Polycrates gyűrűje
szerző: Kis János
Aegyptus ura lévén nála,
Polycrates büszkén sétála
Kertjének pompás halmain.
Valamire, ugymond, innen nézsz,
Nékem hódol s az én szómra kész.
Kit visz illy szép sors karjain?
"Felmagasztaltak az istenek:
Őket, kik elébb fénylettenek,
Megrontotta erősséged.
De egy még vív! kardok csattognak;
Mikép mondhatnálak boldognak,
Míg még harcol ellenséged?"
S alig hogy a király ekép szólt,
Egy víg követ menten jelen volt,
S ezt hallja a fejedelem:
Uram, vígan áldozatot tégy,
S fődre innepi koszorút, végy;
Miénk lett a győzedelem.
Lerogyott kevély ellenséged.
Polydorus tudósít téged,
Néped hű s vitéz vezére.
S hogy szavának légyen ereje,
Egy tálon ím a pártos feje.
S akkor is gőzölgött vére.
A király látja iszonyodva.
S így felel: "még is tartózkodva
S kötve higyj a szerencsének!
Gondold: a hitetlen tengeren
Evez sereged: hány ezeren
Lettek prédái mérgének!"
Még szavát jól ki sem mondotta,
S a víg hang félbe szakasztotta,
Mellytől a partok harsogtak.
A hajók idegen kincsekkel,
Örömmel telve, érkeztek el,
S száz zászlók vígan lobogtak.
A királyi vendég elbámúl
"Rád a sors java esőként hull:
De féld állhatatlanságát.
Ellened a győzhetetlen Sparta
Ezer nyilat méregbe márta,
S rád hozza népe sokságát."
S még el sem végezte ezt szája,
A népnek vígadó lármája
Győztünk! győztünk! fenjen kiált.
Oda vannak Sparta fiai!
Elnyelték a tenger habjai,
Bús félelmünk örömmé vált!
A vendég ezt irtózva hallja:
"Szerencsés vagy! szám is ezt vallja;
De félek boldogtalan lészsz!
Félek, az ég fog irígyelni.
Zavaratlan örömben élni
Nem halandónak való rész!
Ha ki, én is dicsekedhettem,
Hogy akármit is elkezdettem,
Az ég kedvében osztozék,
De egy kedves örökösem volt,
Ez, oh, karjaim között megholt!
A sorsnak ezzel adózék.
Ha hát nagy gyászt nem akarsz érni,
Ne szűnj az isteneket kérni,
Hogy fájdalmat is adjanak.
Még egy sem látott boldog véget,
Kire ők minden nyereséget
Teli kezekkel szórtanak.
És ha ők meg nem hallgatnának,
Engedj hív barátod szavának,
S menj magad a kár elébe,
S a mi legnagyobban szívedet
Kecsegteti, azt a kincsedet
Vesd, vesd, a tenger mélyébe!"
S amaz mint nagyon megütközött,
Monda: szívem minden kincs között
E gyűrűt főkép szereti.
A fúriáknak ezt szentelem.
Talán majd megbékélnek velem -
S gyűrűjét a vízbe veti.
S a legelső nap virradtával
Egy halász örvendő orcával
A fejedelemhez megyen.
Uram, még soha illyen halat
Nem fogtam országlásod alatt:
Néked hoztam, tiéd legyen!
S felbontván a szakács a halat,
Nagy ijedten urához szaladt,
S így fakadt ki bámulása:
Melly gyűrűt felséged ujában
Viselt, ím volt a hal gyomrában.
Szerencse, mellynek nincs mása.
A vendég ezt borzadva látja:
"Te nem lehetsz szívem barátja,
Téged nem boldog anya szült.
Veszted akarják az istenek!
Megyek, hogy itten ne érjenek."
Így szólt, s tüstént hajóra űlt.