Pongyolában

Pongyolában szerző: Ambrus Zoltán

1928.

─ Tulajdonképpen miért gyűlölöd te az Öreget? ─ kérdezte Fifi a fiatalembertől. ─ Tudtommal sohase bántott; sőt, inkább jót tett veled. Mert tulajdonképpen már nagyon benne voltunk a szószban; ha az Öreg nem ránt ki belőle, nem tudom, mit csináltál volna. Pedig nem vagy se inge, se gallérja: azt is mondhatta volna: „Édes uram, mi közöm nekem a maga bajaihoz?! Tőlem éhen dögölhet; hagyjon békében!”

─ Milyen buta tud lenni egy nő, ha elfogja a tudákosság, és olyan dologba üti bele az orrát, amit a rövid ész nem képes megérteni! Felülsz ennek a vén csirkefogónak? Valami nagy emberbarátnak képzeled, amilyenek a régi angol regényekben szerepeltek, és azt hiszed, hogy ő az én Jótevőm? Tulajdonképpen, tulajdonképpen!... Tanuld meg, hogy az, amit te nagylelkű megmozdulásnak képzelsz, tulajdonképpen csupa kényelemszeretet volt és a legelemibb önzés. Én nagyszerűen játszottam meg a jelenetemet; az Öreg olyan ostoba volt, hogy bedőlt neki; azt gondolta magában: „Ha ridegen elutasítom, ez a fiatalember öngyilkosságot követhet el, amit sohase tudnék megbocsátani magamnak.” Hogy tehát semmi esetben se kelljen lelkifurdalást éreznie, ami mindig kényelmetlen dolog, inkább kiizzadta a nagylelkűségét; mit neki az az ezer frank havonta? És csak nem gondolod, hogy ingyen adja? De még ugyancsak megdolgoztat érte! Pedig tulajdonképpen szerencse volt rá nézve, hogy éppen akkor kopogtattam be hozzá, amikor a legnagyobb szüksége volt egy olyan emberre, akinek jobb lába van, mint neki, és akinek az esze is helyén van. Aztán, tulajdonképpen, nem is gyűlölöm én ezt az együgyű vénembert, hanem megvetem.

─ Akit mindenki tisztel!... Eridj, te rongyos!...

─ A te hibád, ha rongyos vagyok. Neked kellene megfoltoznod a fehérneműmet; miért vagy a világon? És ha rongyos vagyok, a lyukas fehérnemű alatt fiatal erő duzzad. Nálam, pajtás, még nem találsz gyomorfekélyt, se semmilyen összeroskadtságot! És még nekem meri mondani ez a vén elavult, hogy olyan regényt, amilyet én, akárki tud írni! Ez az értetlenség már ostobaság. Világháború zajlott le azóta, mióta ő a kis kínai vagy középkori történetkéit írogatja; megváltozott körülötte az egész világ. Gépek dübörögnek mellette, repülők szállonganak a feje fölött, de ő semmit se vesz észre, semmit se hall, és semmit se lát meg. Amíg a világ szédítő iramban rohan előre, az öreg hátramaradott csöndesen, mosolyogva, csökönyösen írogatja tovább az ő tanulságos esetkéit, amelyek most már senkit se érdekelnek. Ő még most is csak az érzéseknél meg a szerelemnél tart, a pajkos vagy az érzelmes szerelmeknél, de még egyre annál a másvilági szerelemnél, amelyet a régi kalendárium-írók nagy kezdőbetűvel írtak. Ez a vén gyerek hetven-egynéhány éves kráig se tanulta meg, hogy a szerelem is csak addsza-nesze.

─ Nálad csak „addsza”, sohase „nesze”. Legalább szívet, azt hiába keresne nálad a nő, ha ennyire naiv volna, szegény. Pedig hát nincs mit büszkélkednetek azzal a gyönyörű előrehaladással, hogy most már mindnyájan olyan egyformán ripőkök vagytok, mintha valamennyien elvéreztetek volna a hazáért, akkor, amikor az iskola falai mögött, háborúsdit játszottatok az utcán! Látod, nekem mind a kétszer, amikor az Öreggel találkoztunk, folyton csak az járt az eszemben, hogy milyen kedves lehetett az a világ, amikor a fiatalemberek is ilyen szépen tudtak beszélni a nőkkel, mint ez a finom viselkedésű, tiszta öreg úr! Hiszen, ha húsz évvel vagy akár csak tíz évvel is fiatalabb volna...

─ Áldásom rátok, ha ugyan kárt tud tenni benned! De hát mondd, nem utálod?! Én, amikor elnézem, hogyan ugrándozzák körül a fiatal gyöngytyúkok, hamarjában nem tudom, kit utáljak jobban, őt-e vagy ezeket a fülhasogatóan sikítozó fiatal némbereket, akik az irodalomért való rajongás álarca alatt hozzátörleszkednek ahhoz az undok valamihez, amit öregségnek neveznek. És ahogy a legszebb gyümölcsöt is elhajítom, ha hernyót találok rajta, rá se tudok nézni ezekre a néha csinos személyekre, akik azzal szennyezik be magukat...

─ Ezt csak azért mondod, hogy ne legyek féltékeny azokra a csinos személyekre, akiket a váróteremben néha neked kell mulattatnod, olyankor...

─ Olyankor, amikor odabenn a mindenre elszánt hölgylátogató beleájulhat a vénember ölébe. Csinos hivatal, mi? Hiszen, ha erre az állásra, már akármicsodás, ideiglenesen se volnék rászorulva, minduntalan furcsa jeleneteket lehetne rendezni a Madárijesztő mulattatására...

─ Még most is féltékenykedik ez a szegény asszony?

─ Még csak most féltékenykedik igazán. Amíg a férje élt, mérsékelnie kellett magát, nem a férj, hanem a dekórum kedvéért; de most már szabadon ellenőrizheti az öreg szeretőjét, és olyan lármát csaphat, amilyet akar. Különben igaza van. Ő korteskedett legtöbbet az Öreg érdekében; az ő összeköttetései juttatták be a halhatatlanoknak nevezett múmiák közé; az ő szalonjában csináltak belőle irodalmi bálványt. Jogos, ha a maga örömére és dicsőségére akarja lefoglalni azt a keveset, ami a vén fickótól még kitelhetik...

─ Csakhogy az is érthető, ha az öregúr észreveszi, hogy vannak a régi barátnőjénél szebb és különösen fiatalabb nők is.

─ De még mennyire észreveszi! A szeme és az életkedve ma is olyan, mint egy fiatalé. Az ember nem hinné. Valamelyik nap beállít egy helyes kis személy: afféle kezdő színésznőcske, aki mindenáron be akar jutni az egyik állami színházba. Amíg várnia kell, beszélgetünk, és amikor a csöngetést halljuk, azt mondja nekem: „Aztán be ne törjön hozzánk hamarosan! Meg akarom mutatni a Mesternek az alakomat, hogy lássa, mennyire megérdemlem a pártfogást”... Tréfából azt felelem: „Csak a holttestemen keresztül léphet be valaki. De mit kapok ezért?” Nevet, és amint elkísérem a legelső könyvtárszobáig, azt ígéri, hogy ha célt ér, ugyanolyan hálát fog tanúsítani irányomban, mint a Mesterrel szemben, „Köszönöm, de én ezzel nem érem be” - mondom, amikor belebben az Öreghez...

─ És van pofád ezt elmondani nekem?!...

─ Nem, majd el fogom titkolni ezt a nagy eseményt!... Szóval, még nincs benn tíz percig, egyszerre csak beront hozzám a Madárijesztő. Persze őt nem lehet bejelenteni. És mindig úgy jön, mint a szélvész; mindig meg akarja lepni az Öreget. Mintha csak udvariasságból tenném, utána vágtatok a három könyvtárszobán keresztül, hogy legalább a lépteim kopogása jelt adjon az Öregnek. A Madárijesztő felrántja az ajtót, és sárga parókájának minden szála az ég felé mered: az Öreg és a színésznőcske éppen csak akkor bontakozhattak ki a csókolózásból, mert annyira közel állottak egymáshoz, hogy egy szobalány-szerepnyi papírlap se fért volna el kettőjük között. Pedig tíz perccel előbb még nem ismerték egymást.

─ Aztán?

─ A többi már nem érdekes. A csinos kis fehérnép, miután egyet simított azon a zsebkendőn, amelyet ruha gyanánt visel, hamarosan kereket oldott; a Madárijesztő pedig, a hölgyecske elpárolgása után, rémes lármát csapott, amely szokás szerint sírógörcsben végződött. De milyen cikkecskéket lehetne kanyarítani erről a szerelmi szaklapoknak! „Csendélet a könyvtárban”... „Euripidész és Boccaccio”... „Baucis jelenetet csinál Philemonnak”... Hiszen ha bizonyos volnék benne, hogy egyhamar nem derülne ki, kitől erednek az ilyen csevegések!... Hopp!... Amíg én az Öregnél őrt állok, vagy a Nemzeti Könyvtárból adatokat ások ki neki, azalatt te szépen följegyezhetnéd mindazt, amit én róla egy-két nappal előbb elbeszéltem neked...

─ És mire volna ez jó?

─ Arra, hogy az Öreg a halála után jobban fizessen, mint az életében. Sokáig már nem élhet; az olyan kis nőcskék, mint ez a múltkori, valamennyien a gutaütés utazó ügynökei. No, és ha egy szép nap hirtelen át talál siklani a megdicsőülésbe, egy percig se várok tovább azzal, hogy lerántsam róla az álarcot. A közönség nagyon szereti a csiklandós történeteket, de még jobban szereti, ha azokat, akiket előbb bálványozott, kíméletlenül leleplezik előtte. Mind a két öröm együtt; az ideál. Egy ilyen könyvvel vagyont lehet szerezni. Természetesen, jó cím kell hozzá és a könyv borítékán hatásos tájékoztató. Például valami efféle jelige: „Senki se nagy ember a titkárja előtt”... Nem, ez nem jó; ebből az következnék, hogy nagy ember volt a gyöngéi ellenére is. Inkább talán ez: „A kis embert még a titkárja se nézheti nagyságnak.” De vigyázni kell, hogy valaki elémbe ne vágjon; mindig vannak műkedvelő hiénák, akik alig várják, hogy nekieshessenek egy-egy híres halottnak. Ennek a könyvnek tehát a temetés napján már készen kell lennie.

─ Meg tudnád ezt tenni?!... komolyan beszélsz?

─ Majd érzékenykedem! Ő se érzékenyedett el, amikor azt hazudtam neki, hogy már két napja nem ettem. Tréfálkozott, hogy jobb annak, aki éhezik, mint annak, akinek gyomorfekélye van. Nem borult könnybe a szeme, amikor azt kellett hinnie, hogy egy nyomorgó fiatalember reszket, vacog a szeme előtt; akkor is csak magára gondolt, arra, hogy az ő étvágya már nem jó. Észrevette, hogy a felsőruhám rendes, és mintha megbotránkozott volna azon, hogy nem lát mosdatlannak. Aztán mit érzelgesz ezen?! Amikor az én könyvem megjelenik, akkor ő már semmi, ahogy ő maga szokta mondani. És amint most mindegy neki, hogy az írásait a fáraók még nem magasztalhatták, akkor már mélységesen mindegy lesz neki az is, hogy jót vagy rosszat írok-e róla, én, a legfürgébb utókor. Nekem pedig nem lesz mindegy, mert engem úrrá fog tenni az, hogy én leszek az első, aki a túlságosan sokáig ünnepelt Mestert leszállítom piedesztáljáról.

─ Mindenki azt fogja mondani, hogy gyalázatos dolog így írni a kenyéradó gazdádról, aki nélkül talán éhezned kellett volna, és mindenki el fog fordulni tőled.

─ Ellenkezőleg. Mindenki azt fogja mondani: a titkárja, az csak tudja!... És azok a kiadók, akik most szóba se állanak velem, a legnyájasabb mosolyukkal fogadnak, mert csak arra gondolnak, hogy ebből a könyvből, amelyik okvetlenül nagy port fog fölverni, el lehet adni száz-kétszázezer példányt vagy még többet is. De hogy minél több példányt lehessen eladni, a könyvet jól kell megcsinálni. Tele kell tűzdelni apró történetkékkel, nem sokat mondó, de jellemző esetekkel, amelyek valószínűséget adnak a szöveg többi részének is, annak is, ami már csak következtetés. Ezért föl kell jegyezni minden olyan apróságot, mint ez a kis jelenet, amelyet az előbb elbeszéltem...

─ Még hazugságokat is akarsz írni róla!

─ Hazugság-e az, ami megtörténhetett és minden valószínűség szerint meg is történt, de amit nem tudok bizonyosan? Ha igen, akkor ettől a hazugságnak bélyegzett lélekelemzéstől se riadok vissza, mert ha csak a bizonyosságra szorítkozom, a könyvem nem lehet eléggé színes.

─ Micsoda cinikus fickóval kerültem én össze! Az ember beleborzong, amint egykedvűen fejtegeted, hogy az egyetlen pártfogódat el akarod adni harminc ezüstpénzért. Nem, nem akarom elhinni, hogy ennyire elvetemült volnál! Akármit beszélsz, te gyűlölöd az Öreget, borzasztóan gyűlölöd, és bosszút akarsz állni rajta, valamiért, amit nem akarsz elmondani nekem. No, valld meg, hogy: igenis, történt valami köztetek, amit eddig elhallgattál előttem! Miért ne mondanád el? Nekünk egymás elől már nincs mit eltitkolnunk.

─ Nem történt semmi jelentékeny dolog. Annyi igaz, hogy valamiről eddig nem szóltam neked, de miért nem szóltam? Mert nem szeretek rá gondolni, mert el akartam felejteni, mert attól tartottam, hogyha elmondom neked, újra meg újra eszembe juttathatod, és akkor nem tudom többé kiverni a fejemből. Miért mereszted ki úgy a szemedet? Mondom, hogy semmiség. Egy szó se, egy mozdulat se, mindössze egy mosoly. És hogy borzasztóan gyűlölöm? Dehogy! Csak rosszul esik, ha rá kell néznem, és valóságos gyötrelem, hogy órákig mellette kell lennem. Szeretném, ha sohase ismerkedtem volna meg vele, ha sohase kellene látnom, ha ott élhetnék, ahol nem kellene arra gondolnom, hogy ő is a világon van. És mégis el kell viselnem, hogy ott lélegzik a közelemben, mert másképpen nem tudnánk megélni; mégis bele kell törődnöm, hogy hozzá vagyok láncolva, és ha még évekig mellette kell maradnom, mert az elődöm már nem fog visszajönni. Ezért, hogy él, és hogy a kutyája vagyok, ha életében nem is, a halálában meg kell lakolnia.

─ De hát mondd el!... mondd el!...

─ Még a legelső időkben történt, talán két héttel később, hogy dolgozni kezdtem nála. Diktált valamit, le s fel járkálva, és munkaközben elővett egy nagy doboz havannaszivart, amelyet aztán az én asztalomra tett le. Egyszerre beront a Madárijesztő, szokása szerint mint a szélvész, azzal, hogy nem akar bennünket zavarni, le se ül, csak egy percre jött, ezért meg ezért. Aztán elmegy, és a vénember kikíséri. Már tudtam, hogy odakinn mindig sokáig szoktak búcsúzkodni; a dolgommal várni kellett, és egyszerre az villan keresztül a fejemen: miért, hogy csak ő szíhasson havannaszivart?... én, aki jókora szellemi munkát végzek el helyette, ne szíhassak soha?... megkínálhatott volna, de van eszében!... pedig, ha most zsebre vágnék négy-öt darabot, sohase venné észre... csak egy arasznyira kell kinyújtanom a kezemet, hogy megdézsmálhassam, ami a dobozban van... vajon sok van-e benne?... A kezembe veszem a dobozt, felnyitom, és látom, hogy csak öt-hat darab szivar van a fenekén. Nem nyúlok bele a dobozba, leeresztem a fedelét, de abban a pillanatban, amikor visszateszem oda, ahonnan fölvettem, kinyílik az ajtó, a vénember látja, hogy mit csinálok, és a szája széléről mosoly illan el, nem is mosoly, csak valami kis mosolygás árnyéka. Nem történt semmi; meggyőződhetett róla, hogy a kevés szivarból egyetlenegy se tűnt el, de ez a légies, illanó mosoly egy pillantásnyi időre megvilágosította, hogy a vénember kitalálta minden gondolatomat, mulat a csalódásomon meg a szégyenkezésemen, és az esetkéből azt a tanulságot vonta le, hogy: „Ennek a fickónak a körmére vigyázni kell!” Nem is értem, hogyan tudtam megállani, hogy a mosolya láttára a szivardobozt ne vágjam az arcába.

─ Éreztette veled, hogy gyanúsít?

─ Még csak az kellett volna! Keresztülgázoltam volna rajta!

─ Talán észre se vette, hogy mi jár a fejedben.

─ Még csak az se lehetetlen. De én nem tudom rnegbocsátani neki, hogy majdnem igaza volt.