Postumushoz
(II. k. 14. óda.)
Jaj, hogy suhannak, Postumus, éveink!
Buzgó hit el nem űzi a ráncokat,
Sem a közelgető öregkort,
Sőt a halált se halasztja hátrább!
Nem, jó barátom! még ha naponta száz
Ökröt levágsz is áldozatul Neki,
A könnyre képtelen Plutónak
Meg nem esik soha szíve rajtad.
Ő tartja féken, - túl ama bús vizen -
Amelyen át kell kelned, akár király
Akár pedig szegény paraszt vagy
Hármas-iker Geryont s Tytiont.
Mit ér, ha véres harcba nem is megyünk,
S bősz Adriánkat messze kerűljük is,
Hiában óvod őszi szélben
Tested' a lázt okozó hidegtől:
Meglátod úgy is a Cocytust, sötét,
Bolygó vizével; meg Danaus gonosz
Leányait s örök dologban
Sisiphus Aeolidast is ottan.
Itt kell örökké hagynod, akit szeretsz,
Nődet, házadat s birtokod is velök
S fáid közül - muló urát - csak
Ciprusod ága kisér a sírig.
Az arra méltóbb új örökösre száll
Száz kulccsal őrzött caecubi ó-borod,
S mit főpapok se sokszor isznak:
Színborod öntözi majd a földet.