról volt elnevezve, a pálosrend egyik főfészkévé lett. Itt laktak a rend tartományi perjelei, a helynökök, a rend főtanácsa és itt képezték jórészt a rend újonczait is.

A máriavölgyi kolostor helyén különben már régidő óta tartózkodtak egyes remeték. A legenda szerint, II. Endre király idejében, igen jámbor remete lakta a helyet. Kicsiny kunyhója előtt egy fán a Boldogságos Szűznek fából faragott szobra volt elhelyezve, karján a kisded Jézussal. Itt szokott a jámbor férfiú imádkozni, itt fogadta a hozzá tanácsért, lelki vigaszért zarándokoló híveket. Azonban nem soká tanyázhatott e kedves helyen. A közelben elvonuló kereskedelmi út sok csavargót, útonállót csalt a vidékre, kik azután mind gyakrabban zavarták a jámbor remete ájtatosságát, úgy hogy utóvégre is fájó szívvel búcsút mondott kisded kunyhójának. Szűz Mária szobrát pedig, hogy tiszteletlen kezekbe ne kerüljön, egy közeli kútba dobta bele. Történt, hogy bizonyos idő mulva a remetelakban egy rabló ütött tanyát. Ennek neje, a rablóktól megbecstelenített szent helyen, gyerekágyba dőlt és az egész család nagy rémületére két torzszülöttet hozott világra. A rablót e nehéz csapás észhez térítette; felismerte Isten büntető ujját, keservesen megbánta bűnös életmódját, jobbulást igért és buzgó imákban kérte Istent: adná vissza újszülött gyermekeinek az emberi ábrázatot. az Úr meghallgatta imáját. Egy éjjel megjelenteté előtte szűz Máriát s azt a parancsot adatta az álmélkodó embernek, hogy mossa meg a torzszülötteket a közeli kútban. Reggelre kelve elmondta álmát nejének s közös akarattal vízet mertek a megjelölt kútból, megmosták a törzszülötteket, kik rögtön rendes emberi ábrázatot és alakot nyertek. A megtért rabló pedig vízmerés közben megpillantotta a kút alján heverő szobrot, kivonta azt a vízből s nagy fáradsággal kicsinyke kápolnát építve, annak oltárán helyezte el. Az eseménynek pedig gyorsan híre ment, a nép nagy csoportokban kereste fel a csodatévő vízű kútat, hogy ott testi és lelki bajaiban írt és enyhülést keressen és találjon. Igy lett Máriavölgy híres búcsújáró helylyé s éppen e minőségének köszönhette, hogy a nagy király hatalmas arányú pálos-kolostort emelt ott.

A kolostor különben csakhamar az egész környék kedvelt helye lett s a környék lakói vetekedve hordták oda alamizsnáikat, adományaikat, hogy a jó „fehér barátok” megélhetését biztosítsák. A nagyobb adományok közül megemlítendő Bodár Miklós pozsonyi polgár 1381-iki adománya, mely a Stomfa folyón épült Sebes nevű háromkerekű malmot juttatta a pálosok kezébe. Utóbb hasonlóképp adomány útján kapták a négy kerékre járó deszkás malmot, és a Ludasrét nevű földet. A zárda templomát 1471-ben Rozgonyi László építteté, a zárdának adván egyúttal Pozsonyban a Hosszú-utczában bírt nemesi házának felét; míg unokanővére Ilona, Rozgonyi György leánya és Szentgyörgyi Imre gróf özvegye, ugyanazon ház másik felét 60 aranyforintért engedte át a rendnek. Ebben a házban szent János tiszteletére emelt kápolna is volt, a melyben azután a pálosok a pozsonyi polgároknak prédikálgattak. Népszerűségükről tanúskodik az a körülmény, hogy Czeczilia, Waxgiesser pozsonyi polgár özvegye és ennek Gáspár nevű fia, a pálosok ezen szent János kápolnájának adták oda a Hohenau hegyen bírt szőlőjük felét.

A máriavölgyi pálos-kolostor birtokai mind jobban és jobban gyarapodtak. Igy 1515-ben kapták a Szentgyörgyi grófoktól a borostyánkői Beszterczét; II. Lajos királytól 1520-ban a hódosi birtokot, mely Hódosi Ferencz magvaszakadtával szállt vissza a királyra; ugyanekkor kapták a Meierhof nevű malmot és Mária királyné rendeletéből, ruházatra évi húsz forintot, napi szent mise mondásáért pedig szintén évi húsz forintot, a kincstári jövedelmekből; 1518-ban Waldstein Zsófia grófnő, Szentgyörgyi Péter özvegye, reájok ruházta mertfalvi, vagyis pozsony-szent-erzsébeti birtokjogát, végre 1521-ben Benedek, Csenkey Imre fia, 200 forintért átengedte nekik ugyancsak Szent-Erzsébeten bírt jószágát. (V. ö.: Rupp: Helyrajzi Tört. I. 165. s köv. ll., Kurcz: Pálosok tört.)

Az apáczák

A női szerzetes-rendek közül a vármegye területén legelőbb a cziszterczi apáczák telepedtek meg. Kolostoruk Pozsonyban volt. 1132-ben II. Béla király alapította azon a helyen, a hol most a kath. főgimnázium van elhelyezve. A cziszterczi apáczák sorsáról azoban igen keveset tudunk, IV. Béla 1238-ban Csicsva faluban kétkövű malmot és Őrs helységben 60 hold földet adományozott nekik. A beiktatást Endre pozsonyi ispán végeztette el. 1244-ben Máté, a király főtárnokmestere a Vödricz mentén egy rétet, 1290-ben Cselézi Pál fia Kozma, Tors nevű négy ekényi földet adományoz a kolostornak.

Azonban ekkor már a kolostorban alig-alig volt egy-két cziszterczita apácza és attól lehetett tartani, hogy az egész zárdát be kell zárni. Ez a körülmény felkeltette figyelmét a pozsonyi ferenczes zárda főnökének, Barnabás atyának, kinek hő vágya az volt, hogy a városban a szent Ferencz szabályai szerint élő Klarisszákat megtelepíthesse. Megindította tehát a mozgalmat, hogy a kihalóban lévő cziszterczi apáczák örökébe a Klarisszák léphessenek. Buzgólkodása sikerrel járt. 1297-ben az egyházi hatóság beható vizsgálat alapján megengedte a változást és a Klarisszák, III. Endre védelme alatt, csakhamar meg is telepedtek Pozsonyban.

A pozsonyi Klarissza-apáczák zárdája idővel egyike lett e rend legvirágzóbb és legnépesebb telepeinek, a hol utóbb a margitszigeti apáczák is kellő menedékhelyre találtak. Maga a kolostor ugyan sok viszontagságon ment keresztül, az apáczák sokszor menekülni is kényszerűltek belőle, de mindig újra és újra felvirágzott. 1515-ben a zárda egészen leégett, csupán a templomot sikerült megmenteni. A tűzkár enyhítésére azután II. Ulászló, a pozsonyi harminczad jövedelméből, heti négy forintot utalványozott részére. Ezt a segély a zárda a Habsburgok uralkodása alatt is élvezte.

A Klarissza-apáczák első telepe különben a vármegyében a nagyszombati zárda volt, a melyet a hozzája tartozó templommal egyetemben, IV. Béla 1240-ben kezdett építeni, de csak 1255-ben fejezett be és Nagyboldogasszonyról, meg Mindenszentekről nevezett el. A zárda fenntartására pedig a nővérétől, Konstanczia királynétól 1247-ben visszaszerzett javak egy részét szentelte. Ezt az adományt 1256-ban V. István ifjabb király, 1290-ben IV. László, 1603-ben Rudolf erősítette meg. Egyházi részről az alapítást 1240-ben IX. Gergely, 1252-ben IV. Imre, 1259-ben IV. Sándor pápák hagyták jóvá.

A zárda, melyet 1264-ben IV. Béla mindennemű adózás alól felmentett, gyorsan fellendült. 1275-ben kapta Ikumer fiaitól Pétertől és Egyedtől Mácséd falu kétharmadát; 1297-ben Ikumer Pétertől a harmadik harmadot és a tirnavai malmot; 1479-ben pedig Elefanti Benedektől Fejéregyház és Fancsal nevű falvakat. Voltak még ezen kívül birtokaik Bolerázon, Geszten, Páldon, Nestiken (F. VII. 1/158., IV. 1/470.) és 1396 óta övék volt a Byda-Laczkovics féle tirnavai kétkövű malom is. (V. ö.: Rupp. Helyr. tört. I. 98 s köv. ll.)

Ágostonos remeték

Az ágostonos remeték 1279-ben telepedtek meg a vármegyében. Ez évben ugyanis Tamás meg Ábrám, Abram comes fiai, Szentgyörgyen helyet adtak a rendnek házépítésre és több szőlőt engedtek át nekik. A kolostort egyúttal menedékhelynek is nyilvánították. (F. VII. 5/446.)

Templomos vitézek

A hagyomány szerint a templomos vitézek több helyütt is tartózkodtak volna a vármegye területén. Így nekik tulajdonítják a szentgyörgyi vár és az éberhardi várkastély építését. A hagyományon kívül azonban ezeket a körülményeket más, elfogadható adattal igazolni nem tudjuk. Czisztercziek és benczések.

A vármegye területén a czisztercziek és benczések csak mint birtokosok szerepeltek. Ez utóbbiaké volt Deáki községe, a melyet ekkor még Salának neveztek. Ezt a birtokot mint a vági uradalom kiegészítő részét, a pannonhalmi monostor kapta az alapító levél rendelkezése szerint.

Az apátság 1233 táján nagy viszályba elegyedett a salai néppel s ennek plébánosával, Bencscsel, a szolgáló népek kötelezettségei miatt. Bencs három szekrényt követelt vissza az apátságtól, a melyek a Bold. Szűz Máriáról nevezett templom sekrestyéjében állottak. E miatt a nép és az apátság emberei közt, bizonyos Vitál nevű szerzetes bujtogatására, verekedés tört ki, a melynek Kelemen atya, a sekrestyés áldozatul esett. A salai földesek meg azt panaszolták, hogy Uriás apát elvette tőlük a földeket, azokat jövevényeknek adta, de az adót mégis rajtok követeli. Végre a pásztorok és a halászok azért emeltek panaszt, mert a monostori alkalmazottak elhajtják marháikat és sertéseiket, malmuk köveit elveszik és azonkívül kényszerítik őket, hogy minden mansziótól, vagyis szállástól egy fertó adót és még tizedet is fizessenek.

Az ügy választott bíróság elé került. Az itélet, mely élénk világot vet a jobbágyság helyzetére, rendkívül gazdag és érdekes művelődéstörténeti adatokat tartalmaz. A disznópásztorokat, mondja az itélet, túlságosan terhelni nem szabad. Minden jobbágy húsz láncz földet bírjon, tizet a jobbágyságért és tizet az apátságnak fizetendő tartozásaiért. Ha a jobbágy munkaképtelenné lesz, akkor élete fenntartására öt láncz földet kap, a többi visszaszáll az apátra. A halászokat nem szabad ökörhajcsárokként felhasználni. Kötelesek minden egyes háztól egy fertót fizetni, a monostorba gyümölcsöt és halat fuvarozni. A pásztorok fizetnek minden két szállás után egy disznót, 50 kecskebőrt, 40 mérő kitünő búzát. Az apátságnak joga van őket futárokul használni és bárányaik után tizedet szedhet. (W. VI. 538.)

Nagyobb pere támadt az apátságnak 1239-ben a pozsonyi várjobbágyokkal, a Vág folyó mederváltozása következtében vitássá vált 40 hold föld miatt. A per végleg csak 1241-ben nyert befejezést. (W. II. 149.)

Volt még a főapátságnak birtoka Dienesden is, a melyet 1270-ben IV. Béla kivett a pozsonyi törvényhatóság bírósága alól. (H. O. IV. 48.)

Ezenkivül a pannonhalmi apátságé volt a pozsonymegyei vám egy harmada, a melyet az apátság 1137-ben kapott II. Béla királytól, s a mely miatt több pere volt, így 1314-ben Pozsony városával is. (F. VII. 5/108. – Ortvay i. h. II. 2/3845. s. köv.)

A heiligenkreutzi apátság

Ház- és földtulajdonos minőségben szerepet játszott Pozsony városában, az osztrák heiligenkreutzi cziszterczi kolostor megbizottja is. Az apátság ugyanis 1307-ben megvette Péter mester, esztergom-szent-györgyi pérpost és pozsonyi kanonok Mihály-utczai házát, a hozzátartozó kerttel és szántóföldekkel egyetemben. Ebben a házban Kolumbai Ferencz cziszterczi atya, nehány jámbor hívővel szövetkezve, 1311-ben szent Katalin tiszteletére kápolnát alapított, a melyből utóbb az egész ház Katalin-udvar nevet nyert. A ház, mely különben kezdetben csak a prácsai birtok lerakodóhelye volt, adómentességet élvezett s e miatt a czisztercziek és a város között folytonos torzsalkodások voltak napirenden. I. Károly király 1325-ben meg is szüntette a Katalin-udvar ezen állítólagos kiváltságát, de azért a szerzet mégis vonakodott az adót befizetni. A béke csak akkor állott helyre, a mikor a város (1372) a cziszterczi apátságtól a házat és a prácsai birtokot bérbe vette. A város különben a heiligenkreutziak ezen javadalmát 1522-ben 1050 rajnai forinton végleg magához váltotta, miután a házát már előbb bérházzá alakíttatta volt át. A pilisi apátság.

Az idegen czisztercziek mellett volt némi birtokuk Pozsonyban a hazaiaknak is. Nevezetesen a pilisi apátság, hasonlóan a pannonhalmi apátsághoz szintén bírta a pozsonymegyei vámok egyharmadát. Az apátság azonban igen rossz gazda lehetett, mert révjogát apró részletekben egyeseknek el-elzálogosítá, sőt egyéb a megye területén levő birtokrészeit, a mint az György esztergomi érseknek 1431-ben Pozsony városához intézett és az eladott apátsági javakból befolyt pénz zárlat alá való helyezését kérő leveléből kitünik, el is adogatta. Kölcsön révén különben az apátságnak jogigénye volt Pozsony egyik legrégibb házához, az úgynevezett Ó-házhoz is. (Ortvay i. m. II. 2–3. k.) Övék volt még Csákány, Gomba és Csötörtök a Csallóközben. Ez utóbbi helyen, a hagyomány szerint, állítólag részes káptalan volt, mely prépostból és 6 kanonokból állott. Ennek azonban okleveles nyoma nincs. Valószínű, hogy Csötörtök szép temploma mellett egykor kisebb cziszterczi rezidenczia állhatott s ezt magyarázta félre a hagyomány. (V. ö.: Ipolyi Csallóköz épít. eml. F. IV. 2 116.)

Az esztergomi érsekség birtokai

Pozsony vármegye területén kezdetben elég tekintélyes birtokai voltak az esztergomi érseknek is. 1297 táján például Lodomér érsek vajnori (Szőlős vagy Prácsa) birtokát elcserélte a heiligenkreutzi apátság tardoskeddi birtokával. E szerződést 1313-ban jóváhagyta Tamás érsek és 1317-ben I. Károly király. Ugyancsak az érseké volt Vága, a mai Vág-Szerdahely, Vajka és Püspöki a Csallóközben. Ez utóbbi helyen az érsekségnek várkastélya volt, a melyet egyes érsekek előszeretettel kerestek fel és nyaralóhelyül használtak. Vajka, mint fennebb láttuk, az érseki nemes szék főhelye és középpontja volt. Természetes, hogy püspöki jogon, a vármegye tekintélyes összeggel emelte a tizedek révén az érsek jövedelmeit.

Magában Pozsony városában az esztergomi érseknek, a mai primási palota helyén, már 1730 táján volt kisebb arányú székháza, a mely mögött az érseki tized-udvar terült el. Ezt a házat a pozsonyiak állandóan püspök-háznak nevezték.

A papság

A lelkészek e korban, inkább, mint bármikor, a nép valódi barátjai, minden ügyes-bajos dolgaikban jogi tanácsosai voltak. Nem ritka eset, hogy egyes plébánosok beíratkoztak az egyetemekre, hogy ott a jogban jártasságot szerezzenek. Így például András récsei plébános 1430–33 között tagja volt a bécsi egyetem jogi karának s ott a jogi baccalaureatust el is nyerte.

A papság jövedelmeiről némi fogalmat alkothatunk a szentgyörgyi plébánia alapító okleveléből. Ugyanis Szentgyörgyi Sebős gróf 1345 nov. 11-én várkastélyában kápolnát építtetett s annak gondozására udvari plébániát szervezett. Az alapító levél szerint Budai Konrád, mint a szent Lászlóról nevezett szentgyörgyi plébánia első lelkésze, a kegyúrtól évenként 50 mérő búzát, egy szőlőt és öt font viaszkot kapott javadalmazás fejében. (M. 8. III. 708.)

Pozsony vármegye egyházi viszonyainak e rövid kis vázlata is befejezetlen lenne, ha nem említenők fel, hogy hazánk egyik legnagyobb szentje, II. Endre király leánya, a Thüringiába elszármazott herczegnő, kit a hagiologia magyarországi Szent Erzsébet néven tisztel, a megye, jelesül Pozsony város szülötte. Erzsébet 1207-ben született és mint négy éves kis gyermeket 1211-ben jegyezték el Lajos thüringiai őrgróffal. Az eljegyzés szintén Pozsonyban folyt le, a hol a magyar király Hermann tartományi gróf fényes küldöttségét, mely a csecsemő menyasszonyért jött, fényes ünnepségek között fogadta. A megye területén utóbb, mikor Erzsébetet az egyház a szentek sorába iktatta, emelték az első Erzsébet-templomot és pedig Kápolnán. A templom építői Farkas és Dávid főurak voltak, a kik annak idején a kir. herczegnőt, mint a magyar király bizalmasai elkísérték volt. A templom és plébánia építésére, illetve alapítására az engedélyt IV. Béla adta meg 1244-ben. (V. ö. Ortvay i. m. I. 261. s köv. ll.)

A vármegye szerepe a nemzet történelmében

A XV. századig úgyszólván minden komoly veszély, mely hazánk egén feltűnt, a nyugat népeinek hatalmi törekvéseiben bírja kulcsát. Már maga az államalkotás munkája, a megszilárdulás korszaka, a nyugattal való folytonos ellenségeskedés között tölt el. Nagy szerencse, hogy mikor keleti határainkon a török veszély hatásosabban jelentkezett, a magyar hadvezéri székben s utóbb a trónon hatalmas alakok ültek, a kik a magyar névnek tiszteletet és dicsőséget szereztek és a nyugati határt nemcsak védeni, de szilárdítani és tágítani tudták.

Ezzel az állandó nyugati veszedelemmel szemben éber őrökként szerepeltek a nyugati megyék: Sopron, Pozsony, Nyitra és Trencsén. Az ő életök úgyszólván az önfeláldozó harczok lánczolatából jegeczült össze. Testükkel védték a hazát. Szilárdságukkal, hű hazafias ragaszkodásukkal gátat vetettek a német és szláv áradatnak.

Ezt a szerepkört a nemzet politikai történelmében, exponált helyzeténél fogva, kiválóképpen éppen Pozsony vármegye volt hivatva betölteni. És a híven teljesített kötelességen messze túl menő önfeláldozó készség hervadhatatlan babérokkal fedte be e vármegye sokszoros sebekből vérző testét.

A Boleszló elleni hadjárat

A honfoglalás és az azt követő kalandozások idejében mindenkor résen állott a vármegye lakossága és védte a betolakodóktól a külföldön harczolók hazáját. Szent István békére hajló, de a körülmények kényszerítő hatása alatt sokszor vad harczi zajtól eltelt kormányzata idejében, a küzdelmekből Pozsony vármegyének bőven kijutott. 1010–1018 között lehetett, mikor István a lengyelek hatalmas herczegével, Boleszlóval hadakozott. A változó szerencsével folyó háború színtere Nyitra- és Trencsénmegyéken kívül Pozsony vármegye volt. És e megyék szoros összetartásának sikerült is a veszélyes ellenséget az országból kiszorítani.

1030-ban Konrád császár vezetett hadat az ország ellen. Míg ő a fősereggel a Rába felé igyekezett, addig a cseh király kalandor fia, Bretiszláv, Pozsony és Nyitra vármegyékre tört s azokat tűzzel-vassal pusztította, lakosait üldözte, rabszíjra fűzte. A fősereg vereségének hírére a rablócsapat is kivonult az országból.

III. Henrik hadjáratai

A szerencsétlen végű Péter, Szent István méltatlan utódja, 1039–1040 telén Ausztriába tört, ott rabolt, gyújtogatott és foglyokat vitt magával. Úgy ezen alkalommal, mint 1040-ben, mikor III. Henrik csehországi vállalkozása ellenében Bretiszláv segélyére ment, valószínűleg a pozsonyi, nyitrai és trencséni hadosztályokat vette igénybe.

Tudjuk, hogy Pétert a nemzet megfosztotta trónjától és helyébe Aba Sámuelt ültette. A trónfosztott király Henrik császárhoz menekült, ki ezt az alkalmat akarta kihasználni, hogy kedves tervét, Magyarország meghódítását és hűbéruralom alá helyezését keresztül vigye. Ürügyet erre Abának az Ostmarkba való betörése szolgáltatott. Henrik ismételten nagy haddal jött az országba. Mikor első izben jött, 1042 szeptemberében, a határ őrzésével megbízott sereg, értesülvén a császár nagy erejéről, felgyújtották Hainburgot és a pozsonyi várat, hogy csapatainak biztos menedékhelyül ne szolgáljanak. Természetes, hogy a bosszankodó ellenség annál nagyobb pusztítást vitt véghez a vármegyében. Ez alkalommal a Garamig előrehatoló császár a maga hűbérének jelentette ki Pozsony vármegyét és az ország dunáninneni részét s azt egy Árpád-házi herczegnek, némelyek szerint Domoszlónak, mások szerint Endrének a kormányzására bízta. Azonban a herczeg, hadsereg hiányában, nem tarthatta magát a királyhoz és nemzeti egységhez hű országrészben, és Aba közeledő seregei elől visszamenekült Csehországba. Pozsony vármegye területét tehát nem sikerült az országtól elszakasztani, sőt a határ ezután is a Szárhegyig terjedt s a Lajta-Szárhegy között fekvő föld, meg Hainburg vára továbbra is magyar fennhatóság alatt maradt.

Mikor a ménfői vesztett csata, Aba hűbéri eskűje és olygarchikus hajlamai végsőig elkeserítették a magyar népet, és Endrében, az Árpád-házi herczegben kereste önállóságának megmentőjét, az új király, I. Endre, még a belső villongások elfojtása előtt arra igyekezett, hogy a határokat, kivált Pozsony és Sopron vármegyékben megerősítse, ellentálló képességüket emelje. Nagy szükség volt is erre, mert Henrik császár, ki a dolgok ily fordulatával megelégedve nem volt, újabb hadjáratot tervezett az ország ellen. Az ellenségeskedés tényleg már 1050 elején megkezdődött. A császár rokona, Gebhard püspök megjelent az ország határán, megtelepedett az időközben ismét német kézre került Hainburgban s onnan nyugtalanította Pozsony vármegyét. A nyugati megyék hada azonban csakhamar megjelent Hainburg alatt, azt megostromolta, felgyújtotta és kizsákmányolta. E hírre a német hadak erősítést kaptak és azonnal hozzáfogtak Hainburg felépítéséhez, hogy ez hadi míveleteiknek kiinduló pontja lehessen. Azonban a pozsonymegyei hadak folyton nyugtalanították őket, úgy hogy a német sereg csak nagy erőfeszítések mellett tudta az erődítéseket befejezni.

A császár 1050 augusztus végén roppant haddal érkezett az ország határához s hadseregét három részre osztotta. Az első had Bretiszláv és Welf karantán herczeg vezetése alatt állott. Ennek az volt a feladata, hogy Pozsony alatt keljen át a Dunán és a balparton haladjon előre. A másik rész, a hajóhad, Gebhard püspök vezetése alatt Pozsony felé igyekezett, részint, hogy az első had átkelését fedezze, részint, hogy a Dunán lefelé haladva, az összeköttetést a két szárazföldi had között fenntartsa, azokat élelmiszerekkel és hadi eszközökkel ellássa. A harmadik had, a fősereg, a császár személyes vezetése alatt, a Zala forrásai felől közeledett. A portyázó seregnek tehát leginkább Pozsony vármegye területe volt kitéve.

A császár nagyarányú készülődésének óriási kudarcz lett a vége. Endre király és testvérének, a geniális hadvezetőnek, Béla herczegnek sikeres intézkedése következtében, a német fősereg csúfos vereséget szenvedett és rendetlen futásban keresett menedéket. Gebhard a magyarok cselvetése következtében, önmaga sülyesztette el hajóit és rémülten menekült, a Bretiszláv és Welf vezetése alatt álló sereg pedig, miután a német krónikák semmit sem mondanak működéséről, valószínűleg csekélyebb jellegű portyázás után, a nélkül, hogy akárcsak Pozsonyt is megvédhette volna, szintén visszavonult hazájába.

Pozsony nagy ostroma

III. Henrik császár a csúfos kudarczot kiköszörülni vágyván, 1052-ben ismét megjelent az ország határán. Ez alkalommal az egész hadjárat Pozsony-vármegye területén folyt le.

A császár ugyanis július vége felé megjelent szárazföldi és vízi seregével Pozsony alatt és megkezdte a vár ostromát. Pozsony vára azonban ekkor már, kétségtelenül Béla herczeg előrelátásából, hatalmasan meg volt erősítve s nagyszámú, kipróbált vitézségű őrséggel megrakva. Így történt, hogy bár a császáriaktól a kapuk elé állított katalpulták mázsás köveket hengergettek, bár a német sereg bosszúvágytól égve, rendületlen kitartással támadott, a vár az ostromnak mégis sikeresen ellentállott, sőt a városbeliek ki-kirohantak a várból és győzelmesen hadakoztak az ostromlókkal. Ekkor történt, hogy egyes ügyes védők – a hagyomány szerint Zotmund búvár – észrevétlen kiosontak a várból, megközelítették az ellenséges hajóhadat, azokat megfúrták és elsülyesztették. IX. Leó pápa Pozsonyban.

Nyolcz hétig tartott már a sikertelen ostrom. Bebizonyosodott, hogy Pozsonyt a császár hadai bevenni képtelenek. Most már tehát csak az volt a németek vágya, hogy tisztességes visszavonulást rendezhessenek. Bíztak IX. Leó pápa tekintélyében, ki e válságos pillanatban Pozsony alá érkezett s a hadviselő felek között a közvetítő szerepét elvállalta. Azonban a császár minden mesterkedése hasztalan volt. Ámbár reá bírta a pápát, hogy igyekezzék Endrét, esetleg egyházi átokkal való fenyegetés árán, a császárnak kedvező békére bírni, mégis Endre állhatatossága győzött, a német sereg kudarcza nyilvánvalóvá, visszavonulása dicstelenné lett s a német krónikák kénytelen-kelletlen beismerik, hogy Pozsony sikertelen ostromával örökre elveszett Magyarország meghódolásának lehetősége.

Salamon király Pozsonyban

A Salamon király alatt kitört belvillongások idejében Pozsony vármegye királypárti volt. Salamon anyja és német származású felesége Judit, felváltva, hol Mosonyban, hol Pozsony várában tartózkodtak. Mikor pedig a magyarádi csatában a nyughatatlan lelkű Salamon elveszté seregét és koronáját, Pozsony vára nyujtott neki biztos menedéket.

Salamon, hogy országát visszanyerje, IV. Henrik császárhoz fordult segélyért, kit hosszas reábeszélés után sikerült is ügyének megnyernie. 1074 augusztusának második felében indult el a császár Magyarország felé. Géza és László azonban nem szándékoztak ez alkalommal ütközetbe bocsátkozni s azért megelégedtek azzal, hogy az erősebb várakat őrséggel megrakták és Pozsony, Nyitra, Bars vármegyék területét, a melyeken a császári seregnek felvonulnia kellett, a szó szoros értelmében pusztává, lakatlanná tették, ők maguk pedig visszavonultak az ország belsejébe, onnan figyelvén kémeik által a császári sereg mozdulatait. Tervök bevált. IV. Henrik előrehatolt ugyan a Garamig, de onnan, képtelen lévén a sereget élelmezni, gyors menetekben vonult vissza Pozsonyig, s miután birtokba vette Mosony vidékét, melyet Salamon maga ajánlott fel neki, azzal a biztatással, hogy nemsokára ismét visszatér, seregestül hazament.

Szt. László körülzárja Pozsonyt

Alig távozott el a császár, már is megjelent Pozsony falai alatt László herczeg serege és ostrom alá vette a várat, vagyis inkább körülzárta a várost. Salamon vitézei ki-kijöttek és bajvívásba bocsátkoztak László vitézeivel. Salamon maga járt elől jó példával. Két-három ellenséggel is szembeszállott, de Lászlót félve kerülte. Méltán. Az ő hatalmas karjától épp úgy félt mindenki, mint a hogy bizalma volt jó szíve iránt. Így történt, hogy mikor a vitézek a körülzárt városban szükséget szenvedtek, sok esetben kijöttek Lászlóhoz és ő herczegi bőséggel, keresztény kegyességgel ellátta őket eledellel s azután ismét visszabocsátá őket a várba, urukhoz.

Pozsonynak ez ostromáról érdekesen beszél Márk krónikája, legendaszerű elemekkel vegyítvén a történelmi magot. „Egykor László, – mondja a krónika, – déli pihenés alatt a vár alá ment s meglátván Salamon, hogy vitéz jő, czímerét kicserélvén, nem ismeré fel, hogy László lenne és kiméne elébe. De László sem ismert rá Salamonra. Salamon vitézei pedig a vár falain ülve nézik vala őket és Salamon azt nemes vitéznek véli vala s azért kedve kerekedett vele megvívni; mihely azonban hozzá érkezett és arczát megtekintette, két angyalt látott László feje fölött tüzes karddal repkedve és ellenségeit fenyegetve. Minek láttára Salamon a várba futa. S vitézei mondák neki: Uram, mi dolog az, a mit láttunk? Sohasem láttunk téged két vagy három ember elől szaladni, miért hát most? Kiknek mondá: Tudjátok meg, hogy ember elől nem szaladtam volna; de az nem ember, mert tűzes karddal oltalmazzák. Minek hallatára csodálkoznak vala és ettől fogva tőle még inkább kezdtek félni.”

I. Géza király meghalt, Lászlót a magyarok nagy lelkesedéssel királyukká avatták és Salamon még mindig tartotta magát Pozsony várában. Végre is a szent életű László, uralkodása negyedik évében, békejobbot nyújtott neki s falszabadítá a várat a hosszas ostromzár alól.

V. Henrik ostroma

1108 szeptemberében ismét a német és cseh sereg pusztitott Pozsony vármegyében. Ez évben ugyanis V. Henrik, ki III. Henrik nyomdokaiba óhajtott lépni, ismét szerencsét próbált a németek kedvencz eszméjével, Magyarország meghódításával. Felhasználta a Kálmán király és Álmos herczeg között kitört viszályokat és szövetségesül nyervén meg a cseh Szvatoplukot, nagy sereggel tört az országra. Henrik a főhaddal Pozsony vármegye területén táborozott és a pozsonyi várat hetekig ostromolta. Azonban sikert nem tudott elérni, s mikor a Trencsén felől működő Szvatopluknak sietve távoznia kellett, a császár is, únva az eredménytelen ostromot, némi zsákmányolás után, visszatért országába.

Hosszabb ideig tartó küzdelmek színhelyévé avatta Pozsonymegyét a Borisz trónkövetelő érdekében megindult mozgalom. Borisz, Kálmán király elüzött nejének, Eufemiának fattyúnak vélt fia, hogy a magyar trónra támasztott igényeit kielégíthesse, miután III. Boleszlóval való szövetkezése kudarczot vallott, több évi szünet után újra fellépett és III. Konrád német császárhoz fordult pártfogásért. A császár II. Wladiszláv cseh herczeg ajánlatára, hajlott a reábeszélésre és maga olasz ügyekkel lévén elfoglalva Borisz védelmével Henrik osztrák őrgrófot és bajor herczeget bízta meg.

Henrik, ki Jasomirgott melléknevén ismeretes, nem találta még elég alkalmasnak az időt, hogy egyenesen beleavatkozzék a dologba, ellenben megengedte, hogy Borisz, ha tud, zsoldosokat gyüjtsön a német fölön. Borisz tehát után alátott dolgának s megnyervén Pengen Henrik, meg Plein Liutold grófokat, lázas sietséggel gyüjtött össze egy sereget s azzal 1146 húsvétján észrevétlenül megjelent Pozsony alatt. A vár Julián ispán őrizetére volt bízva: Ez azonban vagy nem vigyázott eléggé, vagy titokban Borisz híve volt, mert a csaknem bevehetetlennek tartott vár az ostrom első éjtszakáján a németek kezére került. II. Géza hírét vevén a dolognak, rögtön serege élére állott és sietett a vár felmentésére. Különféle ostromszerei dolgozni kezdtek, nyilasai a várat körülrajzották, s közben követei puhatolodztak, hogy mi volt az oka e gyors és váratlan támadásnak. Mikor pedig megtudta, hogy a német csapat Borisz zsoldosaiból áll, abbahagyta a nehézkes ostromot és alkuba bocsátkozott a zsoldos haddal; ennek vezérei pedig belátván, hogy ez idő szerint sem a császár, sem a regensburgi püspök ellen hadakozó Henrik herczeg segélyükre nem lehet, 3000 márkáért – körülbelül 71000 forint – átadták Gézának a várat és hazamentek. Csak természetes, hogy a zsoldos hadtól a vármegyének Pozsonyhoz közelebb eső része és Dévény vidéke sok kárt szenvedett, azonképpen emberben, mint jószágban. Tudjuk, hogy a XII. század nagy eseményében, a kereszténység hatalmas mozgalmában, a keresztes háborukban, jobbára szenvedőlegesen, hazánk is részt vett. A keresztes hadak jórésze Magyarországon vonult végig, sokszor nem csekély károkat okozva. A nyugatról keletre induló nagy emberáradat, a források adatai szerint, a Dunántúl vonult végig, de azért igen valószínű, hogy a sokszor országos csapásnak minősíthető átvonulások Pozsony vármegyét is jelentékenyen sújtották. Tényleges adat arra, hogy a keresztesek Pozsonyban is tanyáztak, csak egy van. Ez 1189-ből való, a mikor tudjuk, hogy I. Frigyes császár a város falai között töltötte pünkösd ünnepét. Itt fogadta nagy és fényes gyűlésben a keresztes hadat; itt adta át fiának, Henriknek a királyi hatalmat; itt osztá szét fiai között birtokát; innen indult, búcsút véve országa népeitől, a sváb herczeggel, a meiseni őrgróffal, számos püspökkel és főúrral Keletre, Saladin szaraczén király ellen.

IV. Béla

IV. Béla, a szerencsétlen muhi csata után, védőinek kisded seregével Nyitrán keresztül Pozsonyba menekült. Úgy véledekett ugyanis, hogy itt az osztrák herczeg szomszédságában leginkább biztonságban lehet. Keserűen csalódott. Kit barátjának vélt, legádázább, leglovagiatlanabb ellensége volt.

1241 április közepe lehetett, mikor IV. Béla, holtra fáradva, Pozsonyba érkezett, hol családja már várt reá. Az osztrák herczeg, mondja az egykorú kútfő, ezt hallván, „szívében ellene gonoszt forralva, barátság színe alatt eléje jőve”… egyéb vigasztaló szavak közt arra kérte a királyt, hogy a Dunán keljen át, hogy ott biztosabban pihenhessen és időzhessen. Béla engedett a hívó szónak, elhagyta Pozsonyt és átment Hainburgba, osztrák területre. Itt a herczeg fosztogatni kezdte a szegény királyt, nagy összeg pénzt és sok értékes kincset, meg Mosony, Sopron és Vas vármegyéket zsarolván ki tőle. A király csak nagy nehezen szabadult a zsaroló vendéglátó osztrák kezéből és nagy lehangoltsággal menekült tovább a tengerpart felé.

A győzelmes tatár sereg egy része május elején özönlötte el Pozsony vármegyét. Teljesen letarolta a mezőket, egyes községeket, mint Lamacsot, elpusztított, bevette Pozsony külvárosait, Széplakot és Vödriczet, de magát a várat megvenni nem tudta.

Bosszuló hadjárat Frigyes ellen

A nagy csapás, mely Magyarországot érte, nem akadályozta a jó német szomszédot, hogy meg ne kísértse az országra való hagyományos vágyakozását kielégíteni. Frigyes osztrák herczeg ugyanis, teljesen védtelennek képzelvén az országot, rablócsapataival betört Pozsony vármegye területére. Ott azonban embereire talált. Huntpázmán Tamás unokái, Kozma és Ehellős, a Szentgyörgyi és Bazini grófok, hadaikkal útját állották és megvédték a vármegyét. Kozma ugyan tizenöt sebbel borítva fogságba került, de Ehellős mégis visszaverte az osztrákot. Utóbb, mikor IV. Béla ismét visszatért országába, bosszuló hadjáratot indított az áruló Frigyes ellen. A hadat Ehellős pozsonyi ispán vezette, egyik győzelmet a másik után aratván a gyűlölt ellenségen. A hadjáratnak béke vetett véget, a melyben Frigyes a kicsikart három vármegyéről lemondott.

Ottokár-féle harczok

Azokban a hosszadalmas harczokban, a melyek IV. Béla és utóbb V. István, meg II. Ottokár cseh király között folytak, Pozsony mindvégig szerepet játszott. 1254-ben, a budai értekezleten megállapított elvek alapján, Pozsonyban köttetett meg a béke, mely a két uralkodó között, főleg Stiria uralmára nézve, modus vivendit állapított meg. II. Ottokár és IV. Béla május elején találkoztak Pozsonyban és írták alá a békeokmányt.

Azonban a béke nem volt tartós. Stiria, melynek a Murán innen eső vége magyar kormányzat alá lőn helyezve, elégedetlenkedett s Ottokár védelme alá helyezkedett. Ottokár, a csehek királya és osztrák herczeg, a pozsonyi béke alapján Stiria Murán túl eső részének ura lévén, kapva kapott az alkalmon, hogy egész Stiriát mindinkább hatalmasodó jogara alá hajtsa. Igy tehát az ellenségeskedés a magyar és a cseh király között, 1260-ban újra kitört. Az osztrák és cseh hadak a marcheggi mezőn állottak, a magyar hadak a Morva balpartján, Dévény és Magasfalu között, Zohorig, Stomfáig, Másztig, sőt Pozsonyig helyezkedtek el. Több napig farkasszemet nézett egymással a két sereg a nélkül, hogy az elválasztó folyón az átkelést bármelyik is megkísérlette volna. Végre is únván e tétlenséget, fegyverszünetet kötöttek és kölcsönösen megegyeztek, hogy Ottokár serege visszavonul, a magyar had pedig átkel a folyón. Igy is történt. 1260 július 12-én keltek át a magyarok és az István herczeg vezetése alatt álló kúnok azonnal meg is kezdték a támadást. Azonban e könnyű lovasok képtelenek voltak az ellenség nehéz vérteseinek sorát megingatni. És ez a körülmény eldöntötte a csatát. A magyarok hátráltak és menekülve vonultak vissza a Morva víze mögé.

IV. Béla még át sem lépte volt a folyót, mikor István ifjabb király elhamarkodott támadást intézett. Ő tehát, látván a menekülőket, teljes rendben vonta vissza csapatait egész Pozsonyig. Ellenben István serege teljesen szétrebbent s maga a vezér Stomfa irányában menekült el.

A diadalmas csehek, kik az egész magyar tábor felszerelését zsákmányul ejtették, nem merték üldözni a magyarokat, és főseregük nem is lépte át a határt. Ellenben Ottokár igen szivesen fogadta Béla király követét, Roland nádort, a volt pozsonyi főispánt és készséggel kötötte meg 1261-ben a békét, a melyben IV. Béla lemondott Stiriáról.

IV. Béla és V. István kibékülése

Tudjuk, hogy IV. Béla és fia V. István között hosszas és áldatlan harczok dúltak. Évek során át emésztette a visszavonás tüze a magyar erőt, bénította hatalmát. A királyi család egyes tagjai, különösen Margit, a Margitsziget szent apáczája, az ország jobb belátású urai, sőt a pápák is, kérve kérlelték a hadakozó atyát és fiút; de állandó békét elérni nem tudtak. Végre 1262-ben sikerült az elkeseredett felek között egyezséget kötni. Ezt az egyezséget az esztergomi érsek, a kalocsai, és a váczi püspökök, János aradi prépost és a szebeni prépost jelenlétében, Pozsonyban kötötték meg, s ha ez által nem is szünt meg a harag az apai szívben, de legalább a nyílt ellenségeskedés szünt meg és elhamvadt a polgárháború üszke.

Alig húnyta le IV. Béla fáradt szempilláit és alig foglalta el V. István a régóta óhajtott trónt, máris forrongani kezdett az ország. IV. Béla odaadó hívei, félve az új király bosszujától, egymásután hagyták oda az országot. Elsőnek ment Anna, V. István nővére, és magával vitte a koronázási kincseket. II. Ottokárhoz menekült. Az ő pártfogását keresték a magyar urak is, mint Németújvári Henrik szlavon bán és mások.

A két király azonban most még nem látta alkalmasnak az időpontot arra, hogy egymás ellen hadba keljenek s azért csakhamar fegyverszünetet kötöttek. E czélból találkoztak is a Duna egyik szigetén, mely valahol Pozsony táján, a megye területén feküdt. II. Ottokár kijelentette, hogy a koronázási ékszereket ő csak mint Anna jogait biztosító zálogot tartja magánál és kész azok biztosítására Istvánnál négyszer annyi értékű ékszert elhelyezni; a fennforgó sérelmek és vitás pontok elintézésére pedig, kölcsönös megegyezéssel, négy-négy tagból álló bizottságot küldtek ki, s hogy ezek nyugodtan tárgyalhassanak, a fegyverszünetet 1271 nov. 11-éig terjesztették ki.

A fegyverszünetet azonban a két fejedelem nem annyira a békés tárgyalásokra, mint inkább fegyverkezésre használta fel. Sőt a nyilt ellenségeskedés még jóval a fegyverszünet lejárta előtt tört ki. A fegyverszünet megsértését kölcsönösen egymásra fogták, s míg István Ausztriára tört és azt pusztította, addig Ottokár, nagy sereggel, az általa alapított Marchegg táján átkelt a Morván és elfoglalta Stomfát, melyet azonban csak hosszas ostrom után tudott hatalmába keríteni. Stomfa alól azután, a stomfa–pozsonyi úton, Dévény alá kerülvén s ezt elfoglalván, Pozsony ostromához fogott. A várral azonban nem igen boldogult volna, ha az árulás nem siet segélyére. Így azután elesett Pozsony és a vad cseh sereg szabad útat nyert a vármegyébe, az országba. Tűzzel-vassal pusztító hadai, mint a sáskajárás a mezőt, úgy tartolták le Pozsony vármegyét. Elesett Szentgyörgy, Bazin, elfoglalta Nagyszombatot, bevette Vörösvárt és az újtába akadt „tornyos várakat”, sánczos mezővárosokat. Diadalmas hadai mindenütt pusztítva, egész a Garamig hatoltak előre. Ekkor azonban hírét vette, hogy István nagy haddal áll a Dunántúlon és háta mögül akar reá törni. Sietve visszament tehát Pozsonyba s ott átkelt a Dunán, hogy így a királyi sereggel szembekerüljön. Hosszas és gyakori összecsapások után, V. Istvánnak végre is sikerült Ottokárt az országból kiszorítani s vele békét kötni. A békekötési okmányt, a melyet V. István részéről a veszprémi püspök, Egyed tárnokmester és pozsonyi főispán, Roland bán és Benedek aradi prépost fogalmaztak, a magyar király 1271 júl. 3-án Pozsonyban, a cseh király júl. 14-én Prágában írja alá. E szerint Ottokár visszaadta az általa elfoglalt várakat és városokat, ellenben István lemondott az Anna által elvitt kincsekről és elismerte Ottokárt Krajna és Karintia urának.

A béke, némi megszakítással és kölcsönös csipkedéssel, 1273-ig tartott. 1272-ben István meghalt, és utódja: IV. László ellen, az Abák hatalmas nemzetsége, meg Egyed pozsonyi főispán lázadást szítottak, Bélát, Ottokár sógorát, a macsói bánt óhajtván a királyi székbe ültetni. A lázadást ugyan hamar leverték a király hű emberei, de Egyed árulása által Pozsony vára és a vármegye jó része Ottokár kezére került.

Az a körülmény, hogy Egyed II. Ottokár udvarában szíves fogadtatásra talált, még jobban haragra lobbantotta régi haragosát, Németújvári Henriket s azt eredményezte, hogy e hatalmas főúr vezekelni jött a magyar udvarba. Mint szenvedélyes ember, ő okozta azután, hogy a cseh és a magyar király között ismét háborúra került a dolog. Összeszólalkozott ugyanis a Margitszigeten Béla macsói bánnal, kardot rántott ellene és leszúrta.

Ottokár, sógora meggyilkolásáról hírt vevén, kijelentette, hogy az 1271-iki békét a magyar király megszegte s a békéltető magyar követekkel szóba sem állott. A magyarok tehát, látván, hogy a háború úgy is elkerülhetetlen, megelőzték Ottokárt, betörtek Stájerba és Morvába s azt pusztították. E közben Egyed mester is megbánta megtévelyedését, elhagyta Ottokár udvarát, visszajött Pozsonyba s az Ottokár kezén levő várat csellel visszavette. Természetes, hogy Pozsony várával együtt a vármegye is felszabadult a cseh járom alól s erős magyar sereg szállotta meg. A morva és cseh hadak pedig Nyitrára vetették magukat s azt csaknem teljesen elpusztították.

A királyi hadak eleintén szerencsével működtek és Laa várában magáb Ottokárt is komolyan szorongatták. Mikor azonban a cseh hadak mintegy 60,000-re szaporodtak fel, a magyarok jónak látták, hogy Pozsony alól a biztosabb Dunántúlra vonuljanak vissza. Ottokár pedig, Egyed ispán hősies védelme ellenére, csakhamar bevette Pozsonyt s elfoglalta a Kis-Kárpátok aljában elterülő egész vidéket, a várakkal és városokkal egyetemben. Győzelmes hadjáratának az a hír vetett végett, hogy a Frankfurtban egybegyűlt német választófejedelmek versenytársát, Habsburgi Rudolfot római császárrá választották meg.

Ottokár távozása után IV. László vezérei: Egyed pozsonyi főispán, Roland nádor és Joakim tárnokmester egymásután visszafoglalták a csehektől a pozsonymegyei várakat; így Nagyszombatot, Detrekőt, sőt valószínűleg magát Pozsonyt is. IV. László hosszas habozás után végre teljes szövetséget kötött Habsburgi Rudolffal, kinek 1278 augusztusában, II. Ottokár ellen, segélyére is sietett. A magyar sereg Pozsony vármegyében gyűlt egybe. Marcheggnél egyesült Rudolf hadaival és Stilfried táján a csehek fölött fényes győzelmet aratott. Az ütközetben maga II. Ottokár, Pozsony vármegye állandó réme is elesett. Tudjuk, hogy a király e fényes diadal emlékét a pozsonyi ferenczrendi kolostor és templom építésével örökítette meg.

Pápai követ Pozsonyban

Azonban IV. Lászlónak a kúnok iránt való szerencsétlen előszeretete sok bajt és visszavonást hozott az országra. Annyira ment a király dorbézolása, hogy a magyar főpapság és főurak utóvégre is Rómához fordultak közbenjárásért. Meg is jött a közbenjáró, Fülöp fermói püspök személyében, a ki mindenekelőtt Budán zsinatot tartott, hogy ott az elvadult erkölcsök javítását czélzó intézkedéseket tegyen. A király azonban szétkergette a zsinatot és Fülöp, a pápai követ Pozsonyba vonult, a honnan a pápát a történtekről értesítette, a királyt pedig egyházi átok alá vetette.

A Németujváriak Pozsonyban

Ily körülmények között nem csodálhatjuk, hogy az olygarchikus törekvések dúsan tenyésztek. Legveszélyesebb jellegű volt ezek között a Németújváriak lázongása, a kikhez több kiváló főúron kívül, a Pécz nemzetségbeli Apor vajda is csatlakozott. A harcz, a hatalmaskodó kényurak és a király között, leginkább a Dunántúlon folyt le, de kihatott a dunáninneni részekre is és beavatkozásra bírta Albert osztrák herczeget, mint a Németújváriak pártfogóját. A Németújváriak 1286-ban támadták meg Pozsonyt és be is vették. Innen intézték azután rablóhadjárataikat a vármegye területére. Apor ugyanis ki-kitört a várból és égette, puszította a királyhű pozsonyi nemesek birtokait, így a többi közt Péterfia János pozsonyi főispán Türne meg Nyék nevű váracsait. A pozsonyi nemesség végre is elúnta a sok garázdálkodást és felkelt a kényurak ellen. János ispán vezetése alatt megjelentek a várjobbágyok, meg Sándorfia Károly comes fegyveresei és mások. Küzdelmük sikeres volt. Leverék és megszalasztották Apor seregét és megnyitották Pozsony felé az utat. Azután reá törtek a várra s azt, bár Sándorfia Károly a vödriczi torony ostrománál súlyosan megsebesült, dicsőséges küzdelem után, 1287 január végén bevették. A király meg is jutalmazta a hozzá hű pozsonyiakat és márczius 20-án a szászi, légi és hódosi várnépeket az ország nemesei közé emelte.

Albert herczeg fondorkodása

Azonban Pozsony nem soká maradt a király kezén. Még 1287 tavaszán, úgy április táján, megjelent a vármegye területén Albert osztrák herczeg hada, az alatt az ürügy alatt, hogy László királyt védi a Németújváriak ellen; de tényleg azért, hogy a Magyarország nyugati részeire támasztott jogosulatlan igényeinek érvényt szerezzen.

„A polgárok közmegegyezéssel bebocsátották Albertet”, de a vár ellentállott. Ezt azután megostromolta és bevette. Hangoztatta ugyan, hogy a várat IV. László nevében veszi birtokba, de tényleg úgy viselkedett, mint egykor II. Ottokár. Nyúzta, kínozta a vár népét, úgy hogy a „pozsonyvárosi vendégnépek” csakhamar elszéledtek, a várat pedig német őrség szállotta meg. Azután a zavarosban tovább halászva, lassan, de biztosan haladt előre. Elfoglalta Szentgyörgyöt és Bazint, melyet Ábrahám comes csak úgy tudott visszakapni, hogy túszul adta egyik leghívebb emberét. Hatalmát Albert kiterjeszté ily módon Pozsony vármegye egész nyugati, kárpátalji részére és Nyitra vármegye nyugati nyúlványaira: Sasvár, Miava tájára.

Ezt a folytonos foglalást végre is elúnta a nemzet és III. Endre kénytelen volt Albert herczegnek, kinek egykor vendégszeretetét élvezte, hadat üzenni. Míg a királyi sereg a Duna jobb partján gyülekezett, addig Vörös Ábrahám pozsonyi alispán a pozsonymegyei had élén Nagyszombat mellett megtámadott egy német sereget és azt hosszú és véres küzdelem után megverte. Utóbb e sereg Csák Máté vezetése alatt Pozsonyt is megostromolta, de a támadás nem sikerült és Vörös Ábrahám súlyosan megsebesült.

A magyar sereg ez alatt betört Ausztriába, meg-megtámadta Bécset és úgy elpusztította a vidéket, hogy többé már a saját élelmezésére sem volt alkalmatos. Albert, ki Bécsbe szorult, végre is kénytelen volt békét kötni és a Magyarországban elfoglalt várakról, többi közt Pozsonyról, meg Nagyszombatról lemondani. A béke értelmében a magyar foglyokat köteles volt Hainburgba szállítani, ellenben a német foglyokat Pozsonyban gyüjtötték össze és így bocsátották szabadon. A békeokmány aláírása czéljából III. Endre és Albert Pozsonytól nem messze, a mai Köpcsénynél találkoztak. Itt ünnepelték meg Tedeummal és lakomával a megkötött békét és aláírták az okmányt. Estére járt az idő, mikor III. Endre a találkozóról Pozsonyba tért megpihenni. Ez alkalommal nyerte Pozsony a királytól nagy szabadalmi levelét, jövendő felvirágzásának e hatalmas alapkövét.

A következő évben Henrik fia Miklós, a volt nádor, újra rajta ütött Pozsonyon és elfoglalta. Ám hamar ott termett Csák Máté ispán és most már király főlovászmester, Vörös Ábrahám alispán, meg Hertlin pozsonyi bíró és a várost szerencsésen visszafoglalták. Róbert Károly.

Az Árpád-ház kihaltával Pozsony, mint III. Endre özvegyének, Ágnesnek hitbére szerepel és mint ilyen Frigyes osztrák herczeg kezére került. Mikor azután az ellenkirályok letűnésével, hosszas kísérletezés után sikerült a pápai udvartól kegyelt Róbert királynak trónjában megszilárdulnia és Rudolf osztrák herczeggel szövetségre lépnie (1304), jutott ismét végleg vissza a magyar király kezébe. Mindazonáltal ez időben is magyar érzelmű maradt, úgy a város, mint a vármegye és élénk szerepet játszott a királyság megszilárdulásában már az által is, hogy a pápai követek: Boccasino Miklós és Gentilis bibornok, kiknek erőteljes és okos politikája eredményezte a sokat szenvedett ország konszolidálását, állandó lakóhelyüket itt tartották. Itt esküdtek egymásnak 1304-ben, a legelőkelőbb magyar és osztrák főurak jelenlétében, véd- és daczszövetséget Róbert Károly meg Rudolf, itt ült össze az 1309-iki híres egyházi zsinat; innen van keltezve a legnagyobb magyar kényúrnak, az ország békéjét és egységét évtizedek hosszú során át zavaró Csák Máténak kiközösítése; itt volt az 1311-iki zsinat; itt ratifikálták az 1328-iki brucki békét; itt újítja meg 1331-ben I. Károly Ottó és Albert osztrák herczegekkel az atyjukkal 1314-ben kötött szövetséget és módosítják János cseh király kizárásával a brucki békét; itt találkozik a király 1336-ban János cseh királylyal; itt erősítette meg 1337-ben az emsi békét, valamint azt a szövetséget, a melyet János cseh királylyal, Albert és Ottó herczegekkel, Károly morva őrgróffal és János tiroli gróffal kötött s végre, midőn e sok szövetség és békebiztosítás daczára ellentétek merültek fel az osztrákok és magyarok között, itt ült össze az egyeztető bizottság és kidolgozta azt a tervezetet, mely az ország békéjét hivatva volt nyugat felől hosszú időkre biztosítani.

Róbert Károly pecsétje

A Magyar Nemzeti Múzeumból

Nagy Lajos

Nagy Lajos dicsőséggel telt kormányzata idejében épp úgy, mint már Róbert Károly alatt is, a vármegye területe hosszas békét élvezett s anyagilag megerősödött. Nagy Lajos is többször megfordult Pozsonyban és ismételten megújította innen az osztrák herczegekkel való szövetséget. Legnevezetesebb volt azonban 1361-iki pozsonyi tartózkodása, a mikor Ausztria, Stájer, Krajna, Karinthia fejdelmei és legelőkelőbb urai adtak itt egymásnak találkozót, hogy hódoljanak a nagy magyar királynak és esküjökkel, meg aláírásaikkal bizonyítsák szövetséges voltukat.

Nagy Lajos

Az orsz. képtárból

Zsigmond

Zsigmond király uralkodása idejében Pozsony úgyszólván az ország fővárosa volt. Már mikor magyar földre lépett, hogy itt lábát mint Mária királyné férje és az ország jövendő ura megvesse, nagy gondot fordított arra, hogy a pozsonyiak kegyét megnyerje. Igaz, hogy könnyelmű természetéhez híven, a várost már 1385-ben a morva fejedelmeknek, Jodoknak és Prokopnak elzálogosítja; de a hibáját hamar jóváteszi és attól kezdve előszeretettel munkál a város és a vármegye felvirágzásán.

Az első pozsonyi országgyűlés

1402-ben Zsigmond – Pozsonyban ez az eddig ismert első eset – országgyűlést tart. Összehívta az ország rendeit azért, hogy elébök terjeszsze az Albert osztrák herczeggel kötött egyezséget, a mely szerint a két fejedelem egymás kölcsönösen támogatja, és Zsigmond, az esetre, ha örökös nélkül halna meg, utódjává Albertet teszi. Az ország rendei ezt az egyezséget el is fogadták és Albert esetleges igényét a magyar trónra, megerősítették. 1411-ben, mikor Zsigmond római császárrá választatott, az országgyűlés ismét Pozsonyban ült össze, új adókat szavazott meg kitüntetett királyának és esküvel fogadta, hogy Zsigmond leányát, Erzsébetet, Albert herczeg jegyesét, a magyar korona törvényes örökösének elismeri.

1429-ben a király Pozsonyban fontos tanácskozást tartott a husziták követeivel. Érezte, hogy ez a mozgalom sok bajt fog okozni Magyarországnak is és azért szerette volna azt idejekorán megszüntetni. Azonban a fanatikus néppel lehetetlen volt egyezkedni és hosszas tárgyalások nem eredményeztek egyebet, mint két hónapi fegyverszünetet.

Birodalmi gyűlés Pozsonyban

A királyt különben köszvénye sem engdte Pozsonytól távozni s így történt, hogy a város egy időre nemcsak az országnak, de a római császárságnak is középpontja volt. Ide hívta meg Zsigmond április végére a birodalmi törvényszéket, a melynek bírái között magyar urakat is alkalmazott, sőt november havában, az eredetileg Bécsbe egybehívott német birodalmi országgyűlés is Pozsonyban ült össze. A német rendeket igen elkedvetleníté az a körülmény, hogy éppen az általuk, ha nem is gyűlölt, de nem is kedvelt Magyarországban kell űlésezniök. Fokozta kedvetlenségöket az is, hogy Zsigmond a tanácskozások vezetésére, Albert herczeg mellé, Garai Miklós nádort és János zágrábi püspököt rendelé ki biztosokul. A német ellenzék nyiltan kifejezést is adott kedvetlenségének és megtagadta a tárgyalásban való részvetelt. Zsigmond azonban kijelentette, hogy ő Magyarország nagy kárára elég időt töltött már Németországban a nélkül, hogy a birodalmi rendekkel valami üdvös dolgot végezhetett volna. Ő – úgymond – ha a német urak nem fejtenek ki nagyobb ügyszeretetet és búzgóságot és nem fogják többre becsülni a közérdeket, mint saját apró viszályaikat, kész lemondani a római birodalomról, mert ő pusztán mint magyar király is nagy úr, ki meg tud élni. Erre azután a németek is alább hagytak fenhéjázásukkal és megigérték, hogy ha a jövő évben Nürnbergben tart birodalmi gyűlést, komoly és czélszerű határozatokat készek hozni. Zsigmond engedett kérelmüknek és haza bocsátotta németjeit.

Zsigmond király

Az orsz. képtárból

A husziták

Míg a birodalmi rendek apró-cseprő fondorlatokkal töltötték a drága időt, addig a husziták derekasan szervezkedtek és győzelemről győzelemre haladva, 1431-ben betörtek Magyarországba is. Pozsony vármegyében ekkor Nagyszombat vidékén garázdálkodtak. Zsigmond leghívebb emberét, Stibor vajdát küldte ellenök. A két sereg Nagyszombat mellett ütközött össze; a csata hosszú és heves volt s végre is Stibor vezértársának, Matis-nak árulása következtében, a magyarok vereségével végződött. A magyarok – állítólag – 6000 embert, a husziták 2000 embert vesztettek s ezek között két legjobb vezérük, Velek és Kudelnik is ott maradt a csatatéren.

1431-ben a husziták ismét betörtek az országba. Egyik részök Likava, Galgócz és Nyitra alatt hadakozott s ez utóbbi helyen, meg főképp Illaván, súlyos vereséget szenvedett; másik részök Modort és Szentgyörgyöt dúlta és Vágújhely felé igyekezett, de az illavai csata hírére kitakarodtak az országból. A következő évben ismét megjelentek Pozsony alatt, de a rossz időjárás miatt hamar visszavonultak, 1432-ben pedig folyton háborgatták a határszéleket.

Mátyás király

Az orsz. képtárból

Az új hadi regula

Zsigmond látván, hogy úgy a husziták, mint a törökök ezentúl állandó veszélyt jelentenek az országra, nagy igyekezettel törekedett a hadsereg szervezését minél jobban biztosítani. 1430 táján kiadta híres hadi regulamentoját, a mely úgy a törökkel, mint a huszitákkal szemben bizonyos mérvben állandó jellegű hadat szervezett, s melyet utóbb a budai országgyűlés is jóváhagyott és Zsigmond V-ik dekretuma czímen az ország törvényei közé iktatott. E szerint Pozsony vármegye, Trencsén és Árva vármegyékkel közösen 300 lovast volt köteles a nyugati határszélen készenlétben tartani. Ugyanezen hadhoz a király 4000, az esztergomi érsek 2000, az egri püspök 1000, a Szentgyörgyi grófok 500 és Stibor vajda 1000 lovassal járult. A többi felvidéki vármegye és a felsőmagyarországi főurak lovasaival egyetemben, ez a had egészben 14775 lovasból, vagyis 29 és fél dandárból állott. A Pozsony vármegyében is birtokos urak közül ehhez hozzájárultak: Széchenyi Osvát 50, a Czoborok 50, Czudar János és Simon 50–50 lovassal stb., és a Rozgonyiaknak az össz-számba be nem foglalt bandériumai. Ezenkívül a pozsonyi vár védelmére köteles volt a győri püspök 50 lándzsást, a veszprémi 25, a pannonhalmi apát 25 és a Hédervári urak 100 lándzsást, vagyis összesen 2250 lovast kiállítani.

E szervezett haddal szemben sem átallották a csehek beütéseiket tovább folytatni, de nagyobb bajt okozni nem tudtak s végre is sikerült őket előbb Nagyszombat tájáról, utóbb főfészkükből, Szakolczából is végleg kiszorítani. A huszita-veszedelem azonban, a maga teljességében, tulajdonképpen Zsigmond utódjának, a jóakaratú Albertnek hirtelen bekövetkezett halála után lépett fel, ámbár ez már inkább csak a Felvidéket, mint Pozsony vármegyét sújtotta.

Erzsébet királyné

Albert király akként intézkedett, hogy az uralomra gyenge nejének mellőzésével kormánytanács alakuljon, mely Pozsony-ból kormányozza a jogara alá tartozott országokat mindaddig míg születendő fia nagykorú leend. Ezt az intézkedést azonban az özvegy sérelmesnek találta és mert joga törvénybe is volt iktatva, arról lemondani semmi áron sem akart. Viszont az ország válságos helyzetére való tekintettel, a főurak nagy és jelentékenyebb része, hallani sem akart nőuralomról. Igy történt, hogy az országgyűlés 1440-ben, a hazafias párt győzelmével, Ulászló lengyel királyt választotta magyar királylyá, de azzal a kikötéssel, hogy az új király vegye nőül Erzsébetet.

Erzsébetet a dolgoknak e fordulata még jobban sértette, s miután udvarhölgye ügyességével a koronát magához kerítette, előbb Sopronba, utóbb Pozsony városába húzódott s ott időközben fia születéven, a magyar trónra való jogát proklamálta. Míg az ország nagy része Ulászlónak hódolt, addig Pozsony vármegye, Pozsony városa, Sopron és Nyitra vármegyék, meg Trencsén, Erzsébet hívének vallotta magát.

Giskra

Jogai védelmével Erzsébet a vitéz Giskrát bízta meg, ki hadait javarészben a husziták közül toborzotta össze és ezek élén hosszú éveken keresztül az ország békéjének megrontójaként szerepelt. Giskra hadai kísérték a királynét Pozsony városába, hol a polgárság hódolattal fogadta. A királyné és a szent korona itt maradtak, Giskra pedig a Felvidékre ment és egymásután hódoltatva meg a várakat, Morvaországtól egész a Szepességig, Sárosig biztosította Erzsébet, illetőleg a maga uralmát.

Az egész vidéken csak két kis sziget volt Ulászló kezében. Nagyszombat, a melyet 1441-ben Tanczin Endre lengyel hadnagy hódoltatott meg, és Pozsony vára, melyet Rozgonyi István tartott meg a király hűségében. Ez utóbbit Erzsébet hadai ismételten ostromolták ugyan, de siker nélkül.

Az 1491-iki pozsonyi békekötés utolsó pontja

Ortvay: Pozsony város történetéből

1441-ben Tanczin, 1442-ben maga Ulászló sietett ugyanis a vár védelmére s azt újabb őrséggel és élelmiszerekkel bőségesen megrakták.

Erzsébet halála, majd Ulászló szerencsétlen eleste után, Hunyadi János önzetlen törekvései következtében, az országban helyre állott ugyan az egység annyiban, hogy a rendek közakarattal V. Lászlót ültették a trónra, de az Erzsébet által behívott huszita rablók, kiket a magyar nép zsebrákoknak nevezett el, még V. László hatalmas utódjának, a nagy Mátyásnak is dolgot adtak.

I. Mátyás

Giskra és népe meghódolt ugyan Mátyásnak, de a zsebrákok, különféle rablóvezéreik alatt, tovább dúltak az országot. Pozsony vármegyében e rettenetes népség bizonyos Svehla vezetése alatt állott. Szorongatta Pozsonyt és Nagyszombatot, pusztította a Kis-Kárpátok alját. Hadi műveleteinek középpontja Nyitra vármegyében Kosztolányban volt s hatalmát csak is magának Mátyás királynak személyes fellépése törte meg 1465-ben. Egyes kósza csapatok azonban még ez után is tanyáztak a vármegyében és Mátyás még 1473-ban is meghagyta Pozsony városának, hogy Podmaniczky László táborába faltörő ácsokat, ágyukat és más szükséges szereket küldjön, mert ezekre Korlátkő ostrománál szükség leend. A cseh garázdálkodásnak csak az 1478-ban kötött olmützi béke vetett véget.

Hunyadi Mátyás különben több izben, sokszor huzamosabban is tartózkodott Pozsonyban és a vármegye területén s e tartózkodás emlékét több fontos kormányzati tény, külpolitikai esemény teszi nevezetessé. Így 1468-ban nádori törvényszéket tartott a vármegyében. Azok, kik ennek terhe alól ki akarták magokat váltani, fejenként 75 denárt fizettek. Ugyanez évben pedig, Morvaországból Pozsonyba jövet, megerősítette a szeptemberi országgyűlés törvénykönyvét, melyet a karok és rendek küldöttsége itt terjesztett elébe, valamint a husziták ellen fordítandó adó kiírását elrendelő okiratot is ugyanekkor írta alá. 1478-ban Mátyás az ő híres szekértáborával Pozsony alatt táborozott s innen indult hódító útjára. Mikor pedig 1490-ben meghalt, holttestét Pozsony mellett helyezték hajóra s úgy szállították le Budára.

II. Ulászló

II. Ulászló érdekében a tárgyalások Pozsonyban indultak meg és itt is kötötték meg a 1491-iki békét, mely Frigyes császár, Miksa király és II. Ulászló között helyreállította a politikai egyensúlyt és biztosította Miksának, illetőleg örököseinek a magyar trónra formált jogát. Ezt a békeokmányt Pozsony város tanácsa is aláírta.

Zsigmond és II. Ulászló találkozása a pozsonyi mezőn

Az orsz. képtárból

1515-ben Pozsony ismét a politikai világ középpontja lett. Márczius 18-án megérkezett oda II. Ulászló, gyermekei és számos főúr kíséretében. 24-én érkezett Zsigmond lengyel király, 28-án Láng Máté bibornok, a császár követe és végre 29-én 600 lovas meg számos kocsi kíséretében, Erdődi Bakócz Tamás bibornok, az ország primása, kit Láng Máté, a lengyel és magyar főurak nagy ünnepélyességgel fogadtak.

Április 2-án, a nagy hét hétfőjén, Bakócz ünnepélyes misét mondott a Szent-Márton egyházban, a melyen Ulászló és gyermekei, Zsigmond lengyel király, Kázmér lengyel herczeg és számos magyar, meg lengyel főúr vettek részt. A szentlélek segítségül hívása után az érsek felszólította a híveket, hogy a fejedelmek egyezségéért és tanácskozásaik sikeréért imádkozzanak; majd pedig a jelenlévőknek latin, magyar, cseh, lengyel és német nyelven teljes búcsút hirdettetett.

Az egyházi szertartás végeztével valamennyien a várlakba vonúltak, hol Láng bibornok bemutatta megbízó-levelét és üdvözlő beszédet mondott, a melyre Bakócz válaszolt. Ezután megindult a tanácskozás, a melyben a két bibornokon kívül gr. Frangepán Gergely kalocsai érsek, Szathmári György pécsi püspök, Tomiczki Péter przemisli püspök és számos magyar, német és lengyel tanácsos vett részt. A tanácskozás tárgyai voltak: a magyar, német és lengyel birodalmak biztonsága, meg a Jagellók és Habsburgok közt tervezett házassági összeköttetések. Az előkelő személyiségek egész július 17-éig maradtak Pozsonyban, a mikor is a császár meghívására mindannyian Bécsbe vonultak.

II. Lajos idejében, 1523 októberében, ismét fényes gyülekezetet látott kebelében a vármegye. Itt találkozott a magyar király Ferdinánd főherczeggel és fogadta Schydlowyeczky Kristófot, Lengyelország kanczellárját, Zsigmond király rendkivüli követét. Megjelent V. Károly császár követe is. Az egybegyűlt urak tiszteletére a királyi udvar tornákat és vadászatokat rendezett. Egyik tornán maga a király küzdött meg Ungnad János báróval, kit nyergéből győzelmesen ki is vetett. A vadászatok a Duna szigetein és a bécsi erdőben folytak le, hol bőven voltak találhatók szarvasok és vaddisznók.

II. Lajos eleste után Mária királyné még hosszabb ideig tartózkodott a pozsonyi várban s ott fogadta VIII. Henrik angol király követét, Wallop Jánost, ki urának részvétét tolmácsolta, a kora özvegységre jutott királyné előtt.

Közművelődési állapotok

A vármegye területén úgy az anyagi, mint szellemi műveltés előrehaladt állapotával találkozunk már a középkorban is és bátran mondhatjuk, hogy Pozsony, mint kulturális tényező is, a vezető sorokban állott.

Mezőgazdaság

A megyei lakosság legnagyobb részének a mezőgazdaság volt a főjövedelme. A termények között a búzától kezdve minden nemmel találkozunk, fősúlyt azonban a lakosok mégis a búzatermelésre fektettek. Egyes nagyobb földesuraknál szakszerű kezelés nyomaira is akadunk, a mennyiben gazdatiszteket tartottak. Nem volt szokatlan már e korban sem a bérlet és kivált Pozsony városa fekvőségeinek egy részét bérlők útján értékesítette. A vármegye legtermékenyebb gabonatermő része a Csallóköz volt, a hol a szántók védelmére csatornákat is ástak, töltéseket alkottak.

Gyümölcstermelés

Nagy fejlettségnek örvendett a vármegyében a gyümölcstermesztés. Különösen a Csallóközben, Pozsony mellett a szigeten és Modor táján voltak gyönyörű gyümölcsös kertek. Látható volt alma, körte és főleg dió. Csukárdon például különösen szép és nemes fajú körte teremhetett, mert mikor hosszas pereskedés után a káptalan, mint csukárdi birtokos, kibékült a Szentgyörgyi grófokkal, az egyezségi okmányba azt is felvették, hogy a káptalan köteles a grófoknak évenként bizonyos mennyiségű körtét adni.

Szőlőmívelés

Legnagyobb mívelési ága a mezőgazdaságnak mégis a szőlő volt. Tudjuk, hogy például Pozsony városában 1434-ben 819 adófizető polgár közül 469, tehát felénél több boradót fizetett. Ortvay összeállítása szerint pedig a pozsonyi szőlőhatárban 219 névszerint felsorolt szőlődűlő szerepel. Ugyancsak nagy terjedelmű szőlők voltak Szentgyörgy, Bazin, Modor, Nagyszombat határában és a pozsony-nagyszombati rész csaknem minden falujában. Az első helyen említett két város lakosai csaknem kizárólag szőlőművelésből éltek és az egész országban, mint legjobb szőlőmunkások voltak ismeretesek.

Erdőség

Az erdők, kivált Pozsony városa körül és a Szentgyörgyiek birtokain voltak gondozottak. Pozsony város számadásaiban rendszeresen alkalmazott erdészek, erdőőrök, kerülők és favágok szerepelnek. A fát a város lakosai között az ingatlan arányában osztották szét. Ezekben az erdőkben rendszeres vadászatokat is tartottak és a vad elárúsítása rendes jövedelmi forrás volt.

Marhatenyésztés

A vármegye birtokviszonyainak képét szemlélgetve, felötlő, hogy a fekvőségek nagy része legelőkből és rétekből állott. Ez a körülmény maga is mutatja, mit különben már a mezőgazdaság feltételez, hogy a vármegyében az állattenyésztés nagy virágzásnak örvendett. Tudjuk, hogy a Csallóközben nagy marhaállományok, sőt – Alistálon, Felistálon – királyi ménesek is voltak. Sala vidékén tanyáztak a királyi disznó-pásztorok, kik, mint az Uriás pannonhalmi apáttal folytatott perükből tudjuk, hatalmas és számottevő osztályt alkottak.

Halászat és hajózás

Természetes, hogy a Csallóköz népének egy része, kivált a Dunamellékiek, tisztán halászattal foglalkoztak. A szakszerű tenyésztés mellett bizonyít az a körülmény, hogy e területen még ma is találunk halastavakra. Pozsony városában még a várárkokat is felhasználták haltenyésztésre és Nagyszombat ősi halastava még a mult században is fennállott. A halfajok közül különösen a viza-tenyésztésre vetettek súlyt és ez a halnem egyike volt a vármegye legnagyobb kiviteli czikkeinek.

A hajózás fejlettségéről tanúságot tesznek Pozsony város számadásai, a hol sokszor találkozunk hajóépítő ácsok és munkások költségeivel. E tekintetben Pozsony után az első hely illeti meg Nagyszombat, Szentgyörgy és Bazin városokat, a melyek árúikat – bár a Dunától elég távol esnek – a dunai úton, hajókon, szállították az ország belsejébe.

Ipar és kereskedelem

A kereskedelem és az ipar góczpontja maga Pozsony városa volt. Kereskedő és iparos városok voltak ezenkívül még Somorja, Nagyszombat, Szentgyörgy, Bazin, Modor, Sempcz és Stomfa. E pontok kereskedelme főként Ausztria és Bajorország kereskedőivel volt élénk.

A cseh kereskedelem útját 1336-ban Róbert Károly nyitotta meg. Ez évben ugyanis szerződést kötött János cseh királylyal, ki Visegrádon vendége is volt. A szerződés meghatározza a vámhelyeket és a nyugati határról Budára vezető kereskedelmi utat. A kereskedők Ujvárnál, a mai Holicsnál lépték át a határt s itt vám fejében árúik 1/80-ad részét fizették. Holicsból az út kétfelé ágazott. Az egyik út Szenicznek, a másik Sasvárnak tartott. Szeniczre Radosócz érintésével jutott el, innen Jablonicza és a korlátkői vár mellett Bikszárdra ért. A másik út Sasvárról Pozsony vármegye közepén ment és ugyancsak Bikszárdnál ért véget. A két elágazó útvonal tehát Pozsony vármegyében egyesült. Bikszárdról Nagyszombatba, innen Farkashidán keresztül Nyitra vármegyébe fordult és Szerednél, meg Sempténél lépte át a határt, Malaczkán és Stomfán keresztül pedig Pozsonyba vezetett.

Természetes, hogy a nyugati kereskedelem középpontja Pozsony városa volt. Érthetővé teszi ezt a kereskedelemre nézve rendkívül kedvező helyzete, mely a szárazföldi és víziút góczába helyezte, de főként a városnak I. Zsigmond által 1402-ben adományozott árúlerakási és árúmegállítási joga és ezt megelőzőleg, a már 1291 óta élvezett árúbeviteli kiváltsága.

A középkor kereskedelmi politikáját leginkább a helyi érdekek szemmeltartása irányozta. Ez okból kiváltságképpen nyerték egyes városok azt az előjogot, hogy a behozott árúkból elsősorban a városi polgárok vásárolhattak, vagy hogy e kereskedelmi területekre oly árúkat, a melyekből a vidék termelése a rendesnél nagyobb volt, behozni nem lehetett. Ez utóbbi irányú intézkedések sorából Pozsony vármegyére vonatkozólag ki kell emelnünk a borbehozatali tilalmat, a mi ismét bizonyítja, hogy Pozsony és vidéke rendkívül gazdag bortermelő hely volt. E tekintetben például igen nevezetes Mátyás királynak 1466 ápril 19-én kiadott oklevele, a mely szorosan körülírja, hogy Pozsony vármegyét mily vidékek borával szabad elárasztani.

Nagyban előmozdította és kissé szabadabbá tette a kereskedelmet I. Károly királynak 1366-iki és I. Lajos 1343-iki rendelete. Az első ugyanis megengedi a hazai termékeknek Ausztriába való vitelét, ha viszont Ausztriában megengedik, hogy az ottani termékek hozzánk hozassanak. A másik pedig azt a szabadalmat adja a Pozsonyon át Magyarországba jövő összes kereskedőknek, hogy portékáikkal szabadon bejöhessenek, azokat itt eladhassák és biztosítja mind a kereskedők, mind árúik védelmét. Károly cseh herczeg egy 1343-iki okleveléből pedig megtudjuk, hogy I. Lajos megengedte a pozsonymegyei borok kivitelét Morvaországba, mit ő örömmel ad tudtára az olmützi, brünni, znaimi előljáróknak, a falvak lakosainak s felszólítja őket, hogy a pozsonyi borkereskedés útját mozdítsák elő, azt ne akadályozzák.

A külföldi és belföldi kereskedők különben kötelesek voltak a harminczadoknál jelentkezni, ott árúikért a vámot lefizetni, hivatalos igazolványt szerezni, a melyben nemcsak az a hely volt megjelölve, hol árúikat jogosan értékesíthetni fogják, de az oda vezető út is szorosan körüliratott s arról a kereskedőknek letérniök nem volt szabad. Ebbe a kiszabott útirányba azok a városok, melyek árúlerakási és árúmegállítási joggal bírtak, feltétlenül felveendők voltak s azokat a kereskedőknek elkerülniök szabad nem volt. Az első jognál fogva a kereskedő tartozott árúit a város fuvarosai vagy hajósai által tovább szállíttatni; a másik joggal – az árúmegállítással – felruházott városokban a kereskedő tartozott árúit árúba bocsátani s a mit ott értékesíteni nem tudott, azt ott elraktározni, vagy pedig hazaszállítani. Pozsony vármegye területén e joggal, csaknem az egész nyugati magyar határszélre kiterjedőleg, Pozsony városa bírt. E kényszer alól kivétettek a soproni és a nagyszombati kereskedők. Viszont azonban a pozsonyi kereskedők e két városban teljes szabadságot élveztek. Utóbb Zsigmond azt is megengedte, hogy a pozsonyi, nagyszombati és soproni kereskedők az egész országban, valamint Erdélyben és a tengerparton szabadon árúsíthassák portékáikat. Idők folytával az árúlerakási és árúmegállítási jog annyiban módosult, hogy csupán a külföldi kereskedőkre nézve volt kötelező s a hazai kereskedők annak nyomása alól felszabadultak. Pozsonynak ezt a jogát különben megerősítették: V. László 1453-ban, I. Mátyás 1464-ben, II. Ulászló 1508-ban és II. Lajos 1520-ban.

A harminczadok

A kereskedelem szabad mozgását leginkább akadályozta a harminczad, vagyis az árúk után a királyi kincstár javára szedetni rendelt vám, mely körülbelül az árúk értékének egyharmadából állott és kezdetben árúkban, utóbb pénzben volt kiszolgáltatandó.

A harminczad természetesen bénítólag hatott a kereskedelemre, mert a külföldi kereskedők nemcsak behozott árúik után, hanem az esetleg csere útján nyert árúk után is kénytelenek voltak harminczadot fizetni ott, a hol harminczados hivatalok voltak.

Pozsony vármegye területén harminczadszedő hely volt kezdettől fogva Sempte. Azonban I. Lajos király a harminczad középpontját innen Pozsonyba helyezte el s a pozsonyi főharminczad ezentúl mint középpont működött s alatta állottak az oroszvári, szakolczai, újvári, nezsideri és szempczi fiókharminczadok. Pozsony városa hamar belátta, hogy a harminczad teher reá nézve és mindenképpen szabadulni vágyott tőle. Kezdetben a város harminczadmentességre törekedett, utóbb az volt az igyekezete, hogy a harminczadot Pozsonyból vagy Győrbe, vagy Semptére helyezzék át. A város kitartó szorgalmazásának tényleg sikerült is némi engedményeket elérnie. Igy 1364-ben I. Lajos király, Jakab bíró kérelmére, felmenti a polgárokat a saját használatukra behozott élelmiszerek és posztófélék után fizetendő harminczad alól. 1374-ben meg teljes harminczad-mentességet engedélyez mindennemű behozott árúczikkek után. Ilyféle engedményeket azután a többi királyoktól is sikerült kinyerniök. Zsigmond király 1385 augusztus 16-án végre elrendelte azt is, hogy a harminczad-szedés Pozsonyból Győrbe és Semptére helyeztessék át. Azonban a király e rendeletét, úgy látszik, sohasem foganatosították, mert a harminczadszedő hivatal továbbra is Pozsonyan maradt. A város most már látván, hogy másként nem boldogul, arra törekedett, hogy a harminczadokat bérbe vehesse. Ezt 1440 táján tényleg el is érte. Ez évtől kezdve ugyanis a pozsonyi harminczadszedők, kevés megszakítással, egész 1486-ig a város alkalmazottjai voltak. Sőt utóbb e harminczadot is magánosoknak engedték át a királyok és csak miután a bécsi országgyűlés kimondotta, hogy a magánszemélyek kezén lévő királyi jövedelmek visszaveendők, határozta el II. Lajos (1518), hogy a pozsonyi harminczadot ismét a pozsonyi tanács kezelésére bízza. Ehhez járul az oroszvári, zurányi és járfalvai, majd a soproni, újvári, szakolczai és szempczi, sőt egy időben a budai harminczadok bérlete is.

Nyugatmagyarország árúforgalma

Nyugat-Magyarország középkori árúforgalmáról a pozsonyi harminczadnak, jobbára a város számadásaiban, az 1456/57-iki évekre vonatkozólag, magában a fenmaradt harminczad-lajstromban foglalt adatok nyújtanak némi felvilágosítást. Kováts Ferencz alapos számításai szerint a XV. század ötvenes évének végén, Pozsonyban az idegenek árúi után 5470 frt 30 gr. 5 dn., a pozsonyiak árúi után 2928 frt, 22 gr. 5 1/2 dn folyt be. Ennek alapján bizonyos, hogy ez évben a vámszedés összege 17.394.07 arany forintra rúgott. Mivel pedig ez évben a vámszabási összeg tizenhétszerese adja a vámárúk értékét, világos, hogy az árúk értéke 295.699.19 forint volt. Az aranyforint 11 kor. 50 f.-rel egyenértékű levén, az árúk vámértéke, koronaértékben, az 1456/57. pénzügyi évben 3,400.540 kor. 68 fillér volt. Mivel pedig a XV. század negyvenes éveitől kezdve a harminczad bruttó jövedelme folytonosan emelkedett, ha az emelkedést az első végelszámolás (1440/41) idejétől 1457-ig folytonosnak veszszük és azt az első forgalmi év értékének ötszörösében állapítjuk meg, azt találjuk, hogy e 17 év alatt Nyugat-Magyarország árúforgalma 35,700.000 korona volt. (Kováts: Nyugat-Magyarország árúforgalma a XV. sz. – Ortvay: Pozs. tört. II. 3. 56 s köv. ll.)

A behozott árúkat Kováts, a rendelkezésére álló adatok alapján, huszonnyolcz csoportba osztva sorolja fel. (l. m. f. 48–59. ll.) E felsorolásból kitünik, hogy a behozatalnál leginkább a következő árúk szerepelnek: fűszer, déli gyümölcs, olajok, malváziai bor, héring, mész, kréta, gyógyszerek, festőfa, gyanta, pamut, barchet, különféle vásznak, cseh, bécsi, regensburgi fátyol, paszomántok, laai, brucki, hainburgi, bécsi darócz, veronai, angol, brüggei, yperni, herenthalsi, cambray-i, labrari, löweni, mechelni, fieneni, aacheni, ecclooi, trautteni, eichstadti, düreni, frankfurti, kernspayeri, kirsingi, kölni, lorchi, maastrichti, wetzlari, fiedbergi stb. posztók; különféle selymek és bársonyok, pipere-árúk, kefekötő-, szitakötő-árúk, cserzett bőrök, sämisch-, irha-, pergamen-bőrök s különféle bőr-árúk meg szőrmék, fa-, csont- és szarú-árők, üveg-, kő- és agyagáruk, vas és vasárúk, kardok, pengék és fegyverek, salétrom, kén, borkő, timsó, szappan, misekönyvek, festett lapok és táblák stb. A kiviteli árúk ezzel szemben jobbára a mezőgazdaság terményeire szorítkoztak. Igy kivittek zabot, kölest, lisztet, komlót, mézet, viaszt, különféle marhákat, mint: ökröket, juhokat, bárányokat és főként lovakat; különféle állati termékeket, mint: ökör-, kecske-, hódbőröket, szarvakat; főként bort, vadat és halakat; lenárúkat; pokróczokat.

Vásárforgalom

A pozsonymegyei vásárforgalom határait – adatok hiányában – pontosan megjelölni lehetetlen. Annyi bizonyos, hogy Nyugat-Magyarország vásári forgalmának góczpontja Pozsony volt. Vásárhatára valószínűleg északra és nyugatra az ország határáig, északkeletre a nagy bányavárosokig, délkeletre Esztergomig és Váczig, a Dunántúl Győrig, sőt azon alul is kiterjedt. A pozsonyi vásártól függtek tehát Pozsony, Nyitra, Trencsén vármegyék egészen, Bars vármegye déli és nyugati része, Komárom és Esztergom vármegyék nagy része. Kihatásában azonban e vásár forgalma még az ország fővárosában, Budán is érezhető volt.

Kézműipar

A kézműipar a középkor egész folyamán elég jelentéktelen volt az országban. Pozsony városa és a róla nevezett vármegye területén azonban aránylag még elég fejlett iparral találkozunk. Erről különben e munka más helyén részletesebben szólunk.

Bányászat

A vármegyében a bányaművelést is űzték. Magának Pozsony városának kőfejtői és kőbányai voltak a város határában, Dévény felé, a melyeket házilag kezeltettek és első sorban saját, meg a pozsonyi vár használatára aknáztak ki. Bányajogosítványuk volt ezenkívül a Szentgyörgyi grófoknak. Róbert Károly ugyanis 1339-ben megengedte Sebös és Péter grófoknak, Ábrahám fiainak, hogy jószágaikon bárhol s különösen az úgynevezett Zumbergen, vagyis a bazini hegyek között, arany-, ezüst- és más fémbányákat nyissanak. E bányajogosultságba a grófi családot Miklós pozsonyi főispán, Jakab pozsonyi és Konnus nagyszombati bírák jelenlétében a nyitrai káptalan vezette be. I. Lajos király a jogosultságot 1368-ban helybenhagyta és a következő évben, külön oklevéllel a zumhegyi bányászat bányavámjára vonatkozó tanácskozásokat elrendelte. A zumhegyi bányákban, a mint az Tamás erdélyi vajda egy 1331-iki itélő leveléből kitűnik, a grófok aranyat bányásztak. (Lásd Wenzel G. A bányászat tört. 71., 319., 320., 321. és 323. ll.)

Adózás

Az adózási rendszer lassan fejlődött. Az Árpádok uralkodása alatt alig nyert kifejezőbb alakulatot és úgyszólván mindig a szükséglethez mérten lőn előírva. Róbert Károly olasz nézeteket hozott magával és ezeket legkivált pénzügyi téren érvényesítette. Ez időtől kezdve állandóbb jelleget öltenek az adózások is. Az országkormányzatnak a királyi birtokok jövedelmén kívül többféle jövedelmi források állanak rendelkezésére, a melyek közt előkelő helyet foglal el, mert állandóbb és biztosabb jövedelmet nyújt, a kamara haszna, vagyis a pénzbeváltást helyettesítő adózás. Ezen adó alól azonban a szab. kir. városok kivétettek s ezentúl is a pénzbeváltás kedvezményét élvezték. Így volt ez Pozsonyban és Nagyszombatban.

Az adó kezelése egyöntetűen volt szervezve. Az adószedés, melyet az esztergomi érsek emberei ellenőriztek, mivel az érseket a pisetum illette meg, – az egyes kamarák ispánjai útján történt, kik azt dikatorok, executorok által szedették be. Minden kamara bizonyos vármegyéket foglalt magában. Pozsony vármegye 1335 és 1342 táján, Nyitra, Zólyom, Trencsén, Bars, Hont és Nógrád vármegyékkel, a körmöczi kamara kerületébe volt beosztva.

Zsigmond király állapította meg a sz. kir. városok adózását és szervezte a portákat, vagyis az adószedési kulcsot. Alatta a városok sok szabadalmat és kiváltságot nyertek, de sok adót is fizettek. Így 1389-ben Pozsony és Nagyszombat városán Stibor vajda, a király parancsából, 6000 aranyforintot vett meg. 1390-ben elengedi ugyan a város 3000 forintos taxáját, de már 1397-ben a város rendkívüli adókkal rójja meg a bort és az élelmiszereket, hogy a kir. adókat beszolgáltathassa. Ez volt nagyban az adózás módja egész 1526-ig, azzal a változtatással, hogy Mátyás király a régi elnevezést „lucrum camerae”, átváltoztatta „tributum fisci regalis”-ra s az alól többé senkit fel nem mentett. (Thallóczy: A kamara haszna.)

A „Pozsonyi Krónika” első lapja (1/3-ad nagyság)

Pozsony vármegye adója, a külön subsidiumokat nem tekintve, hasonlóan a többi vármegyék adójához, a porták száma és az azokra kivetett összegek szerint változik. 1494-ben például 4400–4600 porta után 4661, – 1495-ben 4435 aranyforint volt a vármegye egyenes adója. (Teleky: Hunyadiak kora. VI. 178.)

A szellemi műveltség

A szellemi műveltség hálás talajra talált a pozsonyi káptalan kebelében. Kétségtelen, hogy a káptalannak alapításától kezdve mindig voltak oly tagjai, kik idejök javarészét a tudományok művelésének szentelték. Egyik tagja mint iskolamester működött a káptalani iskolában, a kinek bizonyára a többiek is buzgón segédkeztek. Világosan mutat a káptalani tagok nagy műveltségére az a körülmény, hogy már 1277 előtt, az Ottokár-féle pusztítás idejében, a káptalannak több igen becses könyve volt. Ezt az elveszett kincsét azután évről-évre fokozódó buzgalommal igyekezett pótolni, s mikor a huszita-zavarok miatt Pozsony vármegye közbiztonsága igen veszélyessé vált, a káptalan már egy egész könyvtárra való könyvet adott át megőrzés végett a városi hatóságnak. E könyvek jó része ma is dísze a káptalan ritkaságokban bővelkedő, sok, nálánál javadalmasabb káptalan könyvtárát, úgy értékben, mint becsességben messze túlhaladó, gazdag könyvgyűjteményének. Knauz Nándor: „A pozsonyi káptalan kéziratai” czímű jeles művében körülbelül 102 olyan kéziratos művet sorol fel, a melyek a XIII–XV. századokból és a XVI. század első negyedéből származnak. Ezek között, cancionalek, misekönyvek, graduálék, breviariumok mellett, igen becses, tudományos művek is vannak. Köztudomásu dolog például, hogy a legrégibb magyar nyelvemléket, a Halotti Beszédet és könyörgést a pozsonyi káptalan egyik XIII. századi misekönyve őrizte meg az enyészettől. Egy ideig a deáki templomban használták, de azután Pozsonyba került.

A pozsonyi káptalan külföldi tudósokkal is levelezésben és csereviszonyban állott. Így például IX. Gergely decretaleseinek egy XIV. századból származó kéziratos példányában olvassuk, hogy ezt a könyvet a káptalan 1470-ben Regensburgi Kalmus tudósnak, regensburgi kanonoknak adta volt kölcsön.

Természetes, hogy ily szellemi góczpont mellett nem csekély mértékben nyilvánult a tudományosság iránt való vágyakozás. A külföld jelesebb egyetemein tanuló ifjak névsorát tanulmányozva, számos pozsonymegyei ifjú nevével találkozunk. Pozsony megyei tanulók.

A legtöbb pozsonyi ifjú a közel fekvő bécsi egyetem falai közt igyekezett a magasabb képesítést és kiképzést megnyerni. Így 1377–1460 között mintegy 53 pozsonyvárosi ifjú tanul Bécsben. Köztük: István mester pozsonyi kanonok (1377); Zámbó Lőrincz prépost (1384); Péterfia Henrik kanonok (1387); Roh Péter kanonok (1400); János jeruzsálemi lovag (1413). Sőt a tudományos pályára szánták gyermekeiket egyes iparosok is, mert a fentebbi tanulók közt van Pál, a ki egy molnár fia volt (1412); Péter, Zsigmond késesnek fia (1429) és György, egy csizmadia fia. Ugyancsak 1377–1460 között járt a bécsi egyetemen 4 bazini, 22 nagyszombati, 7 szempczi, 4 récsei, 7 szentgyörgyi, 3 dévényi, 1 szenterzsébeti (1423), 10 szempczi, 1 szeredi és 3 máriavölgyi születésű ifjú.

Pozsonyi egyetem

Mátyás király, a tudomány e lánglelkű barátja, belátta a magyar tudományosságnak azt a nagy hátrányát, hogy a tanulni vágyó magyar ifjak, hazai főiskolák hiányában, külföldre kénytelenek menni. Elhatározta tehát, hogy egyetemet alapít. Vitéz János, meg Janus Pannonoius közvetítésével kieszközölte II. Pál pápa bulláját, mely felhatalmazta őt, hogy az ország bármely városában, a bolognai egyetem mintájára, egyetemet alapíthasson. Mátyás király – a mint e kérdés legalaposabb ismerője, Ábel Jenő írja – azt határozta, hogy Pozsonyban legyen az új egyetem széke, az országnak Buda után talán legjelentékenyebb városában, hol a virágzó bécsi egyetemnek közelsége is buzdítólag kellett, hogy hasson az új főiskola tanáraira és hallgatóira. Ez időben történt, hogy a város egyik kiváló polgára, Gmaintl István, figyermek nélkül halt el és a prépostság keleti oldalán, közel a város falához esőháza a fiskusra szállott. Ez a ház volt, Ábel szerint, Mátyás egyetemének hajléka. A ház egyik felében voltak a tantermek, a másik felében az egyetemi tanárok lakásai és a tanulók internátusa. Az új egyetem kanczellárja Vitéz János érsek lett, a ki nagy lelkesedéssel és ügybuzgalommal fogott annak szervezéséhez. Az első tanárok 1467 július 20-án érkeztek a városba, a hol fényes fogadtatásban és vendégségben volt részök. Köztük első helyen említendő a kor legnagyobb csillagásza Joannes Regiomontanus, a kit Vitéz még 1467-ben megbízott a csillagászati naptár szerkesztésével és a kit most Esztergomból, hol a quadrivium tanára volt, küldött a pozsonyi egyetemre. Regiomontanus száz évvel Galilaei előtt éppen Pozsonyban hirdette először a föld mozgásáról szóló tant. Az orvosi tudományok tanára Péter mester volt, a széptudományokat Ilkusch Márton, a hittudományokat és egyházjogot Gattus János adták elő. Ezekhez járult a szepesi származású Krumpachi Lőrincz, ki Petrus Lombardus senteniáinak első könyvét magyarázta, és hittendorfi Schricker Miklós, a bécsi egyetem jeles képzettségű tagja. Némelyek, bár erre pozitiv adatok nincsenek, a pozsonyi egyetem tanárai közé sorolják még: Schomberg György pozsonyi prépostot, Angelus és hasleiteni Prechtl Wolfgang pozsonyi kanonokokat, Brandolini Aurélt stb.

Vitéz a pozsonyi egyetem számára nemcsak jeles tanárokat szerzett, hanem minden erejével arra törekedett, hogy helyzetöket, s az új egyetem felvirágzását előmozdítsa. Az egyetem összes előjogait, az egyetem alkalmazottai és az idegenek között támadt perek elintézését is, mit egyebütt a rektor végzett, magának tartotta fenn. Helyetteséül, a tanulók kényelme miatt, a mindenkori pozsonyi prépostot tevé, kinek megengedte, hogy a Duna, a Morva, a Vág és a morva határ között elterülő területen, úgyszintén a Csallóköz egy részén a „regimen morumot” gyakorolhassa és minden egyházi vagy világi peres ügyben itéljen, kivéve ha a felek magához a primáshoz fellebbeznének. Egyúttal II. Pál pápa, a király kérelmére megengedte, hogy a pozsonyi prépostok ezentúl, mint az egyetem alkanczellárjai, a főpapi díszjelvényeket, püspöksüveget, pásztorbotot, mellkeresztet és gyűrűt viselhessenek, és ha magasabb rangú főpap nincs jelen, a szent mise és vecsernye után főpapi áldást oszthassanak.

Az előadások az új pozsonyi egyetemen 1467-ben, úgy szeptember elején, vették kezdetüket s nagy eredménynyel folytak, mert mint Jeccelius Balázs bécsi ügyvéd és Ujlaki Ferencz tanuságából tudjuk, sokan voltak, kiket az egyetem tanácsa a baccalaureusok fokozatába felavatott. Sajnos, a szép auspicziumok között indult egyetem csak rövid életű volt. Mátyás király korai halála után, az I. Miksa és II. Ulászló között kitört ellenségeskedések miatt, a tanárok és tanulók elhagyták Pozsonyt s több vissza sem tértek. Az egyetem kapui tehát rövid huszonhárom évi fennállás után örökre bezárultak.

II. korszak

A mohácsi vésztől a bécsi kongresszusig 1526–1815.

I. Az autonom megyei szervezet fejlődése és átalakulása. Megyei élet

A köznemesség előtérbe nyomúlása

A mohácsi vészt nagy átalakulások követték az ország közigazgatási politikájában. Az erőszakoskodó főnemesek hatalma megtört, az elnyomott köznemesség mind nagyobb és nagyobb erővel igyekezett felülkerekedni. Nem csoda. A császári követek jelentéseiből tudjuk, hogy a főurak hatalmaskodása miatt a köznemesség csaknem teljesen koldusbotra jutott. Szánalmas volt őket nézni, mondják, mikor a királyi szóra táborba szállottak. Lerítt róluk a szegénység. Lovaik elkényszeredett gebék, fegyverzetük szedett-vedett, ruházatuk lerongyolódott. Imbolygó járásuk, sápadt kinézésük, a nyomor kiáltó jelei szánalomra gerjesztették a nézőt.

A hatalmas eszű Verbőczy István belátta, hogy a nemesség elnyomatásával az ország gerincze megroppant, és hogy csak úgy lehet a nemzet megmentéséről szó, ha előbb ezt a leigázott elemet talpra állítják, erős, elentálló elemmé képezik ki. Sajnos, az általa megindított akczió kissé kései volt, a viszonyok kedvezőtlenek s így a restaurálás nagy munkája csak igen lassan, látszólag kevés eredménynyel folyhatott le.

A nemesség előnyomulásának védőszárnya, a nemzet rekonstruálásának erős vára, az alkotmány hű védője, a XVI. századtól kezdve kizárólag a vármegye volt. Az autonom megyei szervezet kifejlődése mellett az ország egységének ereje abban a hatalmas politikai elvben csúcsosodott ki, a melyet Mátyás alkotó szelleme jegeczített meg: minden megye legfőbb főispánja maga a király. A szervezet fejlődésével a központosítás csorbát szenved, meghátrálni kénytelen a gyakorlati szükség előtt. Előáll ugyanis a nádorispán intézménye, mint a királyi bírói hatalom letéteményese. De azért a hatalom és a jog központosítása tovább él. A főispáni tisztségben személyesítve van a király s azért a megüresedett főispáni tisztség visszaszáll a királyra. Ezt a jogi felfogást tükrözi vissza a későbbi századok története is. 1603-ból ismerünk egy-két kamarai leiratot, melyek tudtára adják a megye közönségének, hogy „a főispán halálával – a főispáni hivatal is ő cs. és kir. felségére szállott vissza”.

A pozsonyi örökös főispánság

Ezen a jogfejlődésen némi rést üt az örökös főispánságok adományozása, a mely a főispáni tisztséget nem egyes személyekre, hanem intézményekre, mint érsekség, püspökség, vagy egyes kiválóbb családokra ruházza át. Pozsony vármegyében ezt a tisztséget a haza és különösen Pozsonymegye körül nagy érdemeket szerzett Pálffy család nyerte el.

Az erdődi gróf Pálffy család, báró Pálffy Miklósnak, a győri hősnek idejétől fogva viseli Pozsonymegyének főispánságát, de csak félszázaddal később szerezett reá örökös jogot. Báró Pálffy Miklós 1580 decz. 23-án lett Salm Miklós utódja a főispáni székben, a melyre őt a király, a rendes szokástól eltérőleg, élete fogytáig nevezte ki. 1598 május 14-én pedig Rudolf király, Győr visszavétele körül szerzett érdemeinek jutalmául, a pozsonyi várat és vele a főispánságot adományozta neki olyképpen, hogy azok élvezetében Miklós után, előbb ennek idősebb, azután ifjabb fia következzék, halálukkal pedig a vár, a melyhez a főispánság kötve van, a királyra ismét visszaszálljon. Az 1599-iki országgyűlés örömmel vette tudomásul ezt az intézkedést, sőt azt ajánlotta és kérte, hogy az adományozás örökös alakban mondassék ki és Pálffy Miklós összes egyenes leszármazóira terjesztessék ki, vagy ha ez nem lenne lehetséges, akkor kéri, hogy a király Pálffynak Szentgyörgy és Bazin várát adja grófi czímmel.

Az országgyűlésnek e kívánságára hivatkozva, 1599 júl. 19-én Pálffy Miklós kérte Rudolfot, hogy őt a pozsonyi örökös főispánságban erősítse meg és az országgyűlés kívánságát törvényczikkbe foglalva, szentesítse. Rudolf a kérvényt az udvari kamarának adta ki véleményadás végett és a kamara már júl. 22-én fölterjesztette jelentését. Ebben a kamara figyelmeztet arra, hogy Pozsony vára királyi székhely lévén, a hozzátartozó javakra szükség van, hogy a várfalak fenntarthatók és javíthatók legyenek. Szentgyörgy és Bazin városok pedig nem adományozhatók oda, mert a király már előzőleg a két városnak a megváltás jogát adta meg. A kamara tehát azt ajánlja, hogy a király terjeszsze ki a Pozsonyra vonatkozó adományt Pálffy Miklós összes életben levő és születendő fiaira. Ha pedig Pálffy igényt tart a grófi czímre, azt néki ez adományozás alapján is meg lehet adni. A király azután 1599 júl. 23-án Bazinban kelt elhatározásával a kamara ajánlatát elfogadta és helybenhagyta, kikötvén, hogy a várhoz tartozó javakat királyi engedély kikérése nélkül elzálogosítani vagy eladni nem szabad. Az örökös fősipánságot a Pálffy család részére véglegesen Miklós ifjabbik fia, gróf Pálffy Pál szerezte meg. 1646 május 29-én foglalta el a főispáni széket és már 1650 márcz. 30-án jelent meg III. Ferdinánd oklevele, melyben a pozsonyi várat és ennek kapitányságát, a hozzájok kötött főispánsággal, javakkal és a várban gyakorlandó italmérési joggal gróf Pálffy Pál nádornak és kérelmére gróf Pálffy Miklósnak, István fiának és ezek fiú-utódainak örök joggal adományozza, azon kikötéssel, hogy Pál után mindezekben Miklós következzék, kinek elhunytával Pál fiai következzenek az idősbség rendje szerint, mely unokáiknál és további örököseiknél is megtartassék. Gróf Pálffy Miklós és Miklós fiága teljes kihaltával pedig még gróf Trauttmansdorf Miksának fiú-utódaira is átszálljon és csak ezeknek magvaszakadtával kerüljön az ismét királyi adományozás alá. Kötelezi ezenkívül a király az adományosokat, hogy valamint a korona a várat a hozzája tartozó javakkal és jogokkal együtt tőlük el nem veszi, úgy ők is, mint pozsonyi főispánok, ezeket megtartsák és ebből kifolyólag minden e javakra vonatkozó elidegenítés vagy elzálogosítás, királyi helybenhagyás nélkül, érvénytelennek tekintendő.

A főispán jogköre

A főispán jogkörét körülírni alig lehet, mert az rendesen a kinevezési okmányba lőn befoglalva és csaknem minden egyes esetben eltérő intézkedéseket tartalmazott. Természetes, hogy a királyi parancsok végrehajtója, a törvények megtartásának legfőbb őre, a királyi érdekek védője volt a megyei közönséggel szemben. Maga a főispán szó csak a XVI. században lett divatossá, addig comesnek vagy ispánnak mondatott.

Az alispán

A királyi hatalom személyesítőjével szemben a megyei közönség személyesítője az alispán volt. Kezdetben udvarbírónak, az ispáni udvar bírájának, comes curialisnak neveztetett. Neve Róbert Károly idejében változott meg, míg hatáskörének új alapjait az 1504: 2. t.-czikk állapította meg. Az alispán teendőit részint a törvények, részint a megyei statutumok állapították meg. Törvényeken épült az alispán jogköréből: a megyei fölkelés, insurrectio szervezése, mindennemű katona és önkéntes előállítása, a katonai szemle (1545: 14, 26; 1555: 4; 1595: 26; stb.), a katonaság elszállásolása, élelmezése, az élelmiczikkek megszabása (1545: 29; 1553: 17; 1557: 7; 1575: 10; stb.); a katonaságtól okozott károk megtérítése iránt való intézkedés, azoknak a királyi adókból való levonása, a károsultak kielégítése (1554: 4.); az ingyenmunkák ügye (1556: 4. tcz.; 1557: 6. tcz.; 1563: 13. tcz.; 1596: 18. tcz.); a katonalovak ingyen legeltetésének szabályozása (1558: 22. tcz.); a jobbágyok szabad költözésére, a földesurak, sőt ha ilyenek a főispánok, ezek ellenében is, bírói hatalommal való felügyelet és a jobbágyok oltalmazása (1547: 32. tcz.; 1548: 12. tcz.; 1550: 27. tcz.) stb. Pozsony vármegye eddig ismert statutumai az alispáni jogkör meghatározására nézve alig foglalnak magukban egyebet, mint az erre vonatkozó törvényhozási intézmények publikálását. Csak egyes előforduló esetekben, mint alább látni fogjuk, szabják meg az alispán teendőit s az ezekért járó díjakat.

Szolgabírák és esküdtek

Az alispán segédei a megye kormányzatában a szolgabírák, a judices nobilium, voltak. IV. Béla megyerendezési munkálata szerint minden vármegye négy járásra oszlott s ezek élén egy-egy szolgabíró állott, kit a birtokos nemesek sorából a megye közgyűlése választott. Pozsony vármegye is, minta szerint, négy járásra oszlott. Két járás volt a Csallóközben, kettő a Kis-Kárpátok aljában fekvő területen. Ezeket területileg kimutatni nincs módunkban, mert maga a szolgabíróság nem volt egy állandó székhelyhez kötve, hanem a mindenkori szolgabíró lakása szerint változott az egyes járási területek körén belül. III. Endre a négy járásra való felosztás elvét törvénybe iktatta s csak később, néhol csak a XVII. században tértek el ettől egyes nagyobb megyék. Így Pozsony vármegyében már a XVI. század folyamán öt szolgabíróval találkozunk.

A szolgabírák segédjei az esküdtek, szolgái a hajdúk voltak. Az esküdtek intézménye ugyancsak az 1527: 1. törv.-cz. és az 1548: 42. tczikkel lett állandósítva, de azért nagyobb megyékben folytonosan találkozunk a megyei kormányzat e fontos tényezőivel. Pozsony vármegye 12 esküdtet választott, a melyek száma utóbb tizenháromra emelkedett.

Megyei hatóságok a XVII. századtól kezdve

A megyei hatóság a XVII. századtól kezdve már teljesen kifejlett alakzatot tüntet fel. Pozsony vármegyében már 1614 előtt az alispán mellett bírói joggal felruházott ülnökök működtek, a kiket hosszabb-rövidebb időtartamra választottak. Volt ezenkívül az alispán mellett perceptor, a ki az adóügyeket vezette s ehhez megfelelő segédszemélyzettel bírt; volt jegyző, aljegyző, ügyész és díjnokok. Sőt a szolgabírák mellett más alszolgabírák is működtek.

A tisztviselők fizetését, az 1725-iki megyei szervező-bizottság javaslata alapján, a vármegyei közgyűlés következőképpen állapitotta meg:

Fizetések

Az alispán fizetése évenként 400 frt.

A csallóközi és a szigeten kívül működő perceptor, a kinek a megyét évenként több izben be kell járnia, segédjével egyetemben kapott 300 frtot. A jegyző fizetése évi 200 frt, az aljegyző 100 frt, az öt szolgabíróé fejenként 80 frt, a tizenhárom esküdt fizetése egyenként 20 frt, az ügyészé 50 frt, alszolgabíráké 20 frt, a lovas panduré, a ló eltartásának kötelezettsége mellett, 60 frt, a két megyei hajdúé 50 frt. A törvényszéki ülnökök hivatala tiszteletbeli volt és csak 1614-től kezdve kaptak 12–12 frtot évenként.

Az 1721-iki fizetésrendezés alapgondolata a takarékosság volt s azért, mint a statutum mondja, egyes tisztviselők fizetését redukálta, a fölösleges és túlságosan felszaporodott segédszemélyzetet pedig egyszerűen eltörölte. Ugyancsak az 1721-iki statutum állapította meg a kiállítandó hivatalos okiratokért járó díjakat is. E szerint járt:

Az alispánnak: Minden sürgetés, megintés, idézés, visszavonás, tilalmazás, halasztás s egyéb ilynemű eljárásért, mely nagyobb papiroson adatott ki, 28 den. Az iskolaügyekben intézett iratokért 12 den. Bizonylatokért egyszer s mindenkorra 30 den. Peres ügyek expediálásáért, a mi az ő magánpecsétje alatt megy végbe, ívenként 25 den. Az alispánnak és jegyzőnek jár: Armálisok publikálása, mindenféle diplomák, báróság, indigenátus, vásárengedélyek, czéhlevelek expediálásáért egy-egy arany. Ugyanazokért a megyei pénztárnak: a megyebeliek részéről 12 tallér, a megyén kívül lakóktól 24 tallér. A többi okmányok és diplomák, valamint a vásárszabadalmak, vámengedélyek, czéhlevelek, stb. kihirdetéséért jár a megyei pénztárnak minden különbség nélkül 24 tallér, az alispánnak 2 arany, a jegyzőnek 2 arany. A jegyzőnek jár: protestácziókról, ellentmondásokról, tilalmazásokról kiállított bizonylatokért 50 den. Nemességi bizonylatokért, a melyeket a közgyűlésekből kell keltezni, a pecsétért az alispánnak járó 25 den. kívül a) megyebeliektől 1 frt., b) más megyében lakóktól 2 frt. A megyeszékeknél folyamatban levő perek itéleteinek elküldéséért ívenként 30 den. Felebbezett pereknél ívenként 40 den. Ha a másik fél másolatot kér, ivenként 20 den. Ily kiadásoknál egy-egy oldalán az ívnek legkevesebb 30 írott sornak kell lennie s a pecsétért az alispánnak 20 den. kell fizetni. Az alispáni végzés indorsálásáért és elküldéséért 25 den. Requisitio mellett küldendő másolatokért ívenként 25 den. Szolgabírákhoz intézett rendeletekért 12 den. Egyszerű hátiratért 20 den. Szolgabíráknak és esküdteknek jár: ha valaki saját kényelméből igazságszolgáltatási ügyben a szolgabírót és esküdtet magához kéreti, napidíj fejében fizet: a szolgabírónak 2 frt., az esküdtnek 1 frt. Ha az igazságszolgáltatás érdekében száll ki, a szolgabíró kap 1 frt 50 den., az esküdt 75 den. Oly ügyekben, hol több a fél, a kiadványokért jár ívenként és egyetemlegesen 12 den. A szolgabírák és esküdtek által írásban kiadandó végzésekért, tőlük szerkesztett peres iratokért, kiadványokért, azok pecsétjét is beleszámítva, ívenként 20 den. Italmérési kihágásoknál, ha az eset sürgős jellegű és a halasztásból kár háramlanék a megyére, a szolgabíró és esküdt, a külön bizottságok megalakulásának bevárása nélkül, azonnal kiszállani köteles. Tiszta adósságért folyó perekben a perköltségeket külön-külön az eljáró bíró, a méltányosság szemmeltartásával szabja meg.

Az 1725-iki megyei statutum a megyei közigazgatás minden ágára kiható, nagyfontosságú határozatokat tartalmaz. Az egyes hivatalos személyeknek járó tiszti fizetések és taksák megállapítása után ugyanis a közgyűlés így határozott:

A tisztikar megbízatása, és a tisztújító gyűlés

A tisztikart szaporítani, az egyes tisztviselők fizetését szabályozni csak a restaurácziós közgyűléseken szabad. Ha időközben akár halálozás, akár lemondás útján, valamely állás megüresednék, a főispán helyettest nevez ki, a ki a jövő restauráczióig tölti be a hivatalt. Az 1723-iki pozsonyi országgyűlés 56 t.-cz. értelmében elhatározták, hogy ezentúl a tisztviselők megbizatása három évre szól és a tisztújító közgyűlés minden harmadik év augusztus havában tartandó meg.

Törvényszékek

Az igazságszolgáltatás gyorsítása és a felebbezések gyorsabb elintézése czéljából ezentúl a törvényszék évenként négy izben ül össze, a közgyűléstől meghatározandó időben és helyen. A felebbviteli tanács legalább hat bíróból állítandó össze és ezek, működésük megkezdése előtt, az alispán kezébe esküt tenni tartoznak. A tanács tagjai az ülésezések idején fejenként két forint napidíjat élveznek. A bírósági űléseken hivatalból résztvevő tisztviselők külön napidíjakra igényt nem tarthatnak. Ellenben, ha a megye kiküldöttjeivel egyetemben számadásokat vizsgálnak, vagy a megyei összeírásokat végzik, akkor a többiekhez hasonlóan 2–2 frt napidíjat húznak. Ha pedig valakit megyei ügyben a megye területén kívül, vagy más országba küldenek ki, három forint napidíjat kap.

Számadások

A megyei tisztviselőktől kezelt pénzekről ezentúl számadások vezetendők, azokat a felebbvalók kötelesek bekérni és a közgyűléstől megjelölt helyen és időben, a földesurak képviselőinek jelenlétében megvizsgálni. A ki a számadásokat be nem mutatja, vagy azokban egyébként hanyag, az a tiszti ügyész indítványára esetleg a hivatalától fosztandó meg.

A gonosztévők

Mivel sokszor megtörtént, hogy a pallosjoggal bíró földesurak az ő területeiken bujdosó gonosztévők elfogatását elmulasztották, de ha azokat a megyei hatóságok elfogták, jogaikra való hivatkozással kiadatni kérték, és mivel ebből sok visszaélés meg zavar származott, a megye elrendelte, hogy jövőre a hivatalos közegeknek teljes szabad keze legyen a gonosztévők összefogdosásában s e czélból embereik szabadon működhetnek a földesurak területén is, az elfogottak ellen a megyei hatóság az eljárást megindíthatja s azokat – a pallosjog sérelme nélkül – megbüntetheti vagy elzárhatja.

A földesuraktól a megyei hivatalnokoknak nyújtani szokott előnyök, az adófizető néptől a katonai és világi előljáróknak kijáró „discretiók” ezentúl megtiltanak, és a ki ilyet elfogad, vagy ád, az ellen a tiszti ügyész jár el.

A nép

A nép jólléte kell, hogy a megyei hivatalnokok főgondja legyen, ügyelniök kell arra, hogy a földesurak el ne nyomhassák és ne zsarolhassák.

A katonaság

A katona-állomások és az egyes csapatok előljárói máskor, mint a minden év októberében szokásos áthelyezésekkor, sem át nem helyezhetők, sem meg nem változtathatók.

Határozatok

Az 1723: 58. t.-cz. értelmében a közgyűléseken a tárgyalás nyilvános és kellő mérsékletű legyen, és a hozott határozatok rögtön jegyzőkönyvbe foglalandók. A közgyűlés berekesztése előtt a jegyzőkönyv felolvasandó. Úgy az itt, mint a részleges gyűléseken hozott határozatokat önkényesen megváltoztatni, vagy azokkal ellenkezően eljárni senkinek sem szabad. Mindazt, a mit a részleges gyűlések határoznak, megerősítés végett a legközelebbi közgyűlés elé kell terjeszteni. A következő közgyűlés első tárgya az előző közgyűléseken hozott határozatokról való jelentéstétel. Ez, az esetleges akadályok igazolása mellett, a jegyző feladata.

Adózás

Az adózásról két könyv vezetendő. Az egyikbe beirandó minden község a kivetéssel egyetemben; a másikba bejegyzendők a fizetett taksák. Mindezen könyveket a jegyző a közgyűlésre elhozni köteles, hogy azokba bárki betekintést nyerhessen. A szegény néptől határozatok kézbesítése vagy kiadása czímén taksát szedni nem szabad.

Szolgabírák

Minden szolgabíró két könyvet vezessen: az egyikbe bejegyzi mindazt, a mit járásában a megyei határozatok értelmében cselekedett; a másikba az előtte folyó összes perügyeket. Mindkét könyvét a közgyűlésnek bemutatni köteles. Perceptorok, pénztárak adólajstromok.

A perceptoroknak nem szabad más fizetést teljesíteni, vagy más követeléseket behajtani, mint csak azokat, a melyekre őket a közgyűlés megelőzőleg felhatalmazta. Ugyanez áll a rendkívüli kiadásokra, napidíjakra stb-re nézve is. Hogy tehát eljárni tudjon, sürgetnie kell:

1. Hogy a főjegyző készíttesse el a megye összes birtokosai, birtokos és taksás nemesei portáinak jegyzékét.

2. Mikor a megye általánosságban megállapítja, hogy a megyére kivetett adó a porták és az egyes községek lakosainak számaránya szerint, hogyan oszlik meg, a főjegyző saját aláírásával hitelesített regestrumot köteles a perceptornak adni, a melybe ő az egyes járásokat a reájok eső részletekkel együtt részletezve bejegyezi és az adófizetők ily módon elkészült jegyzékét a legközelebbi közgyűlésnek bemutatja.

3. A katonai pénztár a házi pénztártól elkülönítve kezelendő. Ezek kimutatása és az erre vonatkozó adólajstromokúgy készítendők el, hogy azokat mindig az októberi közgyűlés délutánján be lehessen mutatni.

Ezután számos üdvös intézkedést hoz még a vármegye, a terménybeli szolgáltatásokról, a végrehajtás módozatairól, a leírásokról, esetleg szükségesnek mutatkozó visszatérítésekről, relaxacziókról stb. (V. ö.: I. T. E. IV. I. 677–688 ll.)

Községi közigazgatás

A községi közigazgatás ügyével behatóbban 1773-ban foglalkozott Pozsony vármegye. Az ez évi április 14-én Pozsonyban megtartott megyei közgyűlés elfogadott egy tervezetet, melyet az e czélból kiküldött megyei bizottmány dolgozott volt ki és ezt a tervezetet, szabályrendelet alakjában, a megye összes kis- és nagyközségeire, mezővárosaira nézve kötelezően írta elő. A községi közigazgatás két főszerve a bíró és a jegyző. Maga a szabályzat három részre oszlik. Az első rész szól a községi vagyon és az adók kezeléséről, meg behajtási módozatáról és megállapítja a községi bírák vagyoni felelősségét. A második részben a katonaügyek kezelése, a harmadikban az igazságszolgáltatás és adminisztráczió módozatai vannak előírva.

Nemesi armálisok

A nemesi armálisok kihirdetésével kapcsolatban az 1583-iki vármegyei közgyűlés azt határozta, hogy minden nemes, kinek armálisa a megyében ki lőn hirdetve, köteles a vármegyének adózni. Mivel pedig egyesek a kihirdetés után az adózást megtagadták, ezentúl ilyen kihirdetést a megye csak úgy engedélyez, ha a kihirdető a megyei közgyűlésnek kielégítőnek itél kezeseket állít. A kiknek a megyében birtokuk nincs, azok a megyei nemesek közé nem vehetők fel s ilyeneknek az armális kihirdetését meg kell tagadni.

Jobbágyok költözködési joga

Ismételten foglalkoztatta a vármegye közönségét a jobbágyok szabad költözködésének kérdése. Az 1609-ben Somorján tartott megyegyűlés kimondotta, hogy a jobbágyok szabad költözködésére vonatkozó végzések ellen perújításnak még akkor sincs helye, ha a marasztalt félnek valamelyes módon sikerült volna az ügyben új itéletet nyernie. Ez az új itélet természetesen semmisnek tekintendő. Egyúttal szabályrendelettel szabályozták a költözködés jogát és elhatározták, hogy ezentúl csak akkor szabad a jobbágynak elköltözködnie, ha a földesúr elveszi a jobbágytól annak marháit, igáit, a földmíveléshez szükséges eszközeit; ha tőle pénzt kölcsönzött és azt megadni nem akarja és végre, ha a régi szokás és törvények ellenére különleges adókat, taksákat ró reá, törvénytelen szolgálmányokat követel.

Gyámsági ügyek

A megye 1750-iki statutuma a gyámsági ügyek igen előre haladott és körültekintő kezeléséről tesz tanúságot. A szolgabíráknak meghagyja, hogy az árvákat nyilvántartsák, különösen azokat, kiknek természetes gyámjuk nincsen. Elrendeli, hogy a gyámok, eljárásukról, tevékenységükről is kimerítő jelentéseket és számadásokat kötelesek beszolgáltatni s ezek ellenőrzése czéljából a vármegye székhelyére beküldendők, ott a megye levéltárában megőrzendők. Eljárásukról és a gyámsági ügyek állapotáról a szolgabírák időről-időre a megyegyűlésen beszámolni kötelesek. Az 1680-iki megyegyűlés pedig kimondotta, hogy a vagyontalan özvegyek és árvák esetleges peres ügyeiben a pert hivatalból és díjmentesen kell megindítani és azt lelkiismeretesen lefolytatni.

A czigányok

A czigány-kérdés is ismételten foglalkoztatta a vármegye közönségét. Az 1700-ban a Bazinban tartott közgyűlés egyszerűen kimondotta, hogy a czigányok a megye területéről egyszer és mindenkorra kitiltatnak és azt egy hónap alatt elhagyni tartoznak. A mennyiben pedig ezen rendelkezésnek eleget nem tennének, úgy fogják őket tekinteni, mint közönséges tolvajokat és gonosztévőket és a törvény szigora szerint fognak ellenök eljárni.

Ez a szigorú rendelkezés azonban a rakonczátlan czigánynépséggel szemben nem hozta meg a kivánt eredményt. Az 1751-ben Szempczen tartott megyegyűlés ismét kénytelen volt foglalkozni a czigányokkal s most már részletes intézkedéseket hozott, olyanokat, melyek ma is kiválóan alkalmasak lennének a kóborló czigányok vajudó kérdésének megoldását siettetni. A vármegye ezen újabb statutuma kimondotta:

1. A czigányoknak egyszer és mindenkorra tilos lovat tartani.

2. Minden czigány, kinek lova van, köteles a lovat három hónapon belül eladni; ellenkező esetben a ló karhatalommal elvétetik tőle, eladatik és ára a megyei pénztárba fizettetik be.

3. Minden czigány-vajda a maga seregét, fi- és leányágon lévő gyermekeivel, úgy azt is, hogy mely uraság alá való, köteles a magyar vajdának bemondani. A magyar vajdák pedig az elkészített összeírást kötelesek a szolgabíráknak beszolgáltatni. A kinek neve nincs benn ebben az összeírásban, azt bárkinek joga van elfogni és becsukatni.

4. Kinek-kinek földesura legyen és annak fundusán lakjék. Táborozni, vándorolni nem szabad. Minden családfő köteles kis házikót építeni. A kinek ura és házikója a megszabott határidőig nem lészen, az tömlöczbe vettetik.

5. E rendelet végrehajtásával, személyes felelősség terhe mellett, hadnagy uraimék, a tizedesek és bírák bízatnak meg.

Közbiztonsági intézkedések

A háborús idők miatt, kivált a hódoltsághoz közel eső területeken, rendkívüli módon elszaporodtak a rablók és tolvajok. Ez az egész országra csapásként nehezedő ügy foglalkoztatta az 1659-iki és 1662-iki országgyűléseket. Az előbbi országgyűlés a 16. és 17. tczikkben, az utóbbi a 36-ik tczikkben feljogosította a megyei hatóságokat és különösen azoknak kirendelt közegeiket, hogy a gonosztévőket az urak, nemesek, szabad királyi városok, kapitányok és fiskus jószágaiban is bárhol nyomozhassák, üldözzék, elfogják, kötelesek lévén 12 frt büntetés terhe alatt az elfogottakat a főispán vagy az alispán kezeihez szolgáltatni; ezek ismét hivatalvesztés terhe alatt kötelesek voltak az elfogottakat érdemleges büntetéssel sújtani. Ezenkívül bárkinek szolgái és alárendeltjei a hatósági közegek mellett fölkelni tartoztak, hogy ezeket a gonosztévők üldözésében segítsék. Erre vonatkoznak Pozsony vármegye 1673. és 1577-iki statutumai, részletesen körülírván a hivatolt törvényczikkek alapján követendő eljárást.

Társadalmi és közéleti viszonyok

Pozsony vármegye XVIII. századbeli társadalmi életére és közéleti viszonyaira rendkívül élénk, világos képet vet az az 1762-iki statutum, a melyet a vármegye közönsége Győr és Komárom vármegyék rendjeivel egyesülve alkotott meg. Tüköre ez Magyarország ez időbeli belső életének, a megyei körök korrekt felfogásának és az erkölcsök szelidítésére, a szilaj magyarság mívelődésének előmozdítására irányult törekvéseiknek.

A rendkívül érdekes és becses statutum, eredeti magyarságával, így hangzik:

Káromlók ellen

„Minthogy sokan vannak, a kik csak magok hitségekből gyakran pajkos szitkokkal isten ellen káromkodnak; arra való nézve, a kik kisebb káromkodásban tapasztaltatnak, először confirmiter ad statutum anno 1693. die 27a Februarii 24 forintban, processualis ordinarius vagy substitutus szolgabírák uramiék által minden processus nélkül; harmadszor pedig vagy többször, mint gonoszságban megrögzöttek, országunk törvényei szerint fiscalis actio mellett büntetődjenek.

Kisebb lopások

Azok, kik találtatni fognak aprólékos lopásban, úgy mint az, ki tyúkot, lúdat, kacsát, szelid vagy vadgyümölcsöt, vagy más kertbéli veteményekből való termést lopnának, az kártételnek megtérítésén kívül, hat forintban büntetődjenek processualis ordinarius vagy substitutus szolgabírák uraimék által, minden porcessus nélkül.

Paráználkodás

Paráználkodók hasonlóképpen ordinarius vagy substitutus szolgabirák által 12 forintban büntetődjenek. Az vérbírság régi szokás szerint 12 fortinban ex parte magistratus (salva privatorum actione) desumáltassék.

Ünneprontók

Az ünnepszegők in anno 1752 die 25a Septembris sub generali congregatione lett rendelés szerint fentírt módon 12 forintban büntetődjenek.

Dohányzás

Az kik káros és veszedelmes helyeken dohányoznak, úgymint pajták, istállók, szérűk körül, udvaron, kertekben, utczákon, gabona- vagy szénatakarásban, nyomtatásban vagy más efféle helyen, minden törvényes processus nélkül: 6 forintban toties-quoties büntetődjenek.

Törvényrontók stb.

Minthogy sok visszavonyások, perlekedések, mocskolódások és kártételek történnek azon okbul, hogy némely lakosok a köz vagy tulajdon magok sövényeket vagy más kerítéseket elhagyják pusztulni vagy éppen magokat se sövénynyel, se árokkal az magokéból nem akarják keríteni, s ezzel a szomszédságokban károk tétetnek; arra nézve az olyanok fundusából anno 1688 die 30-ma Augusti sub generali congretatione tett statum szerint fél ölyet elfoglalhat a szomszéd, s azt maga fundusához applicálván kerítse bé’ s ha pedig a kerítés más helyenés nem szomszédságában megligáltatik, s az által más javaiban kár okoztatik, tehát az olyan neglectusért a kárnak megtérítésén föntírt mód szerint 12 forint desumáltassék, ezen szerént szántóföldek között lévő mesgyéknek is vagy mindenestül vagy valamely részben leendő elszántása, az elszántottnak visszatérítésén kivül, hasonlóképpen más ember sövényei, árkai vagy másféle kerítéseinek elrontása is kárnak visszaadásán fölül 6 forint büntetés alatt tiltatik; ha pedig történetből valamely cseléd el találná szántani a mesgyét, erga simplicem insinuationem tartozzék a földnek possessora sub praemissa mulcta visszabarázdáltatnyi.

Lövöldözők

Sokan találtatnak, kik lakadalmaskodásokban vagy egyébkor is, leginkább italytúl bátoríttatván, kertek mellett, udvarokon avagy más veszedelmes helyeken lövöldöznek, sőt midőn úton járó kocsi, vagy lovas mellettek elmegyen, lovaik alá lövöldöznek, ijesztik, mely által gyakran veszedelem következik és gyuladások okoztatnak. Az olyatén lövöldözés azért 12 forint büntetés alatt tiltatik, melyek az fölyebb írt mód szerint az excedálókon kárral együtt desumáltassanak.

Böjt megszegése

Kik maguk pajkos hitségekbül hamvazó szerdán, vagy több azt követő bőjti napokon magokat musikáltatják, ünnepnapokon is az isteni szolgálat előtt vétségeskednek, dobzódnak, másokat botránkoztatnak, az ilyenek assignált mód szerint 6 forintban büntetődjenek.

Fonóházak

Minthogy némely ifjú legények és házas is, éjszakáknak idején magok házaknál vagy szállásin nem maradnak, hanem olyan helyre járnak, az holy fajtalan, búja énekeket, meséket beszélnek, vagy más botránkoztató rosszaságokat is elkövetnek; ezen állapotban mind az olyan helyre járó, mint befogadó, 6 forintban büntetődjenek; s ugyanerre nézve az fonóházak is tiltanak.

Csendháborítók

Vannak némelyek, kik éjszakáknak idején az utczákon föl s alá hévalkodva járnak, dombéroznak, kiáltanak, más emberek ajtait rugdalják, ablakjaikat zörgetik; az olyanok valahányszor tapasztaltatnak, 6 forintban büntetődjenek; úgy azok is, a kik fegyverrel, bottal vagy más verekedésre való eszközzel korcsmákra mennek. Mezőrendőri kihágások.

A ki másoknak gabonájokban, fűves kertjekben vagy rétjeikben s egyéb javaiban készakarva marhájokkal, szekerekkel, vagy másképpen kárt tesznek; az olyanok praeter damni et expensarum refusionem, nemesek ugyan forintban, nemtelenek 6 forintban vagy 25 pálczaütésben büntetődjenek; avagy pedig, ha az kárt vallott félnek úgy tetszik, optionaliter processu queruloso, vagy impensionali ad desumendam poenam violentiae damni et expensarum procedálhat.

Fűszedés, tallókár

Vannak többen, kik más emberek földjeik között lévő mesgyéről zsákokban vagy butyorokban az füvet (magok marháiknak hordják; az is 2 forint büntetés alatt) learatják, sokszor alattomban gabonát is köziben aratnak és magok marháiknak hordják; az is 2 forint büntetés alatt ezután szabad nem lészen; úgy az tallóhárogatás, mivel az trágyát is azzal összegereblélik és az szántóföldet soványítják, az maga földjein, kívül az földnek ura, vagy tallónak gazdája hire nélkül szabad nem lészen 2 forint büntetés alatt.

Kalászszedegetés

Mivel sokan vannak, kik mihelyst az aratás kezdődik, más kézi munkára fizetésért sem akarnak menni, hanem kalász-szedésre adják magokat, melynek alkalmatosságával nemcsak az elmaradott gabona fejét, de áló és kévés gabonának is fejét lemetélik, kicsepülik, hordják álnokul; az kalászszedés is azért, még az kepéket be nem hordják, az fellyebb írt 2 forint büntetés alatt szabad nem lészen.

Gabona- és szénalopás

Az kik mások kévés gabonáját, renden vagy kalangyában levő szénáját, vagy füvét nappal vagy éjszaka, gyalog vagy szekérrel, vagy kocsin lopásképen alattomban igyekeznek elvinni, ha ott tapasztaltatnak, marháit, szekereit veszejtsék el és azonkívül fiscalis actió mellett evocáltassanak; ha helyben nem tapasztaltatnak, tehát az olyan, ha nemes ember lesz, fiscaliter ad poenam delicto conformen subeundam evocáltassék, nemtelen pedig fogattassék meg és tömlöczbe küldessék.

Marhalegeltetés

Sokan vannak, kik vagy marhájokat, vagy sertéseket nem hajtják az pásztor eleiben, hanem maguk köteleken, vagy szabadon ide s tova az gabonák között s mások földjei között lévő mesgyéken s végein legeltetvén, nemcsak az mesgyék fölétetése, de gabona kapdosása s legyúrása által másoknak kárt tétetnek, vagy másként is, nem lévén pásztor vigyázása alatt, az olyan marha könnyen kárba megy. Némelyek pedig éjszakára is lovaikat vagy más marháikat csak szabadon kieresztik és ugyan sokszor kenderes kertekbe is, vagy más helyekre kinyügzik, nem lévén reájok vigyázás, kenderekben, vagy más javakban kárt tesznek. Az olyatén magányosan való marhaőrzés is mások földjeik között vagy végein, valamint még in anno 1579 feria secunda proxima post dominicam misericordiae sub generali congregatione megtiltatott, úgy most is újra tiltatik és ha valaki abban tapasztaltatik, hogy az olyatén pásztor gondviselés alá nem adott marha kárban találtatik akár nappal, akár éjszakának idején, tehát valahány a nagymarha, annyi forint legyen a büntetés, a sertéseket pedig és ludakat, ha kárban találtatnak, szabad lesz agyonütni, vagy lűnni.

Csőszök megsértése

Sokszor tapasztaltatik, hogy ha csősz vagy más bé akarja hajtani az kárban talált marhákat, az őrök botokkal vagy más eszközökkel ellenállanak, sőt ocsmány szitkokkal, káromkodással, böcstelen szókkal, szokszor vereséggel is illetik; az ilyenek tehát az kárvallott emberek neve és actoratusa alatt, ha az nemes személy; ha pedig nemtelen, tehát penes activitatem a fisco magistratuali mutuandam, processu coram judlium instituendo praeter damni et subsecuti nefors detrimenti corporis et causatarum expensarum refusionem 50 forintban büntetődjenek; avagy ha úgy tetszik a kárvallottnak, mint maga részérűl, mint mezőpásztor részérűl, velut eatenus sui servitoris processu queruloso aut dehonestatorio ordinaria juris via ad desumendorum desumptionem optionaliter procedálhat.

A községi hatóság védelme

Némely compossessorok oly hiszemben vannak, hogy a falu bíráját, tizedesét, korcsmárosát, mészárosát, csőszét, pásztorát és más közönséges szolgáját tetszések szerint szabadon becsteleníthetik, szidalmazhatják és verhetik s innen származik, hogy sok helyeken az ilyetén közszolgáltatokra embert is nehéz kaphatni, több compossessoroknak nagy kárával és praejudiciumjával; kire nézve az föntemlétett elegendő ok nélkül történendő böcstelenítés, szidalmazás és vereség sub poena dehonestationis quoad ignobiles in medio homagio subsistentis et respective vissntiae ac homagii actore fisco comitatensi desummenda tiltatik. Poena indebitae actionis contra fiscum, in comescendis omnis generis excessibus privilegiatum locum non habente.

Legeltetés a tallókon

Mivel sokan találtatnak, kik aratástájban alig az arató tallóját az gabonában bébocsájtja, mindjárt más emberek földeik tallójára s kepéi között szanaszét marhájokat s baromfiaikat őrzik, kepéket gyakran eldöntögetik, tipratják s az által sok veszedelmeket, káromkodásokat s károkat okoznak; arra való nézve az learatott gabona tallóján kepék és körösztösök között se magáén, se másokén, semminemű marhát, sörtést, juhot, polkát, ludat, kacsát őrözni, míg az körösztösök kint lesznek conformiter ad statutum in anno 1579 sancitum, nem lészen szabad, 6 forint büntetés alatt; és ha az olyatén állatnak behajtása akadályoztatnék, tehát processu modalitate in praecedenti 17-mo puncto declarata coram judlium instituendo az ellene állók 50 forintban cum expensarum refusione convincáltassanak és büntetődjenek, úgy az hol rétek vannak, még őszre nem takaríttatik, a széna, a rendek vagy kalangyák között, sub praemissa poena őrözni nem szabad egyébként, hanem a mely marhában széna hordatik, az olyanokat a maga rétjén és nem másén kalangyája között is legeltetnyi szabad lesz.

Kertek védelme

Az, kik mások kertjében óltoványt, vagy más fákat és ültetést kivágnának, metszenének, törnének, ingatnának, 50 forintban praeter damni et causatarum expensarum refusionem processu aequa formalitate in praecedenti 17-mo puncto praescripto coram judlium instituendo convincáltassanak és exeqváltassanak, vagy pedig, ut supra, processu queruloso optionaliter, procedáljanak az kárvallottak.

Faültetés

Jó lehet, mint a fönséges consilium, mint a nemes vármegye parancsolta és statuálta az fák ültetését, de abban sok abusus bélépett, mivel, némelyek mások házaik előtt, kertjeik alatt, úgy mások árkaiban az ültetéseiket teszik, azt az kinek közelebb való jussa volna olyatén helyre ültetni, praeoccupálják, impediálják, abbul is sok visszavonyások, pörlekedések következnek; arra való nézve az előbbenyi statutum úgy modificáltatik és világosséttatik, hogy azon ültetéseket kiki maga jószága és nem másé körül tegye és másoknak ne praejudicáljon azültetett fáknak elvesztése alatt; ha pedig magának olyan alkalmatossága nem volna, küllebb az határban közönséges és alkalmatos helyeket választván a compossessorok, az ilyetén beültetendő hely, a proportione cujuslibet possessorii cum imputatione spatii illius, a melyet valaki az közföldbül már annak előtte béültette volna, osztódjék föl s kiki magának jutandó részén tegye az fák ültetését; az ki pedig az ilyen helyen ültetett fákat kiingatna, kihánná, megbotulná, levágná vagy más módon elrontaná, úgy büntetődjék, mint az 20-dik punctumban föl van téve. Más árkaikban, vagy má fundusaik körül ültetett fák megböcsültetvén és letévén a böcsül árát, azé legyenek, a kié az árok vagy fundus. Marhák legeltetése is az fákkal béültetett helyein in anno 1747 8va Augusti tett statutum szerint két forint büntetés alatt tiltatik mindaddig, mig az közföldön ültetett fák meg nem erősödnek annyira, hogy a marha nem árthat nekik.

Közlegelők

Minden helység határjában szokás és szükséges a mezei munkákra nézve vonyó marhák számára valamely darab mezőt, vagy tallót, avagy rétet bizonyos rendelt ideig, hogy nyőlhessen és gyarapodhassék ott az mezőn, tilalom alatt tartani; ha azért az ilyen mezőre, a meddig tilalom alatt lészen és föl nem szabadul, valamely marhát és ha a föld szabadul is, vonyó marhának az alatt is, még azon munka el nem végződik, melyre nézve az olyan mező tiltatott, másféle és nem vonyó marhát valaki hajtana, minden nagy marhátúl egy forint, borjutúl pedig, vagy juhtúl egy-egy garas; ha pedig gondatlanság miatt az olyas mezőre menne a marha, tehát minden öreg marhátúl 25 pénz, juhtúl vagy borjutúl egy-egy pénz, az olyan helység közszükségeire devumáltassék; hasonló büntetés alatt tiltatik télyen a vetéseken való legeltetés a maga földén is, kisévén a mikor nagy fagyban közönségesen megengedtetik; az magányos, vagyis osztálos réteken is, szent György nap után 12 forint büntetés alatt marhát tartani szabad nem lészen.

Gyümölcsfák védelme

Vannak némely helységeknek határiban, közönséges földön termő szelid, avagy vad gyümölcs, úgymint alma, körtvél, dió, szilva etc. fák, azon pedig némely helységbeliek többi compessessorok kárával fele érésében s üdőnek előtte elbitangolják, kire nézve az olyatén gyümölcsszedés az helységbéliek által közönségesen rendelendő ideig 12 forint büntetés alatt tilalmas lészen.

Ligetek védelme

Vannak azonkívül némely helység határiban erdő, bokor, vagy uj öntéseken termendő vesszősök, vagy nád-erdők és ezekben nagy abususok történnek, mivel némelyek pro libitu erőszakosan, olykor alattomban azokat vágják, és hordják, az ilyetén jószág is az helységbéliek által rendelendő üdőig 12 forint büntetés alatt az levágott jószágoknak böcsülje megtéritésén kivül tilalmas lészen, midőn pedig felszabadul, kinek-kinek proportioja szerént osztatódjék.

Idegen marhák legeltetése

Találkoznak sokan, az kik pénzért vagy más respectusokbul idegeny marhákat a közmezőre, vagy rétekre béfogadnak; nemkülönben akik más helységben lakó jobbágyi marháit más helység, az hol compossessoriumjok vagyon, mezejére és rétjeire eresztik több compossessorok praejudicciumával: ezek is azért hasonló 12 forint büntetés alatt ezután szabadok nem lesznek, kivévén azt, a midőn úr dolgán vannak az olyatén helység határjában más helyben lakozó jobbágyok.

Mértékek egységesítése

Mivel az mértékeknek külömbsége miatt az vévők és eladók között sok zenebonák történtenek, melynek eltávoztatására nézve is ezen nemes vármegye magistratusa ad praescriptum legum mindenféle mérő eszközöket, úgy mint szaput, mérczét, fertályt, itczét etc. a végre csináltatott, hogy ahhoz minden földesurak, nemes emberek, dominalis tisztek, királyi és mezővárosbeliek, nemes és portális helységek magokat alkalmaztatván olyas, igaz mérő eszközt csináltassanak és nemes vármegye, vagy Pozsony városa pöcsétje alatt tartsanak; ha azért akárki kisebb vagy nagyobb mértéket tartani tapasztaltatik, 15 forintban eo facto büntetődjenek; mely büntetés alá vettessenek azok is, a kik szolgáknak, kaszásoknak, gyűjtőknek, aratóknak vagy más béreseknek limitált quottánál többet adnak és vesznek; a béres vagy napszámos ezenkívül a bérét is veszejtse el.

Cselédek szegődése

Ha a szolga vagy szolgáló esztendőnek eltelése előtt urát elhagyja vagy bészegődése után ismét máshoz szegődik, az olyanon, úgy azon is, a kihez utóbb szegődik, post insinuationem 20 forint desumáltassék.

Közmunkák

Gyakran megtörténik, hogy pásztorházok, hajlékok, közhidak, töltések csinálásában, csőszök, pásztorok fogadásában és fizetésében, avagy más ilyen az egész helységet illető dolgokban, számosabb compossessorok valamit végeznek, s azonban egy-kettő találtatik, a ki efélében ellentáll, s a költségekben concurrálni nem akar, s ennek miatta sok hasznos végezések effectusban nem mehetnek; statuáltatik, azért hogy ez emlitett egész helységet illető közdolgokban, a mit számosabb compossessorok végeznek, a többi is ahhoz tartozzék alkalmaztatni, sub poena florenorum 24 modalitate puncti primi desumendorum, a tizedesek azonban minden compossessort szólítsanak az olyan gyülekezetre, az hol aféle (közönség) közdolog végeződik.

Kártérítés

A kik kutyáikat pányva nélkül, vagy buzavermeiket nyitva tartják, s mint azokat, mint más, azokhoz hasonló kárt okozható helyeket erga decurionis loci admonitionem bé nem csinálják s meg nem igazítják, az olyanok a történendő kárnak megtérítésén kívül 12 forintban büntetődjenek, úgy hasonlóképpen, ha valaki pörje, kenderszárítás, kéménytiszítatlanság, vagy más módon tűztámadásnak oka volna, az olyanon a kár via liquidi debiti megvétethessék.

A közs. hatóság feladata

A fönt irottakra helységek hadnagyjai, tizedesek s bírák szorgalmatosan vigyázzanak és minden esetrül processualis szolgabírák uraimékat informálják és szükség hozván magával, az excedens személyeket meg is fogassák; ha pedig ők ezeket elmulatnák, 12 forintban büntetődjenek.

Bűntetések

A praerecenseált büntetésekben ha az excedens nem fizethet, tehát a nemtelen, pálcaűtésben pro ratione delicti, nemes személy pedig praevia ad sedriam citatione arestommal büntetődjék.

Ha az attingál büntetések desumtiójá(nak)ban földesúr, vagy conventionatusainak ura, vagy maga az excedens, vagy más valaki post praemissan eciam intimationen magát opponálná, tehát az olyan személyen actione fiscalis mediante coram sedria tam principalis mulcta, quam paenalitas flor. 100 cum expensis desumáltassék.

Adósságok

Ha valaki 20 forintig nyilvánvaló adósságban, nemes vármegye statutuma mellett absque formalitate citationis et processus, praevia quindenae praeficitone admonitus, magát opponálja, az olyan praemissa ejusdem in praesentiam committentis judicis citatione, poenam duplicum expensarum refusione incurrat.

Felebbezés

Appellata in praedeductis ad processum in viatis casibus törvényszéknél tovább nem admittáltatik.

Alispáni einquisitió

Mivel tapasztaltatik az, hogy ez ilyetén jó végezések effectusban nem mennek és sok rendbéli vétkek s excessusok nem corrigáltatnak azon okbul, hogy atyafiúsági, szomszédsági, vagy más respectusokból azok nem denuntiáltatnak: arra nézve hatalom adatik ordinarius viceispán uramnak, hogy a midőn, s az mely helységben itélyi és szükségesnek látja, szolgabíró és esküt uraimékkal fiscalis uramnak jelenlétében, ezen punctumok általhágása vagy más akármely excessusok iránt communis inquisitiot tehessen s azt ante omnem executionem a nemes vármegyén proponendo remedio referálja.

Bűnpalástolás

Abban is tapasztatlatik a statutumoknak effectuatioja meggátoltatni, hogy némely urak, jóllehet juris gladii privilegiumok nincsen, mégis az embereik által publicum ellen tett exessusoknak büntetéseit magoknak akarván vendicálnyi, magistratualis tiszteket efféle büntetésekben akadálozzák; kire nézve az illetén akadálozás is sub poena in puncto 32-di statuti tiltatik. Az talált vagy találandó marhák is sub poena 12 florenorum viceispány uramnak, avagy processualis szolgabiró uramnak insinuáltassanak.

Ellenszegülők büntetése

Az kik nemes vármegye utak csinálásában, vagy más állapotokban tett rendeléseinek avagy magistratualis tiszteknek és commissioknak nem engedelmeskednek, sőt azok ellen illetlenséggel zugolódnak és fejeskednek, az olyanok, ha nemesek, pcnes actionem fiscalem ad dictandam arbitrariam poenam evocáltassanak; nemtelenek pedig proratione casus corporaliter büntetődjenek. A fönt jegyzett és processus nélkül desumálandó pénzbéli büntetések fölséges asszonyunk sub dato 26-a Januarü anno 1756 kegyesen intimált rendeléséhez képest, 2 részben nemes vármegye szükségeire, harmadik részben pedig excequensek ráadtságára applikáltassanak. Mely punctumokat szolgabírák uraimék per extensum currentálják, megtartására vigyázzanak, helységbéliek pedig copiálják és minden esztendőben a helység elüljárója összehíván minden lakosokat, olvastassa meg mindnyájoknak értelmére”.

Főispánok 1526-tól

Befejezésül Pozsony vármegye főispánjainak névsorát 1526-tól a következőkben adjuk: 1525–1527. Batthyány Ferencz, egyuttal Vas vármegye főispánja is; 1528–1545. Kerecseni Zalai János; 1550–1568. Batthyány Kristóf főpohárnok; 1580–1600. erdődi báró Pálffy Miklós; 1601–1640-ig „a törökök réme” néven ismert erdődi gróf Pálffy István. Ezután a Pálffy grófok családjából következtek: Pál grf. 1641–1650.; Miklós gr. 1650–1679.; János Antal gr., ki Horvátország bánja, 1731-től országbíró, 1741-től nádor is volt, 1679–1694.; II. Miklós gr. 1694–1736.; János gr. 1738–1752.; Károly Pál gr. 1752–1774.; II. János gr. 1775–1791; Herczeg Pálffy Károly 1792–1805.; József herczeg 1808–1809.; Lipót gróf 1810–1825.; József hg. másodszor 1825–1828.; Fidél gr. 1828–1833.; Ferdinánd gr. 1834–1835.; Pálffy-Daun Ferdinánd Lipót gr. 1835–1847.; Pálffy Móricz gr. 1847–1848.; József gr. 1867–1869; III. János grf. 1871–1874. – Ezzel a Pálffyak tényleges főispánsága véget ért s ma már csak az örökös főispáni czímet és a pozsonyi grófi nevet viselik. – 1875–1888-ig gr. Esterházy István; 1889–1894 gr. Zichy József; 1894–1898. Szalavszky Gyula; 1898–1901. vajai báró Vay Dénes voltak főispánok. – 1903-ban Bartal György országgyűlési képviselő, a megye egyik legképzettebb fia ült a főispáni székbe.

II. Közgazdasági viszonyok a vármegyében

A vármegye közgazdasági állapotairól némi fogalmat alkothatunk maguknak az adózás történetére vonatkozó adatok egybevetéséből. Régi államháztartásunkban két adónem szerepelt: a kamara haszna és a rovás. Ez utóbbi a földesúri hatalom alatt álló jobbágyosztály terhe volt egész 1617-ig. Az adók behajtása körül a feladat oroszlánrésze a megyei hatóságot illette. Mivel pedig az adókulcs a jobbágytelek, a füst, ház vagy leggyakrabban a porta, kapu volt, világos, hogy az esetről-esetre megajánlott adóból, de még inkább az adókulcs megállapításából az egész vármegye közgazdasági viszonyaira következtethetünk. Ezt a lehetőséget nagyban fokozzák azok a rendkívül becses, lekiismeretes és nagy arányú munkálatok, a melyekkel történelmi irodalmunkat a fáradhatalan Acsády Ignácz ajándékozta meg.

Nagybirtokosok

Az eddig ismert adatok szerint Pozsony vármegyében 1494–1564-ig következőleg alakult a porták száma. 1494-ben Pozsony- és Mosonyvármegyék együttesen irattak össze s a két vármegyében összesen 4661 porta volt. A következő évben már mindkét vármegyét külön írták össze s ekkor volt Pozsonyban 4435, Mosonyban 923 porta. Az 1495-iki pozsonyi porták közül 186 Szapolyayé volt, a többi birtokost az összeírás nem említi; míg az 1494-iki évből tudjuk, hogy Simon bazini és szentgyörgyi gróf birt 81 portát, Péter gróf 434-et, Tamás gróf 300-at. A pozsonyi vár tartozékát 362 porta alkotta, Vereskőét 40, Schrafeneck (Éleskő)-ét 68. Szapolyai István ekkor, Nagyszombat révén, 177 portát, Kanizsay György 358 portát birt. Ezek voltak tehát ez időben a vármegye nagybirtokosai.

1542-ben Pozsony megye 2755 portáinak megoszlásáról szintén elég pontos tájékoztatást nyerünk. A nagybirtokosok a Bazini és Szentgyörgyi grófok 325, a király 292, Vöröskő vára 240, Thurzó Elek 275, Puchhaim Farkas 142, Özv. Országh Lászlóné 92 1/2 , az óbudai apáczák 84, Nyáry Ferencz 82, az esztergomi érsek 64, Báthori András 50, a nagyszombati apáczák 30, Korlátkövy Zsigmond 17 1/2, a szentmártoni apát 9 és özv. Lévay Gáborné 5 portájával.

Porták száma

Az 1532-iki összeírás a megyében csak 930 portát tüntet fel; az 1533-iki 837 1/2 portát; míg az 1536-iki már 2455 portát. Mivel pedig Pozsony soha hódoltsági terület nem volt, világos, hogy a megelőző számok csak a vármegye egy részére, és pedig valószínűen a Csallóközre vonatkoznak. Az 1537-iki összeírásban a megye 3039, az 1538-ikiben 2636, 1539-ikiben 2644, 1540-ikiben 2506, az 1541-ikiben 2555, az 1542-ikiben 3846, az 1546-ikiban 2757. Az egytelkes nemesi kuriák száma ez évben a megyében 368 volt. – 1549-ben volt 3401 porta, 94 1/4 egytelkes kuria. 1550-ben volt 3401, 1552-ben 3624, 1553-ban 3142 1/2, 1554-ben 3125 1/2, 1555-ben 3198 3/4, 1556-ban 3193 3/4, 1557-ben 3223 1/2, 1558-ban 2171, 1559-ben 3273 1/4, 1564-ben 3351 1/2, 1577-ben 2991 3/4, 1580-ban 2740, 1582-ben 2819, 1588-ban 2674 3/4, 1593-ban 3005 1/4 porta és 46 3/4 malom, 1596-ban 1567 porta.

Adófizetés

Ezen adókulcs alapján köteles volt azután a vármegye a kivetett adók behajtását szorgalmazni. A dicalis összeírások töredékes volta miatt azonban magát a kirovást, a befolyt adót, az esetleges hátralékokat, az eljárás költségeit csak igen hiányosan ismerjük. Az 1527–30-iki adóelőriányzat szerint a megye évi adója 2500 frt volt. 1536-ban pedig 2455 frt, a melyből 2219 frt folyt be. Az 1537-ik év első felében 1500 frtot, a másik felében 4573 1/3 frtot, 1538-ban 1318 frtot vetettek ki a megyére. 1537-ben befolyt tényleg 3305 frt, elengedtetett 150 frt, a költség kitett 100 frtot. 1538 első felében azonban csak 285 frt 25 den., 1539 első felében csak 754 frt 25 denár, második felében 2300 frt. Ez utóbbi összegnél, elszegényedés czímén, elengedtek 72 frt 38 denárt. 1540-ben az adó 1253 frt, a bevétel 304 frt 50 den., 1541-ben a beétel 2083 frt 50 den. volt. 1542-ben az adórovás 2273frt 94 den. a porták és 556 frt 46 den. volt az egytelkes nemesek után. 1549-ben a rovás 4345 frt 50 den. tett ki s ebből 4114 frt 88 den. folyt be első subsidium czímén, míg a második subsidiumból 3897 frt 37 den. folyt be.

A következő évek számadásait így csoportosíthatjuk:

Év Porta szám Elpusztult porták I. subsidium kiadás bevétel kiadás bevétel 1552 1553 1554 1555 1556 1557 1559 3624 3142 1/2 3125 1/2 3198 3/4 3193 3/4 3223 1/2 3273 1/4 582 – – – – – – 5436.– 3142.50 3125.50 3198.75 3193.75 3223.50 3273.50 4327.25 2850.77 2844.50 2926.75 2428.59 2234.50 2980.– 4563.– 3142.50 3125.50 3198.75 3193.75 3223.50 3273.75 3805.50 2761.05 2169.50 2599.75 1556.– 2862.– 2858.50

Adóbehajtás

Az 1577-ben kivetett adóból Baranyay Bálint rovó 1578 folyamán, mikor működése véget ért, a következö számadást terjesztette elő. A 2991 3/4 porta után esedékes 5983 1/2 frt, ebből azonban lemegy 163 1/2 frt, 163 1/2 olyan porta után, mely az év második felében – az első részlet lefizetése után – leégett. A behajtás költsége kitett: az alispán díja 24 frt, a 4 szolgabiráké 32 és a jegyzőé 4 frt; a rovónak magának évi fizetése 140 frt, költségei pedig 32 frt. Mindezek levonásával 1577-ben 3630 1/2, 1578-ban meg 1361 frt 39 den. folyt be a kamaránál. A hátralék csekély maradt tehát, de 1582-ig, mint másnemű számadások bizonyítják, még ez a csekély maradék is törlesztetett. Más képet mutat az 1593–94-iki adó-év. Ennek végszámadásai szerint összeírtak a megyében 3005 1/4 szabad portát, melyre 9013 3/4 és 46 3/4 malmot, melyre 140 1/4 frtot, összesen 9161 frtot vetettek ki. Volt ezenkívül 168 anabaptista, kik per 12 dr. fizettek 20 frt 16 dr. s így az összes kirovás 9176 frt 25 dr. Ebből tényleg befolyt az 1600-ik év végéig 6033 frt 25 dr., a rovó és megyei tisztek fizetése kitett 200 frtot, a hátralék pedig 2942 frt 91 dr.

Földmívelés

A vármegye földmívelési állapotainak megvilágítására érdekes adatokat közöl 1602-ről Acsády. Ezek szerint Senkviczen egy kalangya egyenlő volt 84 kévével. Volt a községben egy bíró, 107 földmíves (közülök egy zsellér és egy idegen) 27 más házán lakó zsellér, kik családonként 3 1/2–12 dr. kersztény pénzt adtak, mi annak jele, hogy ez időben már a zselléreket is taksálták. Sárfőn egy kalangya 80 kéve volt. Fizetett 70 jobbágy tizedet, 6 zsellér semmit, 18 zsellér 5–12 dr. kereszténypénzt. Csatajon egy kalangya már csak 64 kéve volt. Fizetett 45 jobbágy és 2 zsellér gabona-tizedet; volt még 6 zsellér, kiknek szőlőjük volt és bortizedet adtak. Gurabon a kalangya ugyanannyi volt, mint Csatajon. Volt egy bíró és 30 jobbágy, 24 más házán lakó zsellérnek szőleje volt. A négy helységben 1602-ben befolyt gabona-tized:

Helységnév búza rozs árpa zab

Senkvicz

Sárfő

Csataj

Gurab 68 kal. 5 kéve 176 kal. 35 kéve 80 1/2 kal. 13 kéve 128 1/2 kal. 10 kéve 55 kal. 15 kéve 9 kal. 20 kéve – kal. – kéve – kal. – kéve 11 1/2 kal. 21 kéve 103 1/2 kal. 30 kéve 66 kal. 19 kéve 72 1/2 kal. 19 kéve 1 1/2 kal. 11 kéve 16 1/2 kal. 30 kéve 2 1/2 kal. 9 kéve 34 1/2 kal. 26 kéve

Cséplési eredmények

Az esztergomi érsekség számadásaiban 1580-ból a következő cséplési adatok vannak Pozsonymegyére vonatkozólag: Pozsony városában adott a cséplők bérének egy heted levonásával 16 kal. 27 kéve őszi 14, pozsonyi köblőt; Szentgyörgyön egy kilenczed levonásával, 126 1/2 k. 19 k. őszi 97 1/2 köblöt, 14 1/2 kal. 31 k. tavaszi 7 köblöt; Bazinban egy tized levonásával 708 kal. 27 k. őszi 685 1/2 és 230 1/2 kal. 14 k. tavaszi 265 köblöt; Stomfán egy nyolczad levonásával 528 kal. 19 k. őszi 503 és 158 1/2 kal. 11 k. tavaszi 174; Semptén tizenegyed levonásával 833 kal. 14 k. őszi 808 1/2 és 139 kal. 9 k. tavaszi 142 köblöt. A Csallóközben tizenharmadrész levonásával 1750 1/2 kal. 18 k. őszi 1102 3/4 köblöt.

Béresek szerződése és bére

Érdekes adalékkal szolgál a vármegye mezőgazdasági viszonyainak megvilágosításához a béresek szerződésére vonatkozó 1614-iki és a bérekről szóló 1744-iki vármegye statutum. Az előbbi arról intézkedik, hogy a szökésben lévő egy évre szerződőt a földesúr, a hol éri, elfogathatja. A szökésben lévő szolgát felfogadni tilos és ha mégis valaki megfogja és visszatartja, ha úr, dupla homagiumban marasztalandó el. Ha valaki tagadja, hogy a szökött cseléd nála van, az esküre kötelezhető és az esküben ki kell jelenteni, hogy a szolga nála nincsen, azt se otthon, se másutt elrejtve nem tartja. Ha az esküt az illető megtagadja, akkor annak ingó és ingatlan javaira, a kiszabott homagium erejéig, az alispán, a szolgabíró és esküdt, azonnal végrehajtást vezethet.

Az 1744-iki statutum szerint egy öreg béres kapott készpénzben 12 frtot; süvegre 50 drt; két pár fele ruhát vagy 1 f 50; egy ár új sarut, egy pár fejelést vagy lábbelire 3 frtot; egy pár talpalást; egy nadrágot vagy 1 f 50-et; öregszűrt vagy 2 f 50; egy dolmányszűrt vagy 1 f 25; 3 szapu abajdócz búzavetést, melynek értéke tészen 2 f 35; ez alá földet vagy 1 f 25; 3 szántást vagy 1 f 50; két marha-tartást vagy 4 frt.

A középső béres fizetése 6 f 50 drt. – Kap süvegre 40 drt.; 2 pár fehér ruhát vagy 1 f.; egy pár új sarut, egy pár fejelést vagy 2 f 50; egy pár talpalást; nadrágot vagy 1 f 25; egy öregszűrt 2 f; dolmányszűrt 1 f.; két szapu búzavetést 1 f 38; földjének értéke 1 f., 3 szántása 1 f., marha-tartása 2 frt. – Az ostoros évi fizetése 2 f. – A juhász, 200 juhot véve alapul, kap készpénzben 4 frtot; ruhát, mint az öreg béres és azonkívül lisztet, sót és vajat. A bojtár nem kap fizetést, hanem csak ellátást és öltözéket.

Juhászok czéhe

A juhászok különben idővel, különösen a Csallóközben, igen tekintélyes helyet foglaltak el a mezőgazdasági alkalmazottak között, sőt külön szabályokkal bíró czéheket alkottak. A czéhszabályzat, mely 1717-ben keletkezett, mint a czéhlevél mondja, azért készült, hogy a juhgazdáknak és uraságoknak jobb és hívebb cselédjök legyen. „Ne is légyen szabad – mondja a czéhlevél 19-dik pontja – semmi juhásznak valamely úrnál vagyis gazdánál, juhok mellé szolgálatba állani Pozsony vármegyénkben lévő csallóközi distriktusban, a ki nem lenne ezen czéhben beiratkozva”. A juhászok, mesterek és legények, valláserkölcsi képzésére és szakbéli tudásuk emelésére, számos üdvös és hasznos határozatot magában rejtő czéhlevél, élénk tanúságot tesz arról, hogy a megyében kifejlett és előrehaladott juhtenyésztés vala, melyet már ekkor okszerűen üztek.

Az 1715–1720-iki összeírások

Rendkívül érdekes és a vármegye közgazdasági viszonyaira nagy fényt vető képet razol Acsády Ignácz, az 1715–1720-iki nagy összeírások alapján.

Az összeírást mindkét esetben Sárosmegye küldöttei végezték, kiknek a megyei tisztviselők nagy buzgalommal segédkeztek. Mielőtt maga a nagy összeírás kezdetét vette volna, a megyei tisztviselők három községben próbaösszeírást végeztek. Ily módon bizonyos gyakorlottságra tevén szert, az óriási munkálatok aránylag rövid időn belül ment végbe. Augusztus 17-én vette ugyanis kezdetét Récsén és októberben fejeződött be Dévényben. Sajnos azonban Pozsonymegyében a küldöttek nem jól értelmezték az összeírási rendeletet, és nagy népréteget abból egyszerűen kihagytak, a mi a kép teljességének nagyon ártalmára volt. Úgy látszik, hogy az összeírók a zsellérek egy részét és a tizenhatod-telkes jobbágyokat, mint fölötte szegényeket, teljesen mellőzték. Mivel pedig éppen Pozsonymegyében a jobbágytelkek aránytalanul apróra forgácsolódtak szét, természetes, hogy kihagyván a tizenhatodosokat, az adóalap nagy csökkenését okozták.

Járások szerint a vármegye akkor öt részre oszlott. Volt felső járás, alsó járás, csallóközi felső és alsó járás és végre hegyentúli járás.

Volt a vármegye területén 1715-ben mezőváros 24, 1720-ban 25; egészben vagy részben kuriális 1715-ben 7, 1720-ban 101; más község 180, illetőleg 174, lakatlan hely 1715-ben 3, 1720-ban egy sem. Minthogy azonban mindkét évben egy mezőváros egyszersmind kuriális hely, a községek tényleges száma 1715-ben 213 és 1720-ban 299 volt. A községek számának e szaporodását az okozta, hogy 1715-ben a kuriális községeket, egy párnak kivételével, teljesen mellőzték. Közöttük vannak a vajkai szék praediális községei: Vajka, Doborgaz, Keszölczés, Bácsfa, Albár, Morócz-Karcsa, Pinke-Karcsa. 1715-ben Amadé-Karcsa egészen lakatlan volt; Egyházas-Gelléről pedig a jobbágyok elköltöztek s csak 6 zsellér maradt, kiknek nem volt semmijök. Szereden 1720-ban volt egy Katona-utcza, még pedig kuriális. Tonkházán a lakosok névszerint nincsenek felsorolva, mert akkor ülték meg a puszta telkeket s az összeíráskor még nem tudták, mennyi földön gazdálkodhatnak. A puszták az összeírásban nincsenek meg teljes számmal. Csak néhány van felsorolva. Igy 1715-ben Somorja mezővárosnál: Kis-Gutor, Becskere, Barabás, Csukási, Hamukő vagy Balázsháza. Sempcznél: Keren. Ellenben az akkori községek közül ma már több csak mint puszta szerepel. Ezek: Apácza-Körmösd, Gancsháza, Palkócz, Botszeg, Nemes-Szeg, Duna-Ujfalu, Darnó, Kiliti, Kis-Bodok, Lipót, Püski, Remete és Zelyi.

1–5 háztartás volt 6–10 háztartás volt 11–25 háztartás volt 26–50 háztartás volt 51–100 háztartás volt 100-nál több háztartás volt

8 községben. 22 községben. 62 községben. 66 községben. 33 községben. 6 községben.

Mintegy 102 községből egészen hiányoznak a népességi adatok.

A népességi adatok és a nemzetiségi megoszlást a következőképpen mutatja be Acsády:

Nemzetiség: A lakosság egészen magyar 42 községben.

A lakosság többsége magyar 35 községben.

Százalékokban, az összeírt nevek aránya a következő: magyar 29.87%, német 11.67%, tót 58.46%.

A népesség száma:

Év nemes mr. polgár jobbágy zsellér taksás összesen 1715 1720 – 288 1024 825 4958 5401 93 15 31 154 6106 6683

Az öt év folyamán tehát az adóköteleseknél emelkedés mutatkozik. Ezt azonban a nem tulajdonképpeni jobbágy-osztályoknak nagyobb mértékben való bevonása okozta. Acsády igen alapos és szakszerű számítások alapján, figyelembe véve az összeírásban mellőzötteket is, úgy véli, hogy 1720-ban a megyében a háztartások száma 10,536-ra, a lélekszám 63,216-ra tehető.

1715-ben az összeírtak 47,325 köblös szántót, 50 1/4 köblös irtványt, 10,764 kapás rétet; 1720-ban 55,842 k. szántót és 14,288 k. rétet. A telkek megoszlásáról a próbaösszeírás adatai adnak némi felvilágosítást. Diószegen 46 jobbágy volt, a kik összesen 20 jobbágy-telken gazdálkodtak. Egész telkes csak 3 volt közöttök, a többi 3/4, 1/2 és 1/4 telkes. Bikszárd és Limbach községekben még nagyobb volt a telkek megoszlása. Itt egész, fél vagy negyedes egyáltalában nem is volt, s a legnagyobb rész 1/8 vagy 1/16 telken gazdálkodott. Limbachban az összeírt lakosságból 35 volt nyolczados, 14 pedig tizenhatodos.

1720-ban a termőképesség tekintetében hivatalosan így osztályozták a szántóföldeket.

A vetőmagon kívül 2 magot ad 3 magot ad 4 magot ad 5 magot ad

3637 köb. 19244 1/2 köb. 25529 1/4 köb. 1983 1/3 köb.

A nép általános gazdasági állapotainak megitélésére fényt derít a községek megoszlása földesurak szerint is. Az 1720-iki összeírás részben hiányos adati szerint tartozott:

a szempczi uradalomhoz a dévényi uradalomhoz a szomolányi uradalomhoz az éleskői uradalomhoz a detrekői uradalomhoz a bazini uradalomhoz a vereskői uradalomhoz a stomfai uradalomhoz a korona uradalomhoz

2 község. 4 község. 10 község. 10 község. 14 község. 13 község. 17 község. 9 község. 18 község

Viszont 108 községnél említi az összeírás, hogy nem uradalmi, vagyis egy vagy több földesúr tulajdona.

A megyében több helyütt termeltek dohányt, a mely igen szépen jövedelmezett. Így például Darnón, hol 1715-ben a dohánytermés 118 frtot hozott s a dohány mázsája 3 frton kelt. A dohány-földeket azonban ekkor a kerti földek közé sorolták.

Összeírtak 12.396, illetőleg 23,795 kapás szőlőt, melyből 6859, illetőleg 12657 volt nemesek vagy helybéliek kezén. A szőlőterület terjedelme a művelt területhez képest igen nagy és a lakosság gazdasági életében a bortermelés – nem is szólva a sz. k. városokról, melyek megélhetése részben rajta nyugodott, – kiváló szerepet játszott. A termés mennyiség és minőség szerint kedvező volt és 1720-ban a szőlőterület termőképessége szerint következőleg osztályozták:

4 cseber bor termett 3 cseber bor termett 2 1/2 cseber bor termett 2 cseber bor termett 1 1/2 „cseber bor termett 1 cseber bor termett

1011 1/2 kapáson. 1568 kapáson. 47 kapáson. 8008 1/2 kapáson. 1951 1/2 kapáson. 3248 kapáson.

A bor árát viszont következőleg osztályozták:

2 frt 50 dénáros bor terem 2 frt 25 dénáros bor terem 2 frt – dénáros bor terem 1 frt 50 dénáros bor terem 1 frt 25 dénáros bor terem 1 frt – dénáros bor terem – frt 85 dénáros bor terem – frt 75 dénáros bor terem

1499 kapáson. 1647 1/2 kapáson. 962 1/2 kapáson. 6160 kapáson. 946 1/2 kapáson. 2495 1/2 kapáson. 1198 kapáson. 928 1/2 kapáson.

Itt-ott volt parlag szőlő is, mint például Gerencséren, de viszont volt új ültetvény is.

A malmok száma 87, illetve 159 volt, de csak 24 frtot jövedelmeztek. A nép a falvakban csak nagy ritkán, a mezővárosokban is kis mértékben űzte az ipart. Igy 1720-ban csak Somorján írtak össze iparosokat. E mezővárosnak volt fürdőháza és kompja és igen tekintélyes vásárai. Kis-Bodak lakosai tisztán halászatból éltek, a szerediek és vatta-súriak tutajoztak, a dubovaiak és malaczkaiak fuvarosok voltak, Szent-István lakosai meg szurok- és szénégetéssel keresték kenyerüket. Egyébként az 1715-iki összeírás szerint Dévényben volt 18 iparos, és pedig 12 halász, 6 serfőző; Nagy-Lévárdon lakott 5 halász, 5 serfőző; Somorján 9 gombkötő, egy szappanos, egy késes, két ötvös. És volt 4 marhakereskedő. Stomfán volt egy halász.

Az 1828-iki összeírás

Az 1828-iki összeírás már minden tekintetben nagy haladást mutat a vármegyére nézve. Ennek adatai szerint volt a megyében adózó polgár, tizenhat és hatvan év közötti: 61,303. – Honorácziorok száma 23. – Jobbágyoké 11,320; házhelyes zsellér 11,210; háznélküli zsellér 6143; szolga 1859; szolgálónő 1125; kézmíves 3332; kereskedő 527; tőzsér 163. – Az adó alá eső házak száma 21,049. – Be volt vetve az adózók részéről 162,028 mérő, a melynek jövedelme volt 97,476 r. f. 5 kr., a termés kitett 288,523 pozsonyi mérőt s ennek piaczi értéke 301,709 frt 2 kr.; kaszáló volt 60,210 és a rét után való jövedelem 39,631 frt 34 krt tőn. Természetes, hogy ez számok pusztán a vármegye hatóságára eső területre értendők s azokban a sz. k. városok nem szerepelnek.

Duna-szabályozás

Sok dolgot, gondot és költséget okozott a megyének a Duna folyó szabályozása, mely alól, mint egy 1584-iki statutumból kitűnik, a nemesek, de sőt az egytelkesek és kuriálisták is, ha csak lehetséges volt, kivonták magokat. Az 1589-iki megyegyűlés a szabályozási munkálatok szigorú ellenőrzésére utasítja az alispánt és kimondja, hogy azt, ki a sánczok felállításában részt venni nem akar, esetről-esetre, az alispán 4 forinttal megbírságolhatja. 1616-ban pedig a megyegyűlés elrendelte, hogy a kik 12 vagy több jobbágygyal bírnak, a szigetközben nem kötelesek külön munkásokat küldeni a sánczok javítására, mert ők anyagilag járulnak a szabályozáshoz.

Limitácziók

A közélelmezésre, a háztartások minéműségére, szóval a megélhetésre vonatkozólag, felvilágosítanak a gyakori limitácziók. Ezek közül különösen az 1717-iki megyei statutum intézkedik behatóan és varázsolja elénk a megyei lakosság életmódját. Ez érdekes és becses limitáczió így hangzik:

Az nemes vármegyének minapi determinatiojához képest, a tehénhús fontjának ára megmarad, úgymint: Királyvárosban – 5 1/2 dr. Mezővárosokon per – 5 dr. Falukon universaliter 4 1/2 dr. Öreg juh és elválasztott bárányhúsnak fontja mint az egényhúsnak. Fiatal csöcsömős bárányhúsnak fontja egy pénzzel drágább, mint a tehényhúsnak. Bornyúhúsnak is fontja egy pénzzel drágább az tehényhúsnál. Domaszhús hasonlóképpen egy pénzzel drágább a tehényhúsnál.

Faggyúnak fontja a városokon per – 11 dr. Mezővárosokon és falukon – 9 dr. Egy öreg ökörbőrnek bokra, a kibül mindenestül erős talpak lehetnek és a mely bőr legalább 20 fontot vagy többet nyom – 9 frt. A ki 20 fonton alúl való valamennyivel – 6 frt 75 dr. Ezeknél is kisebb ökörbőrnek bokra 5 frt. 80 dr. Harmadfű ökör és tinóbőrnek bokra 4 frt. 50 dr. Tavali tinóbőrnek bokra 1 frt, 50 dr. Nyári borjúbőrnek bokra – 80 dr. Magyar öreg bőrnek bokra – 16 dr. Birkabárány bőrt pedig 3-at kell 2-ért számlálni.

Az öreg legjobb talpnak való kikészétett bőrnek párja, a ki circiter 40 fontot nyom és 10 arasztnyi hosszúságú – 16 frt. A mely pár 40-fonton alúl való és kilencz arasztnyi hosszúságú, bokra – 14 frt. Legalábbvaló talp circiter 7 arasztnyi hosszúságú – 11 frt. Nagy ökör vagy tehény festett bőrnek bokra, a legjobb és circiter 9 arasztnyi – 7 frt. 50 dr. Ha pedig a timár nem festeti, párját egy tallérral olcsóbban tártozik adnyi – 7 frt. 50 dr. Festett borjú kikészétett bőrnek kölcsit, kiben 10 vagyon – 7 dr.

Gyertyának fontja mostani faggyú árához képest pamukos fonálbélű – 16 dr. Kenderfonállal – 15 dr. Szappannak fontja – 15 dr.

Egy hosszú mente bélésestül, kész béléssel, rókatorokkal, nyakkal, háttal avagy mallal, nyusttal, nyesttel vagy hejuzzal, a midőn maga czérnát ad hozzája – 1 frt. Ha pedig nincs a bélés összevarrva – 1 frt. 50 dr. Asszonnak való öreg hosszú és széles mentétül kész béléssel való, kész béléstől 2 frt. Ha pedig darabonként összevarrja 2 frt. 50 dr. Báránybőrrel való béléstül 60 dr. Ha megprémezi 75 dr. Ha kisebb a mente, mint öreg személynek, mint kisebbnek proportionaliter az előbbenyikhez. Egy süveg béléstül 12 dr. Egy pár posztó keztyű béléstül – 12 dr. Vidrabőr csáválásátúl – 15 dr. Rókabőr csáválástúl – 15 dr. Apró báránybőr csáválástúl 8 dr. Hasi báránybőr csáválástúl 15 dr. Farkasbőr csáválásátúl és hejúztúl – 30 dr. Férfinak és juhásznak való öreg kedmen czifrázatában 4 frt. Asszonyembernek való, 2 frt. Nem asszonynak való öreg hosszú kedmen, a mint a hegyen túl hordozzák, 5 frt.

Egy pár karmasin csizma csinálásátúl, karmasinon kivül, minden eszküzt hozzáadván a csizmadia és vászonynyal bélli meg és fontos talpot ad, adja 1 frt. Ha vászont nem ad 75 dénár. Szatyánbúl való csinálásátúl, csizmadia talpjával együtt – 75 dr. Ha pedig a gazda maga a talpat adja, tehát a talpjához képest 25 pénz defalcáltatik praecedens limitatiobúl a csizmaziának. Öreg legénynek fontos talppal csinált legjobb tehénybőrbül való csizma finomja – 2 frt. Kisebb csizma proportiójához képest olcsóbban, úgy a mint alábbvaló bőrbül jókora legénynek 1 frt. 50. Kisebb 1 frt. 25 dr. Asszonynak való pedig 1 frt. 10 dr. Mostanyi steklyvel való németes deli csizma csinálásáért 1 frt. – Csizma fejeléstül 85 dr.

Férfinak való egy öreg hosszú sarú a java 1 frt. 60 dr. Kisebb férfinak való sarú szárú 1 frt. 25 dr. Deli csizma formára csinált jancsárka 75 dr. Öreg férfinek való jó fejelést – 65 dr. Alábbvalók, és kisebbnek juxta proportionem. Asszonnak való hosszú szárú sarú 1 frt. Asszonnak való fejelés 50 dr. Bocskora a java – 25 dr. Alábbvaló 20 dr.

Férfinak való egy öreg czipellős 1 frt. 40 dr. Asszonnak való különféle szényből öreg czipellős 1 frt. A melyik kisebb 90 dr. Annál is kisebb juxta proportionem az ára. Ha megvan prémezve, asszonnak való czipellős 1 frt. 40 dr. Prémes pántofli 1 frt. 10. Férfinak való pántofli 1 frt. Egyházi embernek való czipellős, tehény bőrbül 1 frt. 10 dr. Egyházi embernek való pántofli olyan bőrbül 1 frt. 10 dr. Férfinak való német sarú fejelés 1 frt. 10 dr. Asszonnak való fejelés pedig – 75 dr.

Granátbúl, scarlátbúl és egyéb főposztobúl végig béllelt dolmánytúl 1 frt. Alábbvaló posztobúl végig béllettűl 60 dr. A ki pedig nem végig béllett 40 dr. Kapcsos kimetszett és béllett nadrágtúl 50 dr. Bélletlen kimetszett nadrágtúl 30 dr. Közönséges nadrágtúl 20 dr. Granát és egyébb főposztobúl való hosszú végig matériával béllett szárokkal készített mentét 1 frt 40 dr. Bélletlen mentétűl 80 dr. Alábbvaló posztobúl is közgombokkal való mentétűl 50 dr. Egy posztó javából csinált süvegtül 15 dr. Középszerű posztobúl 8 dr. Új szakolczai jó garasiábúl való nadrág, szabó posztójábúl 2 frt. Morvai posztóbúl nadrág 1 frt 60 dr. Garasiábúl való új dolmány, szabó posztójábúl 5 frt 50 dr. Morvai posztúból pedig végig béllettet 3 frt 50 dr. Posztó kapcza varrástúl 5 dr. Asszonyembernek való közmente csinálástúl 40 dr. Asszonembernek való közszoknya csinálástúl 20 dr. Asszonyembernek való közválcsinálástúl 12 dr. Fő asszonnak való kentestűl pedig, mindenfélétől, juxta condignum laborem respectu simplicium angeáltatik az ára is a munkának. Öreg palást forma köpönyegtűl duplásgallérral 50 dr. Tarsoly varrástúl 15 dr. Közönséges salavardi munkájátúl 15 dr. Közczafrang csinálástúl bélletlen 18 dr.

Egy öreg juhásznak való szűr 3 frt 50 dr. Béresnek való öreg szűr 2 frt 25 dr. Öreg dolmány szűr 2 frt 25 dr. Kisebb dolmányszűr 1 frt 75 dr. Ezekhez proportionak kisebb cselédért való szűreknek árát köll accomodálni. Törlő szűr 5 dr. Hogy pedig ezek drágábban limitáltattak, oka, hogy mostanában a gyapjú drága és a juhoknak történt döge miatt.

Jóféle szűrnek réffit 30 dr. Alább valónak 18 dr. Egy végben pedig complete 30 réf legyen és a szűr eladását végszámra conformálják, a csápot respective a mint réf számra limitáltatott, hogy valamentire olcsóbban essék végszámra vétel. Egy öreg fekete süveg gyapjú elejibűl 60 dr. Alább való 50 dr. Annál is alább való 40 dr. Gyermeknek való 25 dr. Zöld pintér csapka 20 dr. Süveges szűr kapczának párja 20 dr.

Egy legénynek hosszú napon napszámja mester garassal együtt 45 dr, Segítőnek 25 dr.

Magyar kocsi vasazástúl gazda vasábúl 4 frt 50 dr. Öreg hegyallyai ökörszekér vasazástúl 8 frt. Egy kocsikerék vasazástúl újvassal 50 dr. Ó vassal 30 dr. Hegyallyai öreg szekér kereke vasazástúl újvassal 80 dr. Ó vassal pedig 40 dr. Egy marokvas csinálásátúl és fölütésitűl kocsira 6 dr. Uj vagy ó patkó fölütésétől 4 dr. Egy lemes új szántó 6 ökörre való vasért 1 frt 25 dr. Egy új csoroszláért 50 dr. Egy szántóvas nádalástúl a kovács vasából 10 dr. Ha a gazda vasábúl dolgozik, minden fonttől 3 dr. Egy öreg derékszög gazda vasábúl 10 dr. Egy pengő karika gazda vasábúl 5 dr. Egy új kerékszög kovács vaságúl 5 dr. Lemes szántóvas élesítésétűl 2 dr. Csoroszlya élesítésétűl 1 dr.

Egy egész kocsinak fájátúl oldal nélkűl saraglyával ferhéczivel, lőcsivel 5 frt. Ökörszekértűl 5 frt. Fakó kerék, kifúrásával együtt 85 dr. Kocsiba való kerékvas alá való 70 dr. Hegyallyai szekérbe való kerék, vas alá való 75 dr. Hegyallyai öreg szekértűl egészlen Pozsonban 8 frt. A többi városokban 6 frt. Egy rudas tengelytűl cum auessoriis egészben annyit, mint egy keréktűl. Egy talp bévetéstűl 6 dr. Egy kerék üllőtűl 2 dr. Egy pár rúd szárnyátúl 15 dr. Egy saraglyátúl 25 dr. Egy lőcstűl 3 dr. Egy ferhércztűl két hámfával két csatlóval együtt 20 dr. Egy kisafátúl 15 dr. Egy pár öreg szekér oldalátúl városokon 80 dr. Falukon 40 dr. Egy pár kocsi oldaltúl 75 dr. Egy fogas borona fájátúl 40 dr. Egy járomtúl 25 dr.

Ha a gazda a maga abroncsát adja és tartja is, a pintér, akojátúl tartozik fizetni 1/2 dr. Ha pedig a pintér maga élésin vagyon és a gazda maga abroncsát adja, 3 dr. Fölberkelésétűl a gazda abroncsát felüti 2 dr. Ha pedig pintér maga abroncsát nyírfából felüti 4 dr. Mogyorófábúl 3 dr.

Egy 2 emberre való közfödeles és festett ágyért 2 frt 50 dr. Egy emberre való hasonlóért 1 frt 75 dr. Egy 2 emberre való födeletlen festett ágyért 1 frt 25 dr. Egy festés nélkül való két emberre való ágyért 1 frt. Hasonló egy emberre való ágyért 60 dr. Egy festett öreg koporsóért tumbával 2 frt. Paraszt koporsóért öregért 1 frt. Kisebb koporsóért proportionaliter kevesebbet. Egy festett bölcsőért 60 dr. Festés nélkül 45 dr. Egy öreg ládát, festettet, fiókosan 75 dr. Kisebbet proportionaliter kevesebbért. Egy pár széket festettet 20 dr. Diófából, hasonlót 40 dr.

Egy ajtóra való dupla hozzá tartozandó sarokvasával és hevederjével felszögezésével ónozatlan 3 frt. Egyes hasonló eszküzzel felszögezésivel együtt 2 frt. Egy csizma patkolásátúl simán 10 dr. Magas sarkú patkolásától pallérozva 15 dr. Lengyeles patkolástúl pallérozva 30 dr. Egy pár sarkantyúért felütésivel 20 dr.

A midőn a kendernek 5 vagy 6 forintonként mázsája, egy jóféle kenderből csinált öreg vontató kötélnek ölitől 6 dr. Egy rúdvonyó jó kenderbűl öliért 5 dr. Egy előkötélnek ölitül 5 dr. Egy hálóra való kötélért 22 ölért 60 dr. Egy ruhaszárító kötél öliért 2 dr. Egy jó féle kenderből csinált hámba való (kötélért) istrán 4 dr. Elő egyes istráng 4 dr. Ezekhez köll konformálni az alább való istrángokat olcsókra. Egy puttonyravaló pántot egy öllel 5 dr. Kötőfék duplás 12 dr. Egyes 6 dr. Hónyűg 4 dr.

Egy bőrös magyar hám, táskával együtt 90 dr. Táska nélkül 40 dr. Egy varrott kantárt szirommal, ónos zablával 1 frt. Egy köröszt gyöplő, emlőkkel együtt 90 dr. Lógós gyöplő 50 dr. Nyakló, jó szíjból, lánczostúl 1 frt 25 dr. Pár heveder parasztszíjból való felrántó szíjakkal 60 dr. Jobb szíjból 70 dr. Egy pár kengyelszíj törött szíjból 60 dr. Farmatring, szíjához és munkájához képest. Egy paraszt kantárt paraszt zabolástúl 40 dr. Egy ónos zabolájú varrott kantár 60 dr. Egy törött szíjbúl csinált ónos zabolájú kantár varrott 80 dr. Egy pár törött szíj kengyel szíját 60 dr. Egy szügyelőt félszerűt 20 dr. Alábbéli kötőféket 35 dr. Dupla szügyelőt 35 dr. Járnyi való kötőféket, lánczos fékkel 40 dr. Félszerű terhelő szíját 40 dr. Duplát 50 dr. Egy ökörhajtó ostor 10 dr. Nadrágban való csattos szíjat 5 dr. Bagariából valót 20 dr. Hermet szíjat jót 3 dr. Egy nohárka 10 dr.

Tízes vászontúl réfitűl 1 1/2 dr. Tizenkettős vászontúl 2 dr. Huszas vászontúl 4 dr. 21-es vászontúl réfitűl 5 dr. Savós abrosznak, ha huszas, réfitűl 4 dr. Ha 16-os 5 dr. Minden kendő kezkenyő és asztal keszkenyő hímitűl 1 dr. Asztal keszkenyő kamuka szövésbűl réfétűl 10 dr. Közönséges sorostúl 6 dr.

Fehér gyertyának fontja 70 dr. Sárga gyertyának fontja 60 dr. Szurkos mecző fehér öreg szövetének 75 dr. Kisebb hasonló materiábúl 60 dr. Sárga öreg szövétnek 60 dr. Kisebb hasonló 50 dr. Zöld közönséges szövétnek a jobbik 20 dr. Alábbvaló 15 dr.

Az 1715/20-iki összeírások érdekes adatokat közölnek a megye területén álló sz. k. városokról. Ámbár ezek a megye hatósága alól ki voltak véve, mégis, mivel a vármegye képét kiegészítik, szükséges az ezekre vonatkozó adatokat is legalább röviden szemügyre vennünk.

Bazin

A XVII. század beköszöntő éveiben sz. k. várossá emelt Bazin a XVIII. század elején igen szánalmas, szegényes külsővel bírt. A város két részre, a bel- és külvárosra oszlott, mely utóbbi nyolcz utczából állott, ezek: Peckergasse, Baumgarten, Frauenberg, Kecske-utcza, Fazekas-utcza, Bodenzeil, Ispotály- és Új-utcza. A belvárost is igen megviselték az ország sanyarú viszonyai. Itt állottak a tehetősebb polgárok házai, ezek között is azonban csak egy egész-telkes volt található, a legtöbb 1/4, 1/8, leggyakrabban 1/32- és 1/64-ed telkes volt. Az 1715-iki összeírás szerint a Frauenberg- és Kecske-utczák nyomorult kis viskókból állottak, a melyekben 15, illetőleg 28, tehát összesen 43 család lakott. A Fazekas-utczában 48 családot írtak össze. Legszebb háza itt özv. Palugyay Antalnénak volt, mely 1/8-ad telken épült. A többi háztulajdonos, mind szegénységgel küzdő mesteremberek, leginkább vinczellérek voltak és házaik egész telke 3/4-re tehető. A Bodenzeil-utczában 19 család lakott; az Ispotály-utczában 13 család; a leggyengébb volt az Új-utcza, amelyben 1/2 telken 44 család lakott, ugyanannyi kunyhóban, melyeknek értékét az összeírók – a sárosi küldöttek – egyenként 6–8, legfeljebb 10 frtra becsülték. Az egész város különben igen csekély terjedelmű volt, mert összesen 22 5/8 telken épült.

A város népességi és gazdasági viszonyait a következő táblázat tünteti fel:

Év Népesség Nemzetség Gazdasági állapot nemes polgár zsellér háztartás magyar német tót olasz szántó rét szőlő malom összes idegen 1715 1720 30 53 278 367 30 – 338 429 44 58 204 267 86 91 4 4 – – 205 167 3423 3241 1/2 208 229 166 1/2 – 2 2

Mivel az 1720-iki összeírásból a zsellérek kimaradtak és mindkét összeírásból a teljesen vagyontalanokat kihagyták, az arányszámítás szerint, a háztartások összes száma 540-re, a lélekszám 3240-re tehető.

A lakosság leginkább német és tót. A magyarság az összes lakosságnak csak 13.81%-át tette csupán. Volt még egynehány olasz is.

Szántóföld és rét igen kevés volt, és ezek is annyira terméketlenek valának, hogy a lakosság egy időben azok mívelését egészen abbahagyta. A város anyagi léte úgyszólván a szőlőtermelésen alapult. A 3423 kapás szőlőterületből 220 volt csak idegen kézen, a többi a városi lakosok között oszlott meg. A bor kitünő minőségű volt, úgy hogy a legolcsóbbnak csebre is 2 frt 25 denáron szokott elkelni. Termőképessége a szőlőknek szintén igen jó volt. A szőlőterület 1/3-ad részén 2 kapás után, a többin 3 kapás után terem egy cseber bor. A bor harmada első minőségű, harmada másod minőségű volt.

Az ipar- és kereskedelem pangott ez időben a városban. Volt összesen 142, illetőleg 132 iparos. Ezek közt 24 csizmadia, 7 kádár, 8 kalapos, 5 kovács, 4 lakatos, 4 kőmíves, 8 gombkötő, 2–2 ács, késes, kötélverő; 1–1 borbély, fürdős, gyógyszerész, kéményseprő. Volt még 11 mészáros, 6 pék, 12 posztónyíró, 14 szabó, 3 szappanos, 7 szűrszabó, 4 timár, 7 varga, 1 nyerges, 6 kereskedő, 2 boltos. Ez utóbbiak közül az egyik könyvárúsnak van jelezve. Jövedelmet, bár eskü alatt hallgattattak ki, egyetlen egy sem tudott kimutatni. Egy kereskedő 50 frtot, egy szappanos 40 frtot vallott be. A városnak két malma volt; egyik 3 kőre, a másik 2 pár kőre. Ezeknek a jövedelme 30 illetőleg 22 1/2 frt volt. A piaristák iskolája az Ispotály-utczában állott s mindössze 1/64-ed telken épült. Az 1777-ben és ismét 1782-ben tartott összeírások már vigasztalóbb képet festenek a városról. Az előbbi évben 3957, az utóbbiban már 4005 volt a lakosok száma. Volt a városban 1777-ben 57 tisztviselő, 424 iparos és 33 kereskedő. Modor.

Modor városa négy részből állott. Ezek: a belváros, alsó- és felsőkülváros és a bazini külváros. Közigazgatásilag is négy kerületre oszlott, de ezek nem estek össze a város felosztásával. Az I. kerületet a felsőkülváros és a belváros egysége, a másodikat az alsókülváros, a harmadikat a belváros egyrésze és a bazini külváros, a negyediket a belváros és a felső külváros fenmaradt része és a belváros Új-utczája alkotta. Az egész városban csak 105 olyan épület volt, mely háznak volt mondható. Ezek mind a belvárosban állottak és közülök egytelkes csak a gr. Kollonics Ádám-féle ház volt. A külváros házai fából, sárból készültek és szalmával, ritkán náddal voltak fedve. A belvárosi Posztó-utcza és Új-utcza is ilyen házakból állott és összes telkei 3/4, illetőleg 1 1/2 telket foglaltak el. A legnyomorúságosabb helyzetben a bazini külváros volt, a melynek lakosai szegény vinczellérek voltak. A belváros maga 8 27/64-ed telken, az egész város 15 27/64-ed telken épült. A háztartások összes száma 381-re, a lélekszám 2286-ra tehető, kik közül a legnagyobb rész: 56.49% német, 37.01% tót volt és csak 6.50% volt magyar.

A gazdasági és népesedési adatokról Acsády a következő táblázatos kimutatást készítette:

Év Népesség Nemzetség Gazdasági állapot nemes polgár zsellér háztartás magyar német tót szántó rét szőlő malom összes idegen kézen 1715 1720 15 22 186 286 10 – 211 308 24 20 155 174 32 114 249 3/4 351 1/2 182 121 1/2 4928 1/2 3829 – 256 204 – 7 6

A város földjei jobbak voltak Bazin földjeinél és a lakosság azokat két fordulóra osztva mívelte, de a mívelhető terület igen kevés volt, mert a föld nagyobb része cserjés vala. A városhoz tartozott a szomszédos Királyfalva, hol szőlőmunkások laktak. Modor főkeresetét szintén a szőlők adták. 1715-ben az egész 4628 1/2 kapásterület a városi lakosoké volt, de már öt évvel később 256 kapás idegen kézre került. Bora kissé gyengébb minőségű volt a bazininál és csebre 1.50–2 frt áron kelt a piaczon. Ipara és kereskedelme ez időben igen gyönge volt és azért nincs is kellőleg feltüntetve.

A polgárok kezén 1715-ben 7 malom volt, melyek 24–42–42–24–24 és 12 frtot, összesen 168 frtot jövedelmeztek. A hetedik malom 1720-ban már éppen csak annyit hozott, a mennyiből annak tulajdonosa megélhetett.

A kis város adminisztrácziója, a mint azt fenmaradt nagyszámú statutumja bizonyítja, mindig igen jó kezekben volt és nagy körültekintéssel lőn vezetve. Érdekes például az 1602-iki statutum, mely a szőlőmívelés módjára is világot vet. E szerint a hegymesterek a szőlőkertekben a község bíráját képviselik és esküjökhöz híven, a szőlőkben minden munkásra szorgosan felügyelnek. Kötelesek évente egyszer, alkalmas időben a szőlőhegyeken levő kutakat kitisztíttatni, sőt ha a szükség úgy kivánná, ezt évenként kétszer is megtétetni. Jutalmul a város perselyéből egy forint borravalót kapnak. A kinek szőleje mellett út van, az köteles az utat ott tisztán tartani és gondozni, esetleg rendbe hozni. Tilos bármily időben, a tulajdonos tudta és beleegyezése nélkül, a szőlőkben akárcsak egy vesszőt is levágni, vagy galyat letörni, vagy az ott levagdalva fekvő vesszőket hazavinni. Ha a hegymesterek valakit tetten érnek, belátásuk szerint megbírságolhatják és a pénzt maguknak megtarthatják. Marhát a szőlők mellett legeltetni nem szabad, és ha a hegymester a tilosban elfog egy marhát, az után esetenként egy garas büntetéspénzt vehet, esetleg a marhát zálogul visszatarthatja. Szüret idején az ily birság fele a csőszöket illeti. A legelő mentén fekvő szőlőt a tulajdonos köteles bekeríttetni. A szőlőpásztor kap minden szőlőnél minden negyed „Stock” után 1 frtot; 1/8-ért 1/2 frtot; 1/16-ért 25 denárt. A szőlő-csőszök 1/4-ért 4 krajczárt, 1/8-ért 2 kr., 1/16-ért 1 kr., 1/32-ért 2 denárt kapnak. Ha idegen, fáradt vándorlegény megy el a szőlők mellett, annak meg kell engedni, hogy egy-két fürtöt szedhessen kalapjába. Az út szélén álló fákról mindenki szabadon vehet, de a ki 3–4 almánál vagy körténél többet vesz, azt szigorú büntetés éri. Ezután intézkedik még a statutum a munkások büntetéséről, a szőlőkertek becslési módjáról és azok eladásáról, a szőlőírtásról és új telepítésekről.

A város 1610-iki statutuma a „Gemeinn Burger pflicht”, a városi polgárság életének minden mozzanatára kiterjed. A város mindenekelőtt elrendeli, hogy a városi polgárok és polgárnők, a kik házasságban élnek, vagy özvegyek, összeírassanak és az új házasok is rögtön a nyilvántartásba felvétessenek. Rendelik, hogy mindenki szorgalmasan eljárjon a templomba, szentbeszédet hallgasson, a szentségekkel éljen. A város előljáróságának mindenki engedelmességgel tartozik és köteles a város jogait és kiváltságait védelmezni. Peres ügyeiket a polgárok bízzák az előljáróságra és nyugodjanak meg annak itéleteiben. Befolyásolni a bírót, vagy valakit protezsálni tilos. A ki az istentisztelet ideje alatt árúsít, vagy korcsmában üldögél, szigorúan büntetendő. 9 órán túl a borkimérésekben az ivóknak bort adni nem szabad; ha ezt a szabályt megszegik, mind a mérő, mind a borivó büntetés alá vonatnak. A ki 9 órán túl az utczán lármázva, énekelve megy, azt az őrök kötelesek a városházára bekísérni. Az istenkáromlók, a szentségeket szidalmazók és gúnyolók pénzbírásgot fizetnek; a visszaesők testi büntetést kapnak és a ki az ilyeneket fel nem jelenti, szintén büntetendő leend. Minden polgár tartsa kötelességének az adókat pontosan fizetni, az őrszolgálatot teljesíteni; a ki ezeket tenni vonakodnék, az a polgárság kötelékéből kizáratik.

Szentgyörgy

Szentgyörgy városát, a sárosi kiküldöttek, 1715 augusztus 20-án és 1720 november 7–8. napjain írták össze. A város, a három kis sz. k. város közül a legszegényebb és legelhagyatottabb volt. Volt adóssága is. Tolhain bárónak 2000, Maholányi bárónak 3000 frttal tartozott. Az előbbi kölcsön 50, az utóbbi 25 évi törlesztésre szólott.

A házak mind igen egyszerűen és kis telkeken épültek. Egész-telkes ház egy sem volt, úgy hogy az összes telekterület 5 125/120-ad telek volt. Volt városháza, serfőzője, két más városi épülete és két vendéglője; ezek voltak a legmutatósabb házak.

A népességi és gazdasági adatok így alakultak:

Év Népesség Nemzetség Gazdasági állapot nemes polgár zsellér háztartás magyar német tót olasz rét szőlő malom összes idegen kézen 1715 1720 – 1 163 138 31 – 194 139 12 12 136 103 44 24 2 – 344 293 1/2 6212 1/2 5658 92 1/2 – 111 1/2 – 1 –

Az 1715-iki főösszeget 20% kiegészítve, 1720-ban az összes háztartások szám 233-ra, a lélekszám 1398-ra tehető.

Az őstermelési ágak közül a szántás-vetés jelentéktelen szerepet játszott s inkább szalmát, mint magot termeltek. A rét, ha a hegyi árvizek meg nem rontották, igen szépen termett. Két kaszás után adott egy szekér jó szénát. Szőleje igen jól volt mívelve, bora kitűnő termett és csebre 2 frt 50 kr. árban kelt el. Ipara és kereskedelme ez években jelentéktelen volt.

Az 1777-iki összeírás szerint a város összes lakosainak száma 1819; 1782-ben 2097 volt, ami bár lassú, de folytonos haladásra mutat. Az iparosok száma 158, a kereskedőké 3 volt. 32 férfi és 43 nő napszámból élt. Az iskolát 65 fiú és 22 leány látogatta és ezenkívül 118 fiú és 2 leány volt ott idegenből német nyelvet tanulni.

Nagyszombat

Nagyszombat a megye területén Pozsony után az első város volt, úgy gazdaságban, mint szépségben. 1720-ban 342 házat írtak ott össze és ezek legnagyobb része egész telken állott. Ezenkívül 24 ház volt düledező állapotban és a falak mentén 54 ház állott, a melyben napszámosok laktak. Egy-egy telekhez 37 1/2 köblös föld tartozott, de voltak oly egytelkes házak is, a melyek csak 1/2 vagy 1/4 teleknyi földet bírtak. A háborús idő miatt ez időtájban a házak legnagyobb része omladozó volt, úgy hogy az összeíró bizottság csak 12 házat tartott teljesen épnek.

A város népességi és gazdasági adatait ez a táblázat mutatja:

Év Népesség nemes polgár háztartások száma magyar német tót olasz szántóföld ház háztelek 1715 1720 49 63 329 279 378 342 170 104 94 107 114 128 – 3 10631 1/4 12810 – 342 283 1/2 –

Hozzávetőleges számítás szerint, a kihagyottakat véve, a város összes háztartásainak száma 475-re, a lélekszám 2850-re tehető. Nemzetiségileg, az összeírtak nevét tekintve, a lakosság 30.41% magyar, 31.29% német, 37.43% tót volt. Jegyzőkönyveit és statutumait a város latinul, egy-két izben magyarul állította ki.

Nagyszombat lakosságának foglalkozása a földművelés volt. A földet három fordulóra osztva mívelték, a melyekből egy ugarnak, egy legelőnek, egy vetésnek tartatott fenn.

Iparosok és kereskedők 1715-ben sokan voltak. Számuk azonban 1720-ban 90-nel megfogyott. Legtöbb volt a szabó (19), volt 16 szűcs és 10 szűrszabó, 12 mészáros, 7 mézeskalácsos, 11 ötvös, 2 szobrász, kereskedő.

Nagyszombatnak 1777-ben már 5631, 1782-ben 7037 lakosa volt. Ezek között volt 130 pap, 95 szerzetes, 40 apácza. Az iparosok száma 722, a kereskedőké 60 volt. 1782-ben a papság száma alig változott, ellenben igen megapadt (635) az iparosok és a kereskedők (51) száma. Mint napszámos 112 férfi és 97 nő szerepel az összeírásban. A tanulók száma így alakult: Városbeli 1777-ben volt 40 fiú és 32 leány, idegen 700; 1782-ben pedig városbeli volt 243 fiú és 197 leány, idegen ellenben 625 fiú és 67 leány.

Pozsony

Az 1715. és 1720-iki összeírások adatai Pozsony városára vonatkozólag igen hiányosak, mert Burgsteller főbíró és Várady főjegyző, a város terhei érdekében, egyoldalúlag informálták a biztosokat. Ezek különben elmondják, hogy a város házai igen különbözőek; némelyek ezreket érnek, mások oly nyomorúságosak, hogy alig érnek 150–400 frtot. A városban igen jelentékeny volt a házbérjövedelem, mert a lakosság nagy része a más házában kényszerült lakni. Így a szőlőmunkások, kik, a szőlőterület nagyságát tekintve, sokan lehettek, a magas állású egyének, tisztviselők, katonatisztek, egyes főpapok, nyugdíjas özvegyek legnagyobb része bérházban, illetőleg lakásban lakott. Sőt az iparosok és kereskedők között is 370-en voltak olyanok, kiknek nem volt házuk. Mint nevezetesebb épületeket, a jezsuiták kollegiumát, a Klarisszák zárdáját, a pénzverőt és a katonai parancsnokság házát emelik ki.

A gazdasági és népességi adatokat a következő táblázat tünteti fel:

Év Népesség Nemzetiség Gazdasági állapot nemes polgár háztartások magyar német tót franczia szántó rét szőlő malom összes idegen kézen 1715 1720 – 158 836 656 836 814 – 80 – 685 – 44 – 5 1285 956 1723 1685 1/2 13778 14665 – 198 635 608 – 21 1110 600

Az arányszámítás szerint 1720-ban lehetett összesen a háztartások száma 1192, a lélekszám 7152. Nemzetiség tekintetében a lakosság 9.84% magyar, 84.15% német, 5.41% tót volt.

A szántóföld sem a házakhoz osztva, sem fordulókra elkülönítve nem volt s néha éveken át folytonosan mívelés alatt állott. Egyébként rossz és kövecses vala, úgy hogy jobb helyeken a vetőmagon kívül két köblöt is alig adott. A rét, bár elég nagy volt, a szükségletet még sem fedezte, mert a lakosság igen sok marhát tartott.

A város lakosságának legnagyobb része szőlőmíveléssel foglalkozott. Bor azonban mindig kevés termett és a legjobb is csak 2 frton kelt el.

A városban az 1715/20-iki összeírások összesen csak 370 iparost és kereskedőt vettek fel, a kik mind igen panaszkodtak az üzlet pangása miatt. A két legvagyonosabbnak tartott kereskedő éppen ez időben bukott meg és több mint 12,000 frttal károsította hitelezőit.

Az 1777-iki összeírás szerint Pozsonyban 28,737, 1782-ben pedig 29,233 lélek lakott. 1777-ben volt 80 pap, 175 szerzetes, 185 apácza, 95 művész, 576 tisztviselő, 3205 iparos, 289 kereskedő, 2517 férfi és 515 női napszámos, 3500-on felül cseléd. A városbeli tanulók száma 1047 fiú, 607 leány, az idegen tanulóké: 745 fiú, 95 leány. A szegények házában 200 férfi és 93 nő lakott, míg koldulásból 348-an tengették életöket.

III. A vármegye az ország megoszlásának idejében

Megdöbbenés, teljes zsibbadtság vett erőt a nemzeten amaz iszonyú csapás után, mely a mohácsi mezőn érte. Ifjú királya hősi halált halt a harczmezőn; elestek a vezérek, a főpapok, a főurak legjelesebbjei, szétszóródott a vert sereg. A megdöbbenést csakhamar egyenetlenség, visszavonás váltotta fel. Az ország két pártra szakadt. A nagyobb rész, a Verbőczy István vezetése alatt álló nemesség, Szapolyai János, a kisebb, de tekintélyesebb rész Báthori István nádor vezetése mellett, I. Ferdinánd osztrák herczeget választotta királyává.

I. Ferdinánd

A kettészakadás e gyászos korszakában Pozsony előkelő szerepet játszott. Maga a vármegye kezdetben semleges maradt. Pozsony várát az öreg Bornemisza tartotta elfoglalva és nem volt reábírható, hogy Ferdinándnak kapituláljon. A megye leghatalmasabb ura, Szentgyörgyi Farkas, nem vett részt az 1526 deczemberében megtartott pozsonyi országgyűlésen sem. A város azonban kezdettől fogva hű volt Ferdinándhoz. Bölcsőjévé vált a Habsburgok magyarországi uralmának és kevés megszakítással, egész a legújabb időkig, az ország fővárosa, királyaink koronázó helye lett.

I. Ferdinánd

Az orsz. képtárból

Az ellenkirályok harcza

Az igaz hazafiak buzgólkodása, hogy az egység az országban és királyában békés úton helyreálljon, hasztalannak bizonyult. A két ellenkirály felvonultatta hadait, hogy karddal védje szerzett jogait.

Ferdinánd hadai, Katzianer János horvátországi kapitány vezérlete alatt, 1527 júliusában jelentek meg az ország nyugati határszélén. Egymásután elfoglalták a határszéli várakat. Bevették Dévényt, a Bornemisza halála után Szalay János kezére jutott pozsonyi várat és bevonultak Nagyszombat városába, miután azt János király ott elhelyezett őrsége sietve elhagyta volt. Mikor július 31-én Ferdinánd maga átlépte a határt, Köpcsénynél fényes magyar küldöttség fogadta. Ott volt a nádor, sok főpap és főúr, ott volt Pozsony vármegye főurainak és nemességének színe-java. Az új király diadalmas előrenyomulása, kivált mikor a tokaji győzelem után a budai országgyűlés Ferdinándot, az alkotmányos formák teljes betartásával újból az ország királyává választotta, csaknem egész Nyugat-Magyarországot, Pozsony vármegyével egyetemben, Ferdinánd zászlaja alá hajtotta. Természetes, hogy a mint e részek hatalmas urainak hűsége és hódolata, meg a hadiszerencse változott, a szerint módosult a vidék lakosságának és nemességének lelkülete is. Igaz hódolatról, mindaddig, míg János király életben volt, és jó ideig még örököse alatt is, szó sem lehetett. Mindazonáltal eddigi adataink arra vallanak, hogy Pozsony vármegye rendei kezdettől fogva aránylag még a legrendületlenebb hívei voltak Ferdinánd királynak.

Pozsony, az ország fővárosa

Az a körülmény, hogy Pozsony Ferdinánd újabb székhelyéhez, Bécshez közel, ellenben a János királyhoz hű részek tulajdonképpeni complexumától jó távol esett, okozta, hogy Ferdinánd az általa hirdetett országgyűlések helyéül éppen Pozsony városát választotta. Ez a körülmény és az a remény, hogy az új király hosszasabban és állandóbban fog az országban tartózkodni, ha székhelye biztos helyen leend, szülte az 1535-iki nagyszombati országgyűlés azon határozatát, hogy ezentúl a magyar kormány székhelye, az ország fővárosa Pozsony városa legyen. Ferdinánd szívesen vette ez elhatározást és rögtön hét tagból álló királyi helytartóságot alakított, mely Pozsonyból intézte az ország közigazgatási ügyeit. Ennek élére, a nádori szék üres lévén, Thurzó Eleket állította. E mellett a helytartóság mellett, mint pénzügyi közeg, a magyar királyi kamara működött, a melynek Ferdinánd már 1531-ben Pozsonyt rendelte székhelyül. Arra azonban, hogy saját királyi udvartartását – hacsak rövidebb-hosszabb időre is – Pozsonyba helyezze, Ferdinánd nem is gondolt, sőt egyik hivatalos iratában határozottan kijelentette, hogy székhelye felváltva hol Bécsben, hol Innsbruckban, hol meg Prágában leend. Pozsony tehát az ország fővárosa lett a nélkül, hogy királyi székhelylyé lett volna.

Mikor Szapolyai János örök álomra húnyta le fáradt szemeit, Ferdinánd alkudozásba bocsátkozott özvegyével Izabellával. Már-már úgy látszott, hogy felvillant az ország egységének csillaga. Ferdinánd 32000 arany évdíjat, Nagyszombatot és Trencsént igérte oda Izabellának és lakóhelyéül Pozsony városát tűzte ki. Azonban az események másként fejlődtek. A megegyezés nem lépett életbe s az ország továbbra is senyvedett a torzsalkodás keserves sebeiben.

A török veszély

De még a polgárháború borzalmainál is iszonyúbb volt a török folytonos előrenyomulása, állandó zsarolása és portyázása. 1528 óta ugyan a szultán hadai mint János király szövetségesei jelentek meg az országban, de 1541-től, Buda bevételétől kezdve, a török teljesen önmaga javára foglalt, úgy hogy az ország tényleg három részre oszlott s egyes részeken kettős adót szedtek: egyet magyar, egyet török részre.

Pozsony vármegyét a török vész megkímélte. Egyes, Komárom- és Nyitramegyékkel határos falvaiban meg-meg jelent egy kisebb portyázó csapat, de ezek nagyobb kárt nem okozhattak s ezeket a résen álló nemesség idejekorán visszaszorította. A hódoltsági területnek Pozsony vármegyében talpalatnyi föld sem jutott. Országgyűlések a XVI. században.

Pozsony úgy is, mint az ország fővárosa, úgy is, mint a töröktől teljesen mentes terület, az ország sorsát intéző köröknek állandó tartózkodási helye lőn. Csak természetes, hogy a XVI. század folyamán nagy számmal tartott országgyűlések és országos értekezletek java része Pozsonyban, vagy pozsonymegyei területen folyt le. 1526–1604-ig Pozsony városában 43, Nagyszombatban 3 országgyűlést tartottak, vagyis az egész idő alatt tartott 51 országgyűlésből 46 a vármegye területén folyt le. A rendek többsége ugyan ismételten sürgette a királyt, hogy az országgyűléseket ne Pozsonyba hívja össze, mert ez német és drága város és Bécshez igen közel esik, hanem inkább a magyarabb és olcsóbb Nagyszombatba. Ferdinánd mindazonáltal Pozsony mellett maradt és a rendek kérelmére ismételten tagadó választ adott.

Pozsony a XVI. században

Az orsz. képtárból

Az 1526-iki királyjelölő országgyűlésen kívül, az ország életére mélyebb kihatású volt az 1535-iki pozsonyi gyűlés, mely a megváltozott viszonyoknak megfelelő kormányzati intézkedéseket hozott. Az 1528 január havában. 1530 májusában, 1532 áprilisában, 1537 és 1538 elején, 1539 szeptemberében tartott országgyűléseken úgyszólván egyéb sem történt, mint hogy a rendek sürgették Ferdinándot, eszközölne már ki a törökök ellen külföldi segélyt, míg viszont Ferdinánd hiú igéretekkel biztatva az országot, újabb és újabb adókat szavaztatott meg. Az 1541-iki országgyűlés végre az ország közigazgatására kiható üdvös törvényeket hozott, a melyek java része azonban irott malaszt maradt. Az 1542 novemberében tartott országgyűlés alkalmából, végre, a rendek ismételt sürgetésére, személyesen megjelent Pozsonyban és hosszabb beszédet intézett a rendekhez, melyben ismét csak nagyobb hadiadó megajánlását kérte, hogy az ország békéjét biztosítani lehessen. Az 1545-iki nagyszombati országgyűlés, egyike volt a nemzet legszenvedélyesebb megnyilatkozásainak. Szenvedélyes kifakadások hallatszottak a császár ellen, a ki, mint mondák, „mindekkoráig rútúl rászedte az országot s most szintén eszeágában sincs megtartani azt, a mit Weltwick (a császár követe) által igér; és nincs más czélja, mint lehetővé tenni, hogy a király ismét némi pénzösszeget csikarhasson ki a rendektől”, sőt némely túlzók nyiltan javasolták, hogy legjobb lesz meghódolni a töröknek, végleg szakítani a németekkel s a Nagyszombatban levő németeket és cseheket legyilkolni. Mindazonáltal sikerült a kedélyeket lecsillapítani s ujabb adót nyerni. Az 1546-iki pozsonyi országgyűlés, melyen a király ismét személyesen jelent meg, úgyszintén az 1550-iki, 1552-iki, 1554–56-iki, 1584-iki gyűlések szintén a király és részben Miksa főherczeg személyes jelenlétében, ámbár 1548-tól kezdve a vallási kérdés kezdett előtérbe nyomulni, úgy a végvárak védelme mint az ország közigazgatása szempontjából nagy jelentőségű és gyakorlati értékkel birt határozatokat hoztak. Az 1555-iki országgyűlésen kimondatott, hogy a nyolczados törvényszék Szent Mihály napján Pozsonyban kezdje meg működését és szabályozta a felebbviteli eljárást. A következő 1557, 1559-iki országgyűléseken a magyar alkotmányon ejtett számos sérelem nyert többé-kevésbbé kielégítő megoldást, míg az 1563-iki pozsonyi országgyűlést a rendek ama határozott kijelentése tette nevezetessé, hogy Miksa főherczeg nem örökösödés jogán, hanem szabad választás és koronázás révén lehet csak Magyarország törvényes királya.

Bocskay István

Az orsz. képtárból

Az 1582-iki országgyűlésen, a rendek hosszas sürgetésére végre megjelent Rudolf király személyesen Pozsonyban. Az ország rendei, a helytartóval élűkön, a Duna partján fogadták őt. Ágyuk dörgése között lóháton vonult fel a várba, a zászlós urak és a külföldi államok követeinek kíséretében.

Az országgyűlés alkotott ugyan törvénykönyvet és portánként megajánlott két forintnyi adót, de mélyrehatóbb reformot nem létesített s a királyi propozicziókban kifejtett feladatokat nem oldotta meg. Mindazonáltal eredményesebb volt az 1580-iki országgyűlésnél, a melyen a rendek még a királyi propozicziók tárgyalásába sem bocsátkoztak. Ellenben már az 1583-iki országgyűlésen oly ingerültek voltak a kedélyek, hogy a bécsi udvar már-már erőszakos eszközökhöz, az ellenzéki vezérek elfogatásához folyamodott. Egyébként az összes országgyűlések közös jellege az volt, hogy a király mentegette távolmaradását, húzta-halasztotta az érdemleges intézkedéseket, a rendek pedig folyton folyvást sürgették orvoslását, tiltakoztak az idegen tanácsosok beavatkozása ellen. Azonban minden eredmény nélkül, úgy hogy az e századbeli országgyűléseken az adó-megajánlásokon kívül, komolyabb ügyet alig is végeztek el.

Bocskay

A háborgó elemeket Bocskay István gyűjté maga köré és kitűzte a felkelés zászlaját. A mozgalom oly gyorsan haladt előre, hogy az 1605. január 6-ára Pozsonyba hirdetett országgyűlést, részvétlenség miatt, megtartani nem lehetett. Rudolf és Mátyás főherczegek megkísérlették Bocskayval a békés kiegyezést, de sikertelenűl. Mindkét fél fegyvert fogott és a polgárháború szele végig süvített a sokat szenvedett országon. Az ellentétek teljesen kiélesedtek, mikor a szerencsi gyűlés Bocskayt Magyar- és Erdélyország fejedelmévé kiáltotta ki.

Bocskay hadai, miután az ellene küldött Básta, seregével együtt Pozsonyba volt kénytelen visszavonulni, feltartózhatatlanúl nyomultak előre és Rhédey, 1605 májusában, már Nagyszombatot is elfoglalta.

Nagyszombat önmaga nyitotta meg Rhédey előtt kapuit, ámbár kevéssel előbb a császári seregeket bebocsátani hajlandó nem volt. Oka ennek az, hogy mikor a császári sereg a bebocsátás iránt alkudozott, a vallonok, kiket Thurzó Szaniszló vezetett, a külvárosok csűrjeit és tanyáit felgyújtották. Thurzó ekkor maga is Bocskay pártjára állott és magával vitte testvérét, Kristófot.

Rhédey Nagyszombat városát főhadiszállással választotta és innen intézte hadi műveleteit. Dengelegit 7000 hajdúval és 1000 törökkel Szakolcza felé küldte, hogy a magyarok ellen jövő morva segélyhadakat feltartóztassa. Egy erős hajdúsereget pedig a Csallóközbe küldött, mely a Somogyi testvéreket megnyervén, egész Csallóközt a felkelők hatalmába kerítette. A Somogyi testvérek azután, hajdúik élén, egész Pozsonymegyén át száguldoztak és Dengelegi hajdúival egyesülve, gyakran Bécsig portyáztak.

A cseklészi várhegy

Saját felvételünk

Bástát, a császári hadak vezérét, ki Pozsony előtt állott, az ellenség két oldalról is szorongatta. Rhédey Nagyszombatból, Somogyi Mátyás a Csallóközből támadt ellene. Bucsi Benedek 6000 főnyi hada Nagyszombatból nyomult előre. Bevette Szempczet, Bazint, Szt.-Györgyöt és Cseklészt és egyenesen Pozsony felé tartott. Ugyanekkor Maki György, Somogyi alvezére, erős csapattal átkelt a Dunán és szintén Pozsony ellen nyomult előre. Többszöri előcsatározás után, május 11-én nagyobb ütközetre került a sor. Bucsi a németekkel és ráczokkal, Maki a vallonokkal vívott, s a harcz délután 4 órától éjjel 11-ig tartott, miközben a Virágvölgy nevű külváros lángba borult. Május 26-án a török-tatár csapatok intéztek ostromot Pozsony ellen. Egész a Mihály-kapuig nyomultak elő és visszavonuláskor újból üszköt vetettek a Virágvölgy házaira. Július 1-én két oldalról is támadták a várost, Szentgyörgy és a Csallóköz felől. Június 5-étől kezdve egy-két hétig folytonos apró csatározásban állott a két sereg. Június 5-én a hajdúk elfogták a császári sereg élelmezési osztályát, mely Szentgyörgy felől szalmát, szénát és zabot szállított. E hírre Pozsonyból, gyors száguldással indult ki egy lovasosztály s utólérvén a hajdúkat, makacs küzdelem árán a szekerek egy részét visszavette. Így folytatódott ez a következő napokon is, úgy hogy a vármegye egy pillanatnyi békességet sem nyerhetett. A császári hadaknak legkivált a csallóközi hajdúk voltak alkalmatlanok. Nehezebb volt ellenök a védekezés, s vezéreik ismervén a Csallóköz ingoványos talaját, meglepetésszerű gyorsasággal termettek a császári sereg közelében, hogy épp oly gyorsan eltűnjenek. Ezenkívül elzárták Győr és Komárom felé a közelekdést és lehetetlenné tették a töröktől ostromlott Esztergom megközelítését. Főfeladatnak látszott tehát a Somogyi testvéreket megnyerni és a fegyver letételére bírni. Ezzel a kényes megbízással közelítették meg Somogyi Mátyást Náprágyi Demeter veszprémi püspök és Aranyosi Pál. Igyekezetüket siker koronázta és Somogyi július 18-án, csapataival együtt, a császár hűségére tért, miután őt Mátyás főherczeg pénzzel és Ausztriában birtokkal ajándékozta meg.

A nagyszombati főhadiszálláson nagy megütközést keltett Somogyi elpártolása. Bosszút forraltak és minden alkalmat felhasználtak, hogy az elpártolt hajdúkkal összekerüljenek. Már július 20-ika körül rajtok estek és csak a Mörsburg meg Öttingen ezredek közbelépésének köszönhették megmenekülésüket. Szeptember 6-án Bocskay hajdúi ismét és nagy erővel támadtak Somogyi hajdúira s közülök vagy 200-at felkonczoltak. Talán mindannyit elfogják vagy leölik, ha Kollonics idejekorán közbe nem lép. A Bocskay hadak hátráltak, de időközben segélyt nyervén, újra előnyomultak és reátámadtak Kollonicsra s hadait, ő maga is megsebesülvén, egész Pozsonyig nyomták vissza. Másnap reggel magát Pozsonyt is megostromolták, de véres küzdelem után, nagy veszteséget szenvedve, visszaverettek.

A hajdúk versengésének leginkább a Csallóköz adta meg az árát. Falvai rombadőltek, lakosai kizsaroltattak, sokan leölettek, barmaikat elhajtották, földjeiket tönkre tiporták.

Bocskay emberei arra törekedtek, hogy Básta seregeit Pozsony alól elvonulásra késztessék s ily módon a várost és a várat megvehessék. Általános volt a felfogás, hogy ez Bocskay részére döntené el az egész küzdelmet. Azért írja a mély belátású Illésházy István Bocskaynak: „Jó lenne azért fölségednek talán, hogy ezeket (a nála lévő császári követeket) ne sietne elbocsátani, hogy vonódnék az dolog és az alatt Posontól el köllene az német hadat kergetni; Poson azonnal megadná magát, jobb módunk volna azután a tractatiohoz”.

Azonban Rudolf emberei is tisztában voltak ezzel. Hasztalan volt minden nyugtalanítás, Básta nem mozdult Pozsony mellől. A török előnyomult, bevette Visegrádot és Esztergomot, Rhédey hada körülzárta Érsekújvárt, de mindezt Básta nyugodtan tűrte. Jól tudta, hogy ha elvész Pozsony, szabad az út Bécsbe. 1605 szeptember havában egész Pozsony vármegye Bocskay kezén volt. Csak Pozsony városa és vára állott szilárdul és megmaradt a törvényes fejedelem iránt rendületlen hűségében.

Érsekújvár eleste után Homonnay Pozsony ellen indult. Október 28-án fenyegető levelet küldött a városi tanácshoz, ha a várost fel nem adják, Érsekújvárról hozott ágyúkat, törököt és tatárt emlegetett. Pozsony azonban kitérőleg felelt, mert Illésházy, ki akkor már a béke érdekében fáradozott, biztosította a várost, hogy baja nem esik, sőt feddő levelet írt Homonnaynak. „Akarjuk kegyelmednek értésére adni, – válaszol Homonnay Illésházynak – hogy az mi Pozsonyban való írkálásunkat az elmult napokban gyermekjátéknak írta vala kegyelmed lenni, mely írásunkra az minémű válaszunk jött, in copiis im megküldöttük kegyelmednek. Bizony oly nehéz dolognak tetszik az az kegyelmed írása, hogy nem tudom, ha valaha elfeledjük-e?”

Bethlen Gábor

Az orsz. képtárból

A hadjáratnak azután nemsokára végett vetett a bécsi béke, mely Pozsony vármegyére a rég élvezett nyugalom napjait hozta. Pozsonyi szövetség.

II. Rudolf császárnak törvénytelen, a magyar alkotmányt semmibe vevő uralmát végtére nemcsak a magyar rendek, de maga a Habsburg uralkodóház is megunta. És mivel minden igyekezet kárba veszett, a mely oda irányult, hogy Rudolf tétlenségét megtörje, az uralkodóház tagjai, félvén, hogy a császár magaviselete mindannyiuk vesztét okozhatja, elhatározta, hogy az ellenzékhez csatlakozik és Mátyás főherczeg személye körül csoportosul. Mátyás főherczeg, ki az eddig ismert Habsburgok közül Magyarországon a legnépszerűbb volt, élére állott a mozgalomnak és 1608 febr. 1-én, Illésházy buzgólkodására, létrejött a pozsonyi szövetség, melyben magyarok, osztrákok és morvák egyesültek Rudolf ellen. Ennek nyomása alatt azután Rudolf lemondott a trónról és Mátyás a bécsi és zsitvataroki békék fenntartásának jelszavával, 1608 november 16-án magyar királylyá választatott. A koronázás három nappal később, nagy ünnepélyességek között ment végbe, s egyúttal határozattá lőn, hogy a szent korona ezentúl Pozsony városában, mint az ország legbiztosabb helyén fog őriztetni.

Bethlen Gábor

A jeles tulajdonokban bővelkedő, de határtalan nagyravágyással telített Bethlen Gábor, a lázadó cseh és morva rendek szövetségére és a magyarországi protestánsokra támaszkodva, 1619-ben próbált először szerencsét Magyarország megnyerésével. Míg követei biztosították az udvart rendíthetetlen ragaszkodásáról és felajánlották szolgálatait, addig magyarországi szövetségesei előkészítették betörésének útját. Hadai szédítő gyorsasággal haladtak előre. Előfutárként a Székely György hadai jelentek meg a nyugatmagyarországi részeken. Ezek elfoglalták Érsekújvárt és betörtek a Csallóközbe hogy ott „valami német gyalogokra” törjenek, kik egy révet őriztek a Duna partján.

Maga Bethlen október 9-én már Nagyszombat előtt állott. Serege mintegy 35,000 főre és 20 lövegre ment, a melybe a Széchy-Rhédey alatt álló 8000 vitéz is beszámítandó. Nagyszombat alatt Bethlen három hónapot töltött. Itt fogadta a lázadó morva rendeket és sürgető kérelmükre, Rhédey vezetésével, 10,000 lovast küldött segélyükre. Ő maga a sereg zömével Pozsony felé indult, a melynek állapotát az ottani protestáns polgárság értesítéséből jól ismerte. Azért mondja egy egykori kath. író a városról:

Mint hamis tanácsok, tanácsot tartátok,

Éjjel Behtlehemhez Kampert bocsátátok,

Hogy nagy hamarsággal jűne, azt irátok.

Lipót főherczeg, Ferdinánd helyettese, a vészhírek hallatára, három ágyút, 1500 gyalogost és 500 lovast küldött Tiefenbach Rudolf parancsnoksága alatt Pozsonyba, a vár védelmére. A város polgárai azonban a német csapatokat nem fogadták be, Révay Péter a koronaőr pedig, mint idegeneket, nem bocsáthatta be őket a várba és így a város alatt voltak kénytelenek állást foglalni. Bethlen, kémei útján, hírül vette mindezeket, valamint azt is, hogy Tiefenbach elhagyva csapatait, a várba ment és ott tartózkodik, Forgách nádor és Révay társaságában. Felhasználta tehát a kinálkozó alkalmat és az éj leple alatt Pozsony alá lopódzott seregével. Majd felgyujtatott egy külvárosi házat és a tűz fényénél reá tört a mitsem sejtő, nyugvó német csapatokra. A támadás iszonyú kavarodást és rémületet okozott. Mire Tiefenbach a várból leért, csapatainak egy része fel volt konczolva, más része megfutamodott, úgy hogy a vezér csak nagy ügygyel-bajjal tudta összeterelni vagy 800 emberét, a kikkel azután a Duna jobbpartjára menekült. Bethlen október 14-én 15,000 ember élén bevonult Pozsonyba, mire a vár másnap szintén kapitulált és a szent korona a felkelő vezér birtokába került.

Bethlen október második felében Pozsonyban tanácskozásra ült össze a szövetséges hadak vezéreivel: Turnnal és Hohenloheval. Elhatározták, hogy mivel október 26-án a bécsi hidak előt tnem sikerült Buquoy hadait az átkelésben megakadályozniok, most az összes hadat Pozsony alatt vonják össze s ott átkelnek a Dunán, hogy Bécs ellen indulhassanak. Október 30-án már 32,000-nyi sereg volt központosítva Pozsony alatt. Az átkelést Rhédey kezdette meg 8000 emberével s Bruck felé nyomult, hogy a jobb partot eleve biztosítsa a szövetséges hadaknak. Az egész had átkelése lassan ment s csak november 21-én fejeződött be, miután közben a hajóhíd elkészült. Ezzel a hadjárat színtere Pozsonymegye területéről Mosony vármegyébe terelődött át.

Homonnay sikeres fellépése és Rákóczy György megszorítása arra bírta Bethlent, hogy Bécs amúgy is meddő ostromával felhagyjon és Sopron, meg Petronellen át Pozsonyba visszatérjen. Deczember 3-án már Pozsonyban volt és onnen értesítette Rákóczyt, hogy Széchy Györgyöt 12,000 lovassal és gyalogossal a Felvidékre indította. Visszamaradt serege pedig részben Pozsony táján szállott téli szállásba, részint a dunántúli várakba telepedett meg. A hadakozó felek, hosszas tárgyalás után, Pozsonyban, hol időközben országgyűlés is űlt össze, 1620 február 4-én, szeptember 29-éig tartó fegyverszünetre léptek. Bethlen visszavonult Beszterczebányára s ott őt az elégületlen rendek, daczára a királyi biztos tiltakozásának, Magyarország királyává választották.

Bethlen a hadjáratot egy-két héttel a fegyverszünet lejárta előtt újból megindította. Hadai élén szeptember 28-án Pozsonynál átkelt a Dunán és Lakompak, majd Hainburg ostromára indult, utóbb pedig a Dampierre serege által veszélyeztetett Sopron felmentésére sietett. Dampierre most arra törekedett, hogy Bethlent Pozsonytól elzárja. E czélból gyújtószerekkel és kövekkel terhelt hajókat úsztattatott le a Dunán. Ha terve sikerül, úgy a pozsonyi hajóhidat lerombolja és Bethlen a Dunántúlra szorúl. Azonban Bethlen résen volt. Emberei észrevették a cselvetést, Dévénynél a hajókat elfogták és elsülyesztették. Dampierre most éjjeli támadást akart Pozsony ellen intézni. Seregeit 40 hajóra rakatta s úgy indult Bécsből a Dunán lefelé, míg a jobb parton Collalto Rainhold fedezte a bevonulást azzal a szándékkal, hogy a hainburgi hídon át támadjon Pozsonyra. Azonban Collalto mozdulatait nehezítették Bethlen hadának egyes csapatai, a hajók pedig csak lassan és sok bajjal, sok veszteséggel tudtak előre haladni.

Október 9-én, úgy délelőtt 10 óra tájban tudtak csak Dampierre hadai annyira rendezkedni, hogy a támadását megkezdhessék. Egy oszlop a Zuckermantel és Wödricz nevű külvárosokat s nehány sánczot kerített hatalmába. Maga Dampierre a derékhaddal egyenes ostromot intézett a vár ellen. Azonban, ámbár időközben Collalto hadai is előnyomultak és egy külvárost elfoglaltak, az ostrom eredménytelen maradt. A különben is kitünő vár hatalmasan fel volt szerelve s csak nehány nappal előbb érkezett oda Rákóczy mintegy 3000-nyi válogatott vitézzel. Dampierre vállalkozása tehát, a mily merész volt, épp oly kudarczczal is járt.

A következő évben Bethlen Pozsonyból, a hová dunántúli sikeres operácziója után vonult volt, Nagyszombat alá ment s Nagyszombat és Szenicz között helyezte el hadait, hogy a Morvához szállott Buquoyval szembe kerüljön. Seregének szélső balszárnyát pedig Dévény és Pozsony által fedezteté. A főhadiszállás Nagyszombatban volt és a hadak fővezérletét, február közepe táján, Thurzó Imre vette át.

A két hadtest eleintén csak kisebb összeütközésre vállalkozott. Ezek során Dévény és Dévényújfalu Buquoy kezébe került. A döntő ütközet azonban, a körülmények úgy fejlődvén, nem a Bethlentől vélt vonalon, hanem Marchegg és Stomfa között volt megvívandó. Erre azonban nem került sor, mert Bethlen mindenünnen rossz híreket vevén, a derékhaddal lassan visszavonult Kassára s csak a várak védelmére hagyott vissza bizonyos számú őrségeket.

Buquoy ekkor, Forgách nádor kíséretében, serege élén Pozsony alá vonult és azt hódolásra szólította fel. A város május 3-án kaput nyitott, a Zay parancsnoksága alatt álló vár azonban ellentállott. Csak mikor Buquoy, Bécsből hozott ostromágyúkkal bombázni kezdé falait, hódolt meg a vár, azon feltétel mellett, hogy az őrség szabadon elvonulhat.

Pozsony meghódolása a Kis-Kárpátok egész vidékének megadását vonta maga után. Modor, Szent-György, Bazin, Nagyszombat egymásután nyitották meg kapuikat és tértek vissza a király hűségére.

Az érsekújvári vereség után a királyi hadak Guta felé menekültak s egyrészök a Csallóközbe vonult vissza. Augusztus 25-én Csötörtök községnél Bethlen seregének egy része összeütközött a királyi hadakkal s azoknak tetemes veszteséget okozott. Hadállásaikat azonban mégis megtartották, sőt időközben mintegy 12,000 főre szaporodtak; Bethlen hívei azonban, a megváltozott hadműveleti irány következtében, a szigetből csakhamar teljesen kivonultak.

A Lichtenstein parancsnoksága alatt álló hadak Gutáról Pozsony felé igyekeztek, hogy a vár védelmét erősítsék. Bethlen Gábor pedig hadaival Nagyszombat ellen indult, hol akkor Pálffy Miklós parancsnokolt. Bornemisza János az elővéddel jóval Bethlen előtt érkezett Nagyszombat alá s hogy az őrséget kicsalja, egy-két oszlopot vezényelt a város ellen. Az őrség tényleg lépre ment. Mintegy 500 lovas és 200 gyalogos kitört Nagyszombatból és üldözőbe vette az oszlopot. Ez menekűlt és üldözőit egyenesen Bornemisza táborába vezette. Szörnyű öldöklés támadt erre. A város őrsége kelepczébe került. Mintegy 150 lovas és az összes gyalogos elesett s maga a parancsnok fogságba került.

Bethlen július 28-án érkezett a város alá s azt azonnal lövetni kezdé, mire a város július 30-án kaput nyitott. Így tehát rövid idő alatt Bethlen Gábor másodízben ütötte fel hadiszállását Nagyszombatba s azt nyugatmagyarországi hadi műveleteinek újólag középpontjává tette. Itt egyesült hadaival az a mintegy 8000-nyi sereg, melyet János György brandenburg-jägerndorfi őrgróf hozott segélyül Bethlennek.

Bethlen Nagyszombat elfoglalása után Pozsony ellen indult. Azonban Szent-Györgynél meg kellett állania, mert a folytonos esőzés miatt a terület teljesen járhatatlan volt. Csak augusztus 18-án ért a város alá.

Pozsonyt 1500 emberrel Schwendi Lázár védte, a melyből 500 ember a vár őrsége volt. Lichtenstein pedig a Csallóköz felől fogott állást, mintegy 1/4 mérföldre a Dunától. Ez magyarázza meg azt, hogy ámbár Bethlen mintegy 28000-nyi sereggel rendelkezett, mégis a várost egészen körülzárolni nem tudta. A várőrség a Csallóközzel az összeköttetést fenn tudta tehát tartani Az ostromzár tizenhárom napig tartott, a nélkül, hogy Bethlen valami számottevő eredményt tudott volna felmutatni. Mivel pedig hadait a meddő küzdelemnek kitenni nem akarta, augusztus 31-én az ostromlövegeket visszavonta és szept. 1-én a vár alól elvonult. Ez alatt az ostrom alatt történt, hogy a vallonok, egy kirohanás alkalmával, a mai Virágvölgyben körülfogatván, mind egy szálig levágattak. A harcz színhelye a későbbi Vallon-utcza volt. A hadjáratnak a nikolsburgi béke vetett véget.

Bethlen második támadása

Azonban Bethlen nyugtalan, nagyravágyó szelleme nyugodni nem tudott. Panaszkodott a nikolsburgi béke egyes pontjainak nem elég gyors végrehajtása, sőt megsértése miatt. És míg egyrészt a töröknél, az angolnál, a német protestánsoknál keresett támogatást, addig másrészt folytonos összeköttetésben állott az udvarral, sőt neje halála után, házassági összeköttetésre is gondolt. E mellett azonban folyton szaporította seregeit, buzgón gyüjtötte a hadiszereket. 1623-ban összehívta Kassára a neki átengedett hét vármegye rendeit, felpanaszolta sérelmeit, és támogatásukat, felkelésüket kérte. Azonban a békeszeretet csírája, melyet a nagy Pázmány Péter ültetgetett el mindenfelé, már Felső-Magyarország rendeinek szívében is gyökeret kezdett verni. Némán hallgatták a panaszkodó erdélyi fejdelmet és intették, hogy ne bontsa meg a békességet.

Az udvar már ekkor megsejtette Bethlen hadikészülődéseit és különösen Pázmány befolyása következtében, igyekezett alkudozásokkal a háborút elhárítani. E czélból ült össze a beszterczebányai tanácskozás, a melyben a király követei az erdélyi követekkel a békés kibontakozás módját voltak hivatva megállapítani. Mindez hasztalan volt. Bethlen jól szervezett serege élén csakhamar megjelent az országban és a harcz újra elkezdődött. Mielőtt a király külföldi segélycsapatai az ország nyugati részén megjelentek volna, Bethlen már Nyitra vármegyében táborozott. Ürmény táján vette a hírt, hogy Wangler alezredes vagy 1200 emberrel Nagyszombat védelmére van küldve. Bethlen Horvát István lovasságát küldte ellene. Ezek hol jobbról, hol balról, de folyton zaklatták Wangler embereit, úgy hogy végre is a bogdanóczi templomba volt kénytelen zárkózni. Ekkorára azonban már odaért Bethlen is és lövetni kezdé a templomot. Wangler belátván a védelem lehetetlen voltát, kitűzte a fehér zászlót és szabad elvonulás feltétele mellett, megadta magát. A mint emberei lerakták a fegyvert, Bethlen a vezért mintegy 400 emberrel elzáratta, a többi katonát pedig zsoldjába fogadta. Ezzel megnyiltak Bethlen előtt Nagyszombat város kapul. Első támadásához képest most is itt ütötte fel táborát és itt várta be segélycsapatait. Csakhamar megérkezett Ibrahim szerdár a török csapatokkal és ezzel Bethlen hadereje mintegy 40,000 emberre növekedett.

Bethlen hatalmas hadával szemben a király mintegy 9000-nyi hadat tudott, Carafa Jeromos és Marchese di Monte Negro vezérlete alatt, szembeállítani. Ez a had a Morva jobb partján vonult Pozsony védelmére, a melynek falai már meg-megpillantották Bethlen szerte száguldozó lovasságát.

A fejedelem, látván a királyi had útjának irányát, miután egy különítmányt már előbb a Csallóköz elfoglalására küldött volt, egész haderejével Ferdinánd tábornokai után indult. Ezek tényleg nem is mertek Hodolinnál tovább menni, mert attól kellett tartaniok, hogy Bethlen könnyű lovassága időközben megakadályozza őket a takarmány- és élelemszerzésben és ezáltal az egész hadat kritikus helyzetbe hozhatja.

I. Rákóczy György

Az orsz. képtárból

Hodolin igen alkalmas helynek látszott arra, hogy védelmével Bethlen erőit legalább addig lekösse, míg újabb segédcsapatok érkeznek. Bethlen tényleg ostromzár alá is vette Hodolint, melyet egyrészt a Morva víze, másrészt ennek elágazása, mocsaras vidék, a nyílt mező felől meg erős sáncz védett. Bethlen kiéheztetésre törekedett, s mivel Monte Negro serege részint átpártolás miatt igen megfogyatkozott, részint a Turn és Jägerndorf grófoktól lázított morvák támogatását elvesztette, már-már az egész királyi tábor a megsemmisülés előtt állott. Ekkor azonban kedvezőtlen hírek érkeztek a német protestáns rendektől kilátásba helyezett segélyről, meg a török is megbízhatatlannak bizonyult. Így történt, hogy Bethlen, Thurzó nádor közbenjárására, hajlandó volt november havában, 1624 Szent Mihály napjáig tartó fegyverszünetet kötni. A feltételek szerint Bethlen visszabocsátá a király kezébe Pozsony-, Nyitra-, Trencsén-, Bars- és Túrócz-megyéket, ellenben a Dunáninnen többi részét magának tartotta meg. A török segélycsapatokat azonban kötelezve lett volna Bethlen hazabocsátani. De a király nem járult e megegyezéshez és utóbb a fegyverszünet pontjai némi változtatást szenvedtek, a határidőt pedig május 1-re tették. A fegyverszünet alatt buzgón folytak a béketanácskozások és május 8-án létrejött a bécsi béke, mely némi változtatással a nikolsburginak megújítása volt.

A pozsonyi béke

Bethlent a külföldi protestáns rendekkel való szövetsége 1626-ban ismét, akarata ellenére is, fegyvert fogni kényszeríté. Mansfeld és Ernő herczegek mintegy 8000-nyi fáradt sereggel érkeztek az országba, mint a német protestáns rendek hadai, és Szécsény táján egyesültek Bethlen magyar, meg török seregével. A királyi hadak, melyeknek vezére Wallenstein volt, eleintén Nógrád szélén állottak, utóbb azonban a Vágmentére Nyitra- és Pozsonymegyék határmesgyéire húzodtak vissza. Később Bethlen az egyesült hadakkal a bányavárosok felé nyomult, míg Wallenstein, kinek seregében ragályos betegségek törtek ki, Pozsony alatt vonult meg. Bethlennek ez a harmadik felkelése nem járt nagyobb vérontással. Mindkét fél irtózott a háborútól és biztosaik csakhamar összeültek, elébb Bécsben, utóbb Pozsonyban. A tanácskozás, Pázmány Péter fáradozásai következtében, eredményes is volt és 1626 deczember 18-án meghozta a pozsonyi békét. E szerint a fejedelem igéri, hogy az uralkodóházat soha többé meg nem támadja, a törököt reá ki nem hívja, ellenségeit nem segíti, azonnal kivonul a királyi területről, Mansfeld csapatai menvédet kapnak szabad kivonulásra, a felsőmagyarországi hét megye s azok városainak meg várainak tisztviselői esküvel fogadják, hogy ezentúl a király ellen fel nem kelnek s ugyanezt cselekszik Erdély rendei is. Egyébként érvényben maradnak a nikolsburgi és bécsi békék azzal, hogy a király a végvárak fenntartására ott kikötött 30000 tallérnyi összeget lefizetni nem tartozik.

II. Ferdinánd és Pázmány halála után a protestáns rendek ismét a vallási kérdéseket tolták előtérbe az országgyűléseken. Úgy vélték, hogy a hatalmas kardinális nélkül könnyebben boldogulhatnak a kath. főrendekkel s újabb és újabb jogokat biztosíthatnak maguknak. Azonban III. Ferdinánd és Esterházy Miklós erősen ellentállottak és a vallási ügyek érdemleges tárgyalását nem engedték meg.

I. Rákóczy György

A protestáns rendek elégedetlenségét használta fel I. Rákóczy György, hogy a svédek és törökök segítségével a Bethlentől örökölt törekvéseket érvényesitse. Fegyvert fogott tehát, s mivel a felső vidék vármegyéi hozzácsatlakoztak, gyorsan haladt előre az ország nyugati részei felé.

Pozsony vármegye rendei ez alkalommal is hívek maradtak törvényes királyukhoz és bandériumuk a nádor vezetése alatt álló hadakhoz csatlakozott. A háború szintere azonban a megyén kívül vala és a pozsonyiak csak a hadviselés anyagi hátrányait érezték. Maga Pozsony városa 1645-ben szorongatott helyzetbe került, mert a svédek Brünn ostroma után, mint híre járt, Bécs megkerülésével, egyenesen Pozsony ellen akartak felvonulni. Éppen azért a pozsonyi várban őrzött szent koronát, a koronaőrök a több biztonságot igérő Győr falai közé vitték.

Azonban időközben kiderült, hogy Rákóczy hasztalan várja a Torstenson alatt közeledő svéd sereget, mert azt a dánok támadása visszatérni kényszeríté. Ez a körülmény a fejedelmet békülékenynyé tette s a béketárgyalások felvételére Nagyszombatba küldé követeit: Lónyay Zsigmondot, Nyáry Bernátot meg Csernek Györgyöt, a kik Esterházy nádorral, Lippay érsekkel, Tiffenbach és Questenberg tanácsosokkal igyekeztek a békés kibontakozás módját megtalálni.

III. Ferdinánd

Az orsz. képtárból

A tanácskozás nem vezetett eredményre, mert egyik fél sem akart jelentékenyebben engedni és főkép mert Rákóczy időközben hírül vette, hogy a szövetséges svéd hadak diadalmasan vonulnak előre s nemsokára a Morva vizéhez érnek. Visszahívta tehát követeit és daczára a török ellenkezésének, ismét előrenyomúlt hadaival. Tényleg, április végén sikerült is egy svéd hadosztálylyal egyesülnie s Nyitrát bevéve, a jóformán védtelen Nagyszombatot is elfoglalnia. Július 27-én (1645) már ő maga is morva földön táborozott Rumpersdorfnál, Lundenburg mellett.

Azonban az ügyek mind a mellett nem igen kedvezően állottak, mert a török folyton sürgette a háború abbanhagyását, a császári sereg pedig, Leopold főherczeg vezérlete alatt, erős állást foglalt Dévény mellett. Így történt, hogy gyors és diadalmas előnyomulása daczára, Rákóczy mégis hajlandó volt béketárgyalásokba bocsátkozni; és mivel III. Ferdinánd is engedékenyebb lett, 1645 deczember 16-án létrejött a linczi béke, a mely a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot, Rákóczynak tömérdek anyagi előnyt biztosított.

I. Lipót király

Az orsz. képtárból

Az 1646–1655-iki pozsonyi országgyűlések

A linczi békét a pozsonyi 1646-iki országgyűlés erősítette meg, részletesen is megjelölvén azokat az engedményeket, a melyeket a király és a katholikus rendek, a protestáns rendeknek tettek. Ez alkalommal a protestánsok jogot nyertek arra is, hogy 90 templomot, a melyeket időközben a katholikusok tőlük elvettek volt, visszafoglalhassanak. A visszafoglalás végrehajtására, a nádor elnöklete alatt, egy külön bizottság lett összeállítva.

Ennek daczára a következő pozsonyi országgyűléseken mégis domináns kérdés volt a vallási ügy és sok viszálykodásra adott okot a linczi béke kevéssé hű betartása. Az 1648-iki országgyűlés június 3-án királylyá választotta IV. Ferdinándot és június 16-án meg is koronázták őt; az 1649-iki országgyűlésen, az 1648-ban megválasztott Draskovich halála következtében, Pálffy Pál országbírót választották nádorrá. Ezen az országgyűlésen történt először, hogy a vallási sérelmek során a kálvinisták panaszt emeltek a kassai lutheránusok ellen. Az 1655-iki országgyűlésen a korán elhúnyt IV. Ferdinánd helyébe megválasztották I. Lipótot, és Pálffy utódjává Wesselényi Ferenczet. Az országgyűlés, mely a végvárak kérdésének megoldását újra elhalasztotta, két koronázást látott. Június 27-én koronázták meg Lipótot és azután Mária Eleonorát, III. Ferdinánd harmadik nejét.

Török dúlás

I. Lipótnak nem sikerült a törökkel való békés viszonyt fenntartania. A szultán már 1662-ben elárulta ellenséges szándékait és a király a május 1-re Pozsonyba összehívott országgyűléshez egyenesen kérdést is intézett, vajjon az erdélyi dolgok miatt ne üzenjen-e ő háborút a töröknek. A rendek félvén, hogy a háború okozta bajok még inkább növelni fogják az országban lábrakapott általános elégületlenséget és főképpen, mert nagyon is unták az idegen zsoldos hadak garázdálkodását, tartózkodásra intették az udvart és nem javallották a háborút. Azonban a békés nyilatkozatok, kilátásba helyezett engedmények, már nem voltak képesek a török szándékait megingatni és a hadjárat 1663 tavaszán határozattá lett. Július utolsó napjaiban pedig a török had, melyet a tatár elem tett különösen rettenetessé, már Érsekújvár felé közeledett.

E szomoru emlékű hadjárat a szenvedés nehéz óráit hozta Pozsony vármegyére. Szenvedett a királyi hadak garázdálkodásától és a portyázó tatár-csordáktól egyaránt.

Lipót király hadserege vezetésével Montecuccolit bízta meg, a ki a sereg gyülekezési helyül a Magyar-Óvár, Cseklész és Pozsony közt fekvő területet jelölte meg. A felkelő nemesség gyülekezési helye pedig Szempcz volt. Természetes, hogy a rakonczátlan német zsoldosok sok kárt okoztak a megyének és ellátásuk csaknem koldusbotra juttatta az amúgy is elszegényedett lakosságot. Hasonló, bár jóval kisebb bajt okozott Szempcz táján a lassan mozgó és elég hiányos felszerelésű nemesség is.

Míg a királyi hadak nagy lassan gyülekeztek, addig a török hadakból portyázásra induló tatár-csapatok végigrobogtak Nyitra és Pozsony vármegyén. Elhatoltak egész Pozsonyig s miután Szent-Györgyöt, Bazint és Modort jórészben porrá égették, átkeltek a Morván és Brünnig, Olmüczig száguldoztak.

A pozsonyi vértörvényszék

A vasvári béke a török dúlásnak, ha nem is egészen, véget vetett. A belső bajok azonban újabb bonyodalmakat, újabb veszélyeket hoztak a sokat zaklatott megyére. Az elégedetlen elemek, kivált a sokszoros sérelmet szenvedett evangelikus rendek, 1670-ben nyilt lázadásban törtek ki. Azonban az időt rosszúl választották meg arra, hogy elkobzott jogaikat fegyveres kézzel visszaszerezhessék, sérelmeik orvoslását kinyerhessék. I. Lipót olyan nagyszámú német sereggel rendelkezett, a minővel ő előtte már jó régen egyik királyunk sem. Még mielőtt fegyvert foghattak volna, kiderült a szövetkezés, elfogattak annak vezérei. A tapintatlanul kezdett felkelést még tapintatlanabb kényuralom követte, a melynek folyamán szomorú szerep jutott Pozsonynak. Itt állították fel ugyanis a rendkívüli törvényszéket, mely hivatva volt itélkezni a mozgalom részesei fölött. Rothal gróf elnöklete alatt ült össze a bizottság, a melynek tagjai voltak: Szelepcsényi, Zichy István, Forgách Ádám, Majthényi János személynök és két német jogtudós. Az előbbiek azonban csak formálisan vettek részt az egész eljárásban, mert döntő szóval csak a két utóbbi bírt.

A pozsonyi vértörvényszék elé idéztek meg az elhalt Wesselényi nádort, és özvegyét Széchy Máriát, Rákóczyt, Bocskay Istvánt, Petrőczy Istvánt, Szuhay Mátyást, Szepessy Pált, Gyulaffy Lászlót, Kende Gábort a főbbek közül és mintegy 300 gyanúsított nemest.

A perek, melyek ekkor Pozsonyban folytak, merő torzképei voltak az igazságszolgáltatásnak, és a bírák vezérlő gondolata az volt: elnyomni a független magyar elemet, megtorolni a mozgalmat, elitélni mindenkit, kihez a gyanúnak árnyéka hozzáférkőzhetik.

A politikai bűnhődést az ország zaklatása, a törvénytelen adóztatások egész sorozata s végül, mert az 1672-iki mozgalmakban a portestánsok teljes számmal vettek részt, iszonyú vallásüldözés és 1674-ben a második pozsonyi vértörvényszék követte. Szelepcsényi ajánlatára 1674-ben, az ő elnöklete alatt, 34 tagból álló törvényszék ült össze, az egy Kollonich kivételével csupa merő magyarokból, a mely elé úgyszólván az ország összes protestáns tanitóit és lelkészeit megidézték. Megjelent közülük mintegy 400. Ezek ellen azután a közvádló vádat emelt a kath. egyház és a király, mint főkegyúr meggyalázása, az állam ellen való lázadás és lázítás és a törökkel való czimborálás miatt. A törvényszék előtt mintegy kétszázharminczhatan bocsánatot kértek a történtekért és írásban kötelezték magukat, hogy a terhükre rótt cselekményekben többé soha részt nem vesznek, sőt legtöbbjük katholikussá is lett. Betegség miatt elbocsátottak hetet, halálra itéltek kilenczvenhármat. A halálos itéletet a király ugyan nem hagyta helyben, de azért legtöbbjük részint külföldi, részint belföldi börtönökben sínylette meg az udvar felfogásával ellenkező nézeteit.

Közben, kivált 1672-ben, ismét sokat szenvedett Pozsony vármegye a területén időző királyi hadaktól. Mikor pedig híre járt, hogy Pozsony városában egy párt, elunván a sok zaklatást, azt határozta, hogy a várost három évi adómentesség feltétele mellett átadja az Érsekújvárnál táborozó töröknek, a vár parancsnoka: Strozzi, ki különben is gyanakvó szemmel nézte a pozsonyi polgárokat, erélyes elővigyázati szabályokhoz nyúlt. Hatalmába kerítette a városi fegyvertárat s a város kapuinak kulcsait; a polgárságot pedig kényszeríté, hogy az négy külön helyen erős sánczokat hányjon s a munkálatokhoz 16 ácsot állítson, nagyszámú karókat, vesszőket meg kavicsot szállítson. Bizonyos Priami nevű mérnök ekkor a városi erődök és védművek átalakítására egész részletesen kidolgozott tervet is készített, mely a város alakját egészen megváltoztatta és számos háznak lebontását vonta volna maga után. Ennek a tervnek azonban a polgárság oly erővel szegült ellene, hogy Strozzi a terveket kénytelen volt elvetni és a megkezdett munkálatokat beszüntetni.

Thököly Imre

Az orsz. képtárból

Montecuccoli ekkor Pozsonyba vezérlé hadát, megszállatta a várost és az elővárosokat; midőn pedig átkelt a Dunán, erős őrséget hagyott hátra, melynek eltartásáról a város tartozott gondoskodni.

A Thököly-féle felkelés

A Thököly-féle felkelés egész ideje alatt Pozsony vármegye rendületlen híve maradt I. Lipótnak, bár a császári hadaktól ekkor is sokat kellett szenvednie. Magának a felkelésnek hullámai csak 1683-ban csaptak át a megye területére, a mikor Géczi Zsigmond, kit Thököly a Dunántúlra küldött volt, gyors elhatározással átkelt a Dunán és elfoglalta az őrizetlen Pozsonyt.

Thököly erre a hírre rögtön felbontotta királyfalvi táborát és Pozsony alá sietett. Azonban már ekkor hírt vett Pozsony katasztrófájáról a császári hadak fővezére, Lothringeni Károly is, ki Köpcsényből, hol seregét összegyűjté, a Morva mezejére szállott volt, hogy a lengyel csapatokat bevárja és a Bécs ellen törő törököt hátba fogja. Rögtön visszafordult tehát, átkelt Marcheggnél a Morva vizén és Pozsonynál termett, a melyet, mielőtt maga Thököly megérkezett volna, az előcsapatoktól ismét visszafoglalt.

Érdekesen írja le ezt az eseményt Ottlyk György, a későbbi császári ezredes, ki ekkor Thököly udvari lovaskarabélyos testőr-ezredének volt az ezredese. „Nagy pompáskodásnak és vendégeskedésnek indulván, a fejedelem (Thököly) inkább bízván a török barom erejében, semmint de his Comitatuum securitate – ezen megyének biztonságáról – gondolkozott volna. A hadi tisztek is nagy titokban és vendégségekben elmerülvén, hadokat zablában nem tartották, a sok katona pozsonyi hustában, pajtákban szállván, részegségek miatt azokat meggyújtván. Ezeket megvizsgálván Ausztriában levő Lohtaringus, csakhamar elsőben is Marhekhez szállott, onnan egy estve megindulván, viradtig pozsoni szőlők közt termett. Én is némely szükséges alimentumok megszerzésére azon estve előtt bémentem volt Pozsonyba harmadmagammal, Draskovith uram házánál megháltam. Az alatt azon éjszaka Tököli uram megorderozván Pozsonyban levő gyalogságot, egészben kiviteté; midőn hajnallék: az én gazdám észrevevén ezen lármát, hozzám gyün, megjelent nagy rémüléssel, mondván, hogy az ellenség már is kapu előtt van. Én is nem vévén azt tréfára, lóra kapván, kimentem a piaczra, az hol Zsámbokréti Mihályt pozsoni bírót előtalálván, kértem opiniót: merre lehetne secure kimennem? Az pedig nagy félelemben levén, semmi direkcziót nem adhatott, mert a kapuk kulcsait a kuruczok tisztjei magukkal kivitték. Ez volt 6 órakor reggel; németnek pedig az bebocsájtásra 7 órát adták!… jutott eszembe pozsonyi kis kapucska, de annak is kúcsai voltak; szerencsémre egy ácsot elétanáltam egy nagy fejszével, azt elvitettem és mintegy nyolczan voltunk már együtt ezen extremitásban, leszállítván egy erős legényt, azon kis kapucska lakatját leverettem és felmenvén az árkon levő kis hídon, hustátra kiszaladtunk. De a felső kapunál levő német észrevévén bennünket, mintegy negyven lovas utánunk gyütt, mink pedig Kriszlink felé levő útján a mezőre salváltuk magunkat; a pozsoni akasztófánál egy csoport törököt tanáltunk, a ki németre vigyázott. Thököly tábora pedig egészben egyhúzomban Sentéig elnyomúlt, ott által a Vágon, tábort ütött. A török pedig megvárta a németet, meg is ütközött vele, de meg nem állhatván tüzét, elszaladott, elnyervén bagázsiáját alkalmasint a német. Pozson városa pedig visszahajlott ő Felsége népit bebocsátván, azután constanter ő Felsége hívségében megmaradván.

Thököly fejedelem nehezen tudván szétszaladó hadát megtartóztatni, Senténél köllött temporizálni és összeverni hadát. Úgy azután ő Felsége népe visszatakarodott Ausztriában, Thököly pedig újabban táborával Cseklészhez szállott és tatár khán fiát Galga szultánt 8000 tatárral magához Bécsbűl somorjai réven általhozván Bécs alúl, azután magát a szultánt egynehány magyar sereggel excipiálván, mezőben sátorok alatt megvendégeltette”.

Thököly seregét Lothringeni Károly hadai akkor annyira megfutamították, hogy Thököly képtelen volt a Bécset ostromló török hadnak segélyére sietni. Tényleg nem nagysokára meg is jelentek követei a Pozsonynál táborozó lengyel királynál és kérték közbenjárását, hogy a béketárgyalások megindíttassanak.

IV. Az alkotmányos küzdelem kora

Pozsony vármegye rendei méltán elmondhatták magukról, hogy ők ő Felsége leghívebb vármegyéjét képviselik. Már az a körülmény, hogy a Habsburg-házból származó királyok, ha egyáltalán megfordúltak néha Magyarországon, éppen Pozsonymegye területén időztek s így a pozsonymegyeiek előtt még leginkább ismertebbek valának, nagyban erősítette őket lojális érzelmeikben. De különben sokkal közelébb is estek a mindenható Bécshez, semhogy azország keletibb vidékein fel-feltünő elelntállásba valami intenzivebb módon befolyhattak volna. Természetes azonban, és ez kivált a független csallóközi nemességre vonatkozik, hogy az ő soraikból is támadtak egyesek, kik nem törődve az anyagi károkkal, a mindgyakrabban ismétlődő mozgalmakban az elsők között részt kértek.

Az a szerencsétlen bécsi politika, mely elbizakodva a német fegyverek régen tapasztalt diadalától, az alkotmány és szabadság megnyirbálására irányuló állhatatos törekvésben nyilvánult, a helyett, hogy a rég megszakadt területi egység helyreállítását felhasználva, a politikai egység megteremtésére irányult volna, Pozsony vármegyét a lojalitás legszélsőbb határáig vitte el. Oda, a hová a magyar nemzetének, százados alkotmányának sérelme nélkül a királyhűségben elmehet. Ellentmondás nélkül szavazták meg a pozsonymegyei követek az 1687-iki országgyűlésen az uralkodóház örökösödési jogát, bár nehéz szívvel, belenyugodtak a megsarczolt ország újabb és újabb megterheltetésébe. Mikor a Tokay Ferencz kurucz hadnagy és Szalontay köznemes által támasztott zempléni zendülésnek híre ment és Bercsényi Miklós bányavidéki generális felhívása a megyéhez érkezett, a pozsonyi nemesség haladéktalanul fegyvert fogott és megjelent a Lipótvár mellé kitűzött gyülekező helyen.

A Kollonics-féle szervezésben Pozsony vármegye a pozsonyi kerülethez osztatott be, de azért a pozsonyi bizottsághoz, a későbbi kir. helytartótanács e halvaszületett elődéhez, meg a kanczelláriához benyujtott felirataiban, mindig az alkotmányosság hű védője volt, bár az engedelmességben a legvégső határig elment.

Pozsony a XVII. században

Az orsz. képtárból

II. Rákóczy Ferencz

Innen magyarázható, hogy bár a Pro Patria et Libertate zászlók már magasan lobogtak és a királypárti Károlyi Sándorból kurucz generális lett, Pozsony vármegye még mindig kitartott I. Lipót király hűségében. Mikor Ocskay kuruczai Léván ütötték fel tanyájukat és alezredesük, a rettenthetetlen bátorságú Berthóthy már egész Nyitra falai alá száguldozott, a bécsi udvar gróf Forgách Simont, gróf Koháry Istvánt, Bottyán Jánost és Esterházy Antal tábornokokat bízta meg az ellenfelkelés szervezésével. Pozsony vármegye nemessége nem késlekedett, nem váratott magára s csakhamar megjelent a gyülekezési helyen, mely Szered táján, a Vág mentére volt megállapítva. Erre czéloz a kurucz ének, mondván:

Nyitra, Pozsony vármegye összegyűle

Nemes, paraszt, Nyitra felé felméne,

Ocskayt várja az ütközésre.

A pozsonymegyei nemesi felkelők Szerednél egyesültek Schlick táborszernagy vasas ezredeivel s némi gyalogságával és gyors menetekben indultak Léva alá, a melyet Ocskay vigyázatlansága miatt csakhamar (1703 október 31-én) be is vettek. Innen a császári hadak, a nyitrai és pozsonyi felkelőkkel egyetemben a bányavárosok felé igyekeztek és Lipót napját Schlick már Beszterczebányán ünnepelte. Azonban Rákóczy fővezére, Bercsényi is résen állott, magához rendelte gróf Károlyi Sándor hadait és sietve indult a bányavárosok megvédésére. A zólyomi ütközet, mely a kuruczok fényes győzelmével végződött, elhatározó volt a nemzeti ügyre nézve. A kuruczok hatalmasan előnyomultak, Schlick hadai rendetlenül, szétszóródva hátráltak és Pozsonyba vették be magukat.

Mind világosabbá lett a nemzet egésze előtt, hogy a czél, melyért Rákóczy fegyvert fogott, igaz és őszinte, s hogy ezúttal nem részleges törekvések érvényesítéséről, nem személyi érdekekről, vagy becsvágyról, hanem igen hazafias elkeseredésből sarjadzott nemzeti felkelésről, a bécsi udvari politika káros törekvéseinek megdöntéséről, az ősi alkotmány megvédéséről van szó. Minél nyilvánvalóbb lett Rákóczy Ferencz önzetlensége, minél fényesebben ragyogott mély hazafiassága, annál jobban szaporodott az országban a kuruczok száma. Mikor Bottyán vitéz alezredese, a később nagy hírre vergődött Ebeczky István beállt a kuruczok közé, Pozsony vármegye vitézlő rendei, kik a kurucz fővezérrel, Bercsényivel, amúgy is személy szerint rokonszenveztek, galanthai Balogh István, Somogyi Ferencz és mások buzdítására, szintén Rákóczy zászlajának védelmére sereglettek össze.

II. Rákóczy Ferencz

Az orsz. képtárból

Bercsényi, a fényes zólyomi diadal után, megindult Károlyival egyetemben a Vág felé, hogy Sempte várában, vagy a szeredi várban verjen fészket. A szeredi hídon – Galgócz vára a kuruczok hatalmába kerülvén – a had átkelt a Vágon és elözönlötte Pozsonymegyét. Egymásután hódoltak meg: Nagyszombat, Szomolyán, Berencs, Éleskő, Jókő, Korlátkő, Detrekő, úgy hogy az egész Fehérhegység kuruczczá lőn s a kurucz csapatok egész Modor, Bazin meg Szent-György kapujáig kalandoztak el. Ocskay egy ízben Diószeg felé vigyázván, mintegy 40 német katonát ejtett foglyúl, a kiket, mint mondták, Pozsony alól hozott el. Másfelől pedig a Csallóközt özönlötték el a kuruczok és belevették magukat a szigetvilág titkos rejtekeibe, hogy váratlanúl előtünvén, megcsipkedjék a császári hadakat.

Heiszter Hannibal

A heldenbuchból

Schlicket a fővezérségben Savoyai Jenő váltotta fel, azonban a rendelkezésére állott csapatok elégtelen volta miatt, Pozsonyból ő sem mozdulhatott ki.

Károlyi kurucz generális deczember havában már Bazinban és Szent-Györgyön fogott állást, míg előhadai Récsén, Pozsonytól mintegy két órányira, helyezkedtek el. A Bercsényivel megtartott tanácskozás után pedig 3000 lovassal, a vidékkel ismerős Ocskay kalauzolása mellett, átment a Fehérhegyeken, hogy a Morva túlsó partján emelt osztrák erődítvényeket lerombolja. Éjjel-nappal haladva, 36 óra lovaglás után, deczember 23-án, késő este Stomfára érkezett. A következő nap reggelén pedig Dévény-Ujfalunál átkelt a Morva vizén és hozzáfogott a dévényi vártól Schlosshofon át Marcheggig vonuló védművek ostromához. Rövid, de heves küzdelem után a sánczokat bevette, azok parancsnokát, Oppersdorf grófot ötvened magával elfogta. Kuruczai a futó német katonákat „a bécsi hidak felé majd három mértföldig vágták”. Ezután visszatértek Récsére és egész sereg rabbal vonultak be a szenczi táborba.

A csallóközi expediczió

Ez esemény híre igen megdöbbentette a bécsi udvart. Kezdte komolyabb színekben látni Rákóczy felkelését és minden erejét annak legyőzésére határozá fordítani. A mindenünnen összetoborzott hadak élére pedig gróf Heiszter tábornagyot, a kipróbált vitézségű katonát állítá.

A következő 1704-iki évi események, a melyeket – mint a Rákóczy-kort egyáltalában – nagy tudósunk, Thaly Kálmán adatai szerint mutatunk be, jobbára egészen Pozsonymegye területén játszódtak le.

Heiszter terve az volt, hogy először megtisztítja a Csallóközt a kuruczoktól, hogy így Pozsony városát a folyton fenyegető veszélytől megmentse és Érsekújvárt, meg Nyitrát megerősítve, Bercsényi megoszlott táborát tönkre tegye. Ennek a czélnak megfelelő hadi tervet is dolgozott ki, a mely nagy ügyességre és körültekintésre vallott.

Pozsony város parancsnokává báró Ritschán helyébe Tramp dán tábornokot, Virmond és Viard ezredeseket küldé és megbízta őket, hogy Somorja városa és a Csallóköz ellen vízi expedicziót szervezzenek. Báró Ritschánt pedig Moravországba rendelte, hogy ott, magához vévén a morva felkelő dandárt, a Vlára-szoroson át Trencsénbe törjön s igyekezzék a Fehérhegység felől Bercsényi ellen támadni. Ha e terv sikerül, Bercsényi, ki Somorja és Mocsonok között állott, bizonynyal kelepczébe kerül.

A Somorja ellen indított vízi műveletet Tramp április hó közepe táján kezdette meg. Ő maga dragonyos ezredével a szárazon ment, Virmond és Viard az ágyúkkal, tetemes gyalogsággal és a pozsonyi polgárőrséggel hajókon indultak el és április 20-án a püspöki sánczból a kuruczokat ki is riasztották. Azonban Bercsényi neszét vette a dolognak s erős haddal gr. Pekryt, meg Ocskayt küldé ellenök, a kik azután április 21-én Püspökinél Viardékat megverték és a sánczokat visszafoglalták. Latour alezredes, 4 kapitány, több tiszt, 334 német katona és sok pozsonyi polgár holtteste borítáa csatamezőt és vagy 70-en a Dunába vesztek, a kiknek fegyverzetét azután a kuruczok kihalászták a vízből. Hogy azonban a kurucz hadak a Komárom felől induló Heiszter, meg Pálffy és Tramp serege közé ne kerüljenek, a diadal daczára Bercsényi visszarendelé őket magához Födémesre. Somogyi Ferencz és Lóczy Endre hadai, miután a somorjai és seprősi révekben található hajókat a nádasokban jól elrejtették, vissza is tértek, ellenben Pekry és Ocskay biztos helyre találván, onnan folyton-folyvást becsaptak a Csallóközbe, hol időközben a labanczok a gútai sánczokat elfoglalták volt. Ápril 28-án a portyázó Pekry, Ocskay és Somogyi, kik mintegy 1000 lovassal és 500 gyaloggal indultak Komárom felé, a Császtva vize mellett Nyárasdnál Heiszter főtáborára akadtak. Erős küzdelem támadt, de a kuruczok végre a túlerővel szemben mégis meghátráltak Nagy-Magyar felé s Pekry csak sebesülten tudott a segélyére siető Bercsényi védelme alatt elmenekülni. A magyari hidat lerombolták ugyan a kuruczok e kicsapások alkalmával, de azért a főczélt, hogy a német egyhamar a jobb partra ne szállhasson, nem érték el, mert Heiszter Pozsonyból kész hidat hozatott le s azzal a Kis-Dunát Vereknyénél áthidalta.

Bercsényi, látván a fenyegető helyzetet, arra törekedett, hogy hadait mielőbb központosítsa. A Dunántúlról már előbb felrendelte Károlyit, most meg Ottlykot vonta magához. Ottlyk, az őrizetére bízott Szentgyörgy, Modor, Bazin és Nagyszombat védelmére csekély őrséget hagyván hátra, május 1-én 6 lovas-századdal és 2000 fegyveres tóttal a majtényi táborba érkezett. Károlyi a tiszántúliak előcsapatával, mitegy 8000 lovassal, május 5-én érkezett Mocsonokra. Winkler, Luzsinszky és Tornallyai, miután a Vlára-szorosnál Ritschánt feltartóztatniok nem sikerült, a Szakolczáról jövő Ordódyval egyesülve, Vágújhelynél foglaltak állást.

Heiszter hadai május 6-án átkeltek Vereknyénél a Dunán és egyesültek Heiszter Hannibár 2000 stájerjével, Pálffy 1000 főnyi maradék-horvátjával, meg Nádasdy Ferencz 800 labanczával s ráczával, úgy hogy Heister Bercsényi ellen mintegy 10,000-et tudott szembe állítani, a Ritschán seregét nem számítva.

Heiszter hada egy tömegben haladt egész Cseklészig; innen Pálffy bán a balszárnynyal Szent-Györgynek kanyarodott, míg a sereg zöme és a jobbszárny egyenesen Bercsényi felé tartott. A balszárnynak két nap alatt sikerült Szent-Györgyöt, Bazint, Modort és Nagyszombatot meghódoltatnia. Heiszter, bár csak nehezen haladhatott előre, mert Pekry folyton előtte járt s ellenkezve nyomult előre, mintegy hátán hozva az ellenséget, éjjelre már Királyfán szállott meg és 7-én porrá égette Szempcz városát, Cseklészt, Magyarbélt, Gurabot, Diószeget, Majtényt, Vág-Szerdahelyt, csupa virágzó merő magyar községet.

Bercsényinek supán 4000 főnyi, rendezetlen, elég kedvetlen had állott rendelkezésére. Bármennyire szerette volna, ezúttal nem bocsátkozhatott a túlerős ellennel nyílt ütközetbe. De meg hírét vette annak is, hogy Ritschán hada már Vágújhelyet égeti. Visszavonulásra szánta el tehát magát. Elhányatta 9-én a szeredi hidat és 11-én este Ó-Barsnál szállott táborba. Heiszter mindenütt nyomában volt és 14-én már Kérnél állott. Ekkor azonban hírt vevén Forgách Simon hatalmasan felszaporodott dunántúli hadának gyors előnyomulásáról, miután Nádasdyt a Csallóköz védelmére küldötte, Pálffyt pedig Pozsonyba, hogy ott a polgárőrséggel megerősödve, Ritschánnal egyesüljön és Bercsényi ellen operáljon, Komáromon keresztül a Duna jobb partjára sietett.

A szomolányi csata

Heiszter hírtelen visszavonulása hírére Bercsényi rögtön intézkedett, hogy Károlyi lovas hadával keljen át Sempténél a Vágon és foglalja vissza a pozsonymegyei városokat. Ocskayt és Bokros Pált pedig a Fehérhegységbe küldte, hogy fegyverbe szólítsák annak épp oly hazafias, a mily harczias népét és tartsák szemmel a Szakolczára vonult Ritschánt. Majd kémeitől hírt vevén, hogy Ritschán Jablonczán, Nádasdon át iparkodik elérni Nagyszombatot, hogy ott a Bazinon keresztül jövő Pálffyval egyesüljön, azonnal értesíté Ocskayt, hogy engedje Ritschánt a jablonkai hegyszorosba bemenni, de az erdőt a szoros két oldalán jó eleve rakja meg puskás tótokkal, ő maga pedig Bokrossal ereszkedjék lassan utána. Károlyinak meg azt tűzte ki feladatául, hogy Nagyszombatnál harczra készen álljon s egyfelől figyelje Pálffyt, másfelől Szomolány vára alatt Nádasnál a jablonkai szoros torkolatát.

A kitűnően kieszelt terv sikerült. Ritschán, Pálffy utasítása szerint, 4000 főnyi rendes német katonával és 2000 morva paraszttal kiszállott Szakolczából és neki indult Jablonczának. Ocskayék félre álltak útjából, engedték őt bevonulni a szorosba. Május 26-án nagy podgyászszal és kísérettel, összesen vagy 7000 lélekkel, kik között egyes tisztek feleségei és cselédségük is jelen vala, meg hat ágyúval, neki ereszkedett a szorosnak. Ocskayék biztos távolból nyomon követték és elindulásáról gyorsan hírt küldöttek Károlyinak.

E hírre Bercsényi, ki éppen az érsekújvári malom-erőd ostromához akart fogni, szekerekre rakatta gyalogságát és gyors üggetésben a sempteszeredi hídon át Nagyszombatba indult, a hová éjfélkor érkezett és a honnan rövid pihenő után Szomolány alá sietett s a hozzá hű fehérhegyi lakosság kalauzolása mellett, gyalogságát elhelyezte a szoros két oldalán. Károlyi ekkor már Binyócznál állott lesben.

Május 28-án hajnalban jelent meg Ritschán hada a jabloncza-nádasi szoros Nádas felől eső bejáratánál. Nem volt többé ideje a kibontakozásra sem. Bercsényi és Károlyi szembe álltak vele és támadták, a hajdúk két oldalt lőttek seregére és háta mögül előtört Ocskay az ő csapatjával, meg harczvágyó puskák-baltás tótjaival.

Véres csata fejlődött ki most, melyben úgyszólván ember ember ellen küzdött, s mely egész nap eltartott. Ritschán rendes katonasága, a Stahrenberg, Deuschmeister, Kirchbaum, Jung Daun, a meklenburgi csapatok, Malzan dán zászlóalja és a Visconti vértesek vitézül küzdöttek, de kedvezőtlen volt helyzetük és harczvágyó, vitéz a kuruczság.

Ritschán hamar észerevette, hogy a nagyobb erő Nádas felől fenyegeti, igyekezett tehát visszafordulni és a hol jött, ott vágni ki magát a kelepczéből. Azonban Bercsényi erre is gondolt s mig Ritschán, kinek embereiből mind több és több hullott el és maga is megsebesült, főgondja a podgyászvonat megmentésére irányult s azt 1000 dán és Kirchbaum gyalogos, meg a Visconti vértesek födözete alatt át, a hegyoldalnak indítá s ő maga hátvédnek maradt, addig Bercsényi, emberei egy részét rövidebb úton elindíttatta, hogy a feltörő németet szembe támadhassák. Az oszlop tehát, melynek élén Giordano kapitány nyomult a lovassággal, már Ocskay embereitől kénytelen volt minden talpalatnyi földet vérrel kiküzdeni, mikor pedig nagy nehezen mégis felért a hegytetőre, ott újabb harcz várakozott reá az oldalt került hajdúk részéről. E közben a Wachtendonck vezetése alatt álló balszárnyat a kuruczok teljesen elszakították Ritschántól és az erdő mélyébe nyomták.

A hegytetőre vergődött s máris megtizedelt seregtől a kuruczok hamar elvették az ágyúkat, a két Ebeczkytől – Istvántól és Imrétől – vezénylett lévai és barsi huszárok meg nekivágtak a vérteseknek és Malzán dánjainak és a jablonczai nyiresben tömérdeket konczoltak le közülök. Giordano 250 lovasából 110 menekült el nagy nehezen Szenicz felé. Galántai Balog István és Somogyi Ferencz pozsonymegyei huszárezredesek pedig a födözet derekára rohantak, összeapríták a Kirchbaum-gyalogságot s az egész podgyászvonatot elfogták.

Ritschán, fejsebétől szédülve kocsiba ült és nagy nehézségek között, mintegy 300 embertől környezve, bemenekült Jabloncza várába. Bercsényi és Károlyi nyomon követték, míg Ottlyk és Ebeczky Wachtendonck ellen indultak, kik Korltákő táján, a korlátkői dombokon találtak elő. A két kurucz vezér zárt sorokban támadt a németekre és elszorították őket Éleskő, Detrekő és Sasvár felé. Wachtendonck, mintegy 250 emberével, holtra fáradva menekült Angernbe.

Közben előkerülvén a kuruczok ágyúi, Bercsényi előkészületeket tett, hogy Jabloncza várát ostrom alá fogja. Azonban Ritschán is belátta tarthatatlan helyzetét és csakhamar kitűzette a vár ormára a fehér zászlót. Szabad elvonulást kért. Bercsényi azonban teljes megadást követelt. A hős osztrák tábornok nem tehetett egyebet, mint hogy megnyittatta a vár kapuit, kivonult, és embereivel együtt letette fegyverét. Bercsényi azonban elismerése jeléül visszaadta a kardját a foglyul esett hősnek és orvosi ápolás végett Nagyszombatba szállíttatta nejével egyetemben.

A szomolányi csatában, mely egyike Bercsényi és a kuruczvilág legszerencsésebb, legfényesebb diadalainak, a császáriak holtakban mintegy 4000 embert veszítettek, a kiket négy nagy halomba rakva temettetett el Bercsényi. A hadi zsákmány mintegy 900 hadi foglyon kívül néhány ezer fegyverből, tömérdek egyenruhából, lövőszerből, 3–4000 ágyús- és társzekérvontató lóból, az egész hadi pénztárból és számos egyéb podgyászból állott. A németek közül mintegy 600-an önként a kuruczok zsoldjába állottak s mint utóbb Bercsényi jelzé, a kuruczok ügyének jó szolgálatokat tettek.

Bercsényi május 31-én majtényi táborában a győzelemért, ágyúdörgés és az összes hadak háromszoros sortüze mellett, hálaistentiszteletet tartatott. Június 2-án pedig Károlyival és a tisztikarral bevonult Nagyszombatba, hol az esztergomi káptalan, élén Pyber László püspök és érseki helynökkel, fogadta. Itt aztán a papság, a városi tanács, az egyetemi ifjúság, a konviktorok és a tanári kar részvételével, a jezsuiták templomában újra hálaadó istentisztelet volt, a melyet hatalmas örömlakoma követett.

A szomolányi csatában, Bercsényinek Rákóczyhoz intézett jelentése szerint, vitézségükkel és rendíthetetlen bátorságukkal különösen kitűntek: Somogyi Ferencz csallóközi ezeres kapitány, Majláth Boldizsár, Pozsony vármegye egyik hadnagya és galántai Balogh István, szintén pozsonymegyei huszárezredes. Somogyi Ferencz hat fiával szolgálta a haza ügyét.

A szomolányi győzelem szülte lelkesedés oly nagy és oly tartós volt, hogy az észak-nyugati megyék csakhamar 10,000 fegyveres hajdút állítottak Rákóczy szolgálatára.

Bercsényi, míg ő maga a nagy hadi zsákmány igazságos felosztásában fáradozott, június 3-án Károlyit, Ebeczkyt és Szabó Mátét a Csallóközbe küldte; Balog Istvánt a gútai sáncz visszafoglalásával bízta meg s egyes kisebb-nagyobb csapatokat elportyáztatott egész Pozsony falai alá, hogy az odazárkózott Pálffy bánt nyugtalanítsák.

A szomolányi csata után úgyszólván állandóan Ocskay kuruczai tartózkodtak a Fehérhegység között s onnan hol Morvába, hol Ausztriába, hol Pozsony felé csapkodának. Ocskay rendelkezése alatt mintegy 5000 ember állott, kik részint Stomfán, részint Gajaron feküdtek. Kezdetben az volt Ocskay ezen becsapásának czélja, hogy Heisztert, ki a Dunántúl Károlyit szorongatta, serege megoszlására bírja. Ezt a czélját el is érte. Heiszter felvonult Marcheggig s ott gyűjtögette hadait, hogy azután ezekkel a gyűlölt kuruczot Nyugat-Magyarországból kiszorítsa. Most már az volt Ocskay feladata, hogy a hadgyűjtést tőle telhetőleg akadályozza. Természetes, hogy ezen egész idő alatt Pozsony vármegye nyugati szélének úgyszólván egyetlen nyugodt napja sem volt. A Fehérhegységtől le egész Pozsonyig, a Morva vize partjain, folyton látni lehetett egyes kisebb-nagyobb kurucz lovas csapatokat.

A nagyszombati ütközet

Maga Bercsényi november 27-étől kezdve szintén a Fehérhegységben tartózkodott, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Heiszter rövidesen megindítja mindinkább szaporodó seregét, hogy a Rákóczytól bombáztatott Lipótvárt felmentse. Tényleg Heiszter úgy deczember 21-ike táján kilépett a zongori sánczokból és Récsén kifejlesztve seregét, Modor irányában Nagyszombat felé tartott. A mint 25-én elhagyta Modor városát, két kurucz lovasezred jobbról Ocskay Lászlóé, balról Ebeczky Istváné, kísérgetni kezdé seregét folyton-folyvást csipkedve és fárasztva oldalvédeit. Maga Bercsényi pedig kiszállott a Fehérhegyek közül és Nagyszombatnál fogott állást, hogy ott a fejedelem vezérlete alatt érkező sereget bevárja.

Heiszter decz. 26-án ért a fehéregyházi erdőbe és megpillantá maga előtt Rákóczy hadait. Rögtön zárt oszlopos vonalakba állította hadait. Nem akart ugyan most még ütközetbe bocsátkozni, ámbár az árulásra készülő Scharudy kémeitől értesülve volt a vele szemben álló kuruczhad erejéről. Jobbnak itélte, hogy megkerüli a magyarságot és úgy vonul tovább kitüzött czélja felé. Azonban Ebeczky, ki Rákóczy csatarendjének jobb és Ocskay ki annak bal szárnyán állott oly heves támadást intéztek ellene, hogy a küzdelmet kénytelen-kelletlen felvette. A két lovas-ezred iszonyú pusztítást vitt végbe a németek sorában és Ocskay ezrede egész a tábor közepéig hatolt be s az ágyukat kézre keríté. Ekkor történt, hogy Scharudy a nyilt csatában átpártolt Heisterhez. Ez az árulás és az a körülmény, hogy Ilosvay és társai túlbuzmgalma következtében a középen védetlen nyílás támadt, arra bírta Rákóczyt, hogy visszavonulót fuvasson. Ocskay a mocsaras Parnán nem vihetvén át az elfoglalt ágyukat, kénytelen volt azokat ott hagyni és a visszavonuló hangjára nagy kerülővel elmenekülni.

Heiszter utóbb nem állhatván Ocskay és Ebeczky folytonos csipkedéseit, és hírt vévén róla, hogy Bottyán Szomolány várához, tehát háta mögé került, czélszerűbbnek látta jan. 16-án Modor, Bazin és Szent-György városokban szállásolni el hadait. Ocskay most ismét Ausztriába tört át s ott dúlt szerteszét, de mire Heiszter erős hadosztálya a pusztítás színhelyére érkezett, ő már ismét benn volt a hegyek között és Moraván táján szállott meg. Heiszternek roppant igyekezetébe került, hogy Trencsén várát élelemmel ellássa s azután a kuruczok folytonos zaklatásai között Pozsony felé elsiessen. Ekkor már várt reá a parancs, hogy a Dunántúlra igyekezzék. Récsénél központosítá seregét, átvezette a Csallóközön s onnét a Lajta és Bécs között dúló Károlyi ellen indult.

Modor, Bazin és Szt.-György hódolása

Heiszter távozására Ocskay magához vonva Balogh Istvánt és báró Perényi Miklóst, azonnal Bazin alá sietett s azt körülzárta. Bercsényi Nyitrából, Érsekújvárról ágyúkat küldött oda, ő maga pedig Karvánál átszállott a Csallóközbe s azt visszafoglalván, szintén a pozsonymegyei városok alá sietett. Modort márcz. 30-án, Bazint 31-én, Szent-Györgyöt április 1-én iszonyú bombázás után hódolatra kényszerité. A három városban harmadfélezer legjava német gyalogos rakta le a fegyvert. Ezeket, egy-egy pálczával kezükben, átbocsátották a Fehérhegyen Morvaország felé. De ezek szorosaiban az Ocskaytól felbiztatott tótság már várt reájok fejszékkel, kövekkel és agyonverték őket. „Abban egy sem ment el böcsülettel” írja Bercsényi „mind oda van.”

A vöröskői harcz

A pozsonymegyei városok hódolása és Heiszter gyalogságának tönkretétele után, a kuruczok apróbb csatározásokkal, portyázásokkal akadályozták a császáriak egységesebb működését. Bercsényi Ocskayt, Horvay és Sréter lovas- és gyalogezredeit, Farkas Sándor hajduit és báró Haller Sámuel gyalogezredét, meg egy-két ágyút rendelvén melléje, Dévény alá küldötte, hogy a dunai átkelőt szemmel tartsa és Pozsony felé portyáztasson. Ő maga is állandóan a Fehérhegyek között tartózkodott, szemmel tartván úgy a pozsonyi, mint a trencséni vonalat és a Morva-mezőt. Július 12-ike körül Esterházy Antal vagy 7000 emberrel Szomolányhoz szállott, hogy onnan Holics és Ausztria felé divergáljon. Ebeczky és Szalay meg Récse, Stomfa, Malaczka táján állottak résen.

Az új császári parancsnok Herbeville, látván, hogy ez irányban a szorongatott Lipótvárt nem mentheti fel, más irányt adott a hadműveleteknek és a Csallóközre vetette magát, hogy onnan csaphasson ki. Rákóczy ezt rögtön megsejtette és ő maga Galánta meg Szered között fogott állást, Esterházyt és Ocskayt pedig július végére a Közép-Vág jobb-partjára rendelte.

Rákóczynak sikerült is Herbevillet tévedésbe ejteni és a Vág meg Dudvág között lévő rejtett hadiállásaiba becsalni. A császári sereg már-már körül volt zárva, a mikor Esterházy Antal egy vigyázatlan mozdulata utat nyitott a kétségbeesett vezérnek. Ezt Herbeville rögtön felhasználta és podgyászát a kuruczoknak zsákmányul hagyva, Nagyszombat felé menekült. Mivel azonban sík mezőn a kuruczokkal megütközni nem mert, Vöröskő várához sietett, vélvén, hogy a kuruczokat e lovas csatára alkalmatlan helyre sikerül csalnia. Rákóczy azonban megállapodott Cziffernél, mert jól tudta, hogy Herbeville a néki ellenséges területen élelmiszert nem nyervén, csakhamar kénytelen lesz a síkságra kiszállani. Azonban Ocskay, Esterházy, Ebeczky, Ottlyk és mások rábeszélésének engedve, mégis megváltoztatta nézetét és bement Herbeville után a vöröskői hegyek közé. A csata, mely 1705 augusztus 11-én folyt le, rövid volt és a kuruczok vereségével végződött. A lovasság a hegyes vidéken nem tudván erejét kifejteni, az első ágyúzásra megriadt és megszaladt. A hegy lejtőjén azután rendetlen tömeggé bomolva, oly óriási porfelleget vert fel, hogy attól a gyalogság működni képtelen volt és szintén meghátrált. A győztes Herbeville pedig felhasználta a pillanatnyi zavart, kitört a hegyekből és visszaszállott a Csallóközben elhagyott podgyászvonata mellé. Rákóczy pedig, hogy a szenvedett csorbát némileg kiköszörülje, nagy hadat küldött át Ausztriába és Morvába s a két országot mintegy két héten keresztül tűzzel-vassal pusztította.

Herbeville hírét vevén a kuruczok rettenetes beütéseinek, augusztus 29-én Pozsonynál vert hídon 4000 lovast átköltöztetett Bercsényi szerteszáguldozó csapatai ellen. A Pozsonynál vigyázó Szalay és Jeszenszky Malaczkára, hol maga a fővezér tartózkodott, még aznap hírt küldött a németek szándékáról s így Bercsényinek ideje maradt szétszórt seregét visszarendelni és Szomolány alá húzodott vissza.

Ocskay sikerei

Bercsényi a szécsényi országgyűlésre sietvén, a vágmelléki hadak fővezérévé Bottyánt tevé, a Morva mellékér epedig ismét Ocskayt küldte, hogy Pozsonyt szemmel tartva, Dévényt megszállja és a Dunát elvegye és közbe-közbe Ausztriába csapkodjon. Ez a pozsonymegyei területen elhelyezett kuruczhad állott Ocskay ezredéből, Szalay és Bezzegh 80–800 lovasból álló ezredéből és Blaskovich 3 századából. A gyalogság, Móricz István hajdúi, – kik Dévény és Stomfa között állottak, – 500, Bokros Pál 400, Szinay 350, Sréter 650, báró Révay Imre 600 emberéből és Pozsony, meg Turóczmegyék 600 gyalogosából állott. Ő maga pedig Malaczkán táborozott. Ocskay hadai derekasan megfeleltek feladatuknak. Dévényt ostromzár alá vették, a dunai átkelőt lefoglalták, Pozsonyt csipkedték és Ausztriát folyton zaklatták. Szeptember 6-án például a Bécscsel szomszédos községeket kizsákmányolva, 60 szekér becsesebb ingósággal, 3000 drb szarvasmarhával és vagy 1000 lóval tértek meg a malaczkai szállásra.

Malaczka régi képe

Egykorú czéllevélről

Ocskay figyelme ezután a Heiszter 1704-iki téli hadjárata alkalmával császári kezekre jutott fehérhegységi várakra irányult. Körülzárolta és lövette Detrekőt és Éleskőt annyira, hogy e két erőd szeptember végén meghódolt. Október elején pedig a Pálffy grófok törzsvára, a jól felszerelt Vöröskő alá szállott és Thuróczy Gáspár meg Szálé András hajdúival, valamint Rottenstein tüzérparancsnokkal, rendes ostrom és bombázás alá vevé. A víárkokat mind közelebb vivék és okt. 5–20-áig folyton lövették a várat, úgy hogy az már-már hódolásra gondolt, mikor a megújult békelakudozások behatása alatt, okt. 20-án Rákóczy az ostrom megszüntetésére parancsot adott. A szécsényi gyűlésről megjövő Bercsényi pedig elrendelte, hogy a morvamelléki hadak azonnal a Csallóközbe szálljanak és a Jóka körül álló gróf Csáky táborával egyesüljenek. Bercsényi Nagyszombatban maradt, hogy az ott megkezdődött béketárgyalásokban részt vegyen.

Rákóczyné a vármegyében

Hosszas alkudozások után, 1706 április 15-én, július 20-ig tartó fegyverszünet jött létre. A bécsi kormány, hogy Rákóczyt engedékenyebbé tegye, megengedte, miszerint neje, Sarolta fejedelemasszony meglátogathassa férjét, ki Nyitra várában várakozott.

A fejedelemnő április 30-án d. u. 5 órakor, fényes díszhintón indult el Bécsből, udvarmesternőjével és udvari tisztjeivel együtt. A díszkíséret két eskadron vörös dragonyos volt. Éjjel 11 órakor érkezett Pozsonyba, hol a nyitrai püspök palotájában szállott meg.

Ocskay László, kit a fejedelemnő első díszkíséretének vezetésével bíztak meg, május 1-én érkezett a város alá, írja Thaly, a kíséretül kiszemelt három új egyenruházatú lovas-ezreddel; u. m. a saját, galántai Balogh István és Szalay Páléval, a melyeket a vereknyei út felé, az úgynevezett hóhér-réten állított fel. Azután beküldé a városba a Fönséges Asszony üdvözlésére Szalay Pál ezredest, Szögényi Ferencz szárnysegédet, Orbán Pál titkárt és két századost, vagy 50 válogatott vitézzel. Ezek a Magyar-utcza végén lévő récsei kapuhoz érkezvén, ott hintókkal vártak rájok: maga a vár és a város parancsnoka, gr. Zinzendorff Ferdinand is ott vala és hintajában Szalayt maga mellé jobb felől ülteté. Így vonultak át az utczákon a fejedelemnő szállásáig, hol az üdvözlő szónoklatok tartattak. Ezután nagy ebéd következett, mely igen soká elhúzódott. Midőn pedig d. u. 5 órakor a magasrangú hölgy útra készen vala, hatlovas, aranyozott hintóban ülvén udvarhölgyeivel, a császáriak részéről gr. Wratislwaw kanczellár, gr. Pálffy János, gr. Koháry István, báró Ebergényi László tábornokok, gr. Zinzendorff várparancsnok s több más főuraktól, a magyarok részéről a bejött uraktól kísértetve, nagy ünnepélyességgel haladt a díszmenet az utczákon, melynek élén Orbán Pál lóhátról pénzt szórt a bámuló nép közé. A városon kívül a tisztelgő Ocskay három ezredével, díszlövésekkel, zászlók meghajtásával, trombitaharsogással, rézdobok zengésével, kardok felemelésével üdvözölte úrnőjét.

Rákóczyné átvonulása Pozsony vármegye területén valóságos diadalúttá fejlődött. Szent-György és Bazin városok polgársága, ünnepi öltözetben, lobogó zászlók alatt, a kapuk előtt gyülekezve várta és riadó éljenzéssel üdvözölte a fejedelemasszonyt. Rákóczy nevében itt gr. Forgách Simon tisztelgett előtte s ő vette át innen kezdve a díszkíséret vezetését is. A fejedelemnő az éjjelt Bazinban töltötte és másnap reggel Vedrődre ment, hol Bercsényiné Csáky Krisztina, a magyar hölgyek küldöttsége élén fogadta és üdvözölte. Itt a hódoló hölgyek között megebédelvén, estére a semptei várba érkezett, hol már maga Bercsényi jelent meg udvarlására és a hová a magyar hölgyek küldöttsége is elkísérte őt. A várba nagy katonai pompával, dob-, trombitaszó zengése, díszsortüzek ropogása és a bástyákról kisütögetett ágyúk dörgése között vonult be.

Május 3-án lépte át a fejedelemnő a pozsonyi határt, miután előbb érzékeny bucsút vett az érte hevülő pozsonymegyei néptől.

A fegyverszünet lejártával egy ideig ismét Pozsonymegye maradt a kisebb csatározások színhelye. Bercsényi maga bejárta a Csallóközt, megfordult Lébény-Szent-Miklóson és Semptéről intézte a hadiműveleteket. Az ellenségeskedés ismét a szokásos morvaországi beütésekkel vette kezdetét, melyeket Ocskay vezetett. Pozsony tervezett ostroma.

Augusztus 15-én Pálffy a ráczság egy részével Pozsonyhoz szállott, Montecuccoli pedig Hodolinnál foglalt állást és nagy lármával Szakolczára tört. Bercsényi 16-án Bezzegh Imre lovas- és báró Sennyey Pongrácz gyalogezerét küldé Ocskay segélyére, ki ekként mintegy 4000 emberrel állott a Morva víze és a Fehérhegyek között. Pozsony megfigyelésére pedig Réthey János küldetett. Mivel pedig Bercsényi Szolnok felé indult, Rákóczy Esztergomot ostromolta, a vágmelléki hadak fővezérévé a fejedelem gr. Forgách Simon tábornokot nevezte ki. Ez a had azután ismételten be-betört Morvaországba meg Ausztriába, állandóan azonban a Fehérhegyek között, Detrekő meg Éleskő táján tartózkodott. Mivel azonban Forgách látta, hogy Pálffy Pozsonyból Komárom felé igyekezik, Starhemberg gróf erősítésére és hogy Morvaország felől nincs veszély, Ocskayt Pozsony figyelésével bízva meg, derékhadával Esztergomhoz sietett. Szeptember 14-én a szomolányi szoroson át a szeredi hídhoz érkezett.

Esztergom hódolása után Forgách, Érsekújvárból ágyúkat és ostromszereket vevén magához, Pozsony ostromára indult el. Október 4-én Sempte váránál, a Vágnak szeredi hídjánál volt ismét és október 6-ra odarendelé az egész vágmelléki hadat. Útjában Bazinig érkezett, a mikor elébe jött a pozsonyiak küldöttsége és 5000 frt váltságdíjat ajánlott fel, ha a várost most megkíméli. Forgách erre a fejedelem megkérdezése nélkül, elállott Pozsony ostromától és betört Morvaországba.

Időközben Starhemberg visszavette Esztergomot és a Csallóközön át Pozsony alá vonult. Innen október 26-án Diószegig, 28-án Lipótvárig nyomult előre. Ez alkalommal, hogy Lipótvárt jól elláthassa, iszonyatos módon megsarczolta Nagyszombat városát. Forgách rögtön átkelt ugyan a szomolányi szoroson és Korompa meg Jaszlócz táján szállott meg; de Starhemberget Lipótvár felszerelésében megakadályozni nem tudta.

Starhemberg Guidó

A Heldenbuchból

Három nap mulva Starhemberg, megkerülve Forgách hadát, megindult Pozsony felé és Nagyszombaton túl, Gerencsér és Cziffer között állapodott meg. Azonban Forgách nem ért reá támadni, mert mire szerte kalandozó hadait összevonta, a német had már Pozsony alatt állott.

Az 1706-iki téli csatározás

November 6-án Starhemberg téli szállásokra osztotta hadait olyképpen, hogy Pozsonyból Szent-György városát kiraboltatva, három ezred ráczot és könnyű lovast küldött Montecuccoli vezérlete alatt a Fehérhegyeken túl, az osztrák határokon vont sánczok védelmére. Steinville tábornokot hat század Montecuccoli vasassal, 600 gyaloggal és 450 újonczczal küldte a morva határok védelmére. Többi hadait a Csallóközben Somorja és Seprős körül helyezte el. Ezzel szemben Forgách Simon a szomolányi szorosnál a közelfekvő falvakban helyezte el hadait, hogy innen szemmel tarthassa mind az osztrák határt és a Morva vízét, mind a Csallóközt. Ocskay ezere Konyha táján állott. Báró Révay Gáspár hajdúsága Lipótvár ostromzárát tartotta fenn, Balogh ezere pedig Galántán telelt, míg Bokros Dévény felé őrködött. Utóbb Révay embereit Thuróczy Gáspár váltotta fel.

Az 1707-iki év apró csatározásokkal kezdődött, a melyek folyamán a kuruczok felgyújtották a dévényi malmokat és azokat a pozsonyi hajóhídra eresztették le. Míg Ocskay márcz. 18–19-én nagy merészen betört Ausztriába és nagy diadallal nyargalt egész Nikolsburgig, addig Esterházy tetemes erővel Pozsony alá csapott, nem kis bajt okozva a vár őrségének. Mivel pedig Bottyán megtudta, hogy Starhemberg lovasságának javával Lipótvárát igyekszik majd megsegíteni, Esterházy átkelt a Vágon és Szencz táján helyezé el seregét, honnét Buday és Balogh sűrűn portyáztak Pozsony felé. Azonban Starhemberg azzal, hogy Hainburg táján hidat veretett a Dunán, elvonta Esterházy figyelmét, ki nyugodtan vonult vissza Sempte várába. Starhemberg erre márczius 19-én kijött Pozsonyból és Köpcsényben jól felpakkolta 3000 lovasát élelmiszerekkel. Márczius 31-én, mire Esterházy a vállalkozásról értesült, a német lovasság már Szenczen túl robogott tova. Esterházy sürgős parancsokat küldött mindenfelé, Ebeczkynek, Thúróczynak, de mire ezek hadaikat összevonták, Starhemberg már visszafelé nyargalt és ámbár Ebeczky jól megcsípdesé lovasait, sőt maga Esterházy is, nehéz lovasságával Cseklészig üldözte őt, vállalkozása mégis sikerült.

Starhemberg utóbb a vereknyei Dunán Nagy-Magyarnál hidat veretett és junius 6-ika táján kiindúlt a Csallóközből a Lipótvárba szánt szállítmánynyal és összes táborával Födémes felé. Ebeczky kuruczai erről hírt vevén, sűrűn portyáztak Nagy-Magyar és Födémes között és azárt oszlopokban haladó németséget folyton körülrajzották. Mivel azonban Esterházy megkésett mozdulataival, a németnek ismét sikerült e fontos várat az ostromzár alól feloldani.

A Vágvonal német kézben

Starhemberg ezután a Vágvonal meghódítását tűzte ki czéljául. E czélból mindenekelőtt a kuruczoktól üresen hagyobb Nagyszombatba vetett 400 főnyi őrséget, azután Majtényhoz szállván, a Mocsonokhoz vonult Esterházytól szintén kiürített Sempte és Szered várakat foglalá el és jól megerősítteté a szeredi hídfő sánczait. Ezzel szemben a kuruczok: Ocskay meg Thúróczy, a fehérhegyi tótság fölkelését szervezték, Ebeczky István pedig a nagy-magyari hidat tartotta szemmel. Június 20-ika táján Nagy-Magyar felől a Hannover vasas ezred lisztet szállított Starhemberg táborába. Ezt a hadat azonban Ebeczky megtámadta és heves küzdelem után a sánczokon kívül szorította. A roham oly váratlan és oly heves volt, hogy a vasasok közül vagy harmadfél száz elesett és Ebeczkyék 300 paripát, tömérdek fegyvert ejtettek zsákmányúl.

Időközben Ocskay, szervezve a tótság felkelését, e vérszomjas tömeggel Ausztriába készült átcsapni. Erre Starhemberg, ki most Lipótvár körül időzött, a szeredi tábor őrzését Tollet tábornokra bízva, bevonúlt a Fehér-hegyek közé, hogy Ocskayt meglepje. Ez azonban szemfüles volt és idejében Brezova meg Miava felé vonult vissza. Mikor a német a jablonczai táborig ért, ezt már teljesen elhagyatva és üresen találta. Egy-két rozsdás ágyú feküdt ott csupán, melyeket azután Starhemberg Vöröskő várába vitetett s mivel Ocskay kisiklott kezeiből, a fehérhegyi várak ellen indult. Egymás után bevette Detrekőt (július 21.), Jókőt (július 28), Szomolányt, miután már előbb elfoglalta volt Éleskőt és környékét.

Az áldólyuki győzelem

Ekkor történt, hogy Steinville tábornok híres ezrede élelmet és gyalogosokat szállított Saskő várához, és hogy augusztus 2-án neki vágott Sasvárnak. Tényleg így is volt. 2-án este megérkezett a német sereg az Áldólyuk nevű barlangos hegy tövéhez; kifogták az élelmiszereket szállító kocsikból a marhákat, a paripákat legelőre bocsátották, a legénység vacsorához ült és azután nyugodtan lefeküdt a kövér fűbe. Az augusztus 3-ra virradó sötétes hajnalkor azonban, írja Thaly, egyszerre ott terem és kibukkan az erdőkből Ocskay. A heverésző vasasokat meglepi, s oly gyorsan és oly tűzzel rohan a zavarba ejtettekre, hogy sorakozásról, rendszeres védelemről szó sem lehetett. Rövid idő alatt az egész ezred meg volt semmisítve. Négyszáz embert levágtak, vagy a megáradt Miava vízébe szorítottak; a többit – köztük a parancsnokot és számos főtisztet – rabúl ejtettek. Csak igen kevés, vagy 60 ember menekült meg sebes futás árán. A zsákmány óriási volt; az ezrednek majdnem valamennyi zászlója, rézdobjai, több 500 paripánál, tömérdek szép fegyver és szerelvény s az egész élelmi szállítmány, fogataival, a győzelmes kuruczok kezébe került. Ocskay augusztus 10-én tót-keszi táborából örvendezve értesíté Pozsony vármegye rendeit a területükön nyert fényes győzelemről.

Starhemberg értesülvén a Steinville-ezred iszonyú katasztrófájáról, bőszülten rontott ki vág-szerdahelyi táborából és málháját Nagyszombat ágyúinak védelme alatt hagyva, a gyalogsággal és hat század lovassal, mintegy 4000 emberrel, átsietett a nádasi szoroson, hogy Ocskayn bosszút álljon. Azonban minden igyekezete hasztalan volt. A kuruczok ismét elsikottak előle s ő dühét Nyitramegye nyugati részének pusztításával töltötte ki.

A galántai várkastély régi képe

Az orsz. képtárból

Küzdelem a Vágvonal körül

Mivel pedig augusztus 24-én Esterházynak Hatvan felé kellett vonulnia, a vágvölgyi vonal parancsnoka Ocskay László lett. Ez, mikor Starhemberg a Bécset fenyegető Bottyánnak ellentállani nem tudó Pálffy vészhíreire, Nyitra ostromával felhagyva, Pozsony felé sietett, rajta csapott a sereg utóvédén és azt egész Szeredig folyton erősen csipkedé. Mikor azután Esterházy visszatért és a fővezérletet ismét átvette, az volt terve, hogy megszállja Szered várát, a Szered és Nagyszombat közötti közlekedést a két vár őrsége között lehetetlenné teszi és Szeredet Pozsonytól elvágja. Bagossy hajdúi tényleg szeptember 16-án véres rohammal elfoglalták a szeredi hídat, a balpart felől fedező két védművet s utóbb magát a hídat is megvették: Csáky Mihály serege a Nagyszombatnál tanyázó ellenséget bekerítette. Ekkor jött híre, hogy Starhemberg sietve jön Pozsonytól; Majténynál szállott meg és 21-én már bevonult a szeredi várba. Mivel pedig a vár közelsége miatt a kuruczok a hídat soká úgy sem tarthatták volna, Esterházy azt és a körülötte lévő hatalmas védműveket, Starhemberg szemeláttára felgyújtatta és leromboltatta. Igy történt, hogy Starhemberg egyidőre Nyitra felé elzáratván, minden igyekezetét a Vágvonal pozsonyi részének erődítésére fordította s a többi között jókarba helyezte Diószeget, meg a galántai kastélyt.

Esterházy működésével a Vágvonalon a szabadságharcz vezérei éppenséggel nem lehettek megelégedve s azért Bercsényi ismét maga jött pozsonyi területre, hogy rendet teremtsen. Azonban csak trencséni területen sikerült ezt elérnie, mert mire Pozsonymegyét sorra vehette volna, már a kormánytanács kassai gyűlésére kelett sietnie. Igy az 1707-ik évi téli táborozás súlypontja Trencsén és Nyitra vármegyék területére esett.

A stomfai labancz mészárlás

1708 első felében Pozsonyvármegye területén nem volt a kuruczoknak nagyobb akcziójuk. Bottyán, ki most e tájon parancsnokolt, arra szorítkozott csupán, hogy a császáriak csallóközi, galántai és nagyszombati hadállásainak, folytonos portyázásaival, minél több érzékeny veszteséget okozzon. Ebeczky portája április 15-ike táján a nagy esőzésektől megdagasztott Vágon nagy bátorsággal átkelt és a vizes, mocsaras vidéken keresztül gázolva, hirtelen Stomfánál termett. Ezt a mezővárost a német két század labanczczal őrizteté, a kiket Ebeczky kuruczai meglepvén, mind egy szálig lemészároltak, egy kapitányt, egy hadnagyot és 18 katonát pedig fogolyként magukkal vittek.

Bottyán május 10-ére nagyszámú földmunkást rendelt Karvához és ott 300 gyalog befogadására elégséges, erős sánczot építtetett, hogy így Komárom és Esztergom között a közlekedést elvághassa. Itt küzdött meg először ez évben a német sereggel. Innen azután a pozsonymegyei városok hódolására óhajtott elmenni. Heiszer, ki időközben ismét átvette a császáriak fővezérletét, e hírre parancsot küldött a Nagy-Szombat, Modor, Bazin, Szent-György városokban, Galántán és Diószegen állomásozó hadaknak, hogy vonúljanak ki azonnal és igyekezzenek a jobban védhető Csallóközbe menni s a nagy-magyari sánczok között állást foglalni. A pozsonymegyei városok, a császáriak kivonulása után, azonnal siettek hódoló küldöttségek útján oltalomleveleket nyerni Bottyántól, kinek előcsapatai június első napjaiban már Pozsony kapuiig hatoltak, Balogh István alatt, ki Szent-Györgyön és Récsén szállott vala meg; Bottyán csapatai pedig sűrű portyázásban járták a Csallóközt, Gátáig, Nagy-Magyarig merészkedvén előhatolni. Július 5-ére virradó hajnalkor, Thúróczy Gáspár hajdú-ezrede Dévény városát verte fel s ugyanekkor már „egynehány ezer kurucz jött által a Vágon”, kiknek egy része Pozsony alá csapván, Nagy-Magyartól egy hadnagy vezetése mellett Pozsonyba igyekvő 40 muskatérossal akadt össze a vereknyei híd és a pozsonyi „hóhérrétje” között. Ezek közül husznál többet levág, a többit megsebesítve a Kis-Dunába ugratja. Július 6–7 közt pedig Beleznay János őrnagy száz lovassal tör be a Csallóközbe és elfoglal egy ötven gyalogostól védett sánczot, az őrséget levágja, hadnagyukat pedig nehány emberrel foglyúl ejti. Thuróczy Dévénytől Stomfához vonúl és egész 29-éig a Fehérhegyek között tanyáz; míg Réthey György őrnagy Pozsony alatt csatázik s a kapuk előtt jó nyereségre tesz szert.

Ily apró csatározások között telik az idő augusztus elejéig, a mikor Heiszternek Trencsén mellett döntő ütközetet sikerült nyernie. Bottyán ekkor fedezi a visszavonuló Rákóczy seregét és ettől kezdve a harcz, a magyar ügyre mind szomorúbb és szomorúbb eredménynyel, a keletiebb részekbe helyeződik át. Az év vége felé ugyan Bottyán és a következő év elején Réthey meg-megjelennek még Pozsonymegye területén, de bár az előbbi elfoglalja Galántát, az utóbbi sikeresen hadakozik a Fehérhegyek között, a kuruczság Pozsonymegyében többé lábát nem tudta megvetni. A helyzeten nem sokat változtathatott az Esterházy rendeletére működő Balogh Ádám sem, ámbár 1710-ben meg is hódoltatta, rövid időre, Szent-Györgyöt meg Bazint.

III. Károly

Az orsz. képtárból

A m. kir. helytartótanács

A szatmári békekötés végét vetette a nemzet alkotmányáért folyt véres küzdelmeknek. Ezután az ország rendei ismét a csendes resistenczia útjára, a sérelmek elősorolására, azok orvoslásának kérésére szoritkoztak. Egészben véve a békekötés után a nyugalmasabb kor hajnala kezdett derengeni. III. Károly a pragmatica sanctio, a leányági örökösödés kinyerése fejében, az alkotmányos élet folytonosságának biztosítékait adta meg. A pozsonyi országgyűlés közreműködése mellett megszületik a m. k. helytartótanács, melynek a nemzet részletes érdekeit kellett volna képviselnie s a kanczellária új szervezete, mely által e kiváló testület a király és a nemzet közvetítőjévé vált. A bíróságok újjászervezése, a nemesség ingatlanainak továbbra is megvédett adómentessége, mind-mind a mérséklet által engedett előnyöknek tekintendők. Pozsony vármegye székhelye ezentúl is az ország fővárosa maradt s az országgyűlés 1715-ben újólag kimondotta, hogy a szent korona a pozsonyi várban őriztessék. III. Károly koronázása 1712-ben nagy ünnepélyességek között itt ment végbe és az 1722-iki országgyűlésen végleg szervezett helytartótanács székhelyéül szintén Pozsony jelöltetett ki.

Mária Terézia koronáztatása Pozsonyban

Az orsz. képtárból

A pragmatica sanctió

A Habsburg-ház trónörökösödési rendjének tervezett megállapítása és a női ágra való kiterjesztése már rég ideje foglalkoztatta az elméket. A bécsi udvar mindent elkövetett, hogy a kedélyeket e tervnek megnyerje és az ügyet az 1722-re Pozsonyba egybehívott országgyűlésen nyélbe üthesse. Pálffy nádor és pozsonyi főispán 1722. június elejére, az országgyűlés tárgyában megyegyűlést hívott egybe, hogy azon a megyei rendek hangulatát kiismerje, esetleg irányítsa. Ez a megyegyűlés, a mint Managetta udvari tanácsos június 19-ről írt levelében az udvari kanczelláriát értesíté, Csáky Imre bibornok-érsek és prímás, Pálffy nádor és a váczi püspök befolyása következtében, igen kedvezően folyt le. A pozsonymegyei rendek hangulata nagyban befolyásolta, kivált a nyugatmagyarországi megyék rendeinek hangulatát és hozzájárult a kérdés gyors megoldásához.

Az 1741-iki ellenzék

Az 1741-iki országgyűlés, mely a legszebb reményekkel biztatott s a király és nemzet teljes kibékülésének, a kölcsönös bizalom teljes feléledésének előjeleit viselte magán, azon tagadó válasz miatt, a melyet Mária Terézia a rendek által felhozott sérelmekre adott, már-már felrobbanással fenyegetett. Az alsó táblán a vezérszónokok Czompó Sándor soproni és Schlossberg László pozsonyi alispánok voltak. Az ő erdélyes és gyújtó szózatuk fokozta a nemzet követjeinek el-ellankadó hevét. A követek jó része haza is kivánkozott és nem volt hajlandó tovább tárgyalni, a kért segélyeket megadni, a felkelést elrendelni.

Közben azonban az örökös tartományok nyugati szélén folyó háború, a poroszok támadásai, kivált a bajor fejedelem fenyegető előhaladása, arra birták Mária Teréziát, hogy személyesen jelenjen meg az országgyűlésen és úgy adja elő szorult helyzetét.

Vitam et sangvinem

Örökemlékű az a fönséges jelenet, mikor Mária Terézia talpig gyászban megjelent a pozsonyi vár nagy termében egybegyűlt karok és rendek előtt. A kanczellár és a primás beszédei után a királynő latin nyelven szólott a rendekhez és „elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi történeti emlékek által híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez és hűségéhez” folyamodott és síró, elcsukló hangon kéri segélyüket. A lovagias nemzet egyszerre megfeledkezett a maga bajairól és sérelmeiről és százak ajkán felhangzott: Vitam et sangvinem! Másnap már határozatba ment, hogy a közönséges nemesi fölkelésen kivül 30000 gyaloghad állítassék ki.

Az 1744/45-iki felkelés már minden nehézség nélkül ment. Pálffy nádor meleg hangú felhívása, melyet a felkelés ügyében a vármegyékhez intézett, Pozsony vármegye rendeinél is megtette hatását. A nádor már szeptember 6-án írhatta a hadvezetőségnek, hogy Pozsonymegye maga 900 embert állít, a kik a hónap végén már mind táborban lesznek.

Az 1764-ik országgyűlés

Az 1764-iki országgyűlésen az adózásra és a felkelések szervezésére vonatkozó királyi előadások erős ellenzéket hoztak létre. Pozsony vármegye követe ekkor Takács volt. Ő állott a megyei ellenzék élén, Bacskády nyitrai követtel és nagy része volt a tagadó irat szerkesztésében. Midőn e miatt ajánlották a királynőnek, hívassa magához a leghevesebb ellenzékieket és személyes reábeszéléssel igyekezzék azok makacs vonakodását megtörni, a meghívottak között első helyen Takács pozsonyi követ szerepelt. De a fogadtatásnak eredménye nem volt. A rendek hajthatatlanok voltak: „Miután a rendek már hit alatt kijelentették”, – így kiálta fel Szüllő, Pozsonymegye másik követe – „hogy az udvar kivánatait megadni nem lehet, Istenért! mi egyebet kívánnak még tőlünk?”

Mária Terézia

Az orsz. képtárból

Úrbéri szabályzat

Az 1766-iki új úrbéri szabályzat szintén nem volt a megyei urak szája íze szerint való. Mindazonáltal Pozsonymegye korántsem tartozott azok közé, kik e szabályzat végrehajtását minden áron, esetleg vérontással is megakadályozni kívánták. Sőt inkább nagy igyekezettel fogott a végrehajtáshoz és egyike volt az első megyéknek, a melyek az új szabályzat szerint rendezkedtek be.

II. József

II. József császár törvénytelen rendeleteivel szemben Pozsony vármegye ismételten erős ellentállást fejtett ki. Már az 1781-iki türelmi patensre nézve is határozottan kijelentette, hogy területén annak végrehajtását nem engedi meg. Az 1784-iki összeírási rendelet alkalmából pedig oly hevesen tört ki a megyében az ellenzék, hogy II. József rendeletére a helytartótanács október 31-én kelt intézvényében kihirdette: mikép ő felsége a Nyitra és Pozsony vármegyékben tapasztalt ellenszegüléstől indíttatva, megparancsolta légyen, hogy e vármegyékben katonaság vonassék egybe, mely az összeírást végző tiszteknek a munkát lehetővé tegye, a szolgabírákat és esküdteket, ha a munkában részt venni nem akarnának, arra erőhatalommal is kényszerítse. Ha valamely földesúr, vagy nemes, vagy akárki más, az összeírásnak ellenszegülne s házát elzárná és illő megintés után sem engedne, háza nyittassék meg és az összeírás csendesen végrehajtatván, háza a folyó számmal jelöltessék meg. A hol a fölírt szám a házról letöröltetik, oda néhány közlegény szállásoltassék be, mindaddig ott maradandó s ingyen élelmezendő, míg a ház ura a számot maga nem íratja fel. Ha pedig erőszakkal állana ellen, vagy a parasztságot lázítaná, legyen az bárki, erőhatalommal fogassék el s küldessék fel Bécsbe.”

II. József szerencsétlen reformáló kezét a rendi alkotmány gyökerére, magára a vármegyére is reátette. A főispáni állást megszüntette, illetőleg széles hatáskörrel felruházott királyi biztosságra változtatta át; az egész országot tíz biztosi kerületre osztotta fel s azokba több-kevesebb megyét osztott be. Pozsony vármegye Nyitrával, Trencsénnel és Barssal együttesen alkotott egy kerületet, a melynek neve nyitrai kerület, székhelye Nyitra és királyi biztosa Ürményi József vala.

1789.

Mikor II. József békés kormányának utolsó éveiben a háború réme beköszöntött, a nemzet is felébredt és a hazafias aggodalmak új életre keltek. A háború viseléséhez szükséges terménybeli szolgáltatások megajánlásakor, 1789 októberében már megoszlik az ország. Voltak olyanok, kik inség vagy egyéb ok miatt csak egy részét vállalták el a kirótt mennyiségnek, voltak, kik a subsidiumot egyszerűen megtagadták és végre, kik a tagadó válasz mellett már a sérelmek orvoslását is kívánták.

Pozsony vármegye a második csoporthoz tartozott. A megyében oly izzó volt a hangulat, hogy még gróf Esterházy Ferencz udvari kanczelláriai tanácsos is hevesen kikelt a kormány ellen a nemesi jogok védelmében, miért is hivatalától nyomban megfosztatott.

II. Lipót

II. József halála után a vármegyék elérkezettnek látták az időt, hogy a nemzet alkotmányának érdekében síkra szálljanak. Egymásután felírtak ily értelemben a kormány székeihez, sürgetvén egyúttal II. Lipót koronázását és az országgyűlés egybehívását; Pozsony vármegye felirata egyike volt a leghevesebbeknek: „Csak azon feltétel alatt egyezett vala meg a nemzet, úgymond, a nőági örökösödésben, ha kormányzatát a fejedelem országgyűléssel, a maga törvényes megkoronáztatásával, s a szokott eskü letételével kezdi meg; és mivel e viszonylagos szerződés egyik részről, tudniillik a boldogult császártól, a feltételek meg nem tartása, sőt egyenes megszegése által megsemmisíttetett: az ország lakosait sem lehet a szerződés megtartására jogosan kötelezni, hanem csak ha e törvények ezentúl pontosan megtartatnak.”

Az 1790/91-iki országgyűlés

Sőt a megye ellenzéki hangulata annyira ment, hogy az 1790/91-iki országgyűlésre felküldött követeinek egyenesen utasításul adta, hogy mivel a rendi tábla elnökei az elhúnyt császár alatt a törvénytelen királyi biztosi állást viselték, ezek elnökösködése ellen ünnepélyes óvást tegyenek, a mit azután Benyovszky György pozsonyi követ tényleg meg is tőn.

A hajdani koronázó domb Pozsonyban

Körper felvétele

A vallásügyi kérdések tárgyalása alkalmával a megye követeinek az volt a felfogásuk, hogy a protestánsok részére javasolt vallásszabadságot csak azon feltétel mellett lehet megadni, ha a protestáns rendek ünnepélyesen kijelentik, hogy a vallási ügyeket soha többé az országgyűlés elé hozni nem fogják.

A Napoleoni háboru

A diadalmas nagy Napoleon, győzelmi útjában Bécsig jutván el, mindinkább valószinűvé lett, hogy a világháború szintere egy időre Magyarország területére helyeződik át. A bécsi kormány, daczára a poroszok és oroszok szövetségének, úgyszólván tehetetlennek látszott Napoleon hatalmával szemben, a magyarok pedig teljesen közönyösen viselkedtek. Ferencz császár, az 1805-iki pozsonyi országgyűlésről, melyen a nemzeti fölkelés elrendelésénél más segélyt kinyerni nem igen tudott, az orosz czárral találkozandó, sietve távozott, előbb azonban az ország kormányzatát József nádorra ruházta át.

Pozsony parancsnoka és a magyarországi határdandár vezére ekkor Pálffy Lipót gróf vala. Ő a főherczeg nádortól azt a meghagyást vette, hogy az esetre, ha a francziák a határt tényleg átlépnék, vonuljon lassan vissza, de tartsa azért szemmel az ellenség minden mozdulatát.

Tényleg néhány franczia lövész álruhában megjelent Pozsonyban és a repülőhidat hatalmába kerítve, azt a jobbparton álló franczia csapat védelmére bízta. Ez volt a francziák első fellépése magyar földön. Pálffy erre utasításaihoz hiven visszavonult és Napoleon előcsapatának parancsnokához, Davoust marschalhoz nyilatkozatot küldött, melyben hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet a napoleoni háborúban semleges kíván maradni. Davoust a franczia császár nevében kijelentette, hogy hajlandó a semlegességet elismerni, ha a magyar nemzet a felkelésről lemond és formális semlegességi szerződést köt. József nádor, kinek egyenes parancsára cselekedett volt Pálffy, a bécsi kormány felszólítására most Pálffy tettét kifogásolta, kijelentette, hogy nem felelt meg megbizatásának és Pálffyt Nyitra alá rendelvén, Pozsony parancsnokságát Bittner őrnagyra bízta. November 26-án azután Gudin tábornok 3000 francziával megszállotta Pozsonyt és a magyar nemzethez proklamácziót bocsátott ki. Ezzel azonban egyelőre a háború a közbejött pozsonyi békével véget ért.

1809-ben azonban újra megjelentek a francziák Pozsony vármegye határán. Már május 6-án elrendelte I. Ferencz, hogy a nemesi fölkelő sereg főparancsnoksága Pozsony mellett, alkalmas helyen, hídfőt építsen. A magyar fölkelő hadsereg vezérkari főnöke, Gomez altábornagy, azonnal kiküldé Cholich Pál vezérkari századost, hogy ott a hídfőt felépítse; egyúttal utasította a vármegyét, hogy 3000 munkást bocsásson a százados rendelkezésére. Cholich tervei alapján május 9-én fogtak a munkához és a fősúlyt, mivel az osztrák főherczeg már a balparton volt, a francziák ellenben a jobbparton nyomultak előre, nem az átkelésre, hanem a védelemre fordították. A vármegye 9-én 250 munkást állított, 10-ére meg újabb 300 munkást igért, de a 3000 munkás előállítására, a nagy munkáshiány miatt, nem vállalkozhatott. Ezek első sorban egy sánczot készítettek, a mely a Dunaligetet körülzárta, s mely jobbról a Duna, balról az oroszvári ág által volt védve, míg előtte gázolhatatlan árterület vonult el. Mielőtt a munkálatok teljesen elkészülhettek volna, a franczia előcsapatok már fel-feltünedeztek a megye határán. Ennek következtében a munkálatokat abbahagyták és a repülőhidat, valamint minden hajót és csónakot a jobbpartról a város felőli partra vontak. Alig történt ez meg, máris, május 16-án megjelent a 16-ik chasseur-ezred, hogy Pozsony és Köpcsény felé felderítő szolgálatot végezzen. Május 27-én pedig Lassale, a Wolfsthalban táborozó francziák parancsnoka a 8-ik huszárezredet Köpcsényben helyezte el. Pozsony védelmére május 27-én pedig Lassale, a Wolfsthalban táborzó francziák parancsnoka a 8-ik huszárezredet Köpcsényben helyezte el. Pozsony védelmére május 27-én Bianchi vezérőrnagy dandára 10 zászlóalj 5672 emberrel és lovasszázad 870 lovassal küldetett ki.

Bianchi május 29-én a hídfőt megszállotta, a Pütschen-szigeten erődítményeket emelt, Ligetfalu őrségét megerősítette, a falut körülsánczolta és a lovasságot felderítő útra küldte.

Napoleon ezen előkészületekből azt következtette, hogy az osztrák sereg át akar kelni a Dunán. Azért május 30-án megparancsolta Davoust tábornagynak, hogy „Ligetfalut, bármibe kerüljön is ez, foglalja el”. Június 1-én Lassale csapatai esti 3/4 8-kor rohanták meg Liegtfalvát a wolfsthali oldalról, a hol a Duka és Gyulai ezredek állottak. A támadás azonban nem sikerült és a francziák esti 10 órakor eredménytelenül oszlottak szét. Június 3-án a francziák új támadást intéztek Ligetfalu ellen. Reggel lovascsapatok jelentek meg, a melyek O’Reilly könnyű lovasaival csatároztak. Délután 4 óra táján azután megjelent Köpcsény felől 10–18,000 franczia gyalogos 20–30 ágyúval. A túlerővel szembeszállani a védők képtelenek lévén, sietve visszavonultak a faluból a sánczok mögé, hogy azok védelmére vessék egész erejöket, mindazonáltal másfél század katona a francziák fogságába esett. Este 7 órakor tört a francziák hadosztály sűrű tömegekben a hidakra, de a sánczvonal előtt 230–250 lépésnyire oly heves puska- és kartácstűz fogadta, hogy a támadás teljesen meghiúsult. Három izben újították meg a támadást a hídfő ellen és mind a három izben nagy vereséggel vissza kellett vonulniok. Sőt utóbb a falut is elhagyták, miután azt előbb lángba borították volt. E támadásban a francziák mintegy 3–4000 embert vesztettek el.

Pozsony bombázása

Június 4-én reggli 4 órakor az ellenség 14 ágyút helyezett el a sánczok és a Ligetfalu közötti téren, 3–400 lépésnyire a sánczvonaltól és 10 óráig szakadatlanul lövette a sánczokat és a hidakat, a nélkül, hogy azokban nagyobb kárt okozott volna. Délelőtt 10 órakor az ellenség a városra kezdett tüzelni. Erre Bianchi megszüntette a védőtüzelést, remélvén, hogy a francziák hasonlót fognak cselekedni. Mindazonáltal a város lövetése egész délután 1 óráig tartott. A bombázás alkalmával több polgár megöletett és megsebesült, de a házakban a lövedékek kárt nem tettek.

Ezentúl apró csatározásokban telt az idő s a francziák támadó sánczokat emeltek s onnan tüzeltek a védelmi sánczokra. Június 8 és 9-ike között éjtszaka a francziák megkísérlették az átkelést Dévénynél, de visszaverettek. A 10-ére virradó éjjelen pedig megpróbálták fölgyújtani a pozsonyi hidat, de a merényletet idejekorán észrevették és meghiúsították.

Ezen apró csatározások közben János főherczeg Komáromból a Csallóközön kersztül vonult fel, hogy átkelvén, Győr felmentésére siessen. Hogy ezt a főherczeg megtehesse, Bianchi a francziák figyelmét elfordítandó, Dévénynél és Pötschen mellett rendezett kisebb átkeléseket. A Pötschen-szigetről Griechenauba való átkelés nem sikerült egészen, mert a megrakott hajókat a folyamon fölfelé húzni nehéz volt; a dévényi liget mellett azonban az átkelést végrehajtották és az ellenséget fölriasztották. Június 23-án János főherczeg, miután Győr időközben elesett, Pozsonyba érkezett és felváltotta az ottani csapatokat. Csak Bianchi maradt oldala mellett, hogy a hídfő védelmét tovább vezesse. Ez a tetemesen nagyobb hadtest nemcsak a hídfő nagyobb mérvű megerősítését tette lehetővé, hanem módot nyújtott arra is, hogy a sánczok kijavíttassanak és megnagyobbíttassanak. Most már 4000 emberből álló védő sereg volt a hídfőnél, 1800 ember a Pötschen-szigeten; a hadtest többi része vagy figyelő szolgálatot teljesített a folyam balpartján Dévénytől egészen a Csallóközben fekvő Némáig, vagy mint tartalék, Pozsonyban időzött.

A Ligetfalu előtt lázasan folyó munkálatok, a hídfők erősítése, a János főherczegtől elrendelt új hajóhíd építése, igen bosszantotta az ellenséget és Desaix tábornok június 26-án este nyolcz órakor levélben felszólította Bianchit, hogy a védmunkálatokat hagyja abba, különben kénytelen lesz a várost lövetni. Mivel Ferencz császár átutazóban éppen Pozsonyban volt, Bianchi a levelet azonnal közölte vele és a János meg József főherczegek bevonásával tartott hadi tanács elhatározta, hogy a francziáknak tagadó választ ád.

Pozsony újabb bombázása

Desaix tábornok június 27-én még két izben szólította fel Bianchit, hogy a jobb parton levő katonaságot vonja vissza és az erődítésekkel hagyjon fel és mivel ismételten tagadó választ kapott, június 28-án d. e. 11 órakor megkezdte a város bombázását s azt, kevés megszakítással, egész esti 9 óráig folytatta. Ekkor végre, valószínűleg azért, mert Károly főherczeg az eljárás ellen óvást emelt Napoleonnál, a tüzelést a francziák beszüntették. A bombázás kiterjedt az egész városra, az egy Virágvölgyet kivéve és roppant pusztítást vitt végbe. A városi kapitányság részéről 1809. jún. 30-án kiadott jelentés szerint az első bombázás alkalmával 49, a másodiknál 23, a harmadiknál 48, vagyis összesen 120 ház égett le, ezenkívül sok ház megrongálódott. A leégett házak közt volt a városháza és a primási palota is. Egy július 7-iki jelentés szerint, a kár az egy milliót tetemesen meghaladta, „a leégett utczák pusztán állanak, a házak üresek, az üzletek bezárvák, mindenütt síri csend uralkodik, melyet csak itt-ott szakít félbe a tüzi fecskendő zöreje, vagy egy-egy düledező ház falának robaja.”

Az Óliget elfoglalása

Június 30-án, megelőző folytonos tüzelés és állhatatos ostrom után, a francziák reggeli szürkületkor hidat vertek az utczasáncz közt fekvő ágon és megtámadták az Óligetben álló osztrák haderőt, mely Longueville ezredes parancsnoksága alatt s mintegy 860 emberből állott. A kifejlett erős csatában Longueville sebet kapott és elesett, serege meghátrált és Óliget a francziák kezébe került.

A közbejött események, Napoleon újabb győzelmei következtében, július 11-én János főherczeg hadteste elhagyta Pozsonyt és feladta a hídfő védelmét, a melyet csapataink a francziák túlnyomó erejével szemben másfél hónapon keresztül vitézül megvédtek.

Ezzel egyidőre visszaszállott a béke Pozsony vármegye sokat zaklatott területére s bár még jó ideig vonultak át rajta a hadviselő felek seregei és sok véráldozatot kellett hoznia a közvédelemnek, mégis a háború borzalmait közvetetlen nem kellett szemlélnie.

V. Vallási élet. Közmívelődési állapotok

A mohácsi vészt követő években a magyar kath. egyház, részint a folytonos harczok és háborúságok, részint a protestáns eszmék sikeres terjesztése következtében mind jelentéktelenebbre zsugorodott össze. A török hódoltsági terület kiterjesztése pedig magát az ország első főpapját és káptalanát még régi ősi székhelyéből is kiszorította.

Pázmány Péter palotája Nagyszombatban

A Tört. Életrajzokból

Az esztergomi káptalan Pozsonyban majd Nagyszombatban

Mikor Várday Pál érsek látta, hogy a mindinkább előrenyomuló török már-már Esztergomot is fenyegeti, elhatározta, hogy káptalanával egyetemben a tágas esztergomi főegyházmegyének valamely több biztonságot nyújtó helyére vonúl el. Választása első sorban Pozsony városára esett. Átadta tehát az esztergomi várat I. Ferdinándnak és ő maga, az esztergomi egyház gazdag felszerelésével, egyházi ruhákkal, ékszerekkel, a káptalannak és annak levéltárával egyetemben, felvonult Pozsonyba. Azonban itt csak rövid ideig maradt a káptalan. Részint, mert nem tudott kellőképpen berendezkedni az ez időtájban amúgy is túlzsúfolt városban, részint, mert Esztergomnak 1543-ban bekövetkezett meghódoltatása után mind valószínűbbé lőn, hogy a török terjeszkedés fővonala a Duna, végczélja Bécs leend, mind az érsek, mind a káptalan Nagyszombatba települt át. Ez volt az érseki megye székhelye, 1543-tól kezdve itt laktak Magyarország érsekei egészen 1820-ig, a mikor is Rudnay Sándor visszaköltözött ősi székhelyére, Esztergomba. Ugyanis már az 1723. évi országgyűlés kimondotta volt, hogy mivel a török veszedelem elmúlt, kívánja, miszerint a káptalan térjen vissza régi székhelyére. Ugyancsak sürgette a visszatérést az 1751-iki és az 1802-iki országgyűlés is, a mely utóbbinak Ferencz király határozott igéretet tett, hogy a legközelebbi érseki kinevezés alkalmából a visszahelyezést tényleg elrendeli. Azonban ez a visszahelyezés még jó ideig váratott magára, míg végre Rudnay erélye legyőzte az akadályokat és 1819-ben végrehajtotta az áthelyezést, megfosztván ezáltal Nagyszombatot egyik legnagyobb büszkeségétől.

Nagyszombaton székelő primások

Azon hosszú, csaknem három százados időn keresztül, a mig a magyar egyház főpásztora Pozsonymegye területén lakott, a jeles egyházi férfiak egész sorozata ült az esztergomi érseki székben. Ezek: Várday Pál, ki 1549-ben halt meg s ki éppen a Nagyszombatban székelő káptalan védelmére emelte az érsekújvári hatalmas várat, mely utóbb minden nyugat felé irányuló hadi míveletnek középpontja és Pozsony vármegye igazi védő bástyája vala. Őt követte Utyesenics Fráter György, a magyar politikus egyháznagyok e legnagyobbja, ki azonban Nagyszombatban alig tartózkodhatott. 1552-ben ült a primási székbe a magyar humanizmus utolsó nagy alakja, Oláh Miklós, ki a város fellendítésén sokat munkálkodott. 1568-ban halt meg Pozsonyban és tetemei Nagyszombatban helyeztettek örök nyugalomra. Utána jött Verancsics Antal 1569–1573. Szintén Nagyszombatban temettetett el.

Verancsics halála után a főkáptalan prépostja, Telegdy Miklós vezette, mind adminisztrátor, az érseki megyét, míg végre 1596-ben Fejérkövy István nyitrai püspök neveztetett ki érsekké. Ő azonban nem jutott el Nagyszombatba, mert még mielőtt kinevezésének megerősítése Rómából megérkezett volna, meghalt. 1599-ben Kutassy János, 1606-ban pedig Forgách Ferencz, a protestánsok e rettenetes kalapácsa ült a Nagyszombatban álló érseki trónba.

Forgáchnak 1615-ben bekövetkezett halála után 1616-ban Pázmány Péter lőn esztergomi érsekké, a kinek áldozatkész keze, mint látni fogjuk, Nagyszombatot a magyar tudományosság középpontjává avatta. Utódai közül Nagyszombatban székeltek még: Lósy Imre (1637–1642), Lippay György (1642–1666), Szelepcsényi György (1667–1683), Széchenyi György (1685–1695), Kollonics Lipót (1695–1707), Keresztély Ágost szász fejedelmi herczeg, Esterházy Imre, gróf Csáky Miklós (1751–1757), báró Barkóczy Ferencz (1761–1765), gróf Batthyány József (1776–1799), Estei Károly Ambrus főherczeg (1808–1809), kik mindannyian részint Pozsonyban, részint Nagyszombatban székeltek.

Zsinatok a vármegye területén

Az első érsek, ki felfogva hivatásának igazi voltát, erős kézzel és buzgósággal fogott hozzá a katholikus egyház régi dicsőségének helyreállításához: Oláh Miklós volt. Jól tudván pedig, hogy eredményesen csak úgy léphet fel, ha a nagy munkában az összes egyházi férfiak közreműködését biztosítja magának, első sorban odairányult törekvése, hogy egy nagy zsinatot hívhasson egybe. Indítványára azután az 1559-iki országgyűlés ki is mondotta, hogy a zsinat tartását szükségesnek ítéli, és hogy mindazok, kik a zsinatra igyekeznek, a magyar király védelme alatt állanak. Igy jött létre 1560-ban az első egyházmegyei zsinat, a melynek színhelye a nagyszombati főegyház vala. Ezen zsinatot azután, gyors egymásutánban, négy zsinat követte. Az 1562-iki nagyszombati zsinaton már 28 aát, 12 szerzetes és 12 világi prépost, 4 esperes és 100 plebános, tehát az akkor viszonyokhoz képest elég tekintélyes számú egyházi férfiú vett részt.

Hatalmas lendületet adott az egyház ügyének az a körülmény, hogy Pázmány Péter úgyszólván állandósította az egyházmegyei zsinatok intézményét és elrendelte, hogy a megyés püspökök, a lehetőség szerint, minden évben igyekezzenek ily zsinatot tartani.

Pázmány az 1628-iki zsinaton megújította az 1611-iki nagyszombati tartományi zsinat rendelkezéseit, melyek főként a nős papok ellen irányultak. 1629 októberében Nagyszombatban tartományi zsinatot tartott, a melyen kilencz püspök jelent meg; 1630 április 14-ére pedig ugyancsak Nagyszombatba nemzeti zsinatot hívott össze. Tartott még zsinatokat 1633-ban Nagyszombatban, mely a római szertartás behozatalának fontos kérdésében országos érdekű határozatokat hozott. Lósy Imre primás 1638-ban megyei, Lippay György 1648-ban nemzeti és 1658-ban egyházmegyei zsinatokat tartott Nagyszombatban. 1682-ben tartotta meg Szelepcsényi György Nagyszombatban azt a nemzeti zsinatot, melyen a magyar egyházi férfiak az anglikán egyház határozatait vetették el. Az 1716-iki nagyszombati nemzeti zsinaton a kereszténység örökös ellensége, az ozmanok ellen nyújtandó segély ügyét tárgyalták; míg Esterházy Imre 1734-iki tartományi zsinata az egyes plebániák, plebánosok és lelkipásztorok érdekében hozott üdvös határozatokat. Az 1790-iki nemzeti zsinat II. József egyházpolitikai rendeleteit rostálta meg. 1822-ben pedig Rudnay Sándor érsek-primás Pozsonyban tartott zsinatot, melyen szeptember 7-én 82 egyházi férfiú: az érsekek, püspökök, apátok, prépostok, káptalani küldöttek és a hittanárok képviselői vettek részt.

A pozsonyi nemzeti zsinat tanácskozásait a jezsuiták templomában tartotta. A zsinat ideje alatt, mely szeptember 7-től október 16-ig folyt, a pápa teljes búcsút adott mindazoknak, kik Pozsonyban a zsinat szerencsés folyásáért, a kath. egyház felvirágzásáért és a hittévelyek kiirtásáért buzgón imádkoznak és a szentségeket felveszik.

Pázmány Péter

Az orsz. képtárból

A zsinati tárgyak, a magyar országgyűlések mintájára, háromféle értekezletben vitattattak meg. Először a primási palotában külön bizottságok dolgozták ki a tervezeteket, a melyeket azután ugyanott a primás elnöklete alatt megvitattak és határozatok alakjában megszövegeztek és végre a templomi ünnepélyes űléseken felolvastak, határozatokká emeltek és kihirdetve szentesítettek.

Az 1822-iki zsinat határozatai jórészben ma is mértékadók a kath. egyház kormányzatában és maga a zsinat oly magas színvonalon állott, hogy a lefolyt viták Róma érdeklődését is felköltötték.

A pozsonyi káptalan

A pozsonyi káptalan, részben mert csupán társas-káptalan volt, részben mert igen szerény anyagi eszközök rendelkezett, soha sem volt hivatva arra, hogy országos szerepet játszon. Mindazonáltal azon kisebb, de elég jelentékeny kört, melyet egyházi intézményes és országos hiteles helyi jellege szabott meg, mindig, még a legsanyarűbb viszonyok özött is, dicséretes módon igyekezett betölteni. Pedig igazán nehéz viszonyokkal kellett megküzdenie. Láttuk már megelőzőleg azt a hosszadalmas pert, melyet a hatalmaskodó Szentgyörgyi grófok ellen kellett folytatnia, s a mely csaknem a XIV. század küszöbén túl, a zsarnokok kihaltával ért véget. A megpróbáltatások nehéz órái azonban nem szűntek meg az olygarchák kihaltával. Jöttek mások, kik még keserűbb pillanatokat szereztek a káptalannak, még sanyarűbb helyzetbe juttatták annak tagjait.

Sok baja volt a káptalannak világias hajlamú prépostjaival is. Mikor Pázmány Péter lépett az érseki székre, a pozsonyi nagyprépost Pálffy István gróf volt. Ugyanaz, kit egyes körök a nagy Pázmánynyal szemben, mint érsek-jelöltet hoztak forgalomba. Pázmány látván a prépost világias viselkedését és káptalanjával való bánásmódját, tapintatos módon lépett közbe és elérte azt, hogy Pálffy lemondott a prépostságról és elhagyta Pozsonyt. Utódja Balásffi Tamás lett, a ki Veresmarty pozsonyi kanonok és Káldy jézustársasági atya mellett, Pázmány irodalmi iskolájának legjelesebb tagja volt; ki, a mily kitünő hittudós, jeles irodalmi tehetség és erős meggyőződésű, bátor és merész hitvitázó, épp oly erőszakos, garázda, veszekedő, bírvágyó, nyugtalan és házsártos ember volt.

A pozsonyi káptalan – írja róla Ipolyi – elrémült kineveztetése hírére. Nem ok nélkül. Alig kapta meg kineveztetését, máris hallatlan rakonczátlankodásra ragadtatta magát a káptalannal szemben. Laskay János kanonokot saját házában, mint annak vendége, szolgái által az ablakon át akarta az utczára kidobatni. Ramocsaházy kanonokot szidalmazva megtámadta, arczúl verte és haját megtépte. Az 1618. év utolsó napján szolgáival ellenséges módon betört a káptalani sekrestyébe, ott Babóti Ferencz és Bellarius Tamás kanonokokat összetaszigálta, ruhájokat tépte, a többieket szidalmazta. Majd Kápolnai Jakab őrkanonokot hajánál megragadva, az oltár lépcsőjéről letaszította, Nagy Györgyöt házába zárta, fogva tartotta. A többieket ütlegelte, jövedelmeiktől megfosztotta. Természetes, hogy ebből hosszadalmas panaszolkodások és pörök keletkeztek, a melyeknek végre Pázmány erélye vetett véget. 1619 februárjában ugyanis a nagy érsek sürgősen maga elé rendelte a pozsonyi káptalan összes kanonokjait és megvizsgálván az ügyet, fényes elégtételt nyújtott nekik.

Kálvinisták Szt. Márton egyházában

A Bethlen-féle felkelés, mely nem annyira a nemzet, mint inkább a protestantizmus és Bethlen magánérdekeinek szolgálatában állott, nehéz napokat hozott. Mikor Bethlen erdélyi fejedelem Pozsonyba, mely akkor már erősen lutheránus volt, bevonult, a kíséretében lévő kálvinista prédikátoroknak legsürgősebb dolga az volt, hogy a Szent Márton egyházat a maguk részére lefoglalják. A Márton napjára rendelt országgyűlés reggelén Alvinczi Péter kassai prédikátor lépett a dóm szószékére s onnan hirdeté az izgató, bujtogató igét. „Nosza urak, mondá, most lássatok dolgotokhoz, most vagyon kezetekben, most meg ne hagyjátok magatokat csalatni.” És az urak fel is használták az alkalmat. Bethlen 10,000 forintért elzálogosította a pozsonyi káptalan birtokait: Papfalvát, Toront, Körmendet, Velket, Samothot, Vásárútat, Szilincset, Csukárdot, Nyárasdot, a barcsi kúriát, a préposti lakot s a Szent László-kápolna jövedelmét a városnak; maga a városi tanács kiűzte házából Veresmarty kanonokot s a maga lutheránus lelkészét helyezte ott el, az egybegyűlt és többségben lévő rendek pedig oly határozatot hoztak, a melyek hívatva lettek volna az egész magyar kath. egyházat egyszer és mindenkorra tönkre tenni.

A káptalan helyreállítása

Miután tehát a pozsonyi káptalan székesegyházát a protestánsok lefoglalták, a káptalanbeliek házait és javait elvették, a kanonokok elmenekültek és így nem tartatott többé sem rendes istentisztelet, sem chorus. A nikolsburgi béke után, Pázmány Péter erélyes fellépésére, lassanként helyreállt a káptalan is. A templom természetesen visszakerült, de hihetetlenűl megrongált állapotban. Az egyházi öltönyök részben megrongálódtak, részben idegen kézre kerültek; a templomi felszerelés, az ékszerek eltűntek, a sekrestye a legnagyobb rendetlenségben és pusztulásban volt. A káptalani iskola épülete le volt foglalva, a tanítót elűzték. A káptalan birtokai a legiszonyúbb pusztítás képét mutatták. Pázmány erélyére és Lósy főesperes buzgóságára volt szükség, hogy a káptalan ebből a sanyarú helyzetből kiemelkedjék, ismét konszolidálódjék.

Timpanon a XIII. századból a pozsonyi dómban

Körper felv.

A káptalani birtokokat a kálvinista prédikátorból lett pozsonyi kanonok Veresmarty Mihály gondozása mentette meg a végpusztulástól. Lassan-lassan helyreállt ismét minden és a káptalan tagjai új erővel, és a régi buzgalommal láttak feladatuk teljesítéséhez.

Elemi csapások

Sűrűn látogatták a káptalant az elemi csapások is. 1515-ben, mikor Zsigmond lengyel király pozsonyi tartózkodása alkalmával nagy sokadalom volt a városban, óriási tűzvész keletkezett, mely a kanonoki házakban is sok kárt tett. Ennek enyhítésére azután II. Ulászló király elrendelte, hogy a káptalan, a városnak harminczad-jövedelméből engedélyezett ötezer forintból, öt éven át, évenként 150 frt kárpótlást kapjon. 1536-ban magában a káptalan-utczában tört ki a tűz és elhamvasztá a kanonokok újonnan épült házait. Ez alkalommal a tűz egy pékműhelyből indúlt ki, mely a kanonoki házak közé volt szorítva. A káptalan szorgalmazta tehát, hogy ezt a sütőházat helyezzék el. Mivel pedig a tanács nem volt hajlandó erre, a káptalan magához a királyhoz fordult, ki azután keményen ráparancsolt az okvetetlenkedő tanácsra. Harmadizben 1809-ben hamvadtak el a kanonoki házak. Ekkor a francziák bombáitól támadt a tűz. A franczia ostrom különben is érzékenyen sújtotta a káptalant. Egy-egy kanonok jövedelme ekkor – a többlet a hadipénztárba folyván be – alig ütötte meg a 200 frtot és ebből is heteken keresztül 100–120 katonát kellett minden kanonoknak eltartania. A megyére és városra kivetett mintegy 2.000,000 forint hadisarczból a káptalannak 38,125 frtot kellett ezenfelül megfizetnie. Ekkor történt, hogy Napoleon követelte, miszerint az ő születésnapját – augusztus 15 – fényes istentisztelettel ülje meg a város és a káptalan. A város már-már hajlandó volt ebbe belemenni, de Jordánszky Elek kanonok, kinek nevét örök időkre megőrzi az irodalomtörténet, oly erélyesen tiltakozott ez ellen, hogy az ünneplést abba kellett hagyni.

Változások a káptalani javakban

A pozsonyi káptalant a csallóközi tized negyedéből egy negyedrész illette meg. Ezt a tizedet azonban 1438-ban perrel megtámadta Demeter esztergomi kanonok, mint a Szent Adalbert oltárnokság papja, azt állítván, hogy a negyed voltaképpen az ő oltárnokságát illeti meg. A per egész 1513-ig elhúzódott, a mikor is azt Ruben György kanonok minden forumon végleg elvesztette. Pázmány Péter idejében pedig a csallóközi lelkipásztorkodó papság azzal a kérelemmel lépett elő, hogy az ő tizenhatodjaik a tiezdekből előbb vonassanak le, mintsem a káptalan negyede megállapíttatnék. A káptalan belátván e kérelem jogos voltát, azt teljesítette is, miért is az érsek, elismerésül, összes pozsonyi tizedeinek felét a káptalannak engedte át.

Királyi adományból származott javait a káptalan, bár sok vesződség árán, sok perlekedés és folytonos védekezés mellett, mégis sértetlenűl megtartotta. 1512-ben kénytelen volt ugyan Ablincs nevű birtokot ezer forintért Holy Pálnak és Sárkány Ambrusnak elzálogosítani, de e két család kihaltával, már 1552-ben, ez is visszakerült a káptalan tulajdonába.

Magánadományozás útján e korszakban is nyert a káptalan egy-két kisebb birtokot. Így 1507-ben Egyházy Fábián özvegye, Erzsébet asszony, neki leánynegyedül jutott egyházfalvi vagy szentandrásfalvi kúriáját odaajándékozta Székfalvy Miklós pozsonyi prépostnak és utódainak.

A bári kis birtokrészt, melyet a káptalan Deák János csallóközi birtokostól kapott volt még 1382-ben, mivel a káptalan birtokaitól távol esett és kezelése nehézkes volt, 1722-ben 1500 frton Bobok Mihálynak adta el, 1699-ben pedig 5000 frton Körmesdet Pálffy Miklós grófnak.

A pozsonyi főesperesség

A pozsonyi főesperesség állapotáról elég világos képet nyerünk abból az egyházlátogatási jegyzőkönyvből, mely Szelepcsényi György primás rendeletére 1673-ban készült. E szerint a pozsonyi főesperesség ekkor négy esperesi kerületre oszlott, a melyekben összesen 71 anyaegyház és 171 fiókegyház volt.

A hegyentúli esperességhez tartozott: Dévény, Ujfalu, mely ekkor Dévény fiókegyháza volt, de templommal, teljes felszereléssel és meghatározott plébánosi jövedelemmel bírt; Hidegkút vagy Kaltenprunn, mely hasonlóan Dévény fiókegyháza volt, bár egyébként szervezett plébániát képezett; Bisztricza, Lamacs, mely szervezett plébánia létére Bisztricza fiókja volt; Stomfa, melyhez tartozott Mást és Palstein, mindkettő szervezett plébániával; Zohor, melyhez Lozorno és Láb tartozott; Hostet, melyhez Ungrat járult mint fiókegyház: Gagyar Kis-Lévár-ral mint fiókegyházzal: Nagy-Lévár; Malaczka, Kiripolcz, Jakabfalva, Csötörtök fiókegyházakkal; és Tyrnburch fiókegyházzal, hol sem templom, sem plébánia nem volt; Pernek, Almás, másként Jablona, Hoffnina, Kuchina vagy Konyha fiókegyházakkal. Ezek közül csak Hoffninán nem volt szervezett plébánia; Szolosnicza, Hasprunka vagyis Istvánfalva és Rorbach fiókegyházakkal; Detrekőallyi Szent-Miklós, Podhragya és Szent-Péter fiókegyházakkal. Mindezen fiókegyházak, egy-kettő kivételével, tulajdonképpen önálló, részben ős alapítású plébániák voltak, a melyeket részint az egyes javadalmak megcsappanása, részint és főként a még mindig nagy paphiány miatt adminisztráltak más plébániáról.

A szomolányi esperességhez tartoztak: Szomolány város, a melyhez Losoncz mint fiókegyház volt beosztva; Nádas, Binócz nevű fiókkal; Boleráz, Nestich fiókegyházakkal; Alsó-Korompa, Felső-Korompá-val, mint fiókkal; Nahács; Dejte; Bohunicz, Alsó-Dombó-val mint fiókegyházzal; Bogdanócz; Spácza; Bresztovány, Zavar fiókkal; Keresztúr, Farkashídja fiókegyházzal; Gerencsér, Szilincs és Moderdorf fiókegyházakkal; Rozindol, Fejéregyház és Borova fiókokkal; Cziffer mv., Páld, Vedrich, Pusztapagy, Ujfalu, Gocznód fiókegyházakkal; Szuha mv.; Felső-Diós mv.; Alsó-Diós mv., Hosszúfalu vagy Longavilla fiókkal; Cseszte mv., Piala fiókkal; Otthenthal, Porai nevű üveghutával, mint filiálissal; Stephanova, Dubova fiókkal; Báhony, Kápolna és Igrám filiálisokkal; Vistok; Pudmericz, Helmes filiálissal; Új-templom Moderdorf mellett, a melyet a nagyszombati tanács alapított volt és tulajdonképpen mint expositura szerepelt. Az itt felsorolt fiókegyházak – Binócz, Poraj és Igrám kivételével – szervezett plébániák voltak. A hegyalatti esperességhez tartoztak: Szered mv., Szerdahely és Vága fiókegyházakkal; Súr, mely tulajdonképpen három hasonnevű faluból alakult; Galánta mv., Taksonynyal mint fiókkal; Hegy, melyet ez évben foglaltak voltel protestánsok; Vízkelet, mely ekkor Hegy fiókja volt Kürttel egyetemben. Tallós fa-templommal és Felső-Szeli-vel, Alsó-Szeli-vel, Vezekény-nyel meg Eperjessel mint fiókegyházakkal; Nagy-Szegh; Nagy-Födémes; Nemes-Jóka, melynek nagy része protestáns volt; Diószegh és Kismácséd; Nagy-Mácséd; Majtény, Szent-Ábrahám; Csataj, hol a többség protestáns volt, melyhez mint fiókegyház volt beosztva Német-Gurab és Puszta-Födémes; Sárfő; Szencz mv.; Bódoghfalva; Réte; Magyar- és Német-Bél, a protestánsok által elfoglalt Ujfalu és Saáb filiálisokkal; Egyházfalu, mely azonban teljesen elpusztult; Cseklész mv., Iványi és Papfalva filialékkal; Horváth-Gurab; Prácsa vagyis Vajnor; Récse; Szent-Györg; Genova; Limpach; Tót-Gurab; Bazin sz. k. v., Szuwanczpach és Sumperg fiókegyházzal; Modor sz. k. v., Csukárd és Králova fiókokkal; Senkvicz mv. Ezen esperesi kerületben Alsó-Szeli, Eperjes, Vezekény, Iványi, Papfalva, Sumperg és Králova tekintendők igazán fiónegyházaknak, a többi szervezett plébánia volt. Az esperesség területén nagy hódításokat tett a protestantismus.

A csallóközi esperességhez tartozott: Püspöki, Felső-Rőf nevű fiókkal; Misérd, Torcs, Dienesd, Szemes fiókegyházakkal; Somorja mv., Nagy-Gutor, Csölösztő, Tejfalu, Sámot, Uszor filialékkal; Kiliti; Piski, melyhez Kis-Bodok tartozott a halasi, – Lipolt, melyhez Remete tartozott a hédervári plébánosok adminisztrácziója alatt állott; Bős mv.; Egyház-Föl-Baár, Nagy-Bodok, a két Paka, Szül és Nádasd filialisokkal; Egyház-Gelle, Dersika,Ó -Gellye, Nagy-Posfalva, Kis-Posfalva, Nagy-Budakfalva, Kis-Budakfalva, Újfalva, Sárosfalva, Maczháza, Csefalva, Csesztőfalva, Kisfalva, Nádaslak, Nagy-Lucse, Kis-Lucse, Beketfalva, Regenche filialisokkal, a melyek Dersika kivételével, alispáni rendeletre, összesen 100 forintot fizettek évente; Nagy-Szarva; Vajka mv.; Szentgyörgyúr vagyis Bácsfalva; Egyházpaka, Nagylégh, Beke, Kispaka és Csukárpaka fiókokkal; Szerdahely mv., Nagyabony, Hodos, Sikabony, Kisudvarnok, Nagyudvarnok, Enyed, Balásfalva, Etre, Albár, Hegy, Kishegy, Czenkusfalva, Podafalva és Tőkés, meg Egyházaskarcsa, Várkony a hozzátartozó Nyék, amadékarcsa, Moróczkarcsa, Kulcsárkarcsa, Etrekarcsa, Pinkekarcsa, Oléltejed, Előtejed, Lidertejed községekkel, mint fiókegyházakkal; Alistál, Tőnye, Felistál, Padány, Petény, Bögelő, Gyülös, Kisbár községekkel, mint fiókokkal; Vásárút, Nyárasd, Kürth, Vámosfalva fiókegyházakkal; Szentmihályfalva, Czeczepatva, Bekepatva, Lőgérpatva, Előpatva, Dióspatva, Félserpatva, Bezópatva községekkel; Nagymagyar mv., Alsó- és Felső-Jányok, Bustatelek, Olgya, Vajasvatta, Czenke, Csörge és Újvásár községekkel, Szent-Péterrelés a hozzátartozó Élesháza, Eszterháza, Tonkháza, Bélvatta községekkel, meg Gombával, mint fiókegyházakkal; Csötörtök mv., Csákány, Szenterzsébet, Fél és az ehhez tartozó Vök, Madaras, Hideghét, Tamásháza községek, Eberhard, Tonksziget fiókegyházakkal. Az itt felsorolt fiókegyházak közül Szemeth, Csölösztő, Lipold, Nádasd, Dersika, Kürth, Nagyléth, Beke, Egyházkarcsa, Várkony, Nyárasd, Vámosfalva, Szentpéter, Gomba, Csákány, Eberhard és Pruksziget rendezett plébániák voltak.

Elemi oktatás

Az egyházlátogatási jegyzőkönyv arról is tanúskodik, hogy a pozsonyi főesperesség területén alig állott 5–6 fatemplom, míg a többi jól épített kőtemplom vala. A templomok jól voltak felszerelve és a legtöbb plébániának némi készpénze is volt, mely a helybéli lakosok közt volt kölcsönre kiadva. Az egyház az elemi oktatásra kezdettől fogva nagy gondot fordított. Csaknem minden plébánia mellett volt iskola és volt mester alkalmazva. A török hódoltság és a protestantizmus előhaladása idején azonban az iskolaügy visszafejlődött. Draskovics pozsonyi prépost-főesperes 1634-iki vizsgálatából tudjuk, hogy például ez évben Pozsonyban az elemi iskola vezetője a bajor Prukker Udalrik volt. Minthogy 30 gyermeknek nyújtott oktatást, a város szállást adott neki, ellátást azonban a plébánostól kapott. Volt egy segédje is, ki 16 frtot kapott évi fizetésül és élelmet szintén a plébánostól nyert. Beszélték ekkor az öregek, hogy egykor német mester is volt Pozsonyban, ki a német nyelv mellett a számtant is tanította, míg neje a leányokat varrásra és olvasásra oktatta. Ezek lakást a várostól kaptak és fizetésükről a szülők gondoskodtak. Stomfán a régi iskolát a földesúr egy kovácsnak adta át műhelyül és a mellette lévő kis viskót rendelte a tanítás helyéül. Tizenhatan jártak iskolába, a kiktől ugyanannyi forintot kapott Pomagay György, a tanító. Nádason egyáltalában nem volt iskolaépület és a mester a saját házában oktatta a gyermekeket. Egyébiránt robotba járt, mint más földmívelő. Dévény iskolája elpusztult, a gyermekek magánházban gyültek össze a tanításra és a leányokkal együtt csak 12-en voltak.

Káptalani iskola Nagyszombatban

Az iskolaügyet e zavaros időkben először Oláh Miklós vette pártfogásába. Már mikor az esztergomi káptalan székhelyét Nagyszombatban állította fel, létesített ott egy káptalani iskolát, a melynek vezetésére Illicinus Pétert, a kiváló hittudóst nyerte meg. Illicinus e czélból egy stallumot és egy oltárnokságot kapott és köteles volt az iskola vezetésén kívül a kanonokoknak a kánoni és a polgári jogból előadásokat tartani. Illicinus úgy ígérte, hogy 1552-ben már Nagyszombat állandó lakosa leend és feladatát megkezdi.

Mikor 1553-ban Oláh Miklós lett érsekké, az iskolaügy rohamos haladásnak indult. 1554 újév napjától kezdve egyesítette a káptalani iskolát a város iskolájával. Az iskolaépület felállítását, fenntartását a város vállalta magára és beleegyezett, hogy annak felügyelője az olvasó-kanonok legyen. Az első tanító, kit az érsek és a város együttesen fogadott fel, Velikinus György volt. Ez 1555–58-ig viselte hivatalát és évenként 40 frtot kapott a város pénztárából. Azonban ez a közös iskola nem igen haladt előre. A város húzta-halasztotta az iskola építését, a tanító csak nehezen kapta meg fizetését. Oláh ekkor más eszközök után nézett. Kieszközölte Miksa királynál, hogy az a széplaki és bényi prépostságot odaadományozta az iskolának s ezenfelül a nagyszombati harminczad jövedelméből évenként 105 frtot utalványozott az iskola czéljaira.

Gimnázium Nagyszombatban

Az az alapitványszerű adomány azután lehetővé tette, hogy Oláh a káptalani iskolát teljesen átalakítsa és gimnazialis jellegű főiskolává emelje, 1558 febr. 20-án adta ki az iskola új szabályzatát, mely ezután hosszú ideig a magyarországi főiskolai oktatásnak zsinórmértékül szolgált.

Az iskola igazgatását a káptalan a nagyprépostra bízta, kinek az olvasó és az éneklő kanonok tartoztak segédkezni. Ezenkívül volt rendes igazgató, ki az iskolaépületben tartozott lakni. Ő tanította a hittant, magyarázta a bibliai történeteket. Ő határozza meg az oktatás módját és osztja be az órákat, minden pénteken és szombaton pedig megvizsgálja a tanulókat. Joga van külön órákat adni. Ellátást a plebánostól kap. Kívüle, kinek a magyar nyelvet tökéletesen bírnia kell, van még egy szláv, egy német, meg egy zenemester.

A káptalani iskolában előadták a latin nyelvet, olvasták Cicero leveleit, Terentiust, Virgiliust és Julius Caesart, tanulták a görög nyelvet, a szónoklatot. A két mester díja évente 50, a zenemesteré 25 frt volt, de külön díjakat is szedhettek a külön órák után.

A jezsuiták

A kath. tanügy és általában a tudományos élet fellendülése az egész országban, de főképpen Pozsony vármegyében a jezsuiták érdeme. Oláh Miklós már 1560-ban alkudozott a jezsuiták bécsi tartományi főnökével az iránt, hogy nehány rendtagot Nagyszombatba küldjön, kik itt, mint tanárok működhetnek. 1561 nyarán érkeztek meg az első jezsuita tanárok. Perez Hurtadus volt a kormányzójuk, Sclavus Tamás az ékesszólástan, Hero Gellért a költészettan, Canisius Teodorik a latin nyelv tanára. Azonban az új gimnaziumban a jeles jezsuita tanárok működése ez alkalommal csak rövid életű volt, mert 1566-ban leégett a kollégium épülete, s mivel nem volt, ki újra építse, a jezsuiták is eloszlottak, míg az iskolát ismét a káptalan vette a kezébe. Tanárai voltak ekkor: 1569-ben Dubovszky Mihály kanonok; 1572–1577. Kuthassy János, 1577-ben Batalich János kanonok; 1581–82. Monoszlai András kanonok; 1585–86. Kossuthych Márton; 1587 Náprágyi Demeter kanonok, 1589-ben Gubasóczy Boldizsár.

Hosszas küzdelmek után végre 1615-ben Forgách bibornoknak sikerült a jezsuitákat ismét meghonosítani Nagyszombatban. II. Mátyás nekik adományozta a Kereszt. Szt. Jánosról nevezett templomot, a hozzátartozó épületekkel egyetemben. Azonban a Bethlen-féle felkelés miatt csak 1621-ben telepedhettek meg végleg, most már Pázmány Péter aegise alatt. Ettől fogva az iskola oly gyors haladásnak indult, hogy csakhamar az ország első és legkeresettebb intézetévé vált.

A nagyszombati egyetem

1635 november 13-án nyilt meg Nagyszombatban, fényes ünnepségek közepett a Pázmány Pétertől alapított és a jezsuita atyák gondozására bízott egyetem. Az ország nagyszámú főurának és főpapjának jelenlétében adta át a nagy érsek a királyi megerősítő iratokat P. Dobronoki Györgynek, az első egyetemi rektornak, Szent Miklós egyházában. 1636-ban az új egyetemnek már 1900 hallgatója volt, a mi eléggé bizonyítja, hogy arra az országban mily égető szükség vala. Az egyetem, mely kezdetben csak hittudományi és bölcsészeti karral bírt, 1640-ben, Lósy Imre prímás és Lippai György egri püspök jóvoltából, már jogi karral is bővült. 1774-ben azután Mária Terézia Budára, 1784-ben II. József császár Pestre helyezte át az egyetemet. Természetes, hogy a főiskola kitünő tanárainak révén 1635–1774-ig a magyar tudományosság középpontja Nagyszombat városa volt, s hogy így a megye irodalmi téren való szereplése azonos az egész ország irodalmi történetének ez évekre eső szakaszaival.

A pozsonyi káptalani iskola

A pozsonyi káptalani iskola gondozását, éppen a káptalan sanyarú viszonyai miatt, már a XV. század elején a város vállalta magára. Az iskola azonban 1550-en túl kezdett némileg fellendülni Várday Pál érsek ugyan 1549-ben sürgette a királynál, hogy a káptalani iskola czéljaira engedje át a lechniczi karthauzi kolostor javait, azonban élete fonalát hamarább vágta ketté a halál, semhogy eredményt érhetett volna el. 1550-ben azután a pozsonyi városi tanács elhatározta, hogy az iskola részére új épületet emel s az építést egy bécsi építőmesterre bízta. Újlaky Ferencz győri püspök, kir. helytartó rendeletére pedig a főtanító mellé két segédtanítót alkalmazott. A főtanító ellátása a prépostot, fizetése, mely kezdetben 10 frt, 1567-től 25 frt vol, a várost terhelte.

A pozsonyi káptalani iskola, mely 1585-től kezdve egészen városi jellegűvé lőn, 1557-től fogva gimnazialis jelleget öltött magára, mely azonban csak 1527-ben domborodott ki egészen, mikor Pázmány Péter áldozatkészségéből az iskola a jezsuiták kezébe került.

Jezsuita kollegium és gimnázium Pozsonyban

Pázmány Péter sok nehézség után 1612-ben megszerzett egy házat és abban két nagyszombati jezsuita atyát telepített meg. II. Ferdinánd pedig 1623-ban az atyák ellátására évi 300 frtot utalványozott. Azonban igen hosszú ideig tartott, míg a király és az érsek a várossal a jezsuiták betelepítésére és a városi iskola átadására nézve megegyeztek. Csak miután ez megtörtént és az új kollégium fennállását Pázmány 54.000 forintos alapítványa biztositotta, csak akkor, 1627 nov. hó 5-én nyilt meg a jezsuita-iskola, a dóm közelében állott káptalani házak egyikében és a Szent Márton iskola helyiségeiben.

A mily nehezen ment a pozsonyi jezsuita kollégium alapítása, épp oly gyors lendületnek indult. Igen szépen és kimerítően tárgyalja e kérdést Schönvitzky Bertalan, a pozsonyi kir. kath. főgymn. történetében.

1650-ben bizonyos Klebers Péter a Grösslingen lévő kertjét végrendeletileg a kollégiumra hagyta. Ezt azonban csakhamar megvették tőle a pozsonyi várjobbágyok. Utóbb maguk a jezsuiták vettek egy szép kertet, de a városi tanács akadékoskodása miatt azt birtokukba nem vehették. Végre 1656-ban szintén végrendeletileg megkapták a Heindel-féle kertet, mely a pozsonyi prépost kertjének szomszédságában feküdt. 1629-ben Patasich István a kollégiumnak hagyta Dévényben, Dévény-Újfaluban és Lajtafalvában bírt ingatlanait. 1650-ben Aszalay István végrendelete szerint megkapták a Listi-féle köpcsényi birtokot. Idők folyamán azután mind több és több alapítványt kapott a kollégium; ilyenek: a Gyulaffy-, Listi-, Lászlóffy-, a Kollonich-, az Aszalay-stb. alapítványok. Okszerű gazdálkodással maga a kollégium is szerzett birtokokat, úgy hogy csakhamar oly vagyoni viszonyok közé került, a melyek nemcsak lételét, hanem folytonos működését is biztosították.

A jezsuita templom

1672-ben Szelepcsényi érsek lefoglalta az evengélikusoknak 1638-ban épült templomát és iskoláját, azt szeptember 8-án felszentelte és a jezsuita-kollégiumnak adta át. A király nevében az átadás azonban csak 1673 jan. 1-én ment végbe, a donaczionális oklevél pedgi 1677-ről van keltezve. A „Megváltó”-ról nevezett templom csakhamar Pozsony egyik legkedveltebb, dédelgetett szentélyévé lőn. Az iskola mellett pedig felépítették új, tágas kollégiumukat.

Kongregácziók

A hit- és erkölcsök nemesítését és ápolását előmozdítandók, a jezsuita-atyák több kongregácziót, vallásos társulatot szerveztek. Ilyenek voltak: a deákok kongregácziója, a Mária-társulat, a Krisztus kínszenvedéséről nevezett kongregáczió, a Kereszten haldokló Krisztus társulata.

1773-ban a jezsuita-rend eltöröltetvén, a pozsonyi kollégium is feloszlott. A Megváltó-templom a kapuczinus-atyák gondozása alá került, a kollégiumot árverésen Ormosdi nevű polgár vette meg és vendéglő nyitott helyén. A gimnáziumot 1773–1812-től az állam, 1812–1850-ig a benczések vezették, míg végre az, mai kir. kath. jellegével végleg világi vezetés alá került.

Klarisszák

A pozsonyi Klarisszák zárdája 1526-ban igen népes lett, mert a budai Klarisszák is ide vonultak be a török veszély elől. Azonban az apáczák csakhamar mind Nagyszombatba menekültek, mire zárdájuk elébb kórházzá, 1529-ben lisztraktárrá, majd ismét, Eisenreich Anna elöregedett apácza közbenjárására, városi kórházzá és végre I. Ferdinánd parancsára, katonai kórházzá alakíttatott át. 1509-ben a zárda a város legnagyobb részével együtt leégett és csak 1609 táján emelkedett ki romjaiból. 1631-ben Pázmány ekzdeményezésére a zárda megnagyobbított alakban újra kezdett épülni és 1640-ben a Nagyszombatba menekült Klarisszákat Lósy Imre ismét végleg visszavitte Pozsonyba. 1782-ben II. József azután eltörölte a zárdát.

Ferenczrendiek

A ferenczreindiek fényes fogadalmi temploma 1502-ben a pestis megszünésének emlékére emelt Szt. Sebestyén és Szt. Rókus kápolnával és az 1670-ben Czobor Imréről készíttetett Krisztus oltárral növekedett. A kolostor anyagi fennállását 1638-ban egy királyi elhatározás, mely szerint a barátok a szempczi és cseklészi javak jövedelméből 27 akó bort, 27 mérő buzát és 200 forint készpénzt, az Orsolya apáczáknál teljesítendő templomi szolgálatok fejében pedig 100 frtot kaptak. Simon és László Szentgyörgyi grófok adományából a bazini vár előtt fekvő Haruker malomtól évenként 20 akó bort és 30 pozsonyi mérő lisztet kaptak. Morvay Lipót 1708-iki végrendelet alapján a mirtosi birtok jövedelmének felét élvezték.

Kapuczinusok

A kapuczinus atyák, kik a Katalin kápolna gondozásával bízattak volt meg, 1676 táján telket vettek a belvároson kívül s ott Strattmann Mária grófnő bőkezűségéből társházat építettek. Templomukat Esterházy Imre 1725–1745 között újraépíttette s ugyanekkor a kolostort emeletes házzá bővíttette ki.

Irgalmasok

Az istenes Jánosról nevezett irgalmas rendet Szelepcsényi György prímás telepítette meg 1685-ben. Templomuk 1699-ben, zárdájuk és kórházuk, a Kollonich bibornoktól megvásárolt Maholányi-féle ház helyén, 1723-ban épült fel.

Erzsébet apáczák

A Szent Erzsébetről nevezett betegápoló apáczáknak az Ispotály-utczában levő zárdáját 1744-ben Esterházy Imre bibornok alapította. A gyógyszertárral felszerelt és női kórházzal egybekötött zárda felépítése 140,000 forintot emésztett meg.

Csillagkeresztes rend

Az Ispotály-utcza végén, 1659-ben, gróf Wesselényi Ferencz nádor és neje Széchy Mária házat és kertet vettek, a melyet egyházi czélokra ajánlottak fel. Szelepcsényi György prímás e telekre 90,000 forintot hagyományozott azzal a szándékkal, hogy ott a karmeliták telepedjenek meg. Azonban a viszonyok másként alakultak. Keresztély Ágost szász herczeg ugyanis, mint esztergomi érsek, azt határozta, hogy e helyen szegényház létesüljön és annak vezetését a veres csillagos keresztes lovagrend tagjai vegyék át. A rend csak rövid ideig maradt Pozsonybanés csakhamar átköltözött Budára hogy ott Sz. István jobbjának őre legyen.

Notre Dame

A Notre Dame apáczákat azzal a czélzattal, hogy a pozsonyi leányok felsőbb nevelését és tanítását lehetővé tegye, Mária Terézia királynő telepítette meg Pozsonyban.

Az Emericanum

Lósy Imre prímás 1642-ben 21,800 frtnyi tőkével 12 ifjú befogadására való, bennlakással egybekötött nevelő-intézetet létesített, a melynek feladata az volt, hogy az ifjak a vallásban és erkölcsben, meg a tudományokban kiképeztessenek és a lelkipásztorkodáshoz szükséges szellem szívükbe oltassék. A nevelő-intézet, mely utóbb kis-szeminárium alakot öltött, ujabb adományokkal bővülve, egész 1783-ig változatlanul fennmaradt, mikor is azt II. József az egyetemes papnevelőbe olvasztotta. 18 évi szünetelés után az intézet ismét önállóvá lőn és a pozsonyi káptalan gondos vezetése alatt a város egyik büszkesége.

Egyetemes papnevelő

II. József, hogy eszméivel telíthesse a magyar kath. papságot, a pozsonyi várban egyetemes papnevelő intézetet alkotott s annak tanítási és nevelési módszerét a maga felfogása szerint írta elő. Az új egyetemes papnöveldébe 1784 jún. 1-én 418 kispap vonúlt be az ország minden részéből. A magyar püspöki kar kénytelen volt ugyan a zsarnoki parancsnak engedelmeskedni és kispapjait az egyetemes papnöveldébe felküldeni, de azért tőle telhetőleg védekezett annak szellemével és azonnan kikerült elemekkel szemben, úgy hogy 1788-ban József kénytelen volt szigorú büntetéssel fenyegetni azokat a püspököket, kik másokat merészelnének pappá szentelni, mint olyanokat, kik az egyetemes papnevelőben hat évet eltöltöttek. II. József halála az egyetemes papnevelőnek is sírt ásott. 1790-ben Ferencz király feloszlatta azt és a pozsonyi várban egyelőre csak az esztergomi kispapok maradtak vissza; ezek is csak addig, míg az esztergomi szeminárium épületei visszakerülnek és helyreállíttatnak.

Nagyszombat egyházi intézményei

Oláh Miklós, a trienti zsinat végzéseinek nyomán, 1566-ban az esztergomi főegyházmegye részére Nagyszombatban papnevelő-intézetet létesített és azt a Boldogságos Szűz Máriáról nevezte el. Pázmány Péter azután az Oláh-féle alapítást kifejlesztette, a szemináriumot megnagyobbította, alapítványokat szerzett részére s azt Szent István nevéről nevezte el. A papnövelde a káptalannak Esztergomba való visszahelyezésével, szintén Esztergomba helyeztetett át.

Az esztergomi káptalan visszahelyezése után Rudnay Sándor biboros úgy intézkedett, hogy némi kárpótlásul, de meg az esztergomi káptalan szíves látásának emlékére, Nagyszombatban 6 tagból álló társaskáptalan alakuljon. Az új káptalant, melynek egyik tagja a préposti czímet viseli, másik tagja pedig a város plébánosa, Kopácsy József prímás iktatta be 1844 január 1-én.

Ferenczrendiek

A nagyszombati ferenczrendiek kolostorát ismételten súlyos csapások érték. 1663-ban Pázmány Péter, 1826-ban a szerzetesek költségén állíttatott helyre az ismételten rombadőlt kolostor. Ez utóbbi évben templomuk is újra épült.

Klarisszák

Nagyszombat egyik legrégibb egyházi intézménye volt a Klarissza-apáczák virágzó kolostora. A kolostor ugyanis a magyar királyoknak kiválóan kegyében állott és számos kiváltságot kapott tőlük. Így 1580-ban Rudolf, 1634-ben II. Ferdinánd az apáczák Boleráz nevű birtokán vásártartási jogot, 1617-ben II. Mátyás vámjogot engedélyezett. 1528, 1548 és 1549-ben I. Ferdinánd megtiltotta a városnak, hogy az apáczák jobbágyait közmunkára vagy más kötelezettségekre szorítsák; 1542-ben felmentette őket a birtokaikra rótt 34 lovas kiállításától. 1638-ban Lipót király jobbágyait felmentette az előfogat, beszállásolás és más terhek alól; magánhagyományokból pedig tetemesen szaporodott vagyonuk is.

A Bethlen-féle felkelés idejében az apáczák Horvátországba menekültek, a honnan három év múlva Bécsújhelyen, majd ismét egy részük Zágrábban, más részük Bruckban vonult meg. Ez utóbbiak, a kiket özvegy Rakayné, szül. Pálffy grófnő, a saját házában egy évnél tovább táplált, visszatértek Nagyszombatba. Ez alkalommal egész fehér öltöny viselésére kaptak engedélyt és zárdájuk meg templomuk 1624-ben teljesen helyre lőn állítva. A Thököly-féle felkelés által okozott károk helyreállítására Gubasóczy János kalocsai érsek 10,000 forintos alapítványt tett le számukra, a melyet 1686-ban Lipót király is megerősített. A szerzetet II. József ismert rendelete törölte el és a zárda, a Széchenyi érsektől 1694-ben emelt épülettel egyetemben, a rokkant katonák menhelyévé lőn, utóbb katonai – elmebeteg – kórházzá alakíttatott át.

Domokosok

A domokos-rendnek Nagyszombat város északi részén Keresztelő Szent Jánosról nevezett kolostora volt, mely már 1305-ben fennállott, de melynek sorsáról csak keveset tudunk. Mikor a nyúlszigeti Domokos-apáczák Nagyváradról elűzetvén, 1567 körül Nagyszombatba érkeztek, Fekete-Báthori Eufrozina főnöknőjükkel, ebben a kolostorban, melyben akkor már csak négy igen elaggott szerzetes lakott, nyertek menedéket. A kolostor az 1615-iki nagy tűzvésznek áldozatul esvén, a Domokos-apáczák a pozsonyi Klarisszákhoz vonultak át; az üresen maradt telken pedig 1561-ben Oláh Miklós a jezsuita-atyákat telepítette meg.

Jezsuiták

Az újonnan alkotott kollégium és a vezetésére bízott gimnázium fenntartására I. Ferdinánd 1561-ben a széplaki apátságot, 1562-ben a mislyei prépostságot adományozta, örökös segélyül pedig a túróczi prépostság séllyei birtokából 400 forintot rendelt részükre. Az 1566-iki iszonyú tűzvész után a túróczi prépostságban leltek menedéket, a melyet Rudolf király, Radéczy István egri püspök halála után, 1586-ban, XIII. Gergely pápa beleegyezésével, örök időkre nekik adományozott. Innét 1598-ban a prépostság kastélyába, Sellyére mentek s ott teljes kollégiumot rendeztek be. Azonban Bocskay hívei innen is kiűzték őket, javaikat elvették, őket magukat száműzték. Gróf Forgách Ferencz bibornok közreműködésére, II. Mátyás parancsára, 1615-ben újra behozattak Nagyszombatba és elfoglalták a Ker. Szent János-templomot, a hozzátartozó telkekkel egyetemben. Azonban Bethlen ismét elűzte őket, míg végre II. Ferdinánd 1621-ben gróf Forgách Zsigmond nádor által végleg bevezettette őket Nagyszombatba. 1628-ban Esterházy Miklós nádor 80 ezerre rugó fejedelmi adományából, újra és nagyobbított alakban kezdték építeni a rom számba menő János-templomot s az építést 1660-ban szerencsésen be is fejezték, 1637-ben pedig véglegesen kézbe kapták a túróczi prépostságot is. A jezsuita-atyák működéséről már előbb szólottunk. Itt csak azt említjük meg, hogy a rend megszüntetése után a társház és a templom a rokkant katonák menedékhelye, az egyetem épülete katonai kórház lett, gimnáziumukat a benczések vették át 1784-ben s az kezdetben a ferenczrendiek, utóbb a rabváltó-szerzet kolostorában nyert elhelyezést, míg végre Scitovszky János prímás a gimnáziumot nyolcz osztályúvá emelte, elhelyezésére pedig az egykori jezsuita iskola helyiségeit visszaszerezte s vezetését a világi papokra bízta. Ugyancsak 1854-ben visszaállította a jezsuita-kollégiumot és a rabváltók egykori kolostorában helyezte el.

Az Orsolya apáczák

A Szent Orsolyáról nevezett apáczáknak a megye területén két zárdájuk volt. Az egyik Pozsonyban, a másik Nagyszombatban. Ez utóbbi helyre 1724-ben jöttek az Orsolya-apáczák, Esterházy Imre prímás egyik rokonának közbenjárására. Zárdájukat és templomukat is Imre érsek építtette és utóbb Scitovszky primás kibővíttette. Pozsonyba az Orsolya-apáczák 1672-ben Kollonich érsek közbenjárására telepedtek le, a magyar- és tótajkú ágostai hitvallásúaktól elvett templom mellett. Zárdájukat 1731-ben Esterházy Imre érsek építteté fel.

A pálosok

A pálosok hazafias rendjének főnöke Joanovics Pál, 1653-ban 12 szerzetes atya részére házat szerzett oly czélból, hogy a rend tagjainak alkalmuk legyen a nagyszombati egyetem előadásait hallgatni s főleg a hittudományokban nagyobb jártasságot szerezni. Mikor az evangélikusokat Nagyszombatból teljesen kiszorították, a tőlük elvett templomot és iskolát, a város tanácsa 1672-ben a pálosoknak adta át. A templomot azután a pálosok teljesen helyreállították és Szent József tiszteletére szenteltették fel. Kolostorukat, 1719-ben kezdték építeni. Fenntartásukat részint magánosok, részint a város bőkezűsége biztosította. Eltöröltetvén 1786-ban a rend, kolostoruk a rokkant katonatisztek menedékhelyévé alakíttatott át.

A pálosok egyik leghíresebb kolostora a máriavölgyi volt, mely a rend eltörléséig, tehát 1786-ig, a rend általános perjelének, a helynöknek és a rendi újonczoknak szolgált tartózkodási helyül. A kolostor a XVI. század folyamán is szerzett fekvőségeket. Így 1515-ben kapták Szentgyörgyi és Bazini Péter gróftól a Borostyánkő várához tartozott Besztercze nevű birtokot azzal a kikötéssel, hogy a várat illető erdőkben a vadászat örök időre tilalmas legyen. Ezt a birtokot utóbb a Salm grófok foglalták el, a kiknek révén 1696 táján a Pálffyak kezére jutott, míg végre hosszas pereskedés után, 18,000 forint kárpótlásban egyezkedtek ki Pálffy János Antal gróf nejével, Nádasdy Teréz grófnővel. A pozsonymegyei Hodos község területén 1520-ban II. Lajos király adományozott a kolostornak néhány birtokrészt. Ugyancsak II. Lajos ruházatra évenként 20, és naponként felajánlandó szentmisére szintén évi 20 forintot utalványozott nekik s ezt az adományt 1527-ben Mária, az özvegy királynő is megújította. 1554-ben ünnepélyesen beiktatattak a nagylóczi birtokba, melyet Csorba János végrendelete szerint zálogjogon bírtak. Voltak szőleik a prácsai hegyen, melyet cserében vettek meg Balog Mihálytól egy récsei szőlejük helyett. 1591-ben Fejérkövy István nyitrai püspök Récsén egy udvarházat, 1671-ben Lipcsák György récsei plébános egy stomfai szőlőt és ugyancsak egy másik Valtinger nevű, récsei szőlőt adományozott a máriavölgyi kolostornak. Magánosok adományából bírtak még szőlőket a grinádi Aizenberg-hegyen, a Galling-Pihetnek nevezett dévényi szőlőhegyen és saját szorgalmukból a kolostorukat övező halmokon. Ezenkívül is mind pénzben, mind terményekben és kisebb birtokrészekben számos más adományban volt részük.

Említettük, hogy Rozgonyi György leánya, a pozsonyi gróf, később Imre Szentgyörgyi gróf özvegye, 1471-ben nekik adományozta Pozsony városában bírt hosszú-utczai nemesi házát az abban lévő Ker. Sz. Jánosról nevezett kápolnával egyetemben. Ez a még néhány év előtt is állandóan fehér barátok házának nevezett nemesi udvar 1537-ben a lángok martalékává lőn, mire a rendfőnök azt Kisternyei Ferencznek adta bérbe oly feltétellel, hogy állítassa helyre, és ha a rendi káptalan helybenhagyja, örök időkre bírhassa; ellenkező esetben ő és örökösei mindaddig megtarthassák, míg a rend a helyreállítás költségeit meg nem téríti A ház 1567-ben került vissza a pálosok kezébe. 1674-ben surányi Sigray Ferencz, a boldogult atyjától a máriavölgyi pálosoknak hagyományozott 2000 frtot oly hozzáadással adta át a szerzeteseknek, hogy az a ház helyreállítására fordítassék s a még fennmaradó összeg kamatra adassék, a ház kapuja fölé pedig az alapitó neve és czímere vésessék. 1702-ben gróf Zichy Péter, a szomszéd ház birtokosa, a kápolnát házával összekötő oratoriumot építtetett és kötelezte magát, hogy míg életben marad, a kápoln ahelyreállítására annyi forintot fizet évente, a hány éves lesz. Örökösei az oratorium jogát 500 forintal válthatták meg. Végre a ház 1807-ben, csere útján 35.000 forint értékben, a vallásalap birtokába jutott.

A pálos-rend eltörlése után a máriavölgyi kolostort és javait a vallásalap kapta, a melytől azután Schwarzenberg Frigyes herczeg vette meg. A csodatévő Mária-kép és Mária-kútja ma is megvannak és ezek révén Máriavölgy az ország leglátogatottabb búcsújáró helye.

Szt. Antali ferenczesek

A csallóközi Szent Antalon Lippay György prímás 1660-ban kezdé építeni a Mária tartománybeli ferenczesek kolostorát. Az építést azonban 1677-ben csak Szelepcsényi György prímás fejezte be, ki a kolostor fenntartására 4000 forintnyi tőkét tett le. A kolostort II. József 1789-ben megszüntette, de I. Ferencz 1809-ben azt ismét visszaállította. A kolostor temploma búcsújáró hely, míg könyvtára sok becses középkori kéziratnak volt őrzője.

Paulánusok

A paulai Szent Ferencztől alapított paulánusoknak a megyében Somorja mezővárosában volt kolostoruk. Betelepítésüket Széchenyi György prímás javaslatára 1690-ben I. Lipót király rendelte el, s e végből az érsek 30000 forintból álló alapitványt alkotott. Mindazonáltal a paulánusok csak 1721-ben telepedhettek meg Somorján, a mikor a város földesurai, a Pálffy grófok, III. Károly 1720-iki rendeletét foganatosították.

A kolostor és templom részére a paulánusok, 3900 forintért huszonhárom polgári terhekkel járó háztelket vettek. Templomuk 1778-ban épült fel és egyike a Csallóköz legdíszesebb épületének. Ugyanekkor épült fel elemi iskolájuk és kolostoruk is. Azonban a paulánusok, kik közül négyen az elemi iskolában tanítottak, ketten a hitszónoki, egy a betegápoló és egy a gazdálkodó tisztjét töltötte be, csak rövid ideig maradhattak Somorján. 1786-ban II. József őket is megszüntette. Kolostorukat és templomukat a városnak adta plébániai czélokra, remek kertjöket pedig elárvereztette. A régi plébánia-templomot, mely a Csallóköz legszebb középkori műemléke, a császári parancs a somorjai reformátusok kezébe juttatta.

A rabváltó szerzet

A rabváltó szerzetnek, melyet közönségesen a trinitáriusok-rendjének is szokás nevezni, a megye területén Pozsonyban és Nagyszombatban volt kolostora. A pozsonyi kolostort Kollonich Lipót esztergomi érsek alapította. 1697-ben a Szent Mihály-kapun kívül levő Pongrácz-házban telepedtek meg. 1700-ban pedig, a Kollonich érsektől kapott 4000 forinton és magánosok adományaiból, a régi evangelikus temető szomszédságában, a Szent Mihály-kapu előtt több házat vettek s azok helyén 1723-ban épült fel végleges kolostornak. 1716-ban királyi leirat útján, megkapták a régi evangelikus temetőt s annak helyén felépítették két tornyú templomukat. Fennállásukat főleg a Koháry István-féle 14.000 forintos alapítvány biztosította. A rabváltó szerzet kolostora és temploma gyors népszerűségre tett szert a pozsonyi polgárok között és 1782-ben bekövetkezett feloszlatásukig alig mult el év, hogy részükre valamely polgár kisebb-nagyobb alapítványt ne tett volna. Templomuk 1854-ben plébániává alakíttatott át, míg kolostoruk helyén ma a vármegyének ismételten restaurált székháza áll.

A nagyszombati kolostort a háladatosság emelte. Ugyanis a nagyszombati polgárok az 1710-ben pusztító pestisnek városuktól való szerencsés elhárításáért készpénzben, ezüst-szekerekben és egyházi öltözetekben tetemes alapítványt tettek, a teljes és oszthatatlan Szentháromság különös tiszteletének fokozására. Ezt a czélt a város polgársága, de meg Keresztély Ágost herczegprímás úgy vélte legjobban elérhetőnek, ha az alapítvány révén a Szentháromságról nevezett rabváltó-szerzetet honosítja meg. Mivel e tervet III. Károly helybenhagyta, a városi hatóság pedig annak keresztülvitelére három háztelket ajándékozott, jött létre a rabváltó szerzet nagyszombati kolostora, míg templomául a reformátusoktól 1671-ben elvett templom lőn 1732 táján átalakítva. A rabváltó szerzet kolostora és temploma utóbb, mint láttuk, a benczések, majd a jezsuita-atyák birtokába került.

A kath. alsó papság

Rendkívül érdekes és a pozsonymegyei vallásos életre jellemző fényt vető a Draskovich György pozsony préposttól 1634-ben tartott egyházlátogatási jegyzőkönyvhöz írt jelentés, a melyre Kollányi Ferencz hívta fel a figyelmet. A vizitacziót végző főesperes ugyanis nemcsak a plébániára és templomra vonatkozó számadatokat sorolja fel, hanem saját, éles megfigyelő tehetségre valló feljegyzéseit és tapasztalatait is közli.

Így megjegyzi, hogy Pozsonymegyében a lutheránusok épp úgy, mint a katholiusok, csak reggel és este szoktak angyali üdvözletre harangoztatni; a kálvinisták csak este. A szentlelket nemcsak a magyarok, hanem a tótok is magyar nyelven káromolták. Csallóközben alig volt eset, hogy valaki, kivéve az előkelőbbeket, az utolsó kenet szentségét felvette volna. Az egész főesperesség területén alig volt templom, hol az örök-lámpa égett volna.

A lelkészkedő papságon – úgymond – meglátszik ugyan egészben véve, hogy Pázmány erős keze rendet teremtett közöttük. Legtöbbje jámbor és buzgó, a néptől kedvelt lelkipásztor. Egyesek azonban igazán megbotránkoztató életet folytatnak, ámbár a javulásra való szándékot ezektől sem lehet elvitatni. Így Pozsonyban egy Lőrincz nevű káplán volt, a ki valami mulatság alkalmával tánczolt. E miatt a prépost három napra a toronyba csukatta őt, hol kenyéren és vízen kellett bőjtölnie. A jelentés szerint ez a fiatalember egészen megjavult. Ugyancsak Pozsonyban történt, hogy a hóhérhoz is elmentek énekelni s ennek legényeivel reggelig dorbézoltak.

Jesseni Gáspár, ki csak nemrég került ki a Pázmáneumból, zohori plébános volt. Hirtelen haragú ember, a ki egyik tánczoló hívét bottal verte el. Pedig – mondja a prépost, – ha kissé boros, ő maga is tánczra perdül. A búrszentmiklósiaknak valami Máté nevű, lengyel származású papjuk volt. Ennek az volt a kedvtelése, hogy este, mikor már mélységes csönd ült a falura, elővette puskáját és lövöldözött. Perneken Bajmóczi György volt a plébános, Zsarnóczáról került oda, a hol a Bocskay hajdúi elfogták és levágták a füleit. Jó öreg ember volt, de nagyon szerette a bort s ilyenkor sokat házsártoskodott. A czifferi plébános, ki elébb prédikátor volt, a templomban tartotta szalonnáját. A csötörtöki templom pedig valóságos lomtár volt, telve kosarakkal és ládákkal, pedig erről a templomról maguk a kálvinisták is dicsekedve mondogatták, hogy azt Szent István építtette. Itt két prédikátor működött. Egy német és egy magyar és noha a magyarok túlnyomó többségben voltak, a templomot mégis a német foglalta el, míg a magyar prédikátor „egy korcsmához hasonló helyiségben”, a községházán tartotta szónoklatait. Maga a főesperes ajánlotta a két prédikátornak, hogy oszszák meg a templomot és egymásután tartsák benne az istentiszteletet.

Németbízgrubon, mely akkor Csataj fiókja volt, valami Mihály nevű volt prédikátor töltötte be a plébánosi állást, ki azonban sem misézni nem tudott, sem a szentségek előírt szertartásait nem ismerte. A sárfői plébános Hobaszich Pál, annyira idegenkedett a nőktől, hogy a házába sem engedte őket soha belépni. Pedig sokféle fegyver volt szobáiban, mondja a prépost, a mi arra mutat, hogy valaha katona volt. A várkonyi plébános, Ugróczi Mihály, maga aratta le gabonáját, vezette háztartását, etette tyúkjait. Hívei különben azt mondották felőle, hogy azért Isten szolgálatának is eleget tesz. Tömérdek panasz volt Konyhai Pál prácsai plébános ellen. Nyers, megérhetetlen és iszákos volt. Ideje nagy részét korcsmában töltötte, s ha hazulról eltávozott, pénzét a szentségházba zárta. A kántorral folyton hadilábon állott, mindenkivel pörlekedett, de házánál a szakácsné parancsolt. Mondják és ezt mentségül hozták, hogy mikor Szent-Benedeken volt plébános, a törökök elfogták és maszlagot itattak vele.

Szereden a katholikusok a legjobb viszonyban éltek a protestánsokkal. Az 500 főből álló lakosság nagy része az új tanokhoz szított s volt is egykor prédikátorjuk; de mert földesuruk, Thurzó gr. katholikus lett, nekik is meg kellett hunyászkodniok. Szentbeszédre eljártak és szívesen hallgatták a plébánost, Pálfalvai János esztergomi kanonokot, de a mise elől elszökdöstek. A csallóközi Kürtön – úgymond a főesperes – az a feltűnő, hogy a lutheránusoknak és kálvinistáknak golyvájuk van, és hogy az egykor oly szép templomban szabadon jártak-keltek a lovak, a tehenek és egyéb barmok. Csölösztőn a kálvinisták elfoglalták a katholikus templomot, de mikor a szenior és a prédikator Szent István képét az oltárról el akarták távolítani, ők maguk tiltakoztak a leghangosabban.

A pozsonyi prépostok 1526-tól

A pozsonyi prépostok sorában 1526-tól a következő neveket találjuk: 1526–1555. Ujlaki Ferencz. – 1555–1563. Draskovits György, a későbbi zágrábi püspök, majd kalocsai érsek és győri adminisztrátor. – 1563–1574-ig Forgách Ferencz gr., a nagy történetíró, ki egyuttal nagyváradi püspök is volt. A prépostságot még halála előtt elhagyta és külföldre vonúlt. – 1575–1584. Radéczi István nagyváradi, majd egri püspök. – 1585–1586. Hetesi Pethe Márton szerémi, váczi, majd 1587-től nagyváradi, 1598-tól győri püspök és utóbb kalocsai érsek. – 1586–1601. Monoszlay András, utóbb veszprémi püspök. – 1602–1609. Náprágyi Demeter erdélyi püspök, ki 1606-ban veszprémi püspökké lett. 1609–1616. gr. Pálffy Miklós, ki Pázmánynyal szemben egyesek jelöltje volt a primási székre. – Az ő lemondása után 1618–1625. Balássy Tamás író, Pázmány leglelkesebb híve, de egyébként erőszakos természetű ember. Utóbb váczi püspök lett. – 1625–1636 Filistáli Dávid Pál váczi, majd veszprémi püspök. – 1630–1635. Trakostyáni Draskovics György váczi püspök. Lemondván a prépostságról, győri püspök lett. – 1635–1637. Orbovai Inkusits György szerémi vál. püspök, utóbb veszprémi (1637), majd egri (1642) püspök. – 1637–1646. Kopcsány Mihály, egyúttal váczi püspök. – 1646–1647. Kisdy Benedek, utóbb egri püspök. – 1648–1650. Püsky János, miután a csanádi, majd nyitrai püspökségekről lemondott. 1649-ben kalocsai érsek lett. – 1651–1653. Rohonczy István. – 1653–1654. Lamody Mihály. – 1654-ben Tarnóczy Mátyás. – 1655–1658. Zongor Zsigmond. – 1658–1660. gr. Pálffy Tamás, ki egri püspökké neveztetvén, lemondott. – 1660–1663. Szentgyörgyi Ferencz. – 1663–1668. Szegedy Lénárt, az egyházi ének nagy mívelője, egyúttal erdélyi püspök. 1670-ben egri püspök lett. – 1669–1679-től gr. Pálffy Tamás másodízben; egyúttal nyitrai püspök. – 1679–1685. Kálmánczay János. – 1685–1696. Szenczy István. – 1697-ben Nádasdy Miklós. – 1898–1712. Volkra János Ottó gr., 1710-től veszprémi püspök. – 1712–1732. Csáky Imre gróf, egyuttal kalocsai érsek és bibornok. – 1733–1747. Forgách István Pál gr. – 1747–1754. Kolai Zbisko Károly, utóbb szepesi prépost. – 1755–1760. Batthyány József, a későbbi primás és bibornok. – 1760–1773. Bajthay Antal br., egyúttal erdélyi püspök. – 1773–1776. Berchtold Ferencz gr., utóbb első rozsnyói püspök. – 1778–1788. Felbiger János. – 1788–1790. üres. – 1790–1793. Dujardin Károly br. – 1794–1809. Sóder János. – 1809–1822. Zimányi Ignácz. 1823–1826. Straiter József érseki helynök. – 1827–1838. Gojzesti Madarasy Ferencz. – 1839–1845. Adamkovics Mihály. – 1846–1857. Csebi Pogány Béla. – 1858–1866. Viber József. – 1866-ban Jekelfalusy Vincze, csakhamar székesfejérvári püspök. – 1867–1871. Kisfaludi Lipthay András. – 1872–1889. Rónay Jáczint. – 1890–1895. Dankó József. – 1895–1898. Knauz Nándor. – 1898–1904. Br. Horeczky Ferencz.

A protestantizmus terjedése

Tudvalévő dolog, hogy a XVI. században már Magyarországban is elterjedt a protestantizmus. Egyes hatalmas főurak, kik az új eszméket czéljaikra alkalmasabban kihasználhatóknak látták, mint az ősi katholiczizmus megmásíthatatlan elveit, egész lélekkel azon voltak, hogy az új vallás elterjedését előmozdítsák. A török hódoltság folytonos előrenyomulása, mely a protestantizmusnak, mint szövetségesének, természetes támasza volt, a sok belháború és pártoskodás, a kath. egyházmegyék és plébániák elárvulása, a kath. papság lazulni indult erkölcsei, mind-mind oly mozzanatok, melyek a portestantizmus gyors térfoglalásának kedveztek. Így történt, hogy csakhamar az egész országban elterjedt az új tan, sőt tetemes részében túlnyomó erőre tett szert.

A két felekezet, a helvét és az ágostai, kezdetben nem volt valami igen élesen leválasztva egymástól. Csak a XVII. század első éveiben kezdődött az antagonizmus, mely utóbb tág ellentéteket teremtett és végleges szakadást eredményezett. 1608-ban Dobronoki szuperintendens, ki Kálvin tanait vallotta, Pozsonyban a két felekezet kibékítését czélzó értekezletet akart létrehozni, azonban fáradozása kudarczot vallott, mert Luther hívei az értekezleten meg sem jelentek.

A pozsonymegyei rendek között 1540 táján kezdett Luther tana erősebben terjedni. Első ízben ugyanis, az 1548-ban Pozsonyban tartott országgyűlésen léptek fel szabad vallásgyakorlat iránti kérelmökkel. II. Miksa igyekezett ugyan a pozsonymegyeieket a szakadástól visszatartani és egy 1564-iki iratában figyelmezteti őket, hogy jó katholikusok maradhatnak, ha mindjárt a két szín alatt való áldozáshoz ragaszkodni is kívánnak. Azonban Bornemisza Péter, ki Szereden hirdette először az új igét, a Salm grófok támogatásában bizakodva, mindent elkövetett, hogy pozsonymegyei hívei meg ne tántorodjanak. Ő maga mondja: „Az ország előtt a gyűlésben prédikáltam és a Maximil császár tiltását meg nem fogadtam az ő pap tanácsi szerént.” Bornemisza, ki utóbb (1573) semptei prédikátor és Salm Gyula gr. udvari papja, meg a dunáninneni kerület első ref. szuperintendense volt, tollal és szóval hatalmas agitácziót fejtett ki az új tanok mellett.

Az evangelikusok terjeszkedése

Nagyban előmozdítá a protestantizmus ügyét a megyében az a körülmény, hogy 1552-től kezdve Pozsony grófja és főispánja, Salm Encius evangélikus vallású főúr lett, ki a főispánságot a család részére egy időre biztosította. 1575-ben különösen Salm Miklós gróf és Esterházy Ferencz alispán buzgólkodtak a protestantizmus terjesztése körül. A megyebeli főurak közül a protestáns vallás hívei és buzgó terjesztői voltak még ez időben a Balassák, a Fuggerek, Kollonicsok, Ungnadok, Esterházyak, Révayak és Czoborok. Különösen a Wittenbergában tanult Esterházy Tamás, Illésházy István nádor és a Thurzók hatalmas védőszárnyai alatt fejlődött ki a megyében a protestantizmus és pedig oly arányokban, hogy úgyszólván nem volt nagyobb község, hol nemcsak híveik, de iskolájuk, prédikátoruk n elett volna.

Az 1608-iki egyezkedés sikertelen volta arra bírta a magyar érzelmű prédikátorokat, hogy külön megyar egyházat szervezzenek. 1613-ban Semptén gyűltek egybe Kürty István szenior elnöklete alatt az alsómagyarországi vármegyék prédikátorai és kiválóbb hívei, és kimondották a magyar és német egyházak kettéválasztását, megválasztván a magyar evangelikus egyház szuperintendensének Gönczy Miklós lévai, utóbb szeredi lelkészt, szeniorokká pedig Perina Boldizsár, Dianovics János, Somogyi Mátyás prédikátorokat. A semptei gyűlés Thurzó Szaniszló nádor védnöksége mellett és személyes jelenlétében folyván le, határozatai ellen a Duna és Vág mellékén senki tiltakozni nem mert. Gönczy utódja a szuperintendensségben 1622-ben Brunswik Tóbiás galgóczi és ennek utódja Sárosy Bálint apaji meg majtényi prédikátor lett, a kivel azután hosszú időre a pozsonymegyei fraternitás magyar szuperintendenseinek sorozata be is zárult.

Ezen három szuperintendens idejében, 1613–1660-ig, a következő ágostai evang. lelkészségek voltak a megye területén: Bazin, Szent-György, Modor, Pozsony, Nagyszombat, Cseklész, Csötörtök, Dévény, Galánta, Grinavia, Szent-János, Lévárd, Malaczka, Szent-Miklós, Récse, Somorja, Szencz, Szomolány, Apácza, Stomfa, Szerdahely, Szered, Szent-Ábrahám, Apaj, Baka, Bár, Besztercze, Bresztovány, Csataj, Csölösztő, Deáki, Diószeg, Jakabfalva, Jóka, Gurab, Német-Gurab, Gútor, Haszprunka, Hodos, Jányok, Keresztúr, Kajal, Csallóköz-Kürt, Hidas-Kürt, Láb, Limpach, Nagy-Mácséd, Majtény, Misérd, Páka, Pernek, Pruck, Puszta-Födémes, Puszta-Vezekény Tallós mellett, Remete, Rosindol, Szeli (Felső- és Alsó-) Selype, Szegh, Széleskút, Nagy-Súr, Tallós, Taksony, Vizkelet, Zavar és Zámoly.

A protestáns egyház most elsorolt községei közül az 1613-iki semptei határozat alapján szervezett magyar szuperintendenczia körébe taroztak: Cseklész, Galánta, Szent-János, Szencz, Szerdhaley, Szered, Szent-Ábrahám, Baka, Bár, Csölösztő, Deáki, Diószeg, Jóka, Gurab, Gútor, Hodos, Jányok, a két Kürt, Nagy-Mácséd, Majtény, Paka, Puszta-Vezekény, Remete, a két Szeli, Selyp, Szegh, Tallós, Taksony, Vizkelet és Zavar. Magyar és német prédikátorral is bírtak: Csötörtök és Somorja, Puszta-Födémesen pedig magyar és tót lekészek voltak.

Pázmány Péter fellépésével a pozsonymegyei főurak nagy része visszatért az ősi katholikus vallásra. Ennek következtében, kivált mikor a katholikus vallásra. Ennek következtében, kivált mikor a katholikus Pálffyak erősebb gyökeret vertek a megyében, a protestantizmus talaja is megingott.

1626-ban a detrekői uradalomból, 1644-ben a csallóközi nagyobb uradalmakból, 1631-ben a stomfai uradalomból űzettek ki a predikátorok. Lelkészségeik száma oly annyira megfogyott, hogy már csak a sz. k. városokban és Somorján, Gurabon, Csatajon, Pruckon, Gútoron és Limpachon voltak állandó prédikátoraik. Az 1708-iki országgyűlés, az 1681-iki országgyűlés végzéseinek figyelembevételével, már csak a következő pozsonymegyei helységekben rendeli el a templomok visszaadását: Nagy-Lévárd, Modor, Nagyszombat, Szent-György, Bazin, Somorja, Felső-Szeli, Egyházfalva, Jóka, Deáki, Zsigárd, Szerdahely, Taksony, Német-Gurab és Csataj. Ezeket is, mint az országgyűlés illető rendelkezése mondja, azért és csak annyiban kell a protestánsoknak visszaadni, mert és a mennyiben ott saját költségükön emelt templomaik vannak.

A kálvinista egyház

A kálvinista egyház pozsonymegyei hívei a somorjai kerület közvetítésével a dunáninneni református szuperintendens főhatósága alá tartoztak. Idővel úgylátszik az evangelikusok magyar kerületének hívei is lassanként Kálvin tanaihoz hajoltak, úgy hogy a szorosan vett lutheránusok csak a sz. k. városokra és azok németajkú környékére szorítkoztak. Nagyszombatban azonban már Kálvin hívei állottak erősebben. A barsi zsinaton részt vettek a kálvinisták közül Czene szenczi prédikátor, Csutári András mosonyi prédikátor és a somorjai került szeniorja, Taksonyi Péter szerdahelyi, Patkó Tamás deáki, meg Rátkai György nagyszombati prédikátor.

Pozsonymegyében a kálvinistáknak legerősebb és legvirágzóbb eklézsiájuk a nagyszombati volt, a mit szenczi Molnár Albertnek, Kálvin tanai e legügyesebb és legtanultabb képviselőjének köszönhettek, a ki szövetkezvén az épp oly tanult, mint áldozatkész nagyszombati polgárral, Asztalos Andrással, nagy irodalmi sikereivel és fáradhatatlan buzgalmával, 1603 táján szervezte az eklézsiát. A Bocskay-féle felkelés idején Hollósi Márton lett Nagyszombat prédikátora, kinek vezetése és Illésházy védelme alatt kiűzték a kálvinisták a ferenczrendieket kolostorukból és templomukból s azokat a maguk részére lefoglalták. Ezt a templompot és kolostort ugyan igen hamar vissza kellett adniok, de azért lábukat, a túlynomó kath. többség tiltakozása ellenére is, erősen megvetették és 1672-ig a városban önállóan szervezve maradtak.

A pozsonyi evangelikusok

Pozsony városában az evangélikus egyház csak 1606 táján nyert szervezetet, de annál rohamosabban terjedt el. Ez évben épült első iskolájuk az akkori Búza-piaczon, a városháza közelében. Templomuk, a mai Megváltó-templom helyén, annakelőtte polgáriház, a Behm Balázs háza állott. Ezt a házat utóbb megszerezte a város és 1616-ban átadta az evangelikus gyülekezetnek, hogy abban istentiszteletet tarthassanak. Ennek helyén épült azután 1637–38-ban az evangelikusok új és fényes temploma, a melyben 1638 decz. 20-án hangzott el az első lutheránus hitszónoklat. Az építést Segner felügyelő vezette s az egész építkezési költség mintegy 23.000 tallérra rúgott. Két évvel később, az Orsolya-apáczák mai templomának helyén imaházat emeltek a magyar szuperintendencziához szító hívek is. 1647-ben a német hitközség az előbbi iskola és a templom mellé hatalmas gimnáziális jellegű iskolát épített.

A hatalmas lendületnek indult egyházat azonban 1672-ben végzetes csapás érte, mely sok időre vetette vissza annak kifejlődését. Tudjuk, hogy Pozsonyban az ott működött rendkívüli törvényszéki itéletei következtében ez idő tájban igen izgatott hangulat uralkodott. Legizgatottabbak voltak természetesen a protestánsok, mert hiszen a Pozsonyban elítéltek legnagyobb része protestáns nemes volt. Természetes az is, hogy mind az udvarban, mind a királyi tanácsosok körében a legnagyobb bizalmatlansággal, de éber figyelemmel kísértek minden mozgalmat, minden gyanúsabb gyülekezést. Már pedig a pozsonyi evangélikusok 1671/72-ben sokat gyűléseztek. Templomukban jöttek össze, mint mondák, azért, hogy egy évek óta engedetlen hívök megrendszabályozása, esetleg a gyülekezetből való kizárása fölött tanácskozzanak. Mivel azonban e tanácskozások, melyeken a lutheránusok és így a város legelőkelőbb polgárai vettek részt, szorosan zárt ajtók mögött folytak s a titkolódzás jellegével bírtak, csakhamar mindenféle mende-mondákra, gyanúsitgatásokra adtak alkalmat. Mondogatták, hogy a város tanácsának többsége evangélikus lévén, összeköttetésbe lépett a protestánsok ügyét támogató törökkel, és hogy az Érsekújvárt ostromló török vezérnek három évi adómentesség mellett a várost átadni akarják. Mi volt igaz e beszédben, mi nem, azt ma eldönteni nehéz. Tény, hogy felkeltette a bécsi udvar haragját és romlást hozott az evangélikusokra.

A kormány vezető férfiai úgy határoztak, hogy egyelőre nem lépnek fel erőszakos eszközökkel, hanem arra való hivatkozással, hogy az evangélikusok királyi engedély nélkül királyi telekre építették templomukat és iskolájukat, követelték ezen épületek bezárását és átadását. E követelés végrehajtásával, esetleg erőszak alkalmazásával is, a királyi helytartó, Szelepcsényi György prímás bizatott meg.

Szelepcsényi a váczi és pécsi püspököket bízta meg, hogy a királyi parancsot vigyék meg a város előljáróságának és ha lehetséges, intézzék el azzal békésen az ügyet. A tanács azonban vonakodott a királyi parancsnak eleget tenni, sőt az evangélikusok fejszékkel felfegyverkezve elállották templomuk ajtaját és valósággal ellentállásra készültek. A tagadó választ a világi és egyházi urak gyülekezete, kiket Szelepcsényi az ügy megbeszélése miatt palotájában összegyűjtött volt, nagy felháborodással fogadta és elhatározta, hogy a protestánsok vezérét, a lázitó Vitnyédit el fogja záratni. Az evangelikusok viszont gyorsan egybegyültek és követséget menesztettek I. Lipóthoz, hogy neki megtámadtatásukat elpanaszolják. Velök ment Vitnyédi is.

Pálffy Miklós gróf időközben kiadta Vitnyédi ellen az elfogatási parancsot és annak végrehajtását Göszinger János várnagyra bízta. A várnagy katonái Prenkirchen táján érték utól a követséget. Vitnyédit elfogták, a többi szabadon bocsátották. Midőn azonban másnap a jégtől zajló Dunán áthozták a foglyot, az időközben nagy számmal egybegyűlt polgárság erőszakkal kiszabadította kezökből és diadalkiáltások között vitte a városháza elé. A városi tanács azonban megszeppent. A nép erőszakoskodásának előre látható rossz következményeit tehát azzal igyekezett enyhíteni, hogy a kiszabadított Vitnyédit a nála megjelent Pálffy grófnak azonnal kiszolgáltatta.

Márczius 18-án megjelent az evangélikus iskola előtt Szomolányi Benedek pozsonyi kanonok, mint homo regius és Vattay István kir. ügyigazgató, mint biztos. A királyi helytartó parncsával jöttek, hogy az iskolát és templomot átkutassák. Az evangélikusok azonban Vattayt, ki már behatolt volt az épületbe, kidobták, Szomolányi előtt úgy csapták be a kaput, hogy karja két helyen is eltört. Időközben mindenünnen előjöttek az evangélikusok, ki fegyverrel, ki bottal, fejszével és egyéb eszközökkel felfegyverkezve és dühökben reátámadtak az arra békésen haladó, vagy ott álldogáló katholikusokra. Még az asszonyok is részt kérnek az utczai háborúból és hamuvak kevert sót hintettek a közeledők szeme közé, miközben éktelen gúnyolódásokat és szidalmakat vittek végbe. Valóságos utczai harcz fejlődött ki, melyet a Schütz vezetése alatt megjelent katonaság csak nagynehezen tudott elfojtani.

Ez az inczidens azután végleg eldöntötte az evangélikusok sorsát. Nemsokára erős haderő jelent meg a városban s azt teljesen elfoglalta, a kulcsokat a katonai parancsnok vette magához, a polgároknak minden lépését pedig ellenőriztette. Szelepcsényi, kir. helytartói minőségben, a királyi parancsnak ellenszegülő evangélikusok vezetői és lázítói ellen, május 23-án a nagyszombati kri. tábla előtt felségsértési pert indított. A tábla gyorsan járt el és június 20-án már kimondotta, hogy az evangélikusok templomai és iskolája a fiskusra száll vissza, a bujtogatásban bűnösöknek talált polgárok pedig fej- és jószágvesztésre ítéltetnek. I. Lipót július 11-én megerősítette ugyan ezt az ítéletet, de a jószágvesztésre nézve azt rendelte, hogy előbb a fiskus véleményét kell kikérni, a halálbüntetésre nézve pedig a végleges döntést fenntartotta. Az ítéletet július 18-án reggel 6 órakor Kollonich kamara-elnök az úgynevezett „Zöldház”-ban hirdette ki. A két templomot és iskolát azonnal lefoglalták és a két prédikátort Reisert meg Jutoriust, mint idegen illetőségűeket, a városból, egész Magyarorszgából és az örökös tartományokból örökre kitiltották.

Mária Terézia 1774-ben új templom építésére adott engedélyt az evangélikus egyháznak. Nagy lelkesedéssel fogtak a munkához és a következő évben már állott a nyolcz oszlopon nyugvó, eredeti architekturájával szépen ható templom. Az evangelikus iskolának 1714-ben Bél Mátyás lett a rektora, a kinek a vezetése alatt a liczeum fénykorát élte. A később beállott tespedésből az 1777-ben kiadott Ratio educationis rázta fel az evangelikusokat. 1783-ban uj épületet emeltek az iskolának, mely 1811-től a liczeum nevet vette fel. Az abszolutisztikus korban egy 1851 szept. 11-iki rendelet magánintézetnek nyilvánította a liczeumot és éveken át nem tarthatott érettségi vizsgálatokat. Mindazonáltal 1855-ben új, kényelmesebb épületet emelt az iskola számára. Az első érettségit végre ismét az 1861–62. tanévben tartották meg. 1882-ben a theologiai tanfolyam önálló akadémia lett, míg végre a közoktatásügyi kormánynyal 1895-ben kötött szerződés abba a helyzetbe hozta az evangelikusokat, hogy az intézet számára új, impozáns és minden tekintetben mintaszerű épületet emelhettek. A XVII. század közepe óta fennálló Alumneum pedig, ma, a főiskola szomszédságában emelt és 1901-ben befejezett díszes épületben, mint 120 növendék elhelyezésére alkalmas internátus folytatja üdvös működését.

A legújabb kor (A XIX. század elejétől 1847-ig)

Pozsony vármegye, mint az ország legnyugatibb vármegyéje, melynek nagyszámú és értelemes nemességét megerősítette az országgyűlésekre összesereglett nemesség is, sok tekintetben vezérszerepet játszott az országban. A mint azt látni fogjuk, a vármegye a szabadság eszméjéért lándzsát tört; az alkotmány megsértése ellen, túlzás nélkül, de mindig erélyesen felszólalt és átérezve annak a helyzetnek visszás voltát, mely szerint a volt jobbágyok most már nemcsak adóznak, de katonai szolgálatot is teljesítenek, mely kötelesség egyúttal jogalapja is volt a nemesség adómentességének, lassanként, jóformán észrevétlenül, mindig jobban és jobban megadóztatta önmagát, iparkodott javítani a jobbágyok sorsán és e részben annyira haladt, hogy midőn 1848-ban a törvényhozás a közteherviselés elvét kimondotta, ez a változás csak annyiban volt érezhető, hogy a törvény a robotot megszüntette s a nemességre aligha hárított nagyobb adóterhet, mint a mekkorát az már előzetesen különféle czímek alatt önként elvállalt volt.

Emez állításokat bizonyítják a vármegye közgyűléseiről felvett jegyzőkönyvek és különösen a követeknek adott utasítások.

A XVIII. század végén és a XIX. század elején jóformán mindig csak adót és katonát szavaz meg az országgyűlés, a mely áldozatok ellenében a vármegye csak az alkotmány megtartása és a magyarság fejlesztésére adott utasítást a követeknek, de – a mint törvénytárunk bizonyítja – ezt a törekvést siker nem koronázta.

A nemesi felkelések

Itt érdemesnek tartjuk egykorú szóhagyomány és Wertheimer Ede „Ausztria és Magyarország története a XIX. század első tizedében” czímű műve nyomán megjegyezni, hogy ámbár a főispáni minőségben a vármegye élén álló Pálffy család tagjai aulikus szempontból előtte jártak még a többi mágmánsainknak is, Pálffy Lipót gróf, a nemesi felkelés vezére, 1805. nov. 7-én díszmagyarban megjelent a francziák Köpcsény melletti táborában, és figyelmeztette a franczia parancsnokot, hogy itt a semleges Magyarország kezdődik Felszólalására Davous proklamácziót bocsátott ki, a mely szerint a franczia nem harczol a magyarok, hanem csak az osztrák császár ellen.

Azt is megemlítjük, hogy a győri, helyesebben kismegyeri ütközetben (1809 jun. 14.) Pozsony vármegye nemessége elég dicsőséggel vett részt. Ugyanis olgyai Olgyay Boldizsár * felkelő főhadnagy nagyszámú franczia katona, élelmiszer, podgyász, ló és hadipénztár elfogásáért magas katonai rendjelet, az 1810. évi szept. 3-án tartott megyei közgyűlésen pedig Csiba Dávid nemesi felkelő, a megye rendeinek jelenlétében, vitézségi érmet kapott. Keglevich Ferencz gróf az ugyanakkori 462. sz. alatti feljegyzés szerint már korábban 100 arany jutalmat igért annak a pozsonymegyei felkelőnek, a ki elsőnek kap vitézségért kitüntetést. Beváltotta-e ezt az igéretét, az a megyei feljegyzésekből nem tünik ki.

A nemesi felkelés ügye egészen a 30-as évekig sokszor foglalkoztatta a vármegyét, egyrészt azért, mert a szegény nemesek felfegyverzése és a vármegye területén való élelmezése a vármegyét terhelte, a vármegyének pedig pénze nem lévén, az esztergomi káptalantól vett föl 1805-ben 8000 frtot, a mely adósságnak miként leendő törlesztése sok fejtörést okozott a vármegyének; másrészt meg azért, mert a mint azt az 1832. évi márcz. 10-én tartott ülésben hozott határozat bizonyítja, a kormány a nemesi felkelést minden áron be akarta illeszteni az álló hadsereg keretébe, s többek között azt kívánta, hogy minden nemes két évig tényleg szolgáljon a hadseregben, mi ellen a vármegye rendei erősen állást foglaltak; kifejtették, hogy mily hátrány volna ez a nemes ifjakra nézve, a nem nemesekkel szemben és e helyett azt javasolták, hogy megyénként vagy bizonyos kerületenként állítsanak fel egy-egy központi fegyverraktárt s a nemesség időnként rövid ideig tartó, de az álló hadseregtől elkülönített hadgyakorlatokra hívják be. Mivel azonban a nemesi felkelés a XVIII. század elejétől kezdődőleg már túlélte magát ezen a téren újítás nem történt.

Megemlítendő még, hogy az 1809. évi május 3-án tartott űlésben 600 lovas felkelő felfegyverzése iránt történik intézkedés, és hogy az 1811. évi április 29-én tartott közgyűlés feljegyzése szerint a nemesség lusztrálása nyomán kimondotta a vármegye, hogy 45 lovas és 825 gyalogos nemesi felkelőt állíthat ki; végre, hogy az 1816. évi febr. 1-én tartott űlésen felolvasott nádori leirat szerint a nemesi felkelésben részt vett és erre önként jelentkező tisztek hasonló rangban átvétettek a rendes hadseregbe.

A magyar nyelv ügye

A magyar nyelv ügye erősen foglalkoztatta a megye rendeit. Az 1805-iki országgyűlésen a rendek latin helyett már magyar nyelven írnak föl a királyhoz; a perek a törvényszékeknél magyar nyelven folytathatók. A király megígérte az 1792. évi VII. és IX. törvényczikk végrehajtását, a mely szerint csak magyarul tudók alkalmazhatók a kinevezés alá tartozó hivatalokba; de mindemez intézkedések végrehajtása nagyon lassú lépésekkel haladt előre, amint ezt a megyei levéltárban levő feljegyzések is bizonyítják.

Pálffy Lipót gróf, főispáni helytartó, 1810. évi április 9-én magyar nyelven tartott beszéddel foglalta el állását, de úgy látszik, főleg csak azért, hogy a megye rendeiben kedvet keltsen a jogokat sértő királyi leiratok végrehajtására. Az 1811. évi aug. 5-én készült követ-utasításokban erélyes hangon szorgalmazzák a rendek a magyar nyelv jogainak elismerését, az 1815. évi febr. 15-én tartott gyűlésben pedig a rendek kimondták, hogy „a nemzeti nyelvnek gyarapítása iránti gondoskodás arra emlékezteti a karokat és rendeket, hogy már régen eltelt légyen az az idő, melyet még 1806-ban a magyarul nem tudó némely ügyészek tekintetéből olyképp határoztak meg, hogy két esztendő mulva mindennemű törvényes állapotoknak magyar nyelven kellessék előadatni és folytattatni. Ehhez képest, minthogy még az is, a ki a nemzeti nyelvnél az idegent jobban kedvelné, erőltetés vagy erőszak ellen okosanéppen nem panaszkodhatna, de egyébiránt is, a tanult megyebeliek közül alig, vagy legalább kevesen volnának, a kik a hazai nyelvben elég alkalmatosan nem írnának és beszélnének; ehhez képest a törvényes dolgok is, valamint szinte minden egyéb állapotok a megyénél magyar nyelven folytattatni rendeltetnek és ezen végzéseink szoros megtartására mind a bírák, mind a felek köteleztetnek.” – A vármegye maga szolgáltatta erre a jó példát, a mennyiben jegyzőkönyveit már 1807-ben magyarul vezettette. Igaz, hogy a jegyzőkönyvekben ilyen kifejezések olvashatók: „tudomány fejében szolgál” (tudomásul szolgál), „tűzhányó csapatok” (tüzérek) „böcsületbeli tisztviselők” (tiszteletbeli), „vonaték” (kivonat), „köztudományul véve”, „példázmány”, „napkönyv”, „nyelvtenésztés”, „emésztési adó”, (fogyasztási), „rosszá hagyás”, (rosszalás), „hangászat”, „mentő himlő”, „növendék katona” (újoncz), „újoncz-ügyész” (joggyakornok), mely szavak némelyike azonban tökéletesebb ama használatban levőknél. A jegyzők ezenkívül gondosan kerülték az idegen szavak használatát. Elképzelhető az öröm, midőn 1818. aug. 24-én a helytartótanács valamely közömös ügyben magyar nyelven felelt a vármegyének. Ennek bizonyítására szolgálhatnak az 1818. évi aug. 24-én 722. sz. a. hozott határozatnak következő szavai: „Ezen kegyes intézet a legnagyobb bizonyságul szolgálna az iránt, hogy a nemzeti nyelvben a legszövevényesebb tárgyakban is alkalmatosan lehet a remek szavakat és kifejezéseket ejteni és ennélfogva már a mult gyűléskor állapodtak volna meg a megyebeli rendek, hogy kivéve azon tárgyakat, a melyek iránt kegyes közbenjárás iránt kéretik meg a helytartótanács, minden egyebekben a fölirások magyar nyelven történjenek. És az ez iránt ugyanakkor megrendelt és elbocsájtott alázatos jelentés a jegyzőkönyvbe igtattani rendeltetett a következő szavakkal:”… (Következik ezután egy szépen szerkesztett felirat.)

Az 1825-ben összehívott országgyűlésre, valamint a későbbiekre kiadott követi utasításokban mind erélyesebb hangon szorgalmazzák a rendek a magyar nyelv terjesztésére alkalmas eszközöket, 1831. jan. 4-én pedig küldöttséget rendelnek, melynek feladata arra való eszközökről gondoskodni, hogy a magyar nyelv a vármegyében mindinkább terjesztessék, s végzésileg kimondták, hogy kivéve a felirásokat és a küföldi hatóságokhoz intézett megkereséseket, minden elintézés magyarul történjék; más nyelven szerkesztett beadványokat hivatalból vissza kell utasítani és az uradalmakat felszólítani, hogy az úriszékek jegyzőkönyveit, sőt számadásaikat is magyar nyelven vezessék. Egyúttal jegyzőkönyvbe vették, hogy Zichy Károly gróf és Esterházy Károly gróf uradalmaiban az egész ügykezelés magyar nyelven folyik. Itt érdemes megemlíteni a szlavóniai Verőcze vármegye átiratát, melyben a megkereső vármegye a magyar nyelv terjesztése iránt intézkedéseket kíván. (1832. máj. 21.) * A megye rendeinek s a többi törvényhatóság követeinek buzgólkodása csakhamar megteremtette a sikert, mert a követek 1835. decz. 4-én jelentik, hogy az országos rendek kimondották, hogy vitás esetekben jövőre a törvények magyar szövege lesz az irányadó, a mit a vármegye rendei helyeslőleg tudomásul vettek. 1837. május 8-án a vármegye elhatározta, hogy még a katonaságtól sem fogad el ezentúl német nyelven szerkesztett megkereséseket és erről a katonai hatóságot értesítette. Ennélfogva már 1838. máj. 14-én a katonai bíróságnak német nyelven és Szakolcza városának latin nyelven küldött levelét a vármegye elintézetlenül visszaküldte. Ugyanakkor Bartakovics magyar nyelven való vitelére utasította, tudomásul vette. Ugyanúgy nov. 9-én uradalmaiban, az Esterházyak cseklészi uradalmában, a nagyszombati káptalan és Motesiczky Pál uradalmaiban az ügykezelés nyelve a latin, Ullmann (később Szitányi) Móricznál, a Pálffyak vöröskői uradalmában, a bohuniczi és Motesiczky István uradalmában német. Ezeket és a többi uradalmakat is, melyekben idegen nyelven folyt az ügykezelés, felszólították, hogy a czifferi és vedrődi Zichyek példájára a magyart tegyék az ügykezelés nyelvévé, decz. 10-én pedig felkérték a nádort, hogy a megyével magyarul levelezzen. Ezeket a felszólításokat, illetőleg kérelmeket a megye rendei 1839. nov. 2-án ismételték és ugyanakkor utasították a követeket annak a kieszközlésére, hogy az országgyűlés jövőre a királyhoz is magyar nyelven írjon fel; 1842 júl. 4-én pedig a helytartótanácshoz írtak fel annak a visszás állapotnak a megszüntetése iránt, a mely szerint a vármegyéből újonczozott, Sándor czár nevét viselő 2-ik ezred katonáinak a pap az evengéliumot és a felsőbbség a napiparancsot tót nyelven hirdeti ki. 1844 nov. 9-én utasították a megyei adószedőket, hogy jövőre a katonáknak csak magyar nyelvű nyugtatványokra fizessenek. A kanczellária ama határozatával szemben, hogy a törvényeket az országban dívó különféle nyelveken kinyomtatja, a vármegye a fordítások terjesztésére ismételten megtagadta a közreműködést, azzal a megokolással, hogy ez csak zavarokat idézhet elő.

Anyagi áldozatoktól sem riadt vissza a vármegye, midőn a magyarság megerősítéséről völt szó. Így 1821 aug. 26-án utasította a vármegye tisztikarát, hogy Kőrösi Csoma Sándor utazásának előmozdítására a vármegye területén hathatós eszközökkel gyűjtést rendezzen. A Nemzeti Színház is gondoskodásuk tárgya volt, a mit az 1815 febr. 15-én kelt határozat bizonyít, melylyel a tisztviselők a színház számára való gyűjtésre utasítatnak, a minek meg volt a kellő eredménye, a mennyiben az 1816 márcz. 15-én kelt jegyzőkönyv szerint StermenszkyJános hegyentúlu főszolgabíró 413 frtot és később 245 frtot küldött be. Az 1818 jún. 15-én és 1820 április 17-én kelt határozatok bizonyítják, hogy a vármegyének állandó gondja volt a gyűjtések folytatására. 1837 aug. 21-én ismét 636 frt 50 krt küldet ily czélra Pestre. Jellemző és a vármegye rendeinek gyakorlati felfogását bizonyítja az 1839. évi jul. 1-én kelt jegyzőkönyv tartalma. A követek ugyanis jelentik, hogy az ország nemeseitől viselendő 1 millió pengő frt megajánlására van az országgyűlésen indítvány. A terv szerint 400.000 frt a Nemzeti Színházra, 400.000 frt a magyar nyelv terjesztésére szükséges intézetekre, 200.000 frt pedig a Magyar Tudományos Akadémiára volna fordítandó. Erre a következő utasítást kapták a követek: „Ámbár a rendek a MagyarTudós Társaságnak és a magyar színháznak a magyar nyelv kiművelődésére és pallérozására való hatását elismerik, ott mindazonáltal, a hol nyelv nincsen, annak kiművelését lehetetlennek és ennélfogva a nyelv terjesztését előzőleg szükségesnek tartván, e czélra minden intézkedéseket, a melyek a magyar nyelv terejsztésére szolgálnak, előmozdítani, egyúttal pedig preparandia iskolákat fölállítani és azokba alkalmatos iskolamestereket és falusi jegyzőket képeztetni szükségesnek vélik, minélfogva a követ urak azt, hogy a megyebeli rendek a Magyar Tudós Társaságnak és színháznak gyarapodására a mostani körülállásokban még semmit sem ajánlanak, kinyilatkoztatják egyszersmind, hogy a fönnebbi czélra minden iparkodásukat odafordítani fogják, hogy a magyar nyelvnek általános elterjedéséhez szükséges költségeket, annyit, a mennyi kívánatni fog, megajánljanak.” Utóbb, 1844 február 26-án ugyancsak a népnevelés előmozdítása érdekében utasítást nyertek a követek, hassanak oda, hogy alapul véve a népesedés arányát, a katholikusok 10, az ágostaiak 2, a reformátusok 3, a görög-keletiek pedig 4 tanítóképző-intézetet nyerjenek államköltségen. A népiskolákra is volt gondjuk, a mit bizonyít az, hogy 1837 febr. 2-án örömmel vette tudomásul a vármegye, hogy Zichy Károly gróf Czifferen magyar népiskolát alapított, Esterházy Károly gróf pedig Szereden, a hol 76 gyermek jár állandóan iskolába s állandó küldöttséget rendelt ki, melynek feladata volt a népnevelés ügyét ellenőrizni.

A régi pozsonyi országház

Körper felvétele

De a katonaság megmagyarosítására, illetőleg a magyar államnak a katonaság körében való érvényesülésére is kiterjedt a vármegye figyelme. Az ország rendei – a követeknek 1831. évi jan. 3-án tett jelentése szerint – 1830-ban elhatározták, hogy a kormány által 10 évre kért 28.000 újonczot csak azzal a föltétellel szavazzák meg, hogy „az 1792: X. törvényczikk és az 1807: I. törvényczikk nagyobb foganatossága eszközlése végett a magyar és határőrző seregben egyedül magyar tisztek alkalmaztatssanak és ezek közt a többi ausztriai birodalomnak seregeitől külön lépcsőnkénti fölebbmenetel a tisztekre nézve megengedtessen”. A király a magyar tisztek kinevezését kilátásba helyezte ugyan, de külön előmenetel iránt nem rendelkezett. A rendek fentartották követelésüket, mire a nádor elegyes űlésben azt a nyilatkozatot tette, hogy „minekutána Ő Felsége a fennálló törvények eszközlését megigérte, a nádor 38 esztendők lefolyása alatt tett szolgálatainak jutalmát veendi, ha a rendek ezen kívánságuknak további sürgetésétől mostan elállani fognak”. Erre az ország rendei a nádor kérelmére megszavazták az újonczokat, a kik közül Pozsony vármegyére 1822 esett. – A jegyzőkönyv fogalmazásából kitetszik, hogy a vármegye rendei nem lelkesedtek nagyon a hadsereg tényleges állapotáért. 1832. évi november 11-én utasításúl kapták a követek, hogy szorgalmazzák a magyar katonaság hazaszállítását. Hasonló utasítást adtak 1847 okt. 18-án, különösen hangsúlyozva a magyar tisztek kinevezését mind a hadseregnél, mind a határőrvidéken, melynek polgárosítását szorgalmazták.

A nemzet mindig sérelmesnek tartotta azt, hogy az uralkodóház tagjai, kik iránt pedig nehéz időkben kimutatta tántoríthatatlan hűségét, oly ritkán mutatkoznak az ország területén belül, nyelvünket meg nem tanulják, a mi az ország fejlődésére nagy hátránynyal jár. Ezt tekintve, a vármegye rendei 1830 aug. 11-én utasításul adták a követeknek, hassanak oda, hogy a király és trónörökös az év egy részét hazánkban töltse. 1832 nov. 15-én ugyancsak annak szorgalmazására utasították a követeket, hogy az öreg király legalább időnként, a megkoronázott V. Ferdinánd ifjú király pedig állandóan hazánkban tartózkodjék. Ferencz királynak 1835-ben bekövetkezett halála után a vármegye rendei oly hathatósan követelték azt, hogy Ferdinánd az „ötödik” czímet használja, hogy midőn 1835 okt. 5-én Pálffy Ferdinánd Leopold gróf új főispáni helytartó kinevezési okirata fölolvastatott és ebben Ferdinánd király elsőnek volt czímezve, a vármegye rendei kemény eszmecsere után, csak gyakorlati szempontból és óvás mellett egyeztek bele abba, hogy a főispáni helytartó a kinevezési okirathoz csatolt esküminta értelmében I. Ferdinándnak tegye le az esküt.

Küzdelem a sérelmes intézkedések ellen

Mint a többi törvényhatóságok, úgy Pozsony vármegye is nehéz küzdelmet folytatott 1813–1825-ig a sérelmes intézkedések: az újonczozás, adómegajánlás, devalváczió, az adónak ezüstben való fizetése, a só árának felemelése, az országgyűlés össze nem hívása, szóval az alkotmány rendelkezéseinek teljes figyelmen kívül hagyása ellen. Ebben az időszakban a kormányszéknek az volt a szokása, hogy a törvénytelen intézkedéseket tartalmazó leiratok kettős boritékban érkeztek a vármegyéhez. A belső boritékon levő azzal az utasítással, hogy ez csak a gyűlés napján bontandó fel. Így volt czímezve az 1811 márcz. 15-én tárgyalt leirat, mely szerint a bankjegyek értéke 1/5-re száll le, a mit a vármegye részéről hatalmas titlakozás követett. Erre április 22-én rosszalást tartalmazó királyi leirat volt a válasz, mire a vármegye felirattal felelt, kifejezvén benne azt a törvényes álláspontját, hogy a kérdés csak országgyűlési határozattal intézhető el. Erre a feliratra természetesenújabb leirat érkezett jún. 18-án, melyre újabb felirat ment. Aug. 15-én, szept. 16-án, nov. 25-én egy-egy zárt levélhez volt szerencséje a vármegyének; ezekre ismételt felirat intéztetetett a királyhoz, az országgyűlés is összegyűlt, de csak azért, hogy újonczokat ajánljon meg s a sérelem továbbra is megmaradt. 1822 okt. 15-én két leirat érkezett, melyekben ki volt fejezve az a vélemény, hogy mivel „úgy a császári hadak, mint a magyar katonaság” ezüstben kapja fizetését, jogos az a követelés, hogy az adó jövőre ne bankóban, hanem ezüstben fizettessék. A leirat ügyében összehívott gyűlés rendkívül zajos volt, a mit az 1541. sz. a. hozott határozat bizonyít, mely szerint: „A főispán úr a legutóbbi közgyűlés alkalmával e tárgy (t. i. a leirat) fölvételében némelyek által tett sértegető és alaptalan kiabálások iránt való tiszteletlenséget jelentvén, az ügészi hivatal ilyen esetekben tiszti kötelességére figyelmeztettetik. Mivel a vármegyének nem állot módjában az, hogy a bécsi kormány által a valuta tekintetében tett és életbeléptetett intézkedések végrehajtását megakadályozza, ismételt erélyes hangú felterjesztések után a törvénytelen rendeletek végrehajtotta.

Bartal György

Hasonló bajok voltak a törvénytelen újonczozás elrendelésével is. Így 1812 julius 16-án a főispán leiratot mutatott be, mely szerint a Napoleonnal kötött szövetség következtében 311 újonczot kellene kiállítani. A vármegye, hivatkozással az 1504: I. és 1791: XIX. törv.-czikkre, az újonczok kiállítását megtagadta. A főispáni helytartó a kérelem teljesítését szorgalmazta, mire: „voltak is némelyek a statusok közül, a kik a főispán úr vélekedéséhez hozzájárultak, de a többség ellentmondott. Látván a gróf adminisztrátor úr, hogy többszöri sürgetésére és kérelmére is, a Karok változatlanul megmaradtak véleményük mellett”, a többség határozatát kimondta azzal a hozzáadással, hogy önkéntesek és pénz elfogadtatik. – 1813 április 18-án ismét érkezett egy fejedelmi leirat, melyben a vármegyétől gabona, ló, vágómarha és 335 újoncz követeltetik, ezenkívül a zsidóktól 12 katona. A vármegye azonban, „habár a főispán úr minden kigondolható és tehetségében levő móddal iparkodott a rendeket meggyőzni”, a kívánságot határozottan megtagadta és felírt; de május 17-én, újabb fejedelmi leirata mégis teljesítette a fejedelem kívánságát. 1814 jan. 31-én ismét királyi leirat érkezett segedelemért s 1427 újoncz kiállításáért. A rendeletet óvás mellett végrehajtották, de szorgalmazták az országgyűlés összehívását. 1815 máj. 15-én ismét fejedelmi leirat érkezett újonczok és adó megszavazása iránt. A leiratban a fejedelem már elismeri a nemzetnek az adó és újonczok megszavazása iránt való jogát, de tekintve a veszedelmet, szorgalmazza az újonczok kiállítását és a segítség megszavazását. A vármegye korábbi határozatához képest kijelenti, hogy a rendeletet végre nem hajtja; de kész önkéntes adományokat elfogadni és ily értelemben felír. Aug. 1-én a főispán panaszszal telt beszédet mond, melyben előadja, hogy önkéntes adomány czímén mindössze csak 50 mérő rozs, 50 mérő zab és 73.308 forint folyt be, a mi alig egy ötöde a kívánt összegnek. Ezért erélyesebb intézkedést szorgalmaz, a mit azonban a vármegye rendei annál inkább megtagadtak, mert ugyanakkor érkezett egy kettős boritékú királyi leirat, melynek tartalma az volt, hogy a só mázsája 2 frttal drágább lesz. Ez ellen az intézkedés ellen is erélyes feliratot intéztek a királyhoz, de azért a só olcsóbb nem lett. 1816 febr. 1-én az ország által egy hó alatt kiállítandó 60.000 újoncz iránt érkezett leirat, ugyanúgy 1821 jún. 25-én ismét törvénytelen újonczozás szorgalmaztatik. A vármegye fölír a törvénytelenség ellen, mire november 29-én királyi leirat érkezik, melyben a felség kijelenti, hogy „elfoglatságánál fogva” most nem tarthat országgyűlést, de majd ennek is megjön az ideje. Erre a vármegye kijelenti, hogy önkéntes toborzás ellen nincs kifogása, de az újonczozásnál hivatalosan részt venni nem fog. Utóbb azonban meggondolva a dolgot, egy 1822 május 14-én érkezett leirat következtében az újonczozást óvás mellett elrendelte.

Végre a király 1825-ben az országgyűlést összehívta, melyre Pozsony vármegye követekül a tudós beleházi Bartal Györgyöt és a liberális kisjókai Takáts Gáspárt * küldte. A sérelmek azonban csakhamar még egy újabbal szaporodtak, mert az országgyűlés panaszló feliratára a király azt válaszolta, hogy ő hajlandó ugyan tanácsosait esetről-esetre meghallgatni, de rendelkezéseit jövőre is mindig tiszta lelkiismerete és meggyőződése szerint fogja tenni. Ez az alkotmánynyal és a királyi hitlevéllel homlokegyenest ellenkező álláspont a rendeket annyira elkeserítette, hogy Pozsony vármegye a legtöbb vármegyével egyetértőleg 1825 nov. 29-én azt az utasítást adta követeinek, hogy „ezen, a kormányzást határozottan fenéklő állítmányok visszavonásáig bármely hasznos törvénynek megállapítása szükségtelen és haszontalan, a követek tehát mindaddig, a míg Ő Felsége átlal ezen állítmányok vissza nem vonatnak, semminemű munkálkodásba ne ereszkedjenek”. A nádor belátta a helyzet nehéz voltát és közbenjárónak ajánlkozott, a minek meg lett a sikere, mert a király egy „Doluit paterni cordi nostro” kezdetű leiratával sajnálatát fejezte ki a félreértés fölött és kijelentette, hogy az alkotmányt híven megtartani kívánja. A vármegye rendei, meghallgatva e tárgyban a követek jelentését, a király leiratát azzal vették tudomásul, hogy ennek tartalma nem a királyi kegyelem kifolyása, hanem e nyilatkozat megtételére a király esküjénél fogva kötelezve volt és ezt jegyzőkönyvbe is vétették. Különben, hogy az 1825-iki országgyűlésen az intéző köröknek mennyire nem tetszett a szabadelvű áramlat, az kitünik abból, hogy Takáts Gáspár szabadelvű irányban magyarul felszólalván, az elnöklő nádor rendreutasította őt a következő emlékezetes szavakkal: „Jam dictum est ablegato comitatus Posoniensis, ut hac re supersedeat, et si hanc rem adhuch semel attingerit, iubebo dominationem vestram hinc esixxe”. (Magyarul: Már figyelmeztettem Pozsonymegye követét, hogy erről a dologról többé ne szóljon, és ha a kérdést még egyszer érintené, parancsolni fogom, hogy helyét hagyja el.)

A szólás- és sajtószabadság

A szólás- és sajtószabadság érdekében kemény harczokat vívott a vármegye. Már 1823 janur 23-án utasítást ad a követeknek, hogy a sajtószabadság érdekében állást foglaljanak. 1836. évimájus 4-én ismét utasítja őket, hassanak oda, hogy a megyei és országgyűlésen tartott beszédekért senkit se lehessen felelősségre vonni, a mely jog úgy is megilleti a nemest a Hármaskönyv II. részén 69. czíme és az 1635. évi LXXXIX., az 1625. évi LXII., és 1723. évi LVII. törvényczikk értelmében. Különösen nagy hatással volt a vármegye közönségére a követeknek az a jelentése, mely szerint Wesselényi Miklós báró a szatmári gyűlésen tartott beszédéért hűtlenségi perbe idéztetett, Balogh János, Bars vármegye követe hasonlókép perbe fogadtott. Még nagyobb elkeseredést szült Pest vármegyének az az értesítése, hogy a felségsértéssel vádolt országgyűlési ifjakat fegyveres kézzel elfogták, katonai őrizet alatt tartják, ügyük tárgyalása titkos űlésben foganatosíttatott, védő ügyvédjeiknek pedig esküt kellett tenni arra, hogy a titkos űlésben hallottakat senkivel közölni nem fogják s ez által a vádlottakat a szabad védelemtől megfosztották. Pozsony vármegyének e tárgyban elfoglalt álláspontja következtében julius 2-án király leirat érkezik a vármegyéhez, a mely a rendeket meginti, hogy a felírásokban ezentúl tiszteletteljesebb hangot használjanak, mert „Az ügyek nem a levelezések száma, hanem belső értékük és az igazság szerint fognak elintéztetni.” A rendek mindazonáltal kijelentették, hogy határozatukhoz ragaszkodnak és magukat királyi leiratokkal nem engedik kormányoztatni. Augusztus 21-én a kenczelláriától érkezett hasonló tartalmú leirat, a melyet azonban a rendek egyszerűen félretettek. Ez alkalomból, egszersmind Bars vármegyének ama panasza következtében, hogy az országgyűlésen mondottakért egyeseket hűtlenségi perbe fogtak, a követeket a legszigorúbb eljárásra utasította a vármegye. Pest vármegye gyűlésén Ráday Gedeon gr., országgyűlési követ ugyanebben a tárgyban erélyes hangon beszédet mondott, a mit Bécsben olyannyira rossz néven vettek, hogy a megyéhez egy királyi leirat ment, a mely szerint Rádaynak az rszággyűlésen megjelenni nem szabad és ha ezt mégis megtenni merészelné, szándékában meg fog akadályoztatni. Erre a felháborodás tetőpontra hágott. Pest vármegye panaszos átiratával a többi törvényhatóságokhoz fordult és mivel a leveleket a postán rendszerint elsikkasztották, azokat kéz alatt küldötte meg a megyéknek. Pozsony vármegye székháza ekkor rossz karban lévén, a gyűléseket többnyire a vidéken tartották. 1839. évi június 12-re Somorjába volt a közgyűlés kitűzve. A gyűlésen Pálffy Ferdinánd Leopold gr., főispán helytartó elnökölt, ott volt a két alispán is, Bittó Béni * és Németh János. * A főjegyző felolvasta Pest vármegyének Ráday gr. ügyében érkezett panaszos levelét. Elkeseredett vita keletkezett. A főispán és vele a konzervativ párt emberei feliratot akartak a koronához intézni, ennek ellenében az ellenzék vezérszónoka, a tüzesvérű Somogyi Antal * olyan határozatot javasolt, mely a vármegye követeinek megtiltja a tanácskozásokban való részvételt mindaddig, míg az országos sérelem orvoslást nem nyer. A szavazással megállapított többség a határozat mellett foglalt állást, a főispán mégis a felirati pártnak a többségét jelentette ki. Az első alispán újra összeszámlálta a szavazatokat és megállapította, hogy a felirat mellett a főispán szavazatának beszámításával csak 30-an, ellenben a határozat mellett 34-en foglaltak állást. Ekkor Benefai Bacsák Miklós *, tiszt. főügyész kelt föl, a ki különben nem tartozott a túlságosan liberális elemek közé és állásából folyó kötelességére hivatkozva, felszólította a főispánt, hogy a határozatot a többség akaratának megfelelően hirdesse ki újra. A főispán azonban kívánságának teljesítését megtagadta s föltéve süvegét, a gyűlést berekesztettnek mondta, azután maga mellé véve a két alispánt, elhagyta a termet. A megye rendei együtt maradtak és Somogyi Antal több törvényre és megyei határozatra hivatkozva bizonyította, hogy a főispánnak nincs joga a gyűlést érdemleges határozat meghozatala előtt feloszlatni. Erre a rendek Dóka László * főbírót helyettes alispánnak kikiáltván, elnöklete alatt folytatták a gyűlést. Először is Apponyi György * és Chernel Ferencz táblabírákat, Jankó Mihály főjegyzőt, Bacsák Miklós főügyészt, Földes Joakim * főbírót és Bittera János esküdtet Szápáry Sándor gr. elnöklete alatt kiküldték oly czélból, hogy a főispánt visszahívják a gyűlésbe. Midőn pedig a küldöttség eredménytelen eljárásáról tett jelentést, a szavazatok újból való összeállítása után kimondották a rendek, hogy a követek mindaddig, a míg a sérelem orvosolva nincs, az országos tanácskozásokban részt nem vehetnek. Azután a jegyzőkönyv hitelesíttetvén, berekesztették a gyűlést, a melyen a tisztikaron kívül 2 főrend és 19 táblabíró is részt vett. A főispán panaszt emelt a vármegyéje ellen s már július 1-én királyi leirat érkezett a vármegyéhez, a melyben határozatáért megdorgálják, és a rendeket utasítják, hogy a tanácskozást zavaró egyéneket puhatolják ki és tegyék meg ellenük a törvényes lépéseket. A vármegye a királyhoz intézett feliratban sajnálatát fejezi ki azon, hogy a felség a vármegyét a főispán egyoldalú feladása következtében megdorgálta, de kijelenti, hogy a vármegye közönsége részéről szabálytalanság nem történt. A főispán követett el törvénytelenséget, midőn a gyűlést ok nélkül berekesztette. Kifejti annak káros következményeit, ha a főispánnak joga volna a neki nem tetsző többség láttára a gyűlés feloszlatni és kéri a főispánt arra utasítani, hogy jövőre ilyen törvénytelenségeket ne kövessen el. Erre nov. 2-án egy semmitmondó kanczelláriai leirat érkezett, a vármegye óvást emelt az ellen, hogy a főispán törvényes eljárásra utasítást nem kapott, a mire az ügy elintézést nyert, annyival is inkább, mert Ráday Gedeon gróf a további kellemetlenségek elkerülése végett lemondott követi állásáról.

Gróf Apponyi György

A szólás- és sajtószabadság védelmezése érdekében az 1847-ig tartott országgyűlések mindegyikére utasítást kaptak a követek.

A lengyel forradalom kitörése és a nemzeti mozgalom elnyomatása után a vármegye saját kezdeményezésére, vagy más törvényhatóságok megkeresésére, 1831 júl. 4-én és nov. 21-én a lengyelek érdekében felírt a királyhoz és 1832 jan. 23-án kimondotta, hogy a követek is ilyen értelemben való eljárásra utasíttatnak. Érdekes a vármegyének 1832 november 15-én hozott határozata, melyben utasításul adja a követeknek, szorgalmazzák a főrendiháznak oly módon való átalakítását, hogy addig, a mig a tényleg jogosultsággal bíró főrendek élnek, ezek jogaikat el ne veszítsék ugyan, de jövőre a főrendiháznak tagjai csak olyanok lehessenek, a kiknek legalább 50 egész jobbágytelkük, vagy ennek megfelelő birtokuk van és e mellett évenként legalább 6 hónapig az országban laknak, továbbá a főrendek száma lassanként 120-ra apasztassék, az országgyűlés költségeit pedig a nemesség viselje. Az 1838 máj. 13-án kiadott követi utasításokban pedig ki van mondva az az óhaj, hogy a követ addig, a míg küldői föl nem mentik őt, hivatalt ne vállalhasson. 1844 febr. 26-án kimondotta a vármegye, hogy a követek igazolása jövőben is föltétlenül a küldők hatáskörébe tartozzék. Ugyanakkor azt is kimondották, hogy a külföldön lakó magyarok aránylagos adóval rovassanak meg, mert ezek „az ország pénzét külföldre czipelik, a mely dolog hazánkra nézve annál fölötte károsabb legyen, mivel azoknak más útoni visszaszivárgása nem remélhető, s ennélfogva az ebből eredő nagy veszteség az adó által némileg pótoltassék”. 1844 szept. 30-án a vármegye a követeknek utasításul adta, hogy az ősiség eltörlésére törekedjenek.

Ipar és kereskedelem

Az ipar és kereskedelem föllendítésének ügye szintén foglalkoztatta a vármegyét. Számos követi utasítás található a jegyzőkönyvekben az iránt, hogy a követek a Magyarország és Ausztria között fennálló és hazánkra oly káros határvámok megszüntetését vagy legalább a vámtételek méltányos átalakítását szorgalmazzák. A hitel előmozdítása czéljából pénzintézet alakíttassék s a czéhrendszer helyett a szabad ipar lépjen életbe (1826 júl. 10.) Örvendetes tudomásul vették a királynak azt az igéretét, hogy a magyar hadcsapatok szükségletei „honi kézművesek által szerkesztessenek”. (1831 jan. 3.) 1830 aug. 11-én a kereskedelemnek föllendítését, 1843 ápr. 21-én a kereskedelem szabaddá tételét, az ősiség eltörlését és az úrbéri örökváltság megengedését adták a követeknek utasításul. 1844 decz. 9-én a „védegylet” támogatását és azt határozták el, hogy a vármegye minden szükségletét hazánkban előállított czikkekkel fogja fedezni. Számos határozata van a vármegyének, a mely kimondja azt, hogy az adózó nép újabb terhekkel meg nem róható. A közteherviselés elvét már 1832 nov. 15-én, 1834 febr. 3-án, 1839. júl. 1-én és 1844 febr. 26-án kelt határozatokkal kimondotta a vármegye és részben alkalmazta is.

A közteherviselés elve

1833 aug. 11-én tárgyalták a Budapesten alkotandó lánczhíd megépítése tárgyában kirendelt bizottság jelentését. Köztudomású, hogy a lánczhíd építésével Széhenyi István grófnak az a terve is volt, hogy a nemesség a vámmal megadóztassék és ezzel a közteherviselésnek behozatalára az első lépés megtörténjék. A vármegye küldöttsége ennél a kérdésnél abból a szempontból indult ki, hogy „hazánkban a kereskedés a leggyarlóbb állapotban van s addig, a míg ezen a bajon segítve nem lesz, annál inkább fölösleges ilyen költséges vállalatba belekezdeni, mert a tervezett híd jóformán csak a Pest és Buda közt való kereskedelmet fogja előmozdítani, ennek a czélnak pedig a fönnálló hajóhíd is megfelel. Igaz ugyan, hogy jégzajlás idejében ezt a hidat kiszedik, de ekkortájban az utak olyan gyalázatos karban vannak, hogy a közlekedés teljesen megakad. Ily czélnak a fönnálló szabadságok és kiváltságok sikerét ideiglenesen is fölfüggeszteni annál kevésbbé volna tanácsos, hogy a hasonlatosságból vonandó következtetésnél fogva más ilyetén esetekben is a sarkalatos szabadságok korlátozása kívántatnék”; ezt a küldöttségi jelentést a vármegye rendei magukévá tették. Ilyen irányú határozat a vármegye jegyzőkönyveiben nem található több és hogy ez a határozat sem fejezte ki a vármegye közvéleményét, az kitünik az 1835 decz. 14-én hozott határozatból, melylyel a követek jelentésének elintézéséül tudomásul vétetett az, hogy az országos rendek a lánczhíd megépítését elhatározták; de kitünik ez abból is, hogy a megye rendei már előzőleg és később is sok olyan költség viselését elvállalták, a melyeknek fedezésére kötelezhetők nem voltak. Így, midőn 1822 júl. 1-én jelentés érekezett be arról, hogy Nagyszombat vidékén ragadós betegségek fordulnak elő, küldöttség rendeltetett ki a baj megszüntetése czéljából s már 1824 márcz. 8-án határozott a vármegye az iránt, hogy Nagyszombatban kórházat állít fel, még pedig az adózó nép megterheltetése nélkül. 1824 okt. 4-én, a király nevenapján volt Nagyszombatban a kórháznak díszgyűléssel egybekötött alapkő-letétele. 1825 júl. 11-én jelentés érkezett be arról, hogy a kórház fölépült és rendeltetésének átadatott. Ez a siker jóformán kizárólag a fiatal alispánnak, Beleházi Bartal Györgynek * volt az érdeme, a ki az ügyet melegen felkarolta s a megpendített eszmét elég gyorsan meg is valósította annélkül, hogy az üdvös intézmény megalkotásában az adózó nép megterheltetett volna, a mennyiben a kórház építési költsége –– 36,367 frt 17 kr – és még nehány ezer forint, önkéntes adakozásból gyűlt össze. A kórház máig is fennáll és a megye rendei lassanként a kor haladó igényeinek megfelelően fejlesztették.

A megyei székház

De azt, hogy a korral mennyire haladt a vármegye, leginkább a vármegyeház és a börtönök építése körül mutatta ki. A székház ugyanis (régente a trinitáriusok kolostora) düledezőfélben volt, a börtönök pedig az igényeknek nem feleltek meg. A vármegye küldöttséget rendelt ki és 1826 júl. 10-én elhatározta, hogy a székházat újra építteti, még pedig az adózó nép nagyobb megterheltetése nélkül. Kimondotta t. i., hogy az építési költségeit a vármegye rendjei megajánlás útján fogják viselni és az adózó nép csak fuvarokat köteles adni. Hogy a Pozsonyhoz közel lakó adózók a fuvarokkal túl ne terheltessenek, elhatározták, hogy az előirányzat szerint szükséges fuvarok költsége az összes adózók közt felosztassék és a fuvarokat tényleg kiszolgáló népesség a fuvar teljes értékével kártalanítassék; 1839 decz. 2-án pedig elhatározták, hogy nemcsak vármegyeházat, hanem az újabb igényeknek megfelelő börtönöket is építenek, szintén a nemesség költségén. 1840 febr. 3-án intézkedtek, hogy az ideiglenes és később hibásnak talált előirányzat kivánta 60.000 forint a vármegye nemesei között kivetessék. 1842 desz. 12-én már jelentés érkezett be, mely szerint az építkezésre nagymértékű adakozások történtek, melyeknek főösszege azonban nincs kitüntetve. 1844 máj. 26-án jelentés érkezett arról, hogy a Feiglertől készített építési terveket Hild budapesti építőmester felülvizsgálta és jónak találta. E szerint az építkezés 78.379 forint 28 krajczárba került volna.

1844 szept. 3-án volt a megye-börtön alapkövének letétele, a mi nagy ünnepség között folyt le. Jelen volt azon, nagy katonai kísérettel, az ország nádora, a Pozsonyban levő országos hatóságok és a megye rendei nagy számban. A szokásos díszbeszédek után, melyeket Pálffy Ferdinánd Leopold gróf, főispáni helytartó, és Kisfaludi Liptay Antal, pozsonyi kanonok, továbbá Szemrtnik István, megyei főjegyző tartott, a nádor „az alapkövet a börtönök kápolnája alatti boltozatnak délkeleti alapfala mellett készített üregbe, az alapító oklevéllel együtt szokott ünnepélyes szertartásokkal, letenni kegyeskedett”. Az oklevélben a királytól kezdve a főhatóságok, a megye tisztikarának és táblabíráinak névsora van elősorolva. Az eljárás alatt mozsarak durrogtak, zene szólt, végül a főjegyző köszönetet mondott a nádornak megjelenéseért sezzel az ünnepség véget ért. A vármegyeház és börtönök építésének költségét az 1847 évi szept. 23-án tartott közgyűlésen részletezték. E szerint a két épület építési költsége 133.386 forint 38 krajczárba került pp., vagyis 280.110 koronába.

A megye levéltárában és különösen a közgyűlési jegyzőkönyvekben még számos, többé-kevésbé érdekes, de mégis jobbára helyi érdekű határozat olvasható. Egy dologra azonban nem bukkan a kutató. Nem fog találni oly határozatot, a melyből a földesurak és a volt jobbágyok akár csekély összeütközésére is lehetne következtetni s igaza van e vármegye egyik veteránjának, Bittó Béninek, a ki részint saját megfigyeléseül, részint egykorú följegyzések és szóhagyomány nyomán a következőleg nyilatkozik: „A megye főnemessége Zichy Károly és Pálffy József grófok kivételével mind aulikus volt s a megye hivatalait elfoglalva tartó közép- és kisnemességet politikai pártállásában erősen befolyásolta s azért a szabadelvű áramlat a vármegyében csak nagy küzdelmek árán bírt fölülemelkedni; de a főnemesség dícséretére legyen mondva, a földesúr és jobbágy közötti viszonynak közhatósági ellátás alá eső kérdéseiben, nagyon kevés kivétellel, elég gavallérosak voltak minden befolyástól óvakodni, úgy hogy itt a megyei főfiscusnak, mint a jobbágyok hivatalbeli védőjének, sokkal könnyebb és kellemesebb dolga volt, mint akárhány más megyében és az 1832–36-iki úrbéri törvényeknek, (melyek mind Fekete Ferencz, * volt alispán és megyei követ tollából származnak) végrehajtása sehol az országban oly gyors tempóban és oly liberális szellemben bevezetve nem voltak, mint Pozsonymegyében.”

Zsidóellenes zavargások

Nagy gondot okoztak a vármegyének a megye egész területén kitört zsidóellenes zavargások. A kisebb zavargásokat nem említve, április 8-án Nádason és Binóczon volt nagyobbfokú zsidózavargás, 25-én pedig Szereden. Ápr. 23-án és 24-én (husvétvasárnap és husvéthétfőn) az akkoriban még a vármegye területéhez tartozó Pozsony-Váralján, az összeverődött csőcselék a zsidóságot nemcsak bántalmazta, hanem 6 lakást, 2 raktárt, 35 boltot kifosztott, sok tárgyat elrabolt, a legtöbb tárgyat elpusztította és a mostani igazságügyi palota helyén állott Todesko-féle iskolaépületet lerombolta. A csekély számú katonaság fegyveresen lépett közbe és sortüzet is adott. Egy ember elesett és igen sokan megsebesültek, de a rend csak másnap volt helyreállítható, a vidékről berendelt lovaskatonaság és a fölfegyverzett országgyűlési ifjúság segítségével. Az ez alkalommal elesett embert azonban nem a sortűz ölte meg, hanem egy szomszédos ház emeletei ablakából lőtték le, a mint azt Matolay Etele, Zemplén vármegyének jelenleg nyug. alispánja, mint szemtanú, Lamberg előtt vallotta is. A kihágások megtorlása czéljából a belügyminiszter, már ápr. 25-én kelt rendeletével, Tarnóczy Kázmér nyitrai alispánt rendelte ki kormánybiztosul és melléje Rudnyánszky József, kir. ügyészt nevezte ki segédnek. A város tanácsa a kivételes bírósághoz kirendelte Schariczer György és Dobelmann György tanácsosokat, kőszeghi Benedek József és Überpacher Mihály választó polgárokat, Mukuli Károly és Lackner Mózes ügyvédeket. A kivételes bíróság máj. 2-án megkezdte működését és rövid idő alatt száznál több mesterlegényt, inast, csavargót, egy sereg városi rendőrt (utóbbiakat azért, mert a zavargásokat tétlenül nézték) kisebb-nagyobb testi és börtönbüntetésre, részben eltolonczolásra itélt. Úgy látszik, a főzavargó a 24 éves Pál Lőrincz hajóslegény volt, a kit két évi várfogságra ítélték. Hogy mi volt az oka a zavargásoknak, az az iratokból okmányszerüleg ki nem tünik. A dolog némi megértéséhez szükséges tudni azt, hogy 1848-ig Pozsony városában zsidóknak nem volt szabad lakni s a zsidóság a Pozsony vármegye területéhez tartozó Pozsony-Váraljára volt szorítva, de már 1847 körül a város területére is kezdett kiterjeszkedni, a mi a kihallgatott tanúk és vádlottak vallomása szerint városszerte bizonyos izgatottságot keltett. Úgy látszik, hogy bujtogatók nem voltak, hanem a csőcselék a két ünnep alatt összeverődött és kellőleg meg nem okolt dühének kifolyást adott. A nádasi és szeredi zsidó-zavargások megtorlása iránt tett intézkedések befejezése nem volt oly gyors, mint a pozsonyié, mert, habár már 1848-ban az elitélteknek a száma oly nagy volt, hogy a fogházra itélteket büntetésük kiállása czéljából a komáromi várba kellett szállítani, az itélkezés több évig tartott, de a zsidóságnak bejelentett összes kára megtérült. Különben a zavarokra vonatkozó iratok óriási csomagjai Pozsony vármegye levéltárában 49 és 53 levéltári kulcs, Vegyes iratok/38 és 1857. I/b 3300 sz. a. vannak és a dolog iránt érdeklődőknek sok anyagot nyujtanak.

Az 1848-iki mozgalmak

1848 őszéig az átmenettel összekötött munkálatok tétettek meg, de már szeptemberben komoly veszélylyel fenyegető felhők mutatkoztak az égen. A vármegye ezért alispánjának elnöklete alatt, szept. 4-én állandóan működő honvédelmi bizottságot rendelt ki; elhatározta egy önkéntes csapatnak saját költségén való felállítását és szervezését, mely csapatba a gyűlés folyama alatt a jegyzői karból Nagy László, Pápay Károly, Gyiokó Szilárd, Csarada János, Takáts Gyula, Zamojszky Ferencz gróf, Takács Kálmán esküdt, Csenkey Vendel és Bittó Ferencz számvevő jelentkeztek belépésre. A vármegye ezeknek a háború tartamára szabadságot adott, s kijelentette, hogy nemcsak fizetésüket tartják meg, hanem üresedés esetén gondja lesz a vármegyének rájuk. A többi tisztviselőnek a belépést nem engedték meg s intézkedtek, hogy a jegyzői kar egyik tagja állandóan a megyeházán tartózkodjék. Elrendelte végül, hogy az országgyűléstől megajánlott 42.000 embernek a megyére eső 3647 újonczból álló jutalékát a legsürgősebben végzendő toborzás, szükség esetében sorozás útján kiállítsák. A jó szándék végrehajtását nagyon akadályozta a teljes pénztelenség. Már okt. 21-én jelenti az alispán, hogy Braun marhakereskedőtől a magyar hadsereg részére 35.895 pengőforint értékű vágómarhát vásárolt, a mely összegnek 4/5 részét a megyének kell fizetni, azonkívül naponként mintegy 50 mázsa húst kell szállítani és 200 kocsi fuvart adni. Braun máskép hitelezni nem akarván, az alispán kénytelen volt a maga nevére 38.716 p. frtról kötelezvényt kiállítani. A vármegye Olgyay Titus volt alispánját és követét, most kir. táblai bírót, Pestre küldötte oly czélból, hogy szerezzen a vármegye részére 400.000 p frt kölcsönt. Olgyay azonban 25-én csak 35.000 frttal tért vissza.

Eközben az újonczozás az egész vármegye területén serényen és fennakadás nélkül folyt, csupán Nagy-, Valta- és Varrasúr községek tagadták meg a rájuk eső újonczok kiállítását; de a vármegye erélyes föllépésére ezek is foganatosították az újonczozást. Hogy mily teher hárult 1848 őszén, a schwechati ütközet előtt, Pozsony vármegyére, az kitünki Csányi László kormánybiztosnak a megyéhez intézett, s nehezen bár, demégis végrehajtott rendeleteiből. Így okt. 21-én a kormánybiztos utasítja a vármegyét, hogy naponként 250 mázsa szénát, 300 mérő zabot, 2000 adag kenyér alá való fuvart, 50–54 mázsa húsnak megfelelő szarvasmarhát, 25 mérő babot, 25 mérő lencsét, 5 mérő köleskását és 10 mérő árpakását szállítson a brucki magyar táborba, s mindezt annélkül, hogy a vármegye csak egy garas ára előleget látott volna.

A Hurbán-féle betörés

Gondot okozott a vármegyének Hurban, a hlubokai lutheránus pap, továbbá Stúr és Hodzsa lázadása. Hurban ugyanis, a ki már korábban is izgatta a népet és éppen e miatt menekülni volt kénytelen, 1848 szept. 17–18. között néhány száz pánszláv bújtogató, egy csomó nyugalmazott császári katonatiszt, s fegyverrel meg lövőszerrel bőven ellátott cseh önkéntesek társaságában, Szenicz táján betört Niytramegyébe, onnan a pozsonyvármegyei Szentjánosra és Malaczkára vonult. Mindenütt fekete-sárga és tót zászlókat tűzött ki, melyekre fegyveres népét föleskette azzal, hogy addig le nem rakják a fegyvert, míg Szvatopluk országát vissza nem szerzik. A népet szóval és proklamácziókkal buzdították fegyverfogásra, a mely prokalmácziókat a szláv nemzet tanácsa nevében adták ki, hármas halmon kettős kereszttel ellátott pecsétet ütve rajta. A tót nép értelmesebb része nem hallgatott az ámítókra, de a volt jobbágyok között sokan hitelt adtak nekik, úgy hogy a sereg rövid idő alatt több ezerre szaporodott, a mi Hurbant annyira felbátorította, hogy népgyűlést tartott, ezen magát, Stúrt, Hodzsát és Jaroszlávot ideiglenes tót kormánynak megválasztatta, s mindenfelé azt hirdette, hogy ő a császár megbízásából jár el és tény az, hogy magát császári ezredesnek czímeztette. A magyar kormány értesülve a betörtésről, a magyarsággal ugyan nem tartó, de Bécsből még magyarellenes magatartásra utasítást nem nyert Knőr vezérőrnagyot küldte ki a Csekopieri, a porosz herczegezredekhez és a Ferencz József-vasasokhoz tartozó némi katonasággal és mozgósította Hubanék ellen Pozsony vármegye magyar vidékeinek nemzetőrségét, a kiknek egy részét Knőr alázadókhoz szító Nádason és Jabloniczán helyezte el, a katonaságot és a nemzetőrök többi részét pedig Ó-Tura felé vezette. E közben Hurban értesülve arról, hogy Nádason és Jabloniczán olyan kevés őrség van, ezek ellen indult, de útközben találkozott a pozsonyi, nagyszombati, tallósi, diószegi és kossuti nemzetőrséggel, a kiket egy század Csekopieri támogatott. Rövid csata fejlődött ki, melyben az egykorúak előadása szerint Petrovits Dani, kossuti közbirtokos és nemzetőr ügyes lövéssel leterítette a tótok egyik vezérét, a mire ezek a hegyekbe menekültek vissza. A nemzetőrség és sorkatonaság a tót fölkelőket üldözni kezdte, a fölkelés főfészkét, Miavát és Brezovát elfoglalta, mire Hurban látva, hogy gyülevész népével eredményt el nem érhet, czinkosaival Moravországba szökött, a fölkelők pedig a hegyekbe menekültek. A kormány Jeszenák János bárót rendelte ki kormánybiztosnak, a ki erélyes kézzel, de egyúttal jóakarattal egyidőre lecsillapította a kedélyeket és helyreállította a rendet.

Azonban decz. 4-én Hurban és társai ismét betörtek és ekkor már velük jött Frischeisen császári ezredes és egy zászlóalj Palunbini-féle gyalogossal, 3 század egyéb gyalogossal, egy század vértes és nehány ágyú kíséretében. Ezek ellen Beniczky és Kverlont mozgó csapatai küldettek, támogatva a pozsonymegyei nemzetőrségtől. Az összeütközés Budetinnál történt és bár a jobbára kaszákkal fölfegyverzett nemzetőrök az ágyútűz elől megfutottak, az önténtesek Hurbant és társait megszalasztották.

Október 30-án volt a schwechati ütközet. A kormány-közegek erőltették ugyan, hogy a vármegye nemzetőrsége is kivonuljon az ellenség elé, de a nemzetőrségnek alparancsnokai átlátták, hogy a nagyobbrészt kaszákkal fölfegyverzett nemzetőröket nem lehet az ágyúk torka elé állítani, s így, hivatkozással arra, hogy a nemzetőrség a törvény értelmében az ország határain túl nem alkalmazható, az előnyomulást megtagadták.

A nagyszombati ütközet

Következett erre a császári hadaknak Windischgraetz herczeg főparancsnoksága alatt való rendszeres előnyomulása. A Duna két partján szétosztott összesen 64.000-nyi osztrák hadnak szélső balszárnya 6000 emberből Simunics császári altábornagy parancsnoksága alatt állott. Ennek ellenében a magyar seregből Ordódy ezredes parancsnoksága alatt, a megyei honvédelmi bizottmány rendeletére kövekkel és fatörzsekkel eltorlaszolt nádasi és jabloniczi szorosnál, mintegy 3000 emberből, részben nemzetőrökből, részben újonczokból álló dandár volt felállítva. Simunics decz. 14-én Gödingről Holicsonát Jablonicz és Nádas felé kezdett működni, hogy Nagyszombaton keresztül a magyar sereg hátába kerülhessen. Ordódy csakhamar meggyőződött, hogy gyenge hadával az ellenség nagy számának ellen nem állhat, ezért rövid csatározás után Nagyszombatba, onnan pedig Lipótvárra vonult vissza. Görgey azonban átérezve azt, hogy Nagyszombat elvesztése esetére pozsonyi hadállását meg nem tarthatja, Guyon ezredes és Pusztelnik táborkari őrnagy vezetése alatt, 1700 főből álló csapatot küldött Ordódy segítségére, de midőn ez a csapat Nagyszombathoz ért, Ordódy már Lipótváron volt. Habár Guyonnak Nagyszombat megtartása volt a feladata, a megváltozott helyzet következtében neki a Nagyszombattól északnak 18 kilométernyire fekvő Lipótvár felé kellett volna húzódni, mert a várra támaszkodva és Ordódyval egyesülve, Simunicsot az előnyomulásban megakadályozta s valószínűleg meg is verte volna; de ő Nagyszombatban maradt. A magyar sereg decz. 16-án vívta a véres és mégis dicstelen ütközetet. Guyon a városból kivezető kapukat eltorlaszolta. Szemtanúk állítása szerint azonban előőrsöket nem is állított ki, úgy hogy a magyar sereg az ellenség közeledését, a különben is nagy ködben, csak akkor vette észre, midőn az osztrákok ágyúi a Nádas felé vezető úton közvetetlenül a város előtt megszólaltak. Guyon tisztikarával a „Feketesas” vendéglőben étkezett, s az ágyútűz hallatára sietett csak az utczákon meggyújtott őrtüzeknél melegedő csapataihoz, melyek halálmegvetéssel védekeztek és legnagyobbrészt elestek vagy fogságba kerültek. Az ütközetből megmenekült, és Szered felé, onnan pedig Komáromba siető Guyon jelentése következtében, a helyett, hogy őt mulasztásaiért haditörvényszék elé állították volna, az egész ország dicsérte vitézségéért; Görgey pedig kénytelen volt pozsonyi állását feladni és sietve visszavonulni. A csatában elesett névtelen hősök a nagyszombati régi temetőben aluszszák örök álmaikat jeltelen sírban. Nagyszombat hazafias polgársága szép honvédemlék felállításával adta meg irántuk való kegyeletének jelét.

A peredi honvédemlék

Saját felvételünk

1848 decz. 20-án már a császári hadak parancsoltak Pozsonyban. A melléjük adott polgári biztos Zichy Ferencz gróf volt. Kempen altábornagy egy csomó rendeletet bocsátott ki a megyéhez, melyek közül a legérdekesebb az, hogy a vármegye állandó választmányát és a honvédelmi bizottságot feloszlatta, a konzervativ elemekhez szító egyénekből választmányt alakított, s a megyei tisztikart, kivéve nehány rebellist, az utóbbiak között Bittó Kálmánt is hadbírósági ítélettel való fenyegetés mellett arra kötelezte, hogy állásában megmaradjon. Ennek a választmánynak feladata a császári biztos rendeleteinek végrehajtásában állott. Ily rendelet volt az is, melynek értelmében a fiatal Ferencz József császárhoz a vármegye nevében hódoló küldöttség volt menesztendő. A küldöttség jan. 29-én jelentette, hogy őket a fiatal császár Olmützben nagy szívélyességgel fogadta. Ugyancsak a választmányi gyűlésen olvasták fel a különféle proklamácziókat. Ilyen volt a többek között a magyar bankók tárgyában Windischgrätz herczegtől kiadott több rendbeli intézkedés. Az egyik rendelet szerint a magyar bankók érvénye 1849 febr. 5-én megszünt; de már 19-én újabb rendelet érkezett, a mely szerint az 1 és 2 frtos bankók elfogadandók; a márcz. 26-án kelt újabb rendelet szerint azonban ezek is érvénytelenek. Képzelhető, hogy ez a rendszertelen kapkodás mennyi zavart okozott. Igy például Ábrahámffy János, * kossuti közbirtokossal történt, hogy jan. 29-én a császári katonaság nehány vágómarhát rekvirált tőle, melyeknek az árát a császári hadbiztos 5 frtos magyar bankókkal fizette ki, de a mely bankókat a történt felszólalás ellenében sem volt hajlandó a császári biztos beváltani. Földes Joakim főadószedő bejelentette, hogy a községi és megyei pénztárakba adó czímén nagy mennyiségű magyar bankó folyt be, mire a császáriak megengedték, hogy az érvénytelennek nyilvánított bankókat igyekezzék veszteséggel eladni. A főadószedő már febr. 16-án jelenti, hogy fáradozását siker koronázta, a mennyiben több zsidó kereskedő ajánlkozott a bankók átvételére és a legelőnyösebb ajánlatot Braun és hozzászegődött társa, Kohn tették, a kik már előbb a magyar és most az osztrák seregnek voltak szállítói és a kiknek a vármegye már 15.000 frttal tartozott. Ezek a magyar bankókat 5% leengedése mellett hajlandók voltak átvenni, azzal a föltétellel, hogy a vármegye útján eszközlendő szállításokat jövőre is rájuk bízzák. Ezt a javaslatot a vármegye elfogadta és a vármegyében így sokan túladhattak a betiltott bankókon és megszabadulhattak a nagyobb kártól.

A csikós-huszárok

Sok baja volt a császáriaknak a csallóközi lakossággal, a mely folytonos összeköttetésben állott a komáromi magyar sereggel. Ebben a seregben voltak többek között az úgynevezett Hunyadi, vagy másképpen csikós-huszárok. Ezek gyakran kitörtek, az ellenség vonalán belül is zavarokat okoztak és hosszú ostoruk ellen az ellenséges lovasság és gyalogság bajosan védekezhetett. Ezek ellen ismételve bocsátottak ki szigorú rendeleteket. Ilyen a többi közt Kempen altábornagy márczius 15-én kibocsátott rendelete, melyben panaszkodik hogy a csikósok egyesben és össze-vissza csavarognak s figyelmeztetve a népet arra, hogy a magyar kormány közegeivel való összejátszás föltétlenül kötél által való halállal fog büntettetni, utasítja a tisztviselőket, lelkészeket, hogy tegyék közhírré, hogy „ezentúl minden községet, mely ilyetén lázadót, vagy egyes pártütőt (csikósokat vagy másokat) kebelébe befogad, elrejt vagy eltűrend, a helyett, hogy azokat befogná és átadná, vagy azokkal egyetértésben leend, 100 p. forintnyi pénzbüntetéssel, minden egyes, a községben megjelent és el nem fogott fölkelőért fenyíteni fogom, föntartván magamnak ezen büntetést azon mértékben, mint a községben megjelenendő vagy berohanandó pártütők kevés számmal lévén, könnyebben megfékezhetők, keményebbre is fölrovattatni.” Ezt a fenyegetést be is váltották, a mennyiben Felső- és Alsó-Nyárasd községek 1000 p. forintnyi, több más község pedig kisebb-nagyobb büntetést szenvedett.

A választmánynak azonban fő- és talán valódi feladata az volt, hogy az osztrák hadsereget requisitiók útján élelmezze. Hogy mily teher járult ezzel a vármegye lakosságára, az könnyen elképzelhető.

Petőcz György vértanusága

Május elején Petőcz György, * a vármegye másodalispánja, nagy összeg pénzzel Csallóközbe ment, hogy a magánosoknak a requisitió által támadt követeléseit kielégítse, egyúttal pedig Elő-Patonyban lakó és már régen nem látott családját meglátogassa. Ott tartózkodásának ideje alatt Kosztolányi ezredes Komáromból kitört és az osztrákokat egész Pozsony határáig visszaűzte. Megtudva azt, hogy az alispán a vidéken van, figyelmeztette őt, hogy Pozsonymegye még némi újoncz-jutalékkal van hátralékban. (A vármegyére 3647 újoncz volt kivetve. A császáriak nem megbízható adatai szerint a vármegye 198 önkéntest és 1796 honvédet állított ki.) Petőcz György utasította a két csallóközi járás szolgabíráját az újonczozásra, a minek eredménye az lett, hogy néhány nap alatt mintegy 120 csallóközi ifjú állott a magyar zászló alá. Ezt megtudták a császáriak és elhatározták Petőcz György vesztét. Barátai figyelmeztették Petőczöt, hogy ne menjen vissza Pozsonyba, hanem számadását a komáromi várból küldje el, de a kötelességét ismerő, egyenes lelkű férfiú nem hallgatott a figyelmeztetésre; Pozsonyba utazott, hol azonnal elfogták, haditörvényszék elé állították, halálra ítélték és kivégezték. Az ítéletnek tudtunkkal már csak egy nyomtatott példánya van meg Elő-Patonyban, idősb Petőcz Kálmánnál. Érdemesnek tartjuk tehát az ítélet teljes szövegét közölni a következőkben: „Hirdetés. Petőcz György, Pozsony vármegyének Elő-Patony községéből, 44 éves, r. kath., házas, * a megyének második alispánja, miután a fölötte tartott haditörvényszéki nyomozás folytán az Alsó-Csallóközben, Kosztolányi ezredes parancsnoksága alatt előnyomult lázadókat a helységekre történt kirovás által részint élelmeztette, részükre 117 emberilletőség újonczozását elrendelte és az alája rendelt tisztviselőknek kémlő tudósítás szerzését írásilag is ajánlotta, a mely újonczozásnak azon következménye lőn, hogy az állított újonczok azonnal a magyar zászlóhoz eskettetvén, Komáromba küldettek. Petőcz György tehát a szokott törvényes eljárás után árulás, hűtlenség részvéte miatt, folyó 23-án hozott ítéletnél fogva, alispáni állásától fölfüggesztetvén, kötél által kivégeztetni és minden vagyona a pótlási összeg kiutalványozásáig elfoglalni határoztatott. A mely ítélet kötél helyett agyonlövetésre változtatva megerősíttetett s mai napon végrehajtatott. Pozsony, május 24. 1849. A császári, királyi hadi nyomozó-bizottságtól.”

Bacsák Pál

Egykorúak állítása szerint a hadbíró azt a kérdést intézte Petőcz Györgyhöz, hogy: „önt a fölkelők kényszerítették újonczozni?”, mire Petőcz azt felelte, hogy az újonczozás megtartása állásából folyó kötelessége volt. Ez a nyilatkozat okozta halálát, melyet küldöttségek megakadályozni kíséreltek, de siker nélkül. Az agyonlövetés a várban történt. Midőn hajdúja a szemét bekötötte, azt az utasítást adta neki, mondja meg a megye urainak, hogy a vizsgálat folyamán senkit be nem vádolt s mint férfi hal meg hazájáért. Holttestét ugyanarra a szekérre tették, melyet utosló útjában használt, és a katonai temetőben elásták. E derék férfiú ismeretlen sírját tehát semmi sem jelzi, de emlékét kegyelettel őrzi a megye közönsége, mely 1861-ben emlékét jegyzőkönyvileg is megörökítette s kivégeztetése 50-ik évfordulója alkalmával a vármegyeház dísztermében emléktáblát helyezett el.

Pozsony vármegyének két csallóközi járásában Komáromnak szeptember végén történt feladásáig ismételten szólt az ágyú. Így május 12-én Nagy-Légh alatt volt összecsapás, melynek következtében több ház és Benyovszky Péter juhakla, béresháza és istállója is leégett. Június 18-án pedig a hegyentúli járásban, Stomfa vidékén és Szentjánoson volt zavarodás, a hol egy 580 főből álló Hurbanista csapat garázdálkodott.

A zsigárdi csata

Június 16-án volt a véres zsigárdi csata. A Vág mentén táborozó Asbóth tábornok reggel egy hadoszlopot Negyed és Farkasd felé küldvén, ő maga, hadainak zömével Zsigárdnak tartott. Ugyanakkor Kosztolányi ezredes a csallóközi Bős felé intézett támadást. Délelőtt 10 óra tájban Asbóth Királyrévnél találkozott az ellenséggel, ezt a községet s utána Zsigárdot véres szuronyrohammal bevette és egy fél ágyúüteget elfoglat. A csata alatt azonban az osztrákoknagy erősítéseket kaptak, minek következtében az ütközetben amúgy is elfáradt magyar had Aszódra vonult vissza. Seregünk vesztesége elég nagy volt, mert az osztrákok által visszafoglalt fél ütegen kívül még három ágyunk s mintegy 500 emberünk veszett el.

Ugyanekkor Nagy Sándor az ellenségnek Szered és Sempte közt vert hídját szuronyt szegezve elfoglalta és az ellenséget Galgócz felé visszaszorította, de később hátrálni kényszerült s négy ágyújának és 160 emberének elvesztése után előbbi állására vonult vissza. Szakértő írók (Rüsztov, stb.) egyhangulag annak tulajdonítják a magyar sereg jún. 16-iki kedvezőtlen eredményeit, hogy a fővezérletben kevés volt az általános áttekintés, az alvezérekben pedig még kevesebb az önállóság, a mennyiben ezek a megbízásokat tehetségük szerint végrehajtották ugyan, de a csata folyama alatt kínálkozó helyzeteket kihasználni nem tudták.

A peredi csata

A következő napok a seregek elhelyezésében multak el. A kiadott rendeletek szerint a magyar második hadtest 20-án hajnalban a Kis-Dunán, Aszódnál vert hídon átkelve, ott megvárta a Negyednél a Vágon átkelt harmadik hadtest beérkeztét. Az első hadtest föladata volt Semptét bevenni, itt a Vágon keresztülmenve, Galántánál összeköttetésbe lépni a második hadtesttel. A komáromi várőrséget alkotó nyolczadik hadtest egy része pedig az aszódi hídat fedezte. Görgey Királyrévig lovagolván, ott a nyolczadik hadtestnek csak egy kis osztályát találta, mert a parancsnok, Asbóth tábornok, a helyzetet alkalmasnak vélte a támadásra és az ellenséget tényleg Pered és Alsó-Szeli közé visszaszorította. De az osztrákok segítséget nyervén, Peredet ismét elfoglalták. Asbóth átlátva, hogy Pered község a helyzet kulcsa, itt véres utczai harczot folytatott, változó szerencsével, míg végre déli egy óra tájban csapatainak élére állva, borzasztó utczai harcz után, melyben minden egyes házat külön kellett elfoglalni, az ellenséget Peredből kiűzte. Az ellenség eleinte tűrhető rendben vonult vissza, de utóbb, a Würtemberg-huszárok erélyes támadásával, a visszavonulás vad futássá vált s a szaladók csak Vizkelet és Taksony vidékén állottak meg. Nem volt ily szerencsés az aszódi híd körül való harcz, hol az ellenség tűzéhez még kevéssé szokott Károlyi-huszárok az ellenség rohamait nem tudták kiállani s ismételve megfutottak, futásukkal a többi csapatot is zavarba hozva. Az állásokat azonban a magyar sereg mégis megtartotta. Ezen a napon értesült Görgey arról, hogy az ellenség egy 13.000 emberből álló és 48 ágyúval rendelkező orosz hadosztálylyal erősödött, mi által ereje 30.000-re emelkedett, a minek ellenében ő alig tudott 18.000-nél többet felhasználni, mert hiszen az első hadtestre, melyet Nagy Sándornak nem sikerült a Vágon keresztülvezetni, nem számíthatott. A czélszerűség tehtá azt kívánta volna, hogy 21-én ütközet nélkül vonuljon vissza, annál inkább, mert hadállása mögött ott volt az érsekújvári Dunaág és a Vág vize, a mi esetleg vereség esetében a sereg visszavonulását megneheítette. Seregét úgy állította föl, hogy a harmadik hadtest Peredtől a Vágig a jobb szárnyat, a második hadtest Peredtől a Dudvágig a bal szárnyat alkossa és ennek egy dandára a visszavonulási vonal biztosítása végett Királyrévet minden áron megtartani igyekezzék; Nagy Sándorhoz pedig parancsot küldött, hogy a Vágon való átmenelt teljes erővel megkísérelje és ha a terv sikerül, az ellenséget oldalba támadja. Az ellenség, meggyőződve arról, hogy előtte sokkal gyöngébb csapatok állanak, mint a milyenekkel ő rendelkezik, már a jan. 20-ika és 21-ike között való éjjelen csatarendbe állította csapatait s hajnalban támadott. A harcz a magyarságtól előtte való napon elfoglalt Alsó- és Felső-Szeli között kezdődött, honnan a magyarok rövid csatározás után Királyrévre vonultak vissza, a Deákinál fölállított előcsapatok pedig Peredre. Ezután ágyúharcz fejlődött ki, a mely délelőtt 10 óráig tartott. A derék harmadik hadtest, mely a hadjárat alatt már annyi babért aratott, az ellenség bal szárnyát visszaszorította, ellenben a magyarság bal szárnyát alkotó második hadtest visszavonult, mi által a magyar sereg annak a veszélynek volt kitéve, hogy arczéle, mely eddig a Vágtól a Dudvágig terledt, megváltozik és az egész sereg a Vág vize elég kerül, a mit minden áron meg kellett akadályozni. Görgey ezt a veszélyt látva, lovasrohamra akarta vezényelni a balszárnyat, midőn arról értesült, hogy Királyrév, mely az Aszód felé való visszavonulásnak volt kulcsa, elesett, ő tehát egyébb intézkedésekkel elfoglalva, Kászonyi ezredesre bízta a roham vezetését. Ez a 12 huszárszázad élére állva, megbízatását a legnagyobb bravúrral végrehajtotta, az ellenséget visszaverte, de egyszerre oldalról, elrejtett ütegből pusztító kartácstűz érte, a mi a huszárokat zavarba ejtette, mire az ellenséges lovasság űzőbe vette őket. Szerencséjükre a Perednél levő kis erdőben elhelyezett hatvanadik honvédzászlóalj oldalába tüzelt az üldöző osztrák lovasoknak, mire ezek vad futással menekültek. De az ellenség túlnyomó erejének a magyar csapatok ellentállni annál kevésbbé tudtak, mert a vezetőknek mindig a visszavonulási út fenntartására kellett a főgondot fordítani, Nagy Sándor a Vágon nem volt képes áttörni s egyesülni és így, bár a nap folyamán különösen a lovasság s a harmadik hadtest néhány bámulatosan hősies rohamot intézett s halálmegvetéssel harczolt, midez nem használt semmit. A véres harczokra vonatkozólag álljon itt Klapkának az a megjegyzése, hogy a Királyréven átvonuló csapatainak iszonyú látvány jutott osztályrészül, a mennyiben „az önfeláldozás, a halálmegvetés, a melyet a napi harczban elfáradt és kiéhezett honvédeink ezen falu ostrománál tanusítottak, e hősiességekben különben is gazdag hadjárat későbbi harczaiban majdnem példa nélkül maradt s látnunk kellett elesett bajtársainknak az utczákon és udvarokban halmokba feküdt honvédek s velük az osztrákok holttestét.” Délután négy órakor Görgey a visszavonulásra parancsot adott, a mi véres harczok után sikerült is. A harmadik hadtest e napon 524 embert, a második 2100 embert, a nyolczadik hadtest 310 embert veszített és körülbelül itt enyészett el a remény arra, hogy a véres küzdelmet végső siker koronázza. A pozsonyvármegyei honvédegyesület 1869-ben szobrot állított Pereden az elesett bajtársak emlékének.

Gróf Apponyi Albert

Ezután még néha-néha kicsapott a komáromi várőrség és Pozsony vármegye területére űzte az ellenséget. A szolgabiró jelentése szerint jún. 18-án 580 főből álló Hurbán-féle csapat garázdálkodott Somfa vidékén. A központi választmány hűségesen szállította a kiélt népségnek még megmaradt zsírját az ellenség táborába s azután halotti csönd lett.

1850–1904.

Az 50-es évekről vajmi keveset szólhatunk. A császáriak a vármegyét két darabra osztották, kikanyarítva belőle az akkor „Alsó-Nyitramegyé”-nek nevezett kerületet és habár a pozsonyi kerület élére megyei embert, Záborszky Józsefet helyeztek, az elég szerény sorsú vármegyei nemesség közül csak nagyon kevesen vállaltak hivatalt és ha valahol, úgy Pozsony vármegyében joggal lehet alkalmazni a „csehek Magyarországon” mondást.

Társadalmi mozgalmak 1849 után

Az évek multak kétség és remény között, míg végre 1860-ban a jobb jövő reménye kezdett derengeni. Nem lévén feladatunk a protestáns pátens kibocsátása következtében támadt s Pozsony városában kicsúcsosodó mozgalmat itt részletezni, áttérhetünk a „Pozsonyi Megyei Gazdasági Egyesület” megalakítására, mint az első életjelre, a melyet a vármegye közönsége adhatott. Batthyány József, Esterházy József és Mihály grófok, a Pálffyak, Bittók, Gyiokó Szilárd és több más középbirtokos egyesült oly czélból, hogy a vármegyében gazdasági egyesületet alapítsanak. Csakhamar együtt volt 10.000 forint és az egyesület 1861 márcz. 4-én megalakult. Elnökké Pálffy János grófot választották, a ki tisztét nagy áldozatkészséggel és odaadással 1866-ig vitte; elnöktársai voltak a megalakuláskor Gyiokó Szilárd, a nagy gazda és Czilchert Róbert, a híres juhtenyésztő. 1864-ben Pálffy István gróf * lett másodelnök, 1871-ben elnök, a mely állását a mai napig a legnagyobb buzgalommal tölti be. Később Esterházy Ernő volt másodelnök, Bittó Béni alelnök, ezek után Bartal Aurél másodelnök és Földes Gyula alelnök. Az egyesület titkára volt nagyon rövid ideig Kiripolszky Károly, azután 1871 végéig Földes Gyula, 1872-ben Kiss Mihály, 1873-tól kezdve ismét Földes Gyula, 1900-tól kezdve Horváth Jenő.

A megyei bizottmány működése

Ugyancsak 1860 nov. havában megkezdődött a később főispánná kinevezett Pálffy József gróf elnöklete alatt a vármegyei bizottmány szervezése s a tisztújításhoz szükséges előmunkálatok megtétele. Sajnos, hogy e tekintetben, valamint a vármegyének 1861 őszén történt szétűzetésére vonatkozólag hiteles adatok nincsenek, mert a rávonatkozó iratok s jegyzőkönyvek a levéltárból eltüntek. A vármegyei levéltáros, a ki az ott őrzött iratokról kulcsot készített, a kulcsban „II. németrendszer alattiak 1853–61. közigazgatási, b” jel alatt megjegyzi, hogy az elnöki könyvek és iratok 1861-ben Bécsbe, az udvari kanczelláriához küldettek, a hol azokat elégették. A még életben levő egykorú szereplők pedig oly korban vannak, a mikor éppen a legérdekesebb részletek elmosódnak az emlékezetből. Annyi tény, hogy az 1860 őszén megalakult vármegyei bizottságba a többi megyék példájára a jelesebb emigránsokat bevették, mert a jan. 3-án tartott tulajdonképpeni szervezkedő űlésre már fenyegető leirat érkezik a miatt, hogy a vármegye „az uralkodóház ellen pártot ütőket s külföldön tartózkodó lázadókat” vett be a megyebizottságba. 1861 jan. 3-án és a következő napokon tartott megyegyűlésen sok érdekes határozat kelt. Így, midőn a kinevezett főispán, Pálffy József gróf * az űlést megnyitotta, a vármegye határozatot hozott, hogy szigorúan az 1848-iki törvények alapján áll s a megválasztandó tisztikarnak utasításul adta, hogy csak törvényes rendeleteket lesz szabad végrehajtania. Ez a határozat és erélyes hangú fölirat volt a válasz arra a leiratra, a mely megtiltja az 1848-iki törvények helyreállítására irányuló kísérleteket. Ugyanakkor kimondotta a vármegye, hogy a királyi kanczelláriát és a helytartótanácsot törvénytelen intézményeknek tekinti, ezekkel szóba sem áll s minden fölterjesztését csak a fejedelemhez és a tárnokmesterhez fogja intézni, a mely határozatát a vármegye következetesen meg is tartotta.

Az 1861-iki tisztújítás

Ezután, habár a felsőbbség a házi-adó kivetését megtiltotta, a vármegye az 1486. évi LXIV. törvényczikk, az 1537. évi XXI. törvényczikk, az 1715. évi LVII., az 1723. évi LXIII. és az 1765. évi XXI. törvényczikkre alapított jogánál fogva elhatározta, hogy szükségletét, a mely évi 24.100 frtban állapíttatott meg, házi-adó kivetésével fogja fedezni. A bekövetkező tisztújítást megelőzőleg Németh Sándor 1848–49-iki főbíró ama felszólalására, hogy ő „suttyomban” még mindig főbírónak tartja magát, kimondotta a vármegye, hogy a régi tisztviselők közül azok, a kik hasonló rangban szolgálni kívánnak, választás nélkül foglalják el állásukat. Ezután a tisztikar a következőleg alakult meg:

A február 4-iki gyűlésre az adók behajtása és az újonczozás foganatosítása tárgyában érkeztek leiratok, melyeket az irattárba helyeztek. Ugyanakkor Scitovszky János primás levelét olvasták föl, melyben a vármegyét mérsékletre inti. A vármegye fölkérte a primást, hogy legyen a nemzet és fejedelem közt közbenjáró. Felolvasták az egyházi hatóság átiratát, mely szerint a felsőbbség megtiltotta Petőcz György és kivégzett társai emlékére a vármegyétől rendelt gyász-istentisztelet megtartását, a mire a vármegye Petőcz György, Mednyánszky László br. volt vármegyei birtokos, továbbá a vármegyei származású Aulich Lajos és Baldini N. emlékét jegyzőkönyvileg megörökítette. Márcz. 4-én ismét volt gyűlés, melyben a vármegye az Ausztriára és vele Magyarországra ráoktrojált alkotmány ellen a legerélyesebben tiltakozott; egyúttal kijelentette, hogy az országgyűlésnek Erdély nélkül Budára való összehívása törvénytelen, de azért a választások iránt az intézkedéseket megtette. A márcz. 23-án tartott űlést Pálffy József főispán hosszabb beszéddel nyitotta meg, a melyben kijelentette, hogy ő rendületlenül az 1848-iki alapon áll s mint a főrendiháznak tagja, ennek az elvnek keresztülvitelét fogja szorgalmazni, a mit a vármegye helyeslőleg tudomásul vett. Ugyanekkor jelentették, hogy Galántán Olgyay Titus alispán, Nagyszombatban Császár (Kaiser) József, Stomfán Szále Antal, Szentjánoson Zichy József gr., Szempczen Szüllő György, Somorján Olgyay Lajos és Dunaszerdahelyen Bartal János képviselőnek választatott, mire Olgyay Titus alispán előadta porgrammbeszédét, mely szerint ő is rendületlenül ragaszkodik az 1848-iki alaphoz.

Erőszakos adóbehajtások

Eközben serényen folyt a katonaság közvetítésével az adóvégrehajtás. A tisztviselőkhöz és birtokosokhoz 10–15 vasas németet szállásoltak be, a kiket az adóval hátralékban levő egyén, mindennel bőven ellátni tartozott. A tisztek közt nem egy volt, a ki szégyelve ezt a nem katonának való állapotot, szerényen viselkedett, de annál jobban kizsákmányolta a helyzetet a legénység, a birtokosok pedig megunván a tolakodó vendégeket, néhány nap alatt kifizették adójukat. A katonaságnak ez időben különben is nagy hatalma volt, mert a mint azt a helytartótanácsnak egy leirata is bizonyítja, a katonaságnak a sasos czímereket eltávolító, vagy egyébként rendetlenkedő egyének ellen, a polgári hatóság felszólítása nélkül is joga volt közbelépni.

Gróf Zichy József

A közlöttekből is látszik, hogy az akkori viszonyok teljesen tarthatatlanok voltak. A vármegye és vele a többi törvényhatóság is a törvény alapján állott, ellenben a kormány a törvényes alapról hallani sem akart. Szept. 9-én a főispán és utána Olgyay Titus alispán részletesen előadták az országgyűlésen történteket és azt, hogy a felség az országgyűlést feloszlatta. A vármegye 2232. sz. a. határozott, a mely határozat azonban tussal olvashatatlanná van téve, alatta pedig e sorok olvashatók: „Legfelsőbb meghagyásnál fogva kitöröltetett. Pozsony, jan. 31. 1862. Neszter s. k.” A lap másik felén ezek a sorok állanak: „Miután pedig a képviseleti rendszer eszméje a küldőknek elháríthatatlan kötelességévé teszi, akkor, a mikor a szétoszlatott országgyűlésről a népre történik hivatkozás, nyilatkozni az iránt, osztja-e képviselőinek nézetét és elveit, vagy sem, ennélfogva polgári kötelességét teljesíti Pozsony vármegye közönsége, midőn az országgyűlés mindkét házának az ország jogai védelmében tett föliratait, határozatait, szóval minden eljárását magáévá téve, hazafiui küzdelmeiért köszönetet szavaz és ünnepélyesen kijelentik, hogy az országgyűlés a nemzet becsületét kiérdemelte s magának a honpolgárok kebelében ércznél maradandóbb emléet emel. 390/1867. az 1861. évi gyűlésnek ezen, a törvénytelen provizorius kormány által kitörölt 2232. számú határozata a vármegye bizottságának Pozsonyban 1867., évi aug. 5-én tartott gyűlésében 390. sz. a. kelt meghagyása folytán általunk helyreállíttatott és a jegyzőkönyvbe bevezettetett. Bittó Kálmán, első alispán, s. k., Bacsák Pál, főjegyző, s. k.”

Ugyanakkor tiltakozott a vármegye Pest vármegye és Pest városa bizottmányának törvénytelen feloszlatása ellen, Smolka Ferencz reichsrathi képviselőnek pedig a Reichsrahtban Magyarország függetlensége érdekében tartott nagyhatású beszédeért köszönetet szavazott.

A vármegyei bizottmány feloszlatása

Okt. 4-én volt az utolsó gyűlés. A vármegye közönsége már tudta azt, hogy a vármegye-bizottmányt karhatalommal fogják föloszlatni és ezért az egész tisztikar aláírta lemondását. Elkeseredett beszédek hangzottak; többek közt felállott az ősz Zichy Károly gr. és arra példálózva, hogy a vármegye feloszlatását Forgách Antal gr. kanczellársága alatt rendelték el, a többi közt azt mondotta, hogy „csak sajnálni lehet azt, hogy e hazaellenes föladatra egy hajdan fényes magyar nemzetségnek utolsó „forgácsa” vállalkozik.”

Erre megjelent a teremben a királyi biztosi hatáskörrel felruházott és kinevezett főispáni helytartó, Neszter József egy százados kíséretében, kinek százada a vármegyeház előtt volt felállítva és a császári-királyi felség nevében a vármegye bizottságát feloszlatottnak jelentette ki, a tisztikar lemondását elfogadta, a Bach-korszakból maradt Jablánczy Zsigmondot és Udvardy Ferenczet alispánoknak kinevezte és röviddel ezután a tisztikart újra szervezte.

Klempa Bertalan, kir. tanácsos, alispán.

1862-től kezdve 1867-ig ez a tisztikar állott a vármegye élén.

Az 1866-iki hadjárat befejezése

1866-ban a fejedelem Olasz- és Poroszországgal háborúba keveredvén, a Benedek táborszernagy vezetése alatt álló északi hadsereg Königgrätznél, vagy, mint a német írók jelzik, Sadovánál tönkre ment, tehát teljesen harczképtelenné vált és a Jabloniczi-szoroson, részint pedig a Morva mentén Lamacs felé, Pozsonyon keresztül húzódott Komárom felé. Jul. 22-én hajnalban a Pozsony szomszédságában levő Lamacs és Hidegkút községek határaiban megszólalt az ágyú. A poroszok a még tűrhető karban levő osztrák utóhadat megtámadták és ezt dél tájban körülkerítették, a mely hadi műveletnél egy stomfai uradalmi erdész segédkezett nekik, a mennyiben az osztrákok előtt ismeretlen úton az osztrákok háta mögé vezette őket. Az osztrák csapatok csak azért nem váltak hadi foglyokká, mert a hadakozó felek főparancsnokságai öt napra fegyverszünetet kötöttek, mely alatt a béke beállt. Az osztrákok eme cseh- és morvaországi katasztrófája következtében a bécsi körök engedékenyebbé váltak, minek következtében rövid idő mulva megtörtént az országos kiegyezés. A megyebizottságok ugyan meg nem alakultak, de már 1866-ban országszerte megindult az úgynevezett „epuratio”, a mely abból állott, hogy a főispán a vármegye bizalmi férfiait egybehívta s az értekezleten elhatározottak nyomán az ideiglenes s jövőre biztosítékokkal nem bíró tisztikarnak gyengébb részét kiselejtezve s ezek helyét új egyénekkel töltötte be. Pozsony vármegyében is megtartották ezt az értekezletet, de a vármegye bizalmi férfiai, több oknál fogva, és különösen azért, mert előrelátható volt, hogy legközelebb gyökeres fordulat fog beállani, a kiselejtezést mellőzendőnek mondták.

Az 1867-iki tisztújítás

1867 április 12-én volt az első alkotmányos vármegye-gyűlés, melyet a már 1848-ban és 61-ben főispáni tisztet viselt s most is főispánná kinevezett Pálffy József gr. vezetett, s a melyen a tisztújítást április 24-ére tűzték ki. A tisztújítás április 24-én és a következő napokban fennakadás nélkül meg is történt a következő eredménynyel: (a zárójel alatt levő megjegyzés a még életben levő tisztviselők mostani foglalkozását tünteti fel) alispán: Bittó Kálmán, Ollé Lajos, főjegyző: Bacsák Pál (ny. jószágkormányzó); aljegyzők: Csarada János, Botló Károly, Petőcz Gyula; főügyész: Vermes Mór; alügyészek: Petrovics Gyula, Büky György; főpénztáros: Szeleczky Károly; főszámvevő: Bittó Ferencz; alszámvevő: Petőcz József; levéltáros: Laurenty János; törvényszéki ülnökök: Petőcz Sándor, Petőcz István, Olgyay Miklós, Kovács Endre, Földes Gyula (magánzó), Prileszky István, Bertalanfy János, Németh Lajos (kir. kuriai bíró), Orosz László, Andrássy Dénes, Csörgey Titus; telekkönyvi előadók: Loó Mór és Michnay Jenő (kir. járásbíró); árvapénztáros: Németh József; ellenőr: Deák Lajos; főorvos: Nadenicsek Domonkos; várnagy: Csóka Endre; főbírák: Kuklenik József, Bittó Béni (magánzó), Nagy László, * Kiss Károly, Malatinszky József, Bittsányi István; szolgabírák: Kracsenics Rezső, Rájner Miklós, Takáts Ambrus, Takáts Kálmán, Kondé Gyula, Szelle István, Pitroff Rezső, Burián Pál (idősbb jelzővel, ny. kir. táblai bíró), Szászy Ágost (magánzó), Szőllőssy Gyula, Tóth Albert és Boltizsár István; esküdtek: Szigeti Gáspár, Bézay Szilárd (ny. főszolgabíró), Ernyey János (j. magánzó), Farkas Gyula, Bittó Lipót, Farkas Lajos, Bittó Sebestyén, szemrtnik Lajos, Kondé Ferencz, Gálfy Ignácz, Szabó Károly, Vermes Péter (j. magánzó), Fekete Antal, Farkas Gáspár, Kiss Mihály, * Döbrentey Imre, Kákonyi Károly, Radics Lajos, Szecsey György, Vitál Imre, Szovinecz István, Buócz Gyula, Wagenhoffer János és Lukács Károly.

A törvényhatóságnak főtörekvése volt a közigazgatásnál észlelhető hiányok eltávolítása, tehát lehetőleg jó adminisztráczió és a rossz utak kiépítése, melyben a nyiltfejű első alispán, Bittó Kálmán (a másodalispán, Ollé Lajos a törvényszéknek volt elnöke) s a kitünő szervező, Bacsák Pál főjegyző adták meg a kellő irányt. 1869 aug. 19-én tárgyalta a vármegye a belügyminiszter leiratát, mely szerint Pálffy József gróf, megrendült egészségére való tekintettel, főispáni tisztétől fölmentetett, a mit a vármegye a legnagyobb sajnálkozással vett tudomásul. 1871 augusztusáig nem volt főispán; ekkor Pálffy János grófot nevezték ki, a ki állását azzal foglalta el, hogy a vármegye szolgálatában elaggott tisztviselők özvegyei és árvái javára egyelőre 5000 frt alapítványt tett, a vármegyekórház alapját 600 frttal szaporította s főispáni fizetését a Modorban fennálló férfi- és a Pozsonyban szervezendő női tanítóképző intézetnek ösztöndíjak alakítására felajánlotta. Sokan a legnagyobb reménynyel néztek az új főispán működése elé, mások pedig aggódtak, mert mindenki tudta azt, hogy a nemes törekvésekkel eltelt gróf, ifjúsága nagy részét külföldön töltötte, Angol- és Francziaországban, a melyeknek intézményeit összehasonlítva a hazaiakkal, neki kétszeresen érezni kellett elmaradottságunkat. Ezen ugyan teljes erővel segíteni iparkodott, a minek azonban legnagyobb akadálya az volt, hogy nem ismerve a helyi viszonyokat, néha oly eszközökhöz nyúlt, melyek nemes törekvéseit gyakran meghiúsították.

Az 1872-iki tisztujítás

1872-ben (január 1-én) történt a bíróságoknak a közigazgatástól való elválasztása s ennek következtében jan. 30-án általános tisztújítás, a melyen megválasztattak a következők:

Alispán: Bacsák Pál; főjegyző: Schott József; aljegyzők: Botló Károly, Sprintzer János, Ollé Bencze; ügészek: Petrovics Gyula, Horváth Géza; pénztáros és ellenőr: Szeleczky Károlly és Krascsenics Kálmán; főmérnök: Kiss Lipót; almérnök: Dömötör Kálmán (magánzó); főszámvevő: Gersics György; alszámvevő: Nagy Ágost (főbíró; főorvos: Lendvay Benő; levéltáros: Leurenty János; árvaszéki elnök: Petőcz István; ülnökök: Botló Ignácz, Baján László (jelenleg is), Bacsák Kálmán; árvapénztáros és ellenőr: Németh József és Deák Lajos; főbírák: Krascsenics Rezső, Takáts Kálmán, Molnár László (nyugalomban), Döbrentey Imre, Szőllőssy Gyula és Szovinecz István. A tisztikartól a bírósághoz átmentek: Bicsányi István, Kuklenik József, Pitroff Rezső, Kovács Endre, Kondé Gyula, járásbíráknak. – Olgyay Miklós, Csörgey Titus, Földes Gyula, Andrássy Dénes, Orosz László, Malatinszky József, Burián Pál, Kiss Károly, Szászy Ágoston, kir. törvényszékí bíráknak. – Gáspár László, Karenovics Pál, Szelle István, Hussz János, Szladics Károly és Olgyay László albíráknak.

A tisztújítást megelőzőleg a főispán annak a nézetnek adott kifejezést, hogy felfogása szerint helytelen dolog az, hogy a választás alatt a jelölt a teremben tartózkodik, a mi különben is zajos jelenetekre szolgál alkalmul. A vármegye a főispán kívánságát határozattá emelte, mire a két alispánjelölt (Bittó Kálmán és Ollé Lajos) a termet elhagyta. A névszerinti szavazás eredménye nem volt kétséges. Bittó Kálmán igen nagy többséget nyert, de a határozat még nem volt kihirdetve, midőn Bittó Kálmán néhány barátja ennek lakására ment és őt a választás színhelyére hívta. Alig csillapult le a viharos éljenzés, midőn a főispán a legerélyesebb hangon rendreutasította Bittót azért, hogy a vármegyének csak az imént hozott határozatát megszegte. Bittó néhány szóval kijelentette, hogy út úgy értesítették, hogy már meg van választva, azután a termet elhagyta; a főispán a választás eredményét kihirdette, mire Bittó Kálmán székét elfoglalta, de nem minden keserűség nélkül, mert, hisz ő közel két évig a főispáni teendőket is vitte a közönség legnagyobb megelégedésére s most magát a főispántól mélyes sértve érezte. Ennek a keserűségnek következménye volt, hogy az űléseket oly ügyesen vezetni tudó Bittó Kálmán az ilyenben újoncz főispánt nem támogatta, a mi a főispánnak sok kellemetlenséget okozott. Végre, Bittó Kálmánt 1872. év szeptember havábanképviselővé választották s helyét a főjegyző, Bacsák Pál foglalta el, a kinek főtörekvése folt a főispánnal való jó egyetértés és ez által a közigazgatás lehető tökéletesítése. De a főispánban a bizalmatlanság – az előzmények után – az ügymenet kárára nagyon megerősödött és az állapot már-már tarthatlanná vált. 1874 április 30-űn interpellácziót intéztek az alispánhoz az iránt, hogy miképpen tűrheti ő azt, hogy a főispán a kinevezés alá kerülő állásokra – teljesen mellőzve a régi tiszviselőket – idegeneket nevez ki. Erre az alispán azt felelte, hogy a vármegyerendezési törvény 53. §. b. pontja szerint a főispán őt a kinevezéseknél meghallgatni volna köteles, de ezt a főispán elmulasztotta. 1874 június 7-én több tekintéyles vármegyebizottsági tag gyűlt össze Gyiokó Szilárd magyarbéli kastélyában, a hol megbeszélték a másnapi gyűlés teendőit. A vármegye értelmisége tudta, hogy valami erős dolog készül, de nem volt tudomása arról, hogy mely oldalról fog történni a támadás. Január 8-án Pálffy János gr. főispáni helytartó elnöklete alatt megtörtént a gyűlés, melynek elején Olgyay Zsigmond azt a kérdést intézte az alispánhoz: „Igaz-e, hogy bizonyos hirlapi közlemények következtében a fő- és alispán közt a közügyre is mélyen kiható súrlódások vannak?” Erre Bacsák Pál alispán fölkelt és körülbelül egy óra hosszat beszélt. Bemutatva a főispánnal váltott leveleket, előadta, hogy a „Pozsonyvidéki Lapok”-ban névtelen közlemény jelent meg, a mely a szeredi jegyzőt hivatalával való visszaéléssel vádolja. Habár a szóló magából a közelményből meggyőződött arról, hogy a vád alaptalan, mégis, tekintve a főispán kívánságát, a jegyző ellen fegyelmi vizsgálatot rendelt el s ezzel a járás főbíráját bízta meg. A vizsgálatból a vád alaptalan volta kiderült; erről az alispán a főispánt az iratok közlése mellett értesítette, azzal a hozzáadással, hogy itt további eljárásnak helye nincs, de ha a főispán kívánja, kész a vádat a hírlapban megczáfolni, mire a főispán április 6-án kelt és felolvasott levelében az alispán személyét és állását mélyen sértő nyilatkozatokat tett. Ezután az alispán részletesen előadta azokat a panaszokat és tényeket, a melyek az ügykezelést és az egész ügymenetelt nagyban veszélyeztetik s a melyek a kormány intenczióival sem egyeztethetők össze. Most az interpelláló a következő határozati javaslatot adta be: „A vármegye azt az irányt tartja helyesnek és azt az álláspontot vallja a magáénak, a melyet az alispán képvisel és követ, azért az alispánnak és a vele működő tisztikarnak bizalmat szavaz és kijelenti, hogy az ellentétes irányok egymás mellett a megye üdvére nem működhetnek.” Erre szenvedélyes vita fejlődött ki. Voltak egyesek a főispán pártján is, de annál többen támadták, nem egyszer kíméletlenül az elnöklő főispánt, a ki halványan ugyan, de mozdulatlanul ült elnöki székében. Végre névszerinti szavazás következett, az indítványt 84 szóval 2 (Németh Sándor és Földes Gyula) szavazat ellenére elfogadták s a főispán a határozatot kihirdette. Aug. 24-én érkezett a belügyminiszter leirata, melylyel a határozatot megsemmisítette és a decz. 15-iki gyűlésre érkezett be a jelentés, hogy Pálffy János gr. állásáról lemondott s lemondása elfogadtatott. A nemes gróf elkeseredésében a vármegyétől teljesen visszavonult, sőt még a virilisták lajstromából is töröltette magát.

Fontosabb határozatok 1872-től

Ez időtől kezdve a vármegye csendesen, de serényen működött, iparkodott a közigazgatásnak az egész vonalon való fejlesztésére. Időrend szerint közöljük az érdekesebb határozatok kivonatát: 1872 márczius 19-én 52 szóval 22 ellenében elítéli a megye a Tisza Kálmán-féle osbrukcziót s a Deák-pártnak bizalmat szavaz; november 12-én feliratot intéz a kormányhoz a jezsuiták beözönlése ellen. 1875 május 15-én Esterházy István gr. * főispánná való kinevezése és beiktatása. 1877 deczember 18-án jelenti az alispán, hogy a gyújtogatók ellen statáriumot hirdetett ki, mire a tűzesetek azonnal megszűntek. 1878 november 18-án a király köszönő iratának felolvasása azért, hogy a mozgósítás alkalmával a katonák oly gyorsan bevonultak. 1879 junius 25-én jelentés, mely szerint a jét 19 községben mindent elvert; inségi bizottság alakult s az év folyamán serényen működött. 1880 deczember 20-án Bacsák Pál állásáról való lemondása és elbúcsuztatása. Ugyanezen az űlésen szóba került a pozsonyi kórház ügye, melynek telkét Pozsony városa az 50-es évek elején volt beteglétszám alapján, 30000 frt tőke értékben, oly föltétel alatt adta át, hogy a pozsonyvárosi szegények ingyen ápoltassanak a mi mintegy 1500 frt évi kiadást képviselt, míg most a városi szegények ápolása a 10000 frtot is meghaladja, s az így támadt kiadási többletet a vármegyebeli betegek és községek kénytelenek viselni. A vármegye fölírt e tárgyban s megkezdődtek a tárgyalások és pedig jó eredménynyel, a mennyiben a vármegye közönsége e jogtalan tehertől megszabadult. 1881 jan. 24-én Schott József alispánná választása. 1882 november 20-án Kossuth Lajost a megye 80-ik születésnapja alkalmából örömmel üdvözli. Kossuthnak erre az üdvözletre való feleletét 1883 április 9-én olvasták fel. 1883 decz. 17-én a vármegye elvállalja az újonan alakult Pozsonyi Magyar Közművelődési Egyesülettel szemben a védőséget. Az egyesület élén Rimely Károly dr. apát, 1884 őszétől kezdve Pálffy István gr. állott, 1901-től kezdve pedig Apponyi Albert gr. * áll. Az egyesület főjegyzője 1887 márcziuásig id. Burián Pál volt, 1895 végéig Németh Dezső dr., aztuán rövid ideig Szmertnik Endre, kinek halála után Lázár Kálmán választatott meg, a ki a jegyzőséget 1901 végéig viselte, a mikor ismét id. Burián Pál foglalta el az állást. Az egyesület vagyona 1902 decz. 31-én 52.706 K. 72 fillér volt.

1885 május 18-án ünnepelte a vármegye Esterházy István grófnak 10 éves főispáni jubileumát. 1885 aug. 31-én érkezett be a jelentés Schott József alispán elhalálozásáról, mire Klempa Bertalan * főjegyzőt 189 szóval Földes Gyula 76 szavazata ellenében alispánná választották. 1889 febr. 19-én 73 szótöbbséggel kimondotta a vármegye, hogy a tárgyalás alatt levő véderőtörvény 25. paragrafusát a nemzet alkotmányára sérelmesnek tartja, s ilyen értelemben fölír. Jún. 15-én leirat érkezik a vármegyéhez, mely szerint Esterházy István gróf főispáni állásától fölmentetett, s helyette Zichy József * gróf neveztetett ki, a kit azonnal be is iktattak.

Majláth György

1890 május 12-én jelentés érkezik a Tisza-kormány bukásáról és a Szapáry kormány kinevezéséről. 1891 febr. 16-án a községi állatorvosi intézmény meghonosítása, s a csallóközi vasúti építéséhez küldöttség kirendelése. 1892 nov. 26-án Kossuth Lajost 90. születésnapjának alkalmából melegen üdvözlik. 1893 május 15-én több törvényhatóság megkeresésére, melyekben aggodalom van kifejezve az egyházpolitikai törvényjavaslatok tartalmára nézve, a megye 150 szóval 92 ellenében napirendre tért át, a mi a javaslatok ellen állástfoglaló főispánt annyira elkeserítette, hogy lemondással fenyegetődzött, mire a vármegye nyomban felírt, hogy a főispán lemondását ne fogadják el. Mégis, midőn nov. 27-én a főispán fölmentését és az azonnal beiktatott Szalavszky Gyula kinevezését felolvasták, a fölmentést a vármegye tudomásul vette. 1894 decz. 17-én a vármegye 124 szavazattal 64 ellen elfogadta, hogy a kormánynak az egyházpolitikai törvények szentesítése alkalmával köszönet szavazandó meg. 1895 febr. 18-án tárgyalták a Bánffy-féle miniszterium kinevezését. Nem akarunk sebeket felszaggatni, azért a választásoknál történt dolgokat mellőzzük. 1896 febr. 24-én a vármegye 70.000 frtot utalványozott az útalapból a csallóközi vasút kiépítésére. Május 18-án volt a millenáris díszgyűlés, melyen Zsigárdy Gyula tartott a jegyzőkönyv szerint „föülmulhatatlan szónoki művészettel” ünnepi beszédet. 1898 április 11-én az 1848-iki törvények szentesítésének 50-ik évfordulója alkalmából díszgyűlés volt, melyben Gond Ignácz esperes tartott díszbeszédet, s melyből hódoló felirat ment a királyhoz. 1899nove. 28-án tudomásul vette a vármegye Szalavszky Gyulának főispáni állásától való fölmentését, elbúcsuzott tőle, s az új főispánt, Vay Dénes bárót beiktatta. Ugyanekkor Bartal Aurél indítványára az ellenzék obstrukczióját helytelenítette. 1891 decz. 12-én volt, Osztroluczky Géza, Trencsén vármegye főispánja, mint kormánybiztos elnöklete alatt, az általános tisztújítás, amelyen a tisztikar megválasztatott.

A 70-es évek elejétől kezdődőleg a vármegye nagyszámú szabályrendeletet alkotott, megteremtette a tisztviselők nyugdíjalapját, a mely 1902 decz. 31-én 362.000 K. vagyonnal bírt és ugyanekkor a 220.000 K. vagyonnal rendelkező jegyző-nyugdíjalapot.

1902 jan. 17-én tárgyalták azt a leiratot, mely szerint a már mintegy félév óta nem működő Vay Dénes báró főispáni állásától fölmentetett, s ettől kezdve 1903 decz. 20-ig Klempa Bertalan alispán látta el a főispáni teendőket is. 1903. decz. 21-én Bartal Aurél foglalta el a főispáni széket.

1903. évi január hóban történt a fő- és árvapénztárban kezelt értékeknek a kir. adóhivatalba való átadása. Átadott összesen: az árvapénztárból tőkék és elkönyvelt értékek czímén 3.931,914 kor. 52 fill. A főpénztárban kezelt értékek és alapítványok értéke kötelezőkben, értékpapirokban és készpénzben 2.810,419 kor. 91 fill. volt. Összesen tehát 6.742,334 kor. 43 fill. értéket és készpénzt adott át a vármegye a kir. adóhivatalnak és dícséretére válik a vármegyének, hogy a főkönyvek és a pénztárakban őrzött értékek között egy fillér különbözet sem mutatkozott és bár az átadás hetekit tartott, a mi az átadási munkálatok alaposságát bizonyítja, az átadásnál egyetlen fennakadás sem történt.

Az 1903. februárban tartott közgyűlésből felírt a vármegye az országgyűléshez, hogy azok a III. osztályú kereset-adó alá eső polgárok, a kik czégüket nem magyar nyelven is hirdetik, törvényhozási intézkedés útján pótadóval rovassanak meg, és hogy az álladalmi egyedárúság tárgyát tevő ingóságok elárúsítására csak magyarul tudó magyar honpolgárok nyerjenek engedélyt. A felíratot 1903. évi nov. elejégi 57 törvényhatóság támogatta és a megyében és Pozsony városában a feliratnak az a látható eredménye van, hogy a dohányárús boltokról eltűntek a német czégtáblák.

Az 1903. decz. 21-én tartott közgyűlésben volt Bartal Aurélnak a főispáni székbe való beiktatása, és mivel Bézay Szilárd, pozsonyi járási főszolgabíró nyugdíjba ment, ugyanakkor volt a részletes tisztújítás, melyen Füzék Sándor első aljegyzőt központi főbírónak választották, minek következtében a II., III., IV. aljegyző egy fokkal előlépett és IV. aljegyzővé Heim Narcziszt választották meg; ugyanakkor a főispán Dóka Sándort, Bartal Jánost és Józan Istvánt közigazgatási gyakornokká nevezte ki és a jegyzői karba osztotta be őket.

Források

dr. Dedek Crescens Lajos: Pozsony vármegye története

Burián Pál: A legújabb kor

Burián Pál forrásai:

• a vármegyei levéltári adatok és jegyzőkönyvek
• a r. tan. városok jegyzőkönyvei
• a szerző birtokában levő egykorú följegyzések
• Rüsztov: „Magyar hadjárata”
• Klapka: „Emlékirataim”