Porto-Riche
szerző: Szini Gyula
Mielőtt az ember Georges de Porto-Riche egy sorát is olvasta volna, meg van vesztegetve ennek az írónak egyéni, emberi vonásaitól.
Egy hatvan éven felül lévő ember (ezernyolcszáz-negyvenkilencben született Bordeaux-ban; az apja bordeaux-i, az anyja avignoni származású, tehát mind a két ágról vidéki ember Porto-Riche), akinek sűrű, göndör hajába már beleszőtte hideg ezüst szálait a tél, a tapasztalás, a tudás. Egy nagynevű ember, aki ismeretlen tudott maradni a tömeg számára.
Szeméből szelíd, megértő, gúnyos jóság sugárzik. Egész lényéből valami arisztokratikus tartózkodás. Az arcképei némán is beszédesek. Nem tolakodnak a néző figyelmébe azzal a primadonna-pózzal, ami a divatos emberek fölényét szokta jellemezni.
Nem a tömeget hipnotizálja a szemével, hanem rezignáltan keresi azt a kevés embert, aki megérti. A tekintete a végtelenbe révedez. Ismerem az ilyen szemet. Hiszen benne van minden nemzet irodalomtörténetében és mint valami állandó szemrehányás, borong elő a nagy emberi tökéletlenség történetéből. Az ilyen szem álmodozóan fátyolos és mégis tisztábban lát, mint más. Az ilyen szem előtt az emberi gyarlóság mint valami makacs földi hatalom és erő jelentkezik, amely erősebb minden szépnél és jónál. Az ilyen szem előtt még a saját gyöngeségei sem maradhatnak elrejtve:
- Én volnék az ostobák legutolsója - mondja Porto-Riche egy alakja -, ha nem ápolnám a hibáimat. Ami boldogság csak ért engem ezen a földön, az a tökéletlenségeimből eredt.
Porto-Riche egész irodalmi múltja azt a régi igazságot bizonyítja, hogy az igazán mély, az egyedül szép és egyedül lehetséges művészet "érvényesül" a legkésőbb. Ezt az immár közhelyszerű igazságot lehet levonni azokból a vázszerű adatokból, amelyek Porto-Riche irodalmi pályafutását írják le:
"Húsz éves korában kezdett írni, Prima Verba című verseivel lépett föl. Azután verses színdarabot írt; 1873-ban az Odéonban játszották egyfelvonásos pszichológiai komédiáját le Vertige címmel. 1875-ben ugyancsak az Odéonban sokkal hatalmasabb sikere volt egy négyfelvonásos darabbal: Un drame sous Philippe II. Azután a második verses kötete ("Tout n'est pas rose") és a harmadik is ("Pommes d'Éve") megjelent. Az Odéonban megint egy verses darabját adták: les Deux Fautes. Írt egy velencei fantáziát Vanina címmel és Bonheur manqué cím alatt összegyűjtötte a "Carnet d'un amoureux"-nek nevezett verses ciklusának tíz év alatt megjelent különböző lapjait."
Íme tíz év története dióhéjban, amelyet azonban nem oly könnyű feltörni. Másnak egy egész életre szóló szellemi poggyászt jelentené ez a tíz év. Porto-Riche nevét azonban alig emelte ki a névtelenség homályából. Még csak ez után következtek igazi színpadi sikerei, prózában írt darabjai, amelyeket Théátre d'Amour címmel adott ki.
A "Szerelem Színháza" a következő darabokból áll: La Chance de Françoise; L'Infidéle; L'Amoureuse és Le Passé. Ezek közül az "Amoureuse" már 1891-ben színre került olyan sikerrel, amely most húsz év múlva is élénk emlékezetében van a párizsiaknak. Akkor még élt Francisque Sarcey és még színházi kritikákat írt Jules Lemaitre.
Sarcey így vélekedett az "Amoureuse"-ről: "Nem tudom, hogy milyen lesz ennek a darabnak a végleges sikere az igazi közönség előtt. A darab rendkívül talentumos, van a dialógusában valami hervozizmus, ami ennek az időnek a sajátsága. A bájossága bizarr, fölötte vonzó, elbűvölő, egyszersmind nyugtalanító is." Lemaitre pedig ezt írta: " Porto-Riche úr vígjátéka szerintem gazdag emberi igazságokban és az utóbbi éveknek egyik legeredetibb darabja."
Évek múlva aztán Brisson, a "Temps" mostani kritikusa konstatálta, hogy: "Egy mű sem volt olyan mély hatással a mai színházra, mint ez a munka. Tizenöt év óta a színrekerült darabok legnagyobb része belőle merítette ihletét."
Ezt az "Amoureuse" című vígjátékot színre kerülése óta épp ötször elevenítették föl, mindig a legnagyobb sikerrel. Legutóbb 1908-ban a Comédie Française iktatta be véglegesen előkelő műsorába. És mégis, az "Amoreuse" csak épp arra volt jó, hogy egészen el ne felejtsék Porto-Riche nevét.
Megtörtént ellenben, hogy ilyen diadalmas múlttal a háta mögött Porto-Riche mintegy tíz-tizenöt évig nem talált színházat a Vieil Homme számára, amíg végre most a véletlenek egész sora mintha csak azért találkozott volna egymással, hogy színre kerülhessen ez a darab világraszóló sikerrel, a francia irodalmi gloire nagyobb fényességére.
A probléma nyilván abban van, hogy miképp lehetséges az, hogy egy diadalmas szerző, aki talán a legnagyobb a ma élő francia drámaírók közt, tíz-tizenöt évig új darabbal nem is juthat szóhoz Párizsban, hol tömérdek színház van?
Sokféle magyarázat lehetséges. A szerző általánosan ismert szerénysége, illetve arisztokratikusan finom tartózkodása; vagy talán túlságosan "irodalmi" híre, amelytől a színházi vállalkozók rendszerint fáznak. Avagy pedig másoknak, a nap hőseinek lármásabb sikere, reklámjuk csinnadrattája, amelyben el kellett vesznie egy új költészet mély, tiszta harangzúgásának.
Ezek a föltevések alighanem mind megállnak. A hiba azonban nemcsak másokban, hanem magában a darabban is rejlik. A színháznak megvan a maga aritmetikája és ez ellen a "Vieil Homme" súlyos vétségeket követ el.
Öt felvonásból áll, ami meglehetősen sok ennek a türelmetlenül ideges világnak, amely a három felvonás lélegzetét is olykor hosszúnak találja. aztán épp kétszer akkora terjedelmű, mint egy normális színmű, amely három-negyedfél óra alatt eljátszható. Azonfelül három impozáns felvonás után még két dúsgazdag felvonása következik, amelyek együtt hosszabbra nyúlnak, mint a darab első fele. A nézőközönség türelmét tehát legalábbis próbára teszi. Nem csoda, hogy a különböző igazgatók, akiknek a kezén megfordult, mind rövidítést ajánlottak.
Végül pedig a darabnak nyilván legsúlyosabb hibája az, hogy tele van költői szépségekkel, amelyeket a hálátlan fül alig fog fel a hang sebességével, tele van helyzetekkel és szavakkal, amelyeknek jelentőségét csak finom elmék értik el. Az egész mű úgyszólván a sorok közt van megírva. A közönséges vagy egyszerű hatásokat csak azért nem kerüli el, hogy velük és általuk jellemezze némely alakjának a közönségességét, mindennapiságát.
És mégis csoda történt. A "Vieil Homme"-ot páratlanul hatalmas és döntő sikerrel játszották el, úgyszólván felvonásközök nélkül templomi áhítatban. A költőjét pedig ma már azok a zárkózottabb körök is ünneplik, amelyek a legnagyobb művésznek is nehezen bocsátják meg, ha ősi vallását csak utólag recípiálták.
A "Vieil Homme" már nem is irodalmi siker, hanem társadalmi esemény, botrányokkal, párbajokkal, újságcikkekkel, kabarétréfákkal és Porto-Riche-lázzal fűszerezve. Egy hatvan éves ember deresedő fejjel végre fenékig ürítheti a híresség keserűen mámoros poharát.
De minden ünneplésen és botrányon túl van ennek a különös esetnek egy tanulsága. A nemezis kiált belőle. Tíz-tizenöt évig be tudták fogni a költő száját, és az utánzók, tolvajok, az oroszlánbőrbe bújtak lármájától volt hangos a vidék. De végre megjött a nap, amikor az oroszlán megrázhatta bozontos, vén sörényét és szólhatott: "Most én következem".
Már a hangjának az erejétől megremegett a tömeg és az ellenség megfutamodott. A "Vieil Homme" mint valami régóta visszafojtott diadalordítás harsan föl. Roppant erős, érzéki, meleg és haragos a hangja. Ami rezignáció van benne, az is királyi.
Az Énekek Énekére emlékeztet. A szerelem egész skáláján végigbúg, a sóhajos nyögéstől, a gyermekes lágyságtól, a nőies gyöngédségtől, a holdas álmok fuvolájától egészen a hímoroszlán szerelmének brutális, piros szavú tárogatójáig.
Ez a darab nemcsak a színház, hanem a szerelem történetében is emléklapot kap. És csaknem természetes, hogy olyan jóstehetségű ember, amilyen csak egy költő lehet, ezt a napot már fiatal korában megálmodta:
J'entendais, vos amis m'ont traité sous vos yeux
De počte sans gloire et d'homme sans aďeux.
C'est vrai, je ne suis rien. Mais, né parmi les rustres,
J'ai senti, j'ai souffert comme les plus illustres.
Demain, de vos amis, qui donc se souviendra?
Tous des gens-lá feront, quand la mort les prendra,
Des crânes inconnus et des cendres vulgaires.
Je compterai plus tard, si je ne compte guéres.
Passent les mauvais jours de honte et de rancoeur:
J'aurai peut-ętre un nom dans l'histoire du coeur!
(A "Bonheur Manqué"-ból.)
*
A "Vieil Homme" úgynevezett meséjét már a napilapok elmondták. Az érthetőség kedvéért tehát csak röviden kell emlékeztetnem az olvasót, hogy egy férjről van szó, aki párizsi és könnyelmű volt, aztán vidékre ment nyomdásznak és könyvkiadónak, öt év alatt egészen elfelejtette kalandjait, amíg egyszerre csak be nem toppan hozzá egy nő, egy egészen közönséges kis párizsi nő és öt esztendő minden keserves munkáját, megtartóztatását kis, kacér papucsával egyszerűen fölrúgja. Mert a férjben föltámadt a poligámikus ember, a régi ember, a Vieil Homme.
Ez ugyebár egyszerű, érthető és legalábbis olyan régi mese, mint az az ismert latin közmondás: "Naturam expellas furca..."
De ennek az embernek, akinek a régi természete futva visszatér, szerető felesége és szerelmes szívű kamaszfia van. Ez a tizenhat éves Cherubin épp oly gyöngéd, mint az anyja és épp oly lobbanékony, mint az apja. Az a párizsi nő, aki felforgatta az apja elveit, az ő kis gyermekszívét is lázba ejti.
Itt kezdenek a tragédia szálai először kibontakozni. A férj már nem egyszer volt hűtlen és az asszony az igazi szerelmesek gyöngeségével mindig megbocsátott neki. De a helyzet most egészen más. Az apa riválisként találja magával szemben a fiát, az anya pedig, a fia kedvéért, a fia szerelmes lelkének nyugalmáért kénytelen lemondani róla, hogy elkergesse a férje szeretőjét.
Az anyai szeretet leküzdi és megalázza benne a féltékeny asszonyt. Rettenetes, ahogy könyörögnie kell az élete megrontójához, hogy maradjon, maradjon a szerelmes fiú kedvéért.
De ez a tragédia ennél az anyai Canossánál még nem ér véget. Feltartóztathatatlan, mint a görögök végzete. A fiú megtudja végre, hogy az, aki szerelmének tiszta álma volt, édesapjának a kedvese. Tizenhat éves, imént kinyílt kíváncsi bimbóéletének maga vet véget.
A darabnak ez a tájékoztató térképe igazán nem is sejteti, hogy milyen csodálatos tájak merülnek föl benne, és hogy az embert milyen magas csúcsokra viszi, ahonnan a szerelem világának végtelen és változatos határai tárulnak elő.
A csodálkozás zavara fogja el az analitikust, ha elemeznie kell ezt a szépséget, amely egyik oldalról sem támadható meg. Mit is csodáljon jobban rajta az ember: a világos, tiszta, egységes kompozícióját-e, amely valami görögös-franciás formaérzékből ered vagy pedig a rejtelmességét, a szimbolizmusát-e? Ami a legegyszerűbb, az egyszersmind a legtitokzatosabb is.
Csodáljuk-e francia prózáját, amelynek a soraiban néha az Énekek Énekének lelki ritmusa zeng egyszerű szavak, egyszerű húrok pengésében, vagy pedig inkább gall elmésségét, amelynek a skálája szinte korlátlan: az ironikusan alkalmazott olcsó vicctől föl a keserű, emberlátó, gyémánt tisztaságú paradoxonig?
A nyelve a színpadi realizmusé, sőt olykor naturalizmusé. Az emberek üzleteikről, rokonaikról, ismerőseikről beszélnek; közömbösen, tökéletlenül fecsegnek Menier-csokoládéról, lynotipe-ről és egyéb dolgokról, amik a francia újságok hirdető rovatából ismeretesek (az ember mosolyog magában, hogy Porto-Riche, akihez a reklám gyanújának még az árnyéka sem férhet, az élethűség kedvéért milyen fejedelmi gúnnyal teszi magát túl az etiketten, hogy "cégeket elvből nem ajánlunk"), és egyszerre, szemfényvesztő módon észrevétlenül prózájukban megszólal a szív, ébred a lélek, a szépség, a zene, a költészet.
Az a "hinwegtäuschung" az idő fogalma felett - ahogy a német kritikusok nevezik - a Shakespeare darabjaiból ismeretes a leginkább és abból áll, hogy az embernek ideje sincs rá, hogy észrevegye, hogy néhány órát vagy napot vagy hetet vagy évet ugrott át tudtán kívül. Porto-Riche sokszor elárulja, hogy Shakespeare tanítványa és elleste tőle ezt a titkot, amely a színpadi illúziók egyik legfontosabbika.
A körképek optikai csalódása, hogy az előtérben lévő valóságos fű észrevétlenül folyik át a festett mező perspektívájába, csak nagyjából érzékelteti azt a zseniális furfangot, amellyel Porto-Riche úgyszólván zsebórával a kezében a valóságos idő illúziójába rángatja a nézőt.
Egyáltalában a darabírás boszorkányságait ex cathedra lehetne magyarázni ebből a műből, amely a Sardou-k és Dumas-k valóságos pellengérre állítása.
És milyen igazak, természetesek, emberien nagyszerűek vagy emberien nevetségesek az alakjai. "Kabinet alak", ez csak megcsúfolása volna a Porto-Riche művészetének, amely ismeri az emberi nagyszerűség határait éppúgy, mint az emberi nevetségesség mindenkivel közös, tehát megbocsátható gyarlóságát. Ezt úgy hívják, hogy az író fölényessége. Ez azonban a bölcsességek bölcsessége, az "ismert meg tenmagadat" melegszívű alkalmazása.
Thérése, a szerető és féltékeny asszony, akit a férje csapodársága egyre mélyebb, egyre fájóbb szerelemre sarkantyúz egy darab életeleven valóság, és mégis mint a szerelem rejtelmes szimbóluma a mi saját szívünk csalódásait, égő vércsöppeit hordja szavaiban. Aki valaha szeretett, annak minduntalan könnybe lábad a szeme, amikor ennek a gyöngéden poétikus asszonynak a szavai a szívét markolásszák. És az ember szeretne megtisztulni, bűneit megbánni, aljasságait leküzdeni, amikor Thérése föltárja a női lélek szenvedéseit, megalázásait.
De az ember, a férfi nagyjából olyan, mint Michel Fontanet, a férj. Érzéki, de nem közönséges ember. Forró a vére, egészséges és egy új asszonyi test közelsége fölkorbácsolja alvó érzékeinek mámorát. Tudja, hogy evvel kínozza, gyötri a feleségét, de épp ő az, aki mondja:
- Én volnék az ostobák legutolsója, ha nem ápolnám a hibáimat. Ami boldogság ért engem ezen a földön, az a tökéletlenségeimből eredt.
Nem a töprengés Hamletje ez az ember, hanem a cselekvés embere. A kézenfekvő, a keze ügyébe eső jött-ment igazság embere. Maga az ember; nem a közönséges, hanem az átlagos ember, akit az élet türelmetlensége elszoktatott a finnyás válogatástól. Neki minden igazság jó, aminek ürügyével beleharaphat az élet örökös almájába.
És Éva, a csábító Éva, akit a darabban Madame Allain-nek hívnak... a nő, sans phrase et sans façon; a kövér, szőke nő, akinek férje van és aki két gyermeket szoptatott, és aki sokkal szebbnek tartja magát, semhogy egy emberhez hű maradhasson; a nyárspolgári asszony, álerényeivel és nem igazi hibáival; a nő, aki boldogságot és derűt áraszt, ahová lép - amint eldicsekszik vele - és a legnagyobb családi tragédia okozójává lesz öntudatlanul, szinte akaratlanul. Közönséges, műveletlen, felületes, de szép. A szépség, ifjúság minden brutalitása megvan benne, és ezért a maga realitásában is a szimbólum erejével hat.
Végül pedig a tizenhat éves Augustin, akiben az anyja ábrándozása sajátságosan keveredik az apja realizmusával. Beaumarchais a "Figaro házasságában" teremtette meg a szerelmes siheder, a Cherubin pompás, derűs alakját, amely aztán ezerféle változatban hódította meg a színpadot. Augustin is rokonságot tart Cherubinnel, de mégis igazi vérrokona Rousseau "Émil"-je. És talán még közelebbi rokona Hamlet; Hamlet, amilyen tizenhat éves korában lehetett.
A francia kritika ezen az alakon hasonlott meg a leginkább. A felületesek kinevették ezt a "csodagyerek"-et. A mélyebben látók, akik valaha belenézhettek egy gyermek lelkébe, csodálkozva ismerték föl Porto-Riche-ben korunk egyik legnagyobb gyermekpszichológusát.
Maga Porto-Riche, úgy látszik, darabjának ezt az alakját szereti a legjobban. Érzékenységében annyira ment, hogy azt a Rip nevű alkalmi humoristát, aki Margel kisasszonyt (az Augustin megszemélyesítőjét) megsértette, goromba levéllel utasította rendre. Egyenesen provokálta a kardot, amely elől azonban Rip retirált meg.
Pedig maga Porto-Riche családos ember és a "Vieil Homme"-ot Marcel nevű fiának ajánlotta; amiben talán egy kis beismerés is van, hogy Augustin gyermeklelkét odahaza éveken át közvetlenül tanulmányozhatta.
Mindenféle elemzéssel és részletezéssel sem lehet azonban megmagyarázni azt a váratlan hatást, amelyet ez a mű tett a művelt és az egyszerű kedélyekre. A Stendhal "De l'amour"-ja óta ritkán néztek olyan mélyen az emberi szerelem szemébe, mint ebben a darabban. A Stendhal könyve talán még ma is népszerűtlen rejtély, bár a néhai szerb királyné, Masin Draga asszony párnája alatt találták meg egy példányát. A "Vieil Homme" sem népszerűbb a maga legmélyebb igazságaiban, mint a Stendhal szerelmi filozófiája, és mégis varázsa alá került a párizsi színházi közönség.
Eljött talán a nagy megértések kora és a Stendhalok meg Henri Becque-ek sorsa többé nem fog oly gyakran megismétlődni? Aligha. Csak a Porto-Riche napja következett el, egy nap, amely nem minden emberöltőben virrad föl, amely azonban épp oly véletlen, talányos, mint némely nagy író posztumusz dicsősége.