Politikai frázisok és jelszavak
szerző: Radó Sámuel
A politikai mozgalmakban bizonyos jelszavak kerekednek felül. Ezek a frázisok és szállóigék bizonyos felfogást rendszerint nagyon éles kidomborításban fejeznek ki. Ennélfogva többnyire egyoldalúsággal vádolhatók. Dacára annak azonban nagy hatást gyakorolnak és a közvélemény kialakulását erősen befolyásolják. Az alábbiakban néhány ilyen jelszót vizsgálat alá vettem és behatóan elemeztem.
- A politika úri huncutság.
- A magyar paraszt igazi arisztokrata.
- A gazdagok pazarlása a szegény embert keresethez juttatja.
- A nép nem érett.
- Hazafiság.
- A radikalizmus.
- A feminizmus.
- A magyar nemzet jövője.
- Történelem és politika
- Autoritas contra reform
- Népszuverenitás
- Forradalom és reakció
- A csizmadia és az akadémia elnöke
- Általános szavazatjog és magyar szupremácia
- A nagy államférfi
1. A politika úri huncutság.
Ez a szálló ige bizonyára onnan ered, hogy dacára a politikusok és különösen a képviselőjelöltek hangzatos ígéreteinek, a nép helyzete a pártok változó kormányai alatt aránylag keveset javult. Ezt a nép fia természetesen csalásnak nézte és ennek a fájó érzésnek az említett szállóigében adott kifejezést.
A németek még tódították és azt az általános tételt állították fel, hogy a politika rontja a jellemet.
Ezt nemcsak a csábos, hiú ígéretekre vonatkoztatták. Látták ugyanis, hogy a pártszenvedély elvakítja az embereket és különben igazságos férfiak is pártjuk érdekében olyan dolgokra vetemednek, melyekért mint magánemberek nem vállalnák el a felelősséget.
Az a tudat, hogy nem a tulajdonképpeni egyéni haszon, hanem a pártérdek forog kockán, a politikusokat vakmerőkké teszi és abban a relatív önzetlenségükben úgyszólván menlevelet látnak sok kifogásolható és gonosz cselekedet elkövetésére.
A közéleti küzdelemben felkorbácsolt szenvedélyek kitörései is hozzájárulnak ahhoz, hogy a politikának túlnyomóan rossz befolyást tulajdonítanak az erkölcsökre. Pedig ebben nincs igazság.
A politikai hitszegésről és az ígéretekről való megfeledkezés olyan szemrehányás, mely sok esetben nem helytálló. Jóllehet sok jelölt ámítás céljából és a teljesíthetetlenség tudatában hamis ígéretet tesz, mindazonáltal hamis ígéretről csak akkor lehet szó, ha a politikai ígéret természete szerint elbírálva is hamisnak kell azt mondani.
Mert a politikai ígéret rendszerint inkább egy program, egy patetikus szózat jellegével bír, körülbelül ilyen hangnemben: áldozzuk fel az utolsó embert és az utolsó garast! Ezt mindig cum grano salis kell érteni.
A politikai ígéret többnyire az általános elvet jelöli meg és annak megvalósítása tudvalevően sok stádiumon megy keresztül.
A tapasztalat azt mutatja, hogy minden reformot tízszer megígértek, amíg végre keresztülvitték és így tízszer hazugságban maradtak. A politikai ígérethez mindenki hozzáteszi: »Amennyire tőlem telik,« Rebus sic stantibus stb. stb.
A hamisság vádját csak akkor lehet a politikusra rásütni, ha egy elvet hirdet és annak hirdetése által érvényesülni kíván, azután pedig azt az elvet szubjektív okokból cserben hagyja.
A politikai ígéret természetszerűen nagyon sokszor teljesítetlen marad. De nincs olyan terrénum, amelyen a vis-majoron alapuló mentsége annyira jogosult lehet és elfogadható, mint a politikában. És az ígéretek teljesíthetetlensége folytán az egész politikát szőröstől-bőröstől úri huncutságnak megbélyegezni: nagyfokú igazságtalanság.
És ha igaz is, hogy a pártvélemény sokszor az elfogulatlanság és tárgyilagosság rovására megy, viszont az is áll, hogy a politikai küzdelem valósággal neveli az embert arra, hogy az ellenfél erejét és jellemét megbecsülje.
A politikában a szenvedélyek inkább a tömeget izgatják, a magasabb régiókban a politika a tárgyilagosság és a realitás magas iskolája.
Az a politikus, aki felzaklatott indulatai hevében nem tud az ellenfél erejének megbecsülésére emelkedni, az képzelt világban él, az rossz hadvezér és eleve elvesztette a csatát, mielőtt még abba belebocsátkozott volna.
A szenvtelen tárgyilagosság nagy tényező a politikai hadviselésben. Az ellenfél megbecsülése azután a legnemesebb formában juthat kifejezésre.
Sok kérges szívű parlamenti ember könnyezett, amidőn Gladstone a feleségét gyászoló Disraelinek nyílt ülésen legbensőbb részvétét fejezte ki és ellenfelének nagy vigasztalására az elhunyt asszonyt, mint férjének nemes bajtársát, mint küzdelmének részesét, mint életének díszét és ékességét ünnepelte. Viszont Beaconsfield, amidőn Gladston Herbert szűzbeszédét elmondta, nem mulasztotta el a miniszteri székből a polémiába beleszőni, hogy a házban mindenki, a párthívek és az ellenfelek, osztoznak a boldog apa örömében, aki a sasfiók szárnybontását büszkén szemlélhette.
Valóban, nincs az életnek olyan területe, amelyen az ellenfél megbecsülése annyira a mesterség kellékeihez tartoznék, mint a politika. Így tehát a politika, ha futólag elvadítja is az embereket, viszont humanizálja is, amennyiben együttműködésre, kölcsönös megbecsülésre, alárendeltségre és önmegtagadásra tanítja őket.
Már a szüntelen kritika, melynek a politikus minden cselekedete alá van vetve, neveli a felelősségérzetet és kényszeríti, hogy a közvélemény éber ellenőrzését tartsa szem előtt.
Ha tehát bizonyos szempontból nézve, a politika úri huncutságnak látszik is, viszont az is áll, hogy a közvélemény Damoklész kardja mindig a politikusnak feje felett lebeg és cselekedeteiről a közvélemény nagyon ritkán szokott, mint elnéző és kegyes bíró ítélkezni.
2. A magyar paraszt igazi arisztokrata
A magyar nép századokon át nem annyira a királyi hatalom nyomását, mint inkább az úri osztály felsőbbségét érezte. Az úré volt a birtok, a katonai és a polgári hatalom. A gyakorlatban ő rendelkezett korlátlanul a jobbágy életével és vagyonával.
Ez az állapot mély nyomot hagyott a nép lelkében.
Ámbár több mint félszázada annak, hogy a törvény betűje szerint az úri osztály teljhatalma megszűnt, a jobbágyi érzés, mely az úrra, mint a pogány a vészt és áldást hozó fétisre tekintett fel, még nem veszett ki teljesen a lelkekből. Hiszen a jobbágy dacára annak, hogy felszabadult, állapotának minden javulása ellenére olyan vagyoni és műveltségi alárendeltségben maradt, hogy az egyenlőség érzése nem fejlődhetett ki és nem is volna kellőképen megokolva. Így tehát a jobbágyi viszony mind társadalmilag, mind az érzelmi világban nagyjában a mai napig is fennmaradt.
A parasztságnak a birtokos nemesség és főleg a nagybirtok iránt való önkéntes és hagyományos tiszteletét arisztokrata érzületével magyarázzák és általában járja a szólás-mondás, hogy a magyar paraszt vérbeli arisztokrata.
De ez mégis inkább látszat, mint valóság.
Hogy az arisztokrata módra tagolt társadalomban a születés és rang tisztelete, az egyéniség értékének alábecsülése és a valódi érdem mindenféle mellőzése dominál, az természetes dolog. Ezek a vezéreszmék mindenkit rabigába hajtanak és senki sem vonhatja ki magát azoknak behatása alól. Ebből azután az a természetszerű következmény folyik, hogy mindenki, még a ranglétra legalacsonyabb fokán álló is, a maga szerény állására büszke, rátartó és a felsőbbek lenézéséért az alantasával szemben tanúsított gőggel kárpótolja magát. Így megy ez fokról-fokra. És éppen úgy, amint a herceg jobbnak tartja magát a grófnál és viszont ez lenézi a bárót, azonképpen érezteti a telkes gazda felsőbbségét a zsellérrel, ez viszont kevélykedik a cselédjével szemben.
A parasztság valóban majmolja a felsőbb osztályokat. De abban igazi arisztokratizmust látni: kissé messzemenő következtetés volna. Az, ami parasztjainkban vérbeli arisztokratizmusnak látszik, nem az ő igazi természete, ez inkább a jobbágyság szomorú csökevénye, midőn az alávetettségben a felsőbbség nyomása alatt jobb érzése elfajult és hamis irányba tereltetett. Mert a magyar parasztot csak abban az értelemben lehet arisztokratának mondani, hogy nehéz természetű, az erőszaknak nem enged, hanem csak az okos szóra hallgat, csak okossággal és szellemi fölénnyel vezethető. Az ilyen fajta arisztokraticizmus messze elüt a mai értelemben vett arisztokraticizmustól, mely felfelé szervilizmust és lefelé dölyföt mutat. A magyar paraszt ilyen értelemben sohasem volt arisztokrata. Az urak azt jól tudták. Inkább izgágának, veszekedőnek mondták, aki jussát nem hagyja. Emiatt a XVI. és XVII. században, mint telepest nem igen kedvelték és a jámbor tótot és oláhot, aki jobban engedte, hogy bőréből szíjat hasítsanak, előnyben részesítették. A manapság még mutatkozó arisztokraticizmus az értelmiség, a szellemi önállóság terjedésével mindinkább el fog tűnni. Erre vall az a sűrűn felhangzó panasz, hogy a tekintély veszendőbe megy. Dehogy megy, dehogy megy! Inkább növekszik. Ám kivész, az a formai, a puszta előítéleten alapuló tekintély. Annál magasabbra emelkedik az érdemen, az egyéni értéken és a tudományon alapuló tekintély, melynek a mai emberek igaz, mély érzéssel hódolnak.
3. A gazdagok pazarlása a szegény embert keresethez juttatja
A luxust úgy szokták feltüntetni, mintha a gazdagok a bő költekezéssel társadalmi kötelezettséget teljesítenének, viszont a szegények abban kárpótlást találnának mostoha sorsukért. A luxus úgyszólván a gazdagok és a szegények közt való kínos különbség harmonikus kiegyenlítésére törekszik. Hogy ez beállítás a valóságnak meg nem felel, az nyilvánvaló. De az ósdi nemzetgazdászati tudomány eme felfogás által kívánta az általa bemutatott elszomorító világképet egy pár világos folttal felderíteni. A régi teória a gazdagságban és a szegénységben megmásíthatatlan tényt látott. Ez szerinte a világ természetes rendje, melyről csak az utópista hiszi, hogy azon lényegileg változtatni lehetne. De a társadalmi állapotnak ilyen bemutatása mégis csak lesújtó volt. Azonfelül nem is felel meg az igazság és a humanizmus követelményének. Hogy tehát az igazságot némileg érvényre juttassák, bizonyos korrektivumokat találtak fel és a gazdagoknak melegen ajánlták a bő költekezést, viszont a szegényeket figyelmeztették arra, hogy milyen hálával tartoznak a bőkezű gazdagoknak, akik némelykor a virágárus leánynak még öt pengőt is adnak egy kis csokorért. Egyszersmind ez a beállítás alkalmat adott annak hangoztatására, hogy a szegényeknek sorsa nem is olyan kétségbeejtő, különösen, ha a gazdagok erkölcsi kötelességüket teljesítik és nevezetesen, ha ínség idején pénzeszsákjuk zsinórját megoldják és amint mondani szokás: élnek és engedik, hogy más is éljen. (Leben und leben lassen.)
A modern elmélet ezt a felfogást teljesen halomra döntötte. A mérhetetlen gazdagságot és a végtelen nyomort a társadalomban csupán a fejlődés múló fázisának tekintik, mely egyszer éppúgy véget fog érni, mint más előző korszakok, mint a kannibalizmus, a rabszolgaság és a jobbágyság érája.
A jelenlegi korszakban a jótékonyság, vagy a gazdagoknak egyéb költekezése természetes folyománya egy fonák gazdasági rendszernek. De hogy attól a szociális rend égbekiáltó hibáinak javítását várjuk, vagy azt, mint a mellőzhetetlen társadalmi reform pótlását fogjuk fel: az merő utópizmus. A luxus annál kevésbé képes ilyen funkciót teljesíteni, miután egyesek nagy költekezésével ezreknek elszegényedése mindig együtt jár. Plutokratizmus és pauperizmus párhuzamosan haladnak egymás mellett. Ott, ahol a milliárdos felesége kedvenc ölebének születése napján sampányerlakomát rendez, ott a pauperizmus annyira dühöng, hogy minden tizedik lakót mint mindenből kivetkőztetett szegényt kell a tömegsírban eltemetni. Ennek a világnyomornak a milliárdosok pazarlása vajmi kevés enyhítést tud nyújtani !
A luxuskiadásokat különben nem lehet teljesen meddőknek tekinteni. A munkás szempontjából tökéletesen egyre megy, vajon ő posztót és csizmát, vagy mesterséges virágokat csinál, vagy pedig pezsgőgyárban dolgozik-e? És csak oly különcködő költőnek, mint Tolsztojnak jut eszébe afelett keseregni, hogy vannak gazdagok, akik nagy összegeket költenek sampányerre, míg ezrek nyomorognak, akiknek cipőre és kabátra sem telik.
A modern közgazdaság legnagyobb vívmánya éppen az a tétel, hogy a jelenlegi állapot nem a természetes rend, hanem csak egy átmeneti stádium. A fejlődés pedig oda irányul, hogy a javak szétosztásánál az igazság és a humanizmus elvei mindinkább érvényesüljenek.
4. A nép nem érett
A nép körülbelül hatezer év óta nem érett. Midőn Arisztofanes a »Madarak« című vígjátékában a felséges athéni démoszt kigúnyolta, ez épp oly kevéssé volt érett, mint most, midőn az általános szavazatjog körüli vitában azt hangoztatják, hogy a nép nálunk arra még nem érett meg. De vajon mikor lesz érett a nép és ki hivatott arra, hogy ebben a fogas kérdésben kimondhatná a szentenciát? Ez a kérdés teljesen homályban marad.
Egy angol publicista erre nézve egészen sajátságos különvéleményt kockáztatott meg, mondván: »A nép bizonyos jog gyakorlására megérett, mihelyt ezt a jogot követeli. Éppen a követelés annak a jele, hogy jelentőségét felfogja és tud is, akar is vele élni.«
Hogy a nép jogát nem mindig a maga javára használja, az igaz. De vajon a vezérlő osztály mindig csak a haza javát nézte, helyesen megértette és kiküzdötte-e? Nem inkább arra tanít-e a történelem, hogy a nemzet érdeke éppen a vezérlő osztály önzését, korlátoltságát és pártoskodását súlyosan megszenvedte? A nagy tömeg szenvedélye tehát nem elég indok a jogtól való megfosztásra. Az oligarhikus bűnök egy hajszállal sem csekélyebbek, mint az oklokratikus veszedelem.
Ha speciálisan az általános szavazatjogra nézve azt hozzák fel, hogy népünk arra meg nem érett, azzal lehet replikázni, hogy az intelligencia vezetése alatt álló cenzusos választók több cikluson át olyan képviselőházat választottak, melyet általánosan analfabétának neveztek. A mostani képviselőház értelmi nívója tehát nem olyan magas, hogy azt az általános szavazatjog küldöttjeitől félteni kellene. Azok a széles rétegek, melyek a középosztály mellett a választójogot elnyerték, Európában mindenütt a legkiválóbb és legértékesebb parlamenti erőket szolgáltatták. Erre nézve elég csak John Burns, Keir Hardie, Jean Jaurés, Aristide Briand, Bebel Ágost és Kautzky Károly nevét említeni, akik a parlamentarizmus egén mint elsőrendű csillagok ragyognak.
5. Hazafiság
Ha művelt ember egy társaságban kibökné: »Jaj' be szeretem az édesapámat!« vagy: »Végtelenül tisztelem a feleségemet« - ezt joggal tapintatlannak, sőt gyanúsnak mondanák.
Ami pedig a hazafiságot illeti, mely szintén a szív szentélyében rejtőző intim érzés, az általános szokás nem ellenkezik azzal, hogy az ember unos-untalan nyilvánosan a hazafiságával dicsekedjék és színpadi kifakadásokban, hazaszeretetével hozakodjék elő. Pedig erre nézve jó lesz Shakespeare mondására visszaemlékezni: »Kordélia szeret és hallgat.«
Ha nálunk a hazafiság tüntető erősködése nem kelt olyan visszatetszést, amilyent megérdemel, ennek különös oka van.
Belviszályaink és különösen a függetlenségi harc, mely némely fázisában a polgárháború jellegét öltötte magára, azzal a vészes következménnyel jártak, hogy a honpolgárok egy részének hazafiságában való bizalom hosszú időre megingott. A hazafiság tehát nálunk megszűnt egy magától értetődő elemi érzésnek tekintetni, melynek hiánya nagyon kivételes és majdnem természetellenes. A hazafiság különös erényszámba ment, amelynek hangoztatása a politikai hitvallás egy integráns részét képezte.
Belháborúnk egyik keserves következménye éppen az volt, hogy a hazafiságot sokféleképpen magyarázták és ami a magyarságnak hazaárulás volt, azt sok idegen ajkú éppen a hazafiság netovábbjának tekintette.
Ennek a szomorú korszaknak nyomai azonban mindinkább kivesznek a lelkekből. És végre általánosan érvényesülni fog az a felfogás, hogy a hazafiság az ember lelki világában olyan elsőrendű helyet foglal el, mint a családi érzés. Annak hiánya pedig feltűnő és nagyon kivételes perverzitásnak nevezhető. Ezzel a váddal, ha azt az ellenféllel szemben hozzák fel, hovatovább kevesebb hatást lehet elérni. Mert a politikai intelligencia terjedésével mindinkább belátják, hogy a hazafiság meggyanúsítása vagy kétségbevonása üres szóbeszédnél semmi egyéb. Azt is tudják, hogy az országos ügyekről, az alkotmányról való ellentétes vélekedés még nem igazolja a hazafiatlanság vádját, épp oly kevéssé, aminthogy más felekezetűeket vallástalannak nevezni nem lehet. Csak azt, aki az alkotmány felfüggesztését vagy eltörlését tervbe veszi, lehetne politikai ateistának nevezni és a közvélemény őt a cégéres ateistának kijáró megrovásban fogja részesíteni.
Érdekes különben arra a nagy különbségre rámutatni, melyet a gyakorlati életben a haza és az állam között tesznek.
Magyar haza és magyar állam tulajdonképpen azonos. Legföljebb úgyszólván formális szempontból lehetne azt mondani, hogy az egyik, a magyar haza, az érzelmi momentumot hangsúlyozza, míg a másik, a magyar állam, a politikai momentumot domborítja ki. Ez a formális különbség pedig korántsem ad menlevelet arra, hogy a kötelességeket, melyeknek a haza iránt való teljesítését megkövetelik, az állammal szemben semmibe se vegyük.
A hazának mindennel tartozunk, sőt életünket és vérünket is fel kell áldoznunk érte. Ezt számtalanszor erősítjük. Senki sem merné ezt a kötelességet tagadásba venni. Ellenben az állammal szemben, ami tulajdonképpen vele azonos jogegyén, hogyan állunk? Nemcsak, hogy senki sem kíván érte áldozni, de mindenki iparkodik belőle minél több hasznot húzni, kedvezményeivel visszaélni, tartozásait kijátszani, sőt azt sem tartják nagy bűnnek, hogy az államot, mely az imádott hazának csak más elnevezése, mindenfajta visszaélés és csalás, adóeltitkolás, bélyegcsonkítás és csempészés által jogaiban megkárosítsák. Ebben a tekintetben olyan nagy az elvakultság, hogy a közfelfogás szerint az anyagi megkárosítás, melyet a magánegyénnel szemben becsületbevágó dolognak tekintenek, sokkal enyhébb megítélésben részesül, ha azt az imádott hazával szemben követik el. Ennek az erkölcsi megtévelyedésnek magyarázata az, hogy a hazával szemben, melynek életünket és vérünet nagylelkűen felajánljuk, ez a fogadkozás semmiféle kellemetlen következménnyel nem jár. A felajánlott áldozatot rajtunk nem hajtják be. Ellenben az állam nagyon pontosan követeli a magáét. Itten tehát minden patetikus ígérkezés és felajánlás megszűnik.
Ha a közérdek ellen vétünk, a szent hazát mindig az állammal helyettesítjük és a bűnt elkövethetjük anélkül, hogy a közvélemény kárhoztatását kockáztatnók.
Nagy és hatalmas pártok lángoló hazafiságuk hangoztatása mellett nem átallnak olyan programot kítűzní, melynek alapján az államtól minél több jogtalan kedvezményt csikarhassanak ki és az állami terheket igazságtalanul gyengébb vállakra háríthassák át. Jó volna, ha már az iskolában is ahelyett, hogy ott csak a szavalási hazafiságot kultiválják, a haza iránt teljesítendő mindennapi komoly kötelezettségekre figyelmeztetnének. Mert az mégsem járja, hogy az édes hazát, mely ápol és eltakar, az állam elnevezése alatt úton-útfélen becsapjuk és érdekeit megsértsük.
6. A radikalizmus
Minden okos politikus óvakodik attól, hogy a radikalizmus hírébe keveredjék, Tény, hogy a radikalizmus, mint általános elv, nehezen fogadható el. Mert a politikus, aki az intézmények átalakítását az egész vonalon keresztülvinni akarná, legyőzhetetlen akadályokba ütköznék és általános felforgatást idézne elő.
Viszont az is áll, hogy mélyen gyökerező közbajokat csak gyökeres kiirtással lehet orvosolni. A radikális módszer nem csak a legjobb, legtöbb esetben az egyedüli jó. Radikalizmus tulajdonképpen annyit jelent, mint alaposság és észerűség. Okos ember magánügyeiben rendszerint radikális.
Ha például anyagi bajokkal küzdünk, a legrosszabb eljárás tudvalevően az, ha a pillanatnyi zavaron segítünk, anélkül, hogy a baj okát eltávolítanók. Épp úgy a betegség, melyet csak operáció által lehet kúrálni, kenőccsel és flastromokkal soha meg nem gyógyítható. Ez a radikális gyógymód azonban, mint a radikalizmus általában, bátorságot, erélyt és erős elhatározást feltételez, ezek pedig olyan dolgok, melyek emberek közt, különösen nagy állásban levő rangos politikusoknál, nagyon ritkán találhatók.
Aki nyugalmát és kényelmét szereti, aki irtózik az ellenségeskedéstől és a veszélyektől, az soha ne forduljon radikális eszközökhöz. Viszont az államférfiúi dicsőség, a világhír másképen el nem érhető és nagy államférfiak mind úgy szereztek elévülhetetlen érdemeket, csak úgy értek el halhatatlanságot, hogy minden kicsinyes, felemás eszközt megvetve, az előítéletekkel és a kényelmes, gondatlan szegénységgel bátran szembeszálltak és a közbajok orvoslásánál radikális eszközöket alkalmaztak.
Ennek a tételnek az igazolására a legjobb példa Bismarck, aki az Ausztria és Poroszország közt való százados versengést nem félszeg kompromisszumokkal iparkodott megszüntetni, hanem a legradikálisabb módszerrel, háborúval, mely a viszonyt véglegesen szabályozta. Épp úgy járt el a nagy államférfi a belügyek terén. Midőn arra a meggyőződésre jutott, hogy a proletáriátusban elharapódzó államellenes és felforgató tendenciák jórészt abból származnak, hogy a munkástömegek baleset, betegség és rokkantság esetén kétségbeejtő nyomorba jutnak, rettenthetetlen bátorsággal levonta annak a tapasztalatnak végső konzekvenciáit, amennyiben a középosztály ádáz ellenkezésével szemben az államszocializmust inaugurálta. Épp olyan radikálisan járt el egy másik nagy államférfiú: Gladston, különösen az írországi állapotokat illetőleg. Ő nem rettent vissza attól, hogy az anglikán egyházi vagyont, mely a katolikus Írországban csak mint a régi hódoltság csökevénye maradt fenn, szekuralizálja, sőt az angolszász nagybirtokot is kárpótlás fejében az ír parasztok javára kisajátította. Ha Írországban a századokon át lappangó forrongás megszűnt, ez Gladston radikális politikájának az érdeme.
Érdekes, hogy az általános nézet szerint Bismarckot a konzervatív államférfiak rubrikájába sorozzák és ő magát is konzervatívnak mondta. Ezt azért tette, mert nem akart összetévesztetni az ő idejében fennállott radikális párttal, mely épp abban a pontban vallott radikális elvet, ti. a monarchia jogkörét illetőleg, melyben ő hajthatatlan konzervatív volt. De ha Bismarck ebben a tekintetben konzervatív volt is, az őt nem akadályozta abban, hogy alkalomadtán a legradikálisabb eszközökhöz, a háborúhoz, a szocializmushoz és az általános szavazatjoghoz ne folyamodjék.
7. A feminizmus
Rég letűnt az a korszak, melyben a feleség szorgalmasan font, varrt és a háztartásban úgyszólván a kisiparos pénzmegtakarító munkáját végezte. Az ingek és harisnyák, melyek azelőtt a háziasszonyok kézi ügyességét hirdették, most a gyárakból kerülnek ki és még a Gyurkovics lányok révén hírnévre jutott befőtt is maholnap mint a gyártelepek terméke fog a háztartásban szerepelni.
Eme változás folytán a házasság a középosztály és a kisemberek számára jórészt elvesztette gazdasági előnyét. A családos emberek mai napság a házi szükségletek dolgában semmivel sem állnak jobban, mint az agglegény és a férj által vállalt háztartási terhek az asszony munkája által jelenleg sokkal kevésbé rekompenzálódnak, mint a régi jó időben.
De a több kiadás, mely a háztartásra háramlik, még hagyján. Vannak még sokkal súlyosabb erkölcsi következmények is. A háziasszony munkaköréből ki lett akolbolitva, ennélfogva az asszony munkátlan, facér és örökös henyélésre van kárhoztatva. A középosztálybeli asszony most olyan életet folytat, mint egy háremhölgy. Életének nincs munkaköre, nincs semmi komoly tartalma. A jótékonysági, sport, vagy egyéb felemás dilettánskodás nem tudja az űrt kitölteni. A különbség a túlterhelés által elcsigázott férjek és a rendszeres henyélésben elernyedt asszonynép között olyan nagy, hogy ebből a házaséletben a legnagyobb bajok származnak. Kikerülhetetlen, hogy egy intelligenciával és temperamentummal bíró női teremtésben a teljes munkátlanság az élvvágyat és a költekezési hajlamot ne növelje.
Semmi sem ártott annyira a házasságnak, mint instituciónak, semmi sem növelte annyira a házasság iránt való ellenszenvet, mint az asszonynak a gazdasági felforgatás folytán beállott lustálkodása.
Ha már most a feminizmus azt a feladatot tűzi maga elé, hogy ezen az állapoton javítson, hogy az asszonynak munkakört szerezzen, hogy a kereseti pályákat előtte megnyissa: úgy ezt az aspirációt nagyon üdvösnek kell mondanunk.
Meglehet, hogy az asszony komoly munka folytán, az élet küzdelmeiben való részvétele által bájosan csicsergő jókedvéből és mosolygó gráciájából valamicskét el fog veszíteni. De erről szívesen lemondunk, ha azok a súlyos hibák el fognak tűnni, melyeket a teljes dologtalanság a ruházkodást, mint egyedüli komoly életcélt hajhászó asszonynépben fejleszt, még ha különben eredetileg nemes hajlammal volna is megáldva. És talán az idők folyamán üres előítéletnek fog bizonyulni, hogy a kereső és komoly munkára fogott asszonyból minden báj és kedvesség kivész. Épp úgy, amint már régen rájöttünk, hogy az asszonyi tudatlanság nem ellenállhatatlanul vonzó, épp úgy meg fogunk győződni arról is, hogy a munka soha nem teszi a nőt annyira idegessé, mint a teljes tunyaság, melyre őt jelenleg a társadalmi szokás kárhoztatja.
8. A magyar nemzet jövője
A XIX. század második felében a magyarságnak három nagy alakja volt: Deák Ferenc, Arany János és Andrássy Gyula.
Ha Deák Ferencről egyebeket fel nem jegyeztek volna, mint hogy ő a kiegyezés megalkotója, legnagyobb diadala napján, a koronázáskor vidékre menekült, hogy az ünnepeltetést és a feléje harsogó éljenkiáltozást kikerülje: már eme páratlanul álló vonás révén is belekerülne a Plutarkba, a nagy emberek díszcsarnokába.
Akkora puritánizmust, akkora megvetését a külső dísznek, akkora diogenészi lenézését mindannak a formai kitüntetésnek, amit a hálás nemzet és a király nyújthatott: egy modern nemzet államférfiánál sem lehet találni.
Deák az egyetlen politikus, akinek elhisszük, hogy a hatalmat nem a külső fény miatt kereste, hanem azért, hogy a köznek, egész egyénisége feláldozásával használjon.
A másik nevezetes egyéniség Arany János volt. Ha ezt a nagy költői géniuszt más nemzetek híres lantosaival összehasonlítjuk, akkor a roppant tehetsége mellett tetejébe még nagyon ritka és értékes emberi vonást találunk, melyet Hugo Viktorban, Byronban és másokban hiába keresünk.
Majdnem példátlan ugyanis a nagy költő csendes, szerény filiszter életmódja. A költőkirály úgy viselkedett, mint egy napidíjas. Fantáziája és temperamentuma bámulatos művekben pattant ki, de sohasem merész botlásokban, kifogásolható ballépésekben és sohasem a polgári közfelfogás ellen való lázadásban.
Végtelen szerénység van abban, hogy ez a nagy géniusz soha sem vette igénybe a közönség elnézését magánéletének gyarlóságai iránt. Nagy hírneve, nagy alkotásai sem szolgáltattak neki alapot az arrogáns előjogra, hogy, a közvéleményt megbotránkoztassa.
Sokan ezt egész közönséges és mellékes körülménynek fogják mondani. Ha Arany János nem dorbézolt, ha nem volt szoknyahős, ha nem foglalkoztatta a világot szerelmi kalandjaival: mindez privát gusztusa volt. Ez se nem emeli, se nem csökkenti költői értékét. Helyes! Mi evvel teljesen egyetértünk. Mindazonáltal, nemzeti költőnknek ezt a jellemvonását nagy becsben tartjuk. Mert egy tipikus alakban mutatja, mennyire hamis a magyar nemzeti jellemről alkotott vélemény, hogy tüzes vére minden fegyelemmel dacol, hevessége őt nagyon gyakran züllésbe sodorja és életképességét lefokozza. Holott hála Istennek, a higgadtság, a szolidaritás és a komoly megbízhatóság legalábbis annyira képviselve van közöttünk, mint a túlcsapongás és szertelenség. És legnagyobb költőnk életrajza, - kinek pedig bizonyos privilégiuma volna a nemzeti bohémség előjogára - tüntetőleg bizonyítja, hogy mennyire igazságtalanul és hamisan ítélkeznek felettünk.
Végre a harmadik tipikus alakban, Andrássy Gyulában látjuk a sikeres realizmus, az életrevalóság ragyogó példáját. Ő minden helyzetbe bele találta magát és minden téren egész férfinak bizonyult. Mint forradalmár, mint diplomata, mint fejvesztésre ítélt bujdosó, mint udvaronc: minden téren és minden helyzetben tudta kiváló alkotó és vonzó egyéniségét érvényesíteni. Ő az volt, amit az angolok találóan magnetical man-nak neveznek. Valami delejes bűverő, melyet lelke kisugárzott, meghódította neki az emberek szívét. Ő született vezér, a szívek királya és az állam kormányzója volt.
Boldog az a nemzet, amely három ilyen férfiút magáénak vallhat! Egy nemzet, melynek természetes adományai ilyen fényes megtestesülést nyernek, amelynek kebelében a talentum és jellem ilyen kiváló típusokban egyesül: az bátran tekinthet a jövőbe!
9. Történelem és politika
A politikusok sokszor hivatkoznak a történelmi felfogásra. A kiindulópont az, hogy minden reformnak bele kell kapcsolódnia a történelmi előzményekbe. A reformnak nem szabad egy merész ugrással nagy felforgatást előidéznie. Tekintettel kell lenni arra, hogy az emberek rabjai a szokásnak és hagyománynak és ez olyan hatalommal uralkodik a lelkeken, hogy az újonnan képződő érzelmeket nagyrészt visszaszorítja.
Ez nagyon helyes megfigyelés és a törvényhozónak kétségtelenül ezen lelkiállapotot tekintetbe kell vennie.
De végre az emberek mégiscsak iparkodnak életüket szubjektív felfogások szerint berendezni, az érzelmek egyénileg fejlődnek és hovatovább emancipálódnak a múlt behatása alól. A fejlődés és emelkedés vágya kipusztíthatatlan és minél erősebben megnyilatkozik ez a kívánság, annál jobban szorítja vissza a hagyományok uralmát és a múlt babonás tiszteletét. Ennek az érzelemnek túlhajtása különben súlyos ellentmondásba is kergeti az embereket az élet követelményeivel és az önfenntartás szükségleteivel. A nemzet, mely minduntalan a tradíció megőrzését hangoztatja, arra a nívóra süllyed, mint a kínai, ki ősi kultuszának rabja. Nevetséges volna például a fegyverkezés tekintetében a történelmi szempontot képviselni és azt mondani: Vitéz elődeink lándzsával és dárdával meghódították egész Európát! Mi tartozunk avval dicső őseink emlékének, hogy azokat a fegyvereket, melyekkel e hazát hősiesen elfoglalták, ne dobjuk a lomtárba és ne cseréljük fel a külnemzetek kétes értékű újításaival. Az újdivatú fegyverek jók lehetnek más népeknek, de a magyar nép becsületes jellemével ellenkezik, hogy 3000 méternyi távolságból az ellenséget, aki őt nem látja és akit ő nem lát, aljasan elpusztítsa. A magyar ember szemtől-szembe akar küzdeni. Így harcoltak őseink és mi ragaszkodunk dicső hagyományukhoz!
Ez a történelmi felfogás egyenes konzekvenciája. A fegyverkezés dolgában ennek az argumentációnak nevetséges volta nyilvánvaló. De más téren, ahol a fallácia nem oly kézzelfogható, ezt az érvelést gyakran használják éspedig nagy sikerrel.
A történelmi iskola a francia forradalom utáni időben keletkezett. Az emberek kiábrándultak a radikális és az ésszerűséget hangoztató újításokból. Észrevették, hogy a hagyomány és a szokás milyen hatalommal uralkodik a lelkeken. Így arra a szélsőségre jutottak, hogy minden ésszerűséget elítéltek, azt kalandos, visszatetsző dolognak tekintették, mely a népnek egészséges ösztönével ellenkezik. Ebben volt a nagy tévedés. Mert a nép kívánja a haladást és az újítást. De könnyen lehet őt a reform ellen hangolni, ha nem eléggé felvilágosodott arra, hogy az újítással járó terhet és kényelmetlenséget szívesen vállalja. Így lehet például a parasztságot az általános iskolakötelezettség ellen izgatni. De ha sikerült is elégedetlenséget szítani, abból nem következik, hogy a reform nem kell a népnek, hogy ellenszenvét és előítéleteit szentségnek kell tekinteni és hogy az általános iskolakötelezettség behozataláról le kell mondani.
A történelmi felfogás tehát csak nagyon kis mértékben igazolt. És minél tovább halad a kultúra, annál jobban gyengül a szokás hatalma, annál kisebb lesz az egyes osztályok közti kulturális különbség és annál inkább hajlandó az ember jövő állapotának javítása érdekében a jelenben terheket vállalni.
Ezek a tényezők mind gyengítik a történelmi felfogás érvényességét, mely a francia forradalom utáni időben nagy tetszésnek örvendett, mert egyoldalúan az arisztokrácia érdekeit szolgálta és az alsó néprétegek emelkedését lehetőleg megnehezíteni iparkodott.
10. Autoritas contra reform
Ijesztő gondolat, hogy bizonyos intézmények és szokások, mint a tortúra, a boszorkányégetés, az eretnekek üldözése a régi idők tudósainak és bölcseinek általános helyeslésével találkoztak.
Az ember szent borzalommal olvassa, hogy a legfelsőbb francia bíróság Damiensnek, XV. Lajos merénylőjének kerékbetörését és felnégyeltetését, részletesen elrendelte. Az egyetem, a tudomány, a politikai testületek képviselői ezt a kannibalizmust végignézték abban a tudatban, hogy ők tartoznak ezt a törvénykezési procedúrát jelenlétükkel megtisztelni. Ez volt a társadalom elitjének, a tudomány felkent papjainak felfogása. És annyira át voltak hatva ezek a korifeusok a most utálatosnak elismert jogszolgáltatás helyességéről, hogy midőn egyes hangok hallatszottak, hogy pl. a kínpadra hurcolást mint jogszolgáltatási eszközt el kell törölni, a jogi és teológiai kar legfőbb emberei e követelés ellen felháborodással tiltakoztak, mondván: hogy az álhumanizmus becsempészése a jogszolgáltatásba a bűnösöknek felette kedvez és a bíráskodás céljait meghiúsítja. Ez volt a jogi autoritásoknak általános véleménye, midőn az agitáció a tortúra eltörlése érdekében megkezdődött. A sötétség és barbárság védői pártján majdnem az összes tudományos tekintélyek állottak és ezekkel szövetkezve iparkodtak a nagy kulturális haladás kerekét megállítani.
Jó lesz a reformok történetének ez általános vonását kidomborítani, mert ebből azt a tanulságot meríthetjük, hogy reformok dolgában a tekintélyek támogatására sohasem számíthatunk. Sőt éppen mert autoritások, saját korszakuk intézményeihez természetszerű elfogultsággal ragaszkodnak. Ők ez intézmények alapján lettek nagyokká, s alig lehet tőlük követelni, hogy ezeknek árnyoldalait is lássák.
A reformerek rendszerint a társadalom aljából kerülnek ki. A katolikus egyház regenerálása nem egy hatalmas püspök vagy szabadelvű bíboros ösztönzésére indult meg. Sőt a nagyon okos római legátus, kit X. Leo Németországba küldött, Luther mozgalmáról azt jelentette, hogy ez nem eredt egyébből, mint az Augustinusok és a Dominikánusok versengéséből. A reformáció neki csak nehány okvetlenkedő barát perpatvara volt, melynek kár nagy fontosságot tulajdonítani. Ez egy okos diplomata szamársága, amelyet minden okos ember el szokott követni elemi és rendkívüli jelenségekkel szemben.
A reformerek rendszerint nem okos emberek, hanem ábrándozók, rajongók, képzelődők, kik vakmerően azt hiszik, hogy ők tudják a világot sarkaiból kiforgatni. Rendszerint rajtavesztenek és az okos pápai legátus joggal tette fel, hogy az az ördöngös wittenbergi barát alkalmasint Husz sorsára fog jutni és igazán csodálatos, hogy a feltevés ezúttal nem teljesedett be.
Az elismert tekintélyek ellenszenve új ideák iránt tehát nemcsak nem bizonyíték a reform üdvössége ellen, hanem ellenkezőleg, tanúskodik annak helyessége mellett. Mert az új eszmék valóban veszedelmesek és az autoritások helyes belátására mutat, hogy a veszélyt felismerik.
A kérdés csak az, mit nevezünk veszélyesnek! Veszélyesek az új eszmék a hatalom jelenlegi birtokosaira és veszélyesek különösen a politikai erők jelenlegi elhelyezése szempontjából.
Hogy az új társadalmi berendezkedés, mely a jelenlegi hatalmasak pozícióját kisebbíti, mégis az emberiségre nézve üdvös, az más lapra tartozik. Nem lehet az emberek önzésétől várni, hogy oly eszméket pártoljanak, mely hatalmuk rovására az ország és a nemzet boldogítását célozzák.
Legyünk tehát bizalmatlanok az autoritások iránt, ha új eszmékről van szó. Sőt elítéltetésük hevességéről majdnem mindig arra lehet következtetni, hogy az új áramlatnak nagy és hatalmas jövője van. Az önfenntartási ösztön vezeti az autoritásokat az új eszmék elítélésében. Mert az új eszme, még ha csak egy régi, korhadt intézményt dönget is, mégis ennek megdöntésével az egész fennálló rendszert kompromittálja és alapjában megtámadja.
11. Népszuverenitás
»Kicsoda Ön, államügyész úr, hogy ellenem vádat emel? Ki hatalmazta Önt fel arra? - A miniszter? - De tudja-e Ön, hogy én, mint a szuverén nép tagja, szavazatommal megbuktathatom a minisztert, hogy módomban van őt hatalmától megfosztani? Kinek a nevében ítélkezik Ön, bíró úr? - A király nevében! - De a történelem minden lapja mutatja, hogy a nép a királyokat magas polcra emelte és onnan letaszította. Megkoronázta és koronájuktól megfosztotta«.
Így szólt Ledru Rollin, a híres népvezér, midőn a párisi esküdtek előtt sajtóvétség miatt emelt vád ellen védekezett.
Ebben az idézett kijelentésben van a népszuverenitás legjobb definíciója.
A népszuverenitás tulajdonképp nem egyéb, mint konstatálása annak az igazságnak, hogy az összesség erősebb, mint az összességet képviselő király. Hozzá kell tenni azonban, hogy a szuverenitást képviselő fejedelem hatalmának jó szervezése folytán gyakran erősebb, mint tulajdonképpeni megbízója, a szuverén nép, melynek tömeghatalma rendszerint nem tud mérkőzni az alapjában véve sokkal kisebb hatalommal, mellyel a király az állandó hadseregben rendelkezik. Ez az állapot elhomályosítja a népszuverenitást, amennyiben ez gyakran kifejezésre nem jut és üres teóriaszámba megy, ha a tényleges állapottal szemben az egyeduralkodó a népet leigázza, még népszuverenitással merünk előhozakodni.
A népszuverenitás úgy viszonylik az Isten kegyelméből való joghoz, mint a rengeteg többség gyámoltalan tömeghatalma a jól fegyelmezett és fegyverforgatásra tanított kisebbség szuverenitásához.
A népfelség és az Isten kegyelméből való jog nem merő ellentét. E kettő között lehet kiegyenlítést találni, amint azt a napóleoni közjog híres formulájában »par la grâce de Dieu et la volonté du peuple français« vélte feltalálni. De akármilyen legyen véleményünk erről az ellentétről, az egyik és a másik elv alapján is lehet egy következtetést és logikusan összefüggő közjogot levezetni.
A legnagyobb abszurditás azonban abban van, ha maga a parlament, mely csak a népszuverenitás alapján képzelhető el, a népfelséget tagadásba veszi, mely jogának ősforrása. Mert mi egyéb az, mint a népfelség flagráns megsértése, ha a parlamentet csak a nép bizonyos rétegeiből válogatják össze és annak az osztálynak, nevezzük azt történelmi vagy vezető osztálynak, a többi osztályok mellőzésével a legfőbb hatalmat átadják.
Ezzel a népszuverenitás elve csorbát szenved. De a parlament tényleges hatalma is meginog, mert igazi hatalmát csak mint az egész nép képviselete tudja kifejteni. Ez rendes időben ugyan nem tűnik ki elég világosan, de rögtön napfényre jut, midőn a népképviselet ellentétbe kerül a koronával és a korona a parlamenten kívül szorongó milliókra hivatkozhatik úgy, hogy az országgyűlés, melynek háta mögött igazi erő nem áll, a király és a köznép, mint két tűz közé kerül.
Igaz, a régi parlament, ámbár csak az úgynevezett történelmi osztály foglalt benne helyet, nagy hatalmat tudott kifejteni a koronával szemben. De akkor a főnemesek feltétlenül rendelkeztek a jobbágyosztállyal, a jobbágyság akarat nélküli, vak alávetettségben tartott misera plebs volt.
De mihelyst az alsó osztályok külön álláspontjuk és érdekeik tudatára ébredtek, vége volt a vezető osztály parlamentje hatalmának. Ez tehát nem imponált már a királynak, ki nagyon jól tudja, hogy a felsőbb osztály megszűnt vezető osztály lenni, ennek az osztálynak ellenkezése izoláltan a tömegtől nem szállhat szembe a koronával és annak támogatása nem jelenti egyszersmind a néphatalom támogatását.
Minden törekvés a nép zömét a parlamenttől való képviseltetéstől visszatartani, csak a parlament rovására történik és annak tetemes gyengítésével jár.
Ha a kiváltságos osztályok azt hajtogatják, hogy őket csak az oklokratikus veszedelemtől való aggály akadályozza, hogy a tömegnek a választói jogosultságot megadják, úgy az üres beszéd. A kiváltságos osztályról történelmi adatokkal bebizonyítható, hogy benső természeténél fogva nem az állam, hanem osztálya érdekét nézi és érdekösszeütközés esetén mindig a köz húzza a rövidebbet. Éppen ez a nemzetet oly mélyen sújtó tény hozta folyamatba azt a fejlődési processzust, mely hatalmi monopóliumuk megtöréséhez vezetett - legalább a közvéleményben.
Ha elismertetnék az arisztokráciának abbeli joga, hogy ő az államnak a gondviselés által kijelölt sáfárja, hogy ő határozza meg, vajon az államérdek parancsolja-e vagy megtiltja a népnek a választójoggal való felruházását, ha azt a jogot az arisztokráciának koncedálják, akkor avval sokkal veszedelmesebb elvet állítanának fel, mint amilyennek az Isten kegyelméből való jog valaha bizonyult.
12. Forradalom és reakció
A francia forradalmat rendszerint ijesztő példának állítják oda annak bizonyítására, hogy az erőszakos változások a haladás ügyét nem szolgálják, sőt a fejlődést, mely nagyot ugrik, megint az ellenkező irányba zökkenti vissza.
Minduntalan rámutatnak a forradalom utáni reakcióra. Mikor volt az abszolutizmus nagyobb, mint néhány évvel a terroristák vérengzései után? Hát mit használt a népszuverenitásnak, hogy a nemzetgyűlés XVI. Lajos felett kimondta a halálos ítéletet. Jött a nagy zsarnok, akinek abszolutizmusa nyomasztóbb volt, mint a Bourbonoké. A restaurált király a nemesség kiváltságait, a forradalom alatt eltörölt vallás előjogait teljesen visszaállította.
Ezek kétségtelen tények. De mégis lényeges különbség volt a régi és új abszolutizmus között. Az új monarchia egy percig sem érezte magát biztonságban. A forradalom emlékei felriasztották álmából. Mindenütt lázadót és ellenséget látott. A maga jogába vetett hit teljesen kiveszett lelkéből. A mértéktelen szigor és erély, amellyel némelykor fellépett, nem bizonyította erősségét, hanem csak elárulta gyávaságát és önbizalma teljes hiányát. Az egyházi vakbuzgóság, az arisztokratizmus, az atheista sansculotteok fiai közt sok hívőre talált. Már azt lehetett hinni, hogy a forradalom eszméi teljesen kivesztek, hogy a nagy felforgatás nyom nélkül tűnt le. A forradalmi felszabadulás eszméi csalóka ábrándoknak, múlékony illúzióknak látszottak, mert az ancien régime nézetei újból feléledtek és átvették régi uralmukat.
De rövid időn belül az emberek mégis meggyőződtek róla, hogy a nagy felbuzdulás után beállott visszahatás csak rövid intermezzo volt. A forradalmi eszmék, melyeket ujjongva eltemettek, még a sírban is folytatták életüket és koporsójuk pántjait széttörve feltámadtak a kriptából.
Jöhetett egy pillanat, melyben az emberek megundorodva a forradalom kihágásaitól az ellenkező irányba csaptak át. De azért a szellemi átalakulást melyet a nagy felforgatás véghezvitt, nem lehetett visszacsinálni s a nagy korszak kitörölhetetlen nyomokat hagyott a lelkekben.
Azonban mégis csodálatos és szinte megfoghatatlan marad, hogy az emberek, kik a királyt vérpadra hurcolták, oly gyorsan átvedlettek Napóleon előtt porban csúszó udvaroncokká, hogy a nép, melyet 1793-ban egy papnak puszta látása feldühösített, harminc évvel később annyira vakbuzgó lett, hogy a járókelőt, aki a processzió előtt a kalapját nem vette le, meg akarta lincselni.
E tünetek igazán csodálatosak s csak úgy lehet ezeket némileg magyarázni, ha a nagy forradalom belső rugóit elemezzük. A nagy népfelkelés ugyanis az intellektuálisok műve volt, kik a sanyargatott és kifosztott tömeget a király s az arisztokrácia elleni ostromra vezették. A szenvedés és ínség tette a tömeget az intellektuálisok pillanatnyi szövetségeseivé, ámbár ezeknek eszmevilágába nem hatolt be. És csak a király s a nemesség gyűlöletétől áradozó jelszavakat követte vakon.
Mihelyt az ancien régime nyomása megszűnt s már nem lehetett tartani az arisztokraták felháborító kiváltságaitól, a nagy tömeg gyűlölete elpárolgott és visszaesett a régi rendszer tévedéseibe és babonáiba, melyek a tömegnek fejletlen értelménél fogva alapjában véve nagyon rokonszenvesek voltak. Az analfabéta sansculotte pillanatnyilag kapható volt arra, hogy az Ész istennőjét imádja, de rövid mámor után szeretettel visszatért régi istenéhez és szentjeihez, sőt hitehagyását éppoly hő fanatizmussal vezekelte le, mint annak előtte lerombolta a keresztény oltárokat. Így magyarázható a csodálatos változás, mely a forradalmi ateistákból hitbuzgó fanatikusokat csinált, a hajdani terroristát dühös royalistává térítette át.
A forradalom vad erőszakossága éppúgy, mint a forradalmi eszmék lelohadása a szeszélyes és változékony tömegre vezethető vissza, mely mint segédcsapat az intellektuálisok kezében nélkülözhetetlen volt, mely az átalakulás piszkos munkáját elvégezte. Ezt az ideig-óráig hasznavehető népséget a szellemi elit, a forradalom vezérkara, nem tarthatta állandóan befolyása alatt, hanem rövid fellobbanás után visszatért régi hitéhez s a végletekig menő reakciót idézte elő.
Minden forradalom, mely, mint a francia revolúció, két olyan egymástól távol álló elemnek szövetkezéséből ered, mint az enciklopédisták és a fanatizált tömeg, hasonló jelenségeket fog mutatni. Ez az igazi oka, hogy a forradalom által felszínre hozott szabadelvű eszmék, melyeket tűzzel-vassal terjesztettek, két évtized után, mint a szalmaláng, kialudtak. Ebből a jelenségből azonban nem lehet következtetni, hogy a nagy társadalmi átalakulásoknál az erő alkalmazása kerülendő. Az osztályok nagy érdekharcait nemcsak rábeszélés és szellemes argumentáció által lehet megvívni ... Forradalmakat nem csinálnak rózsavízzel.
A reakció, mely a forradalmi vívmányokat elnyelni látszott, csak azt tanítja, hogy az erőszak ugyan kivívhat bizonyos engedményeket, de csak a kultúra és műveltség által pallérozott nép fog a nagy örökség birtokában maradni. A nagy forradalmi győzelem gyümölcseit csak a művelődés mindennapi csendes munkája biztosíthatja a nép számára.
13. A csizmadia és az akadémia elnöke
Sokat elmélkednek arról, milyen jogon követelik a széles néprétegek az általános szavazati jogot. Az elmélet erre nézve nagyon messze szétágazik.
Hogy a választójog nem az emberrel veleszületett jog, az nyilvánvaló. Nagyon sok országban nincs mindenkinek választójoga és nem lehet azt úgy feltüntetni, mintha a nem jogosult polgár ettől az állítólagos ősjogtól megfosztatott volna. Milyen jogcímen követelheti tehát az egyén, hogy választójoga legyen és így befolyást gyakoroljon a közügyekre? A tudatlannak és vagyontalannak közreműködése valóban nem látszik kívánatosnak és az állam határozottan jobban járna, ha csekély számú higgadt, megfontolt polgár venné kezébe a kormányt.
Ez az érvelés sok emberre nagy hatással van. Csakhogy szem elől téveszti, hogy általános tapasztalat szerint a kevés főember által való uralkodás mindig hátrányosnak bizonyult s végre odavezetett, hogy az állam, mely minden tagjának javáról kell hogy gondoskodjék, csupán egyes érdekkörök gyámsága alá kerül. Még legtovább tudta magát az a módszer fenntartani, hogy az úgynevezett középosztály igazgatta a közügyeket. De ennek a kormányrendszernek egy előfeltétele van, hogy az alsó néprétegek ezt a rendet jó lélekkel elfogadják, hogy a felsőbb osztályok autoritásának türelemmel és megadással alávessék magukat.
Mihelyest azonban a néplélek forrongásba jön, mihelyt a tömegben az a tudat ébred fel, hogy neki is joga van az önállóságra és jólétre, mihelyt az a gyanú férkőzik lelkéhez, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze és az osztályérdek új fogalma izgatja a közvéleményt, akkor ez az eszmeáramlat gyökerestül felforgatja a régi állapotot és a könnyen kezelhető tömeg úgyszólván birkanyájból ordító farkascsordává lesz.
Folytonos rázkódások és zavargások végre megérlelik a gondolatot, hogy a közügyek intézésében az állam minden polgára vegyen részt, tekintet nélkül a műveltségre és a vagyonra. A bölcsnek szava annyit nyomjon a latba, mint a tanulatlané, a csizmadia szavazzon együtt az akadémia elnökével, anélkül, hogy a szellemi felsőbbség más előnyben részesülne, mint amennyit formális kiváltság nélkül szerezni tud.
Ez a felfogás visszásnak, sőt abszurdumnak látszik. De csak látszólag az. Mert, ha az államot annak vesszük, aminek alapjában tekinteni kell, ti. a szabad polgárok szükségszerű szövetkezésének, akkor ebből az következik, hogy a köz minden tagjának joga van szempontját önállóan képviselni és parlamenti szavazat által érvényesíteni.
A műveltség és a vagyon, melyekhez a hozzászólási jogot kötötték, nagyon gyenge garanciának bizonyultak. Kívülük azonban az állam a vagyontalanok és műveletlenek óriási tömegét is magában foglalja. Az államnak ezekkel is számolnia kell. Sőt a modern állam ennek az elemnek speciális érdekeit különös oltalmába veszi és a parlament a negyedik rend helyzetével, igényeivel minduntalan foglalkozik. A parlament végcélja az, hogy a jogrendet a nép egyetemére alapítsa. A proletárt nemcsak nem kívánja kizárni, hanem kifejezett tendenciája ezt a népelemet a jogrend körébe belevonni s az államrendet a legszélesebb és szilárd alapra fektetni. Az abszolutizmus azért bukott meg, mert nem tudta a közrendet a malkontensek ellen megvédeni. És a nemzetek csak azért fogadták el a parlamenti rendszert, mert a labilis egyensúly, melyet az teremtett, még legjobban felel meg a biztonság és fejlődés követelményeinek.
Már mostan a stabilitás annál jobban van garantálva, minél inkább támaszkodhatik a nép egyetemének helyeslésére és közreműködésére. Abban a percben, amikor a polgárok egy részét, tegyük fel a tudatlant, vagy a vagyontalant kizárjuk, ezek a közszabadság elvén alapuló jogigényeiket hangoztatni és sürgetni kezdik. A parlament éppen annyit veszít egyetemes képviseleti karakteréből, ahány csoportot vagy réteget kizár kebeléből.
A parlament csak annyiban tudja az államrendet biztosítani, amennyiben porondot szolgáltat, hol az osztályok küzdelme bizonyos harci szabályok szerint mehet végbe. Ez intézmény által a forradalmi elégedetlenség parlamenti ellenzékiességre változik át. A parlamenti rendszer követelménye tehát az, hogy a képviselőházból senkit se zárjanak ki, nem mintha bölcsességére rászorulna az ország, hanem, hogy parlamenten kívüli zúgolódásra ne adja a fejét, ami határozottan veszélyesebb, mint ha a népképviselet határain belül képviseli aspirációit.
De evvel - így hangzik az ellenvetés - határozottan előnyben részesítjük a nyers tömeget, mely az intelligens kisebbséget elnyomná. Erre csak a következőket válaszolhatjuk: Ha a tömeg tudatlan és pallérozatlan, az az államra nézve határozottan káros, akár választó a proletár, akár nem. De a műveletlenség alsó fokán a tömeg nem érdeklődik a választójog iránt és semmiféle izgatás nem tudja a csürhe népet rávenni, hogy egy inkább teoretikus és kézzelfogható haszonnal nem kecsegtető jogért harcba szálljon.
Ha azonban a tömeg lelkesedik a választójogért, sőt annak kivívásáért a bőrét viszi a vásárra, akkor már nem lehet olyan éretlennek és alantasnak mondani, hogy e jognak gyakorlása által az államot veszélyeztethetné.
Még ebben az állapotban is a választók tömege súlyos tévedéseknek lehet alávetve. De elvégre a parlament lényegéhez tartozik, hogy a népet egész valóságában képviselje, a népéletet törekvéseivel, szenvedélyeivel, sőt tévedéseivel visszatükröztesse.
A parlamenti rendszernek ebbe a fogyatékosságába bele kell törődni, mert a parlamentarizmus evvel a hibával is még mindig többet ér, mint a felvilágosodott abszolutizmus, melyhez okvetlenül eljutunk, ha a parlament iránt úgyszólván természetellenes követeléseket támasztunk és ha különösen azt kívánjuk, hogy oly bölcsen legyen összeválogatva, mintha a nép csupa Solonokból és Lykurgusokból állana.
14. Általános szavazatjog és magyar szupremácia
Az imént kifejtett elvről széltében azt mondják, hogy a magyarság érdekeit veszélyezteti. A veszély abban állna, hogy vagy száz nemzetiségi képviselő, ki az általános szavazati jog alapján a házba kerülne, a magyar szupremácia megtámadását jelentené, sőt föderalista és irredentista áramlatok is felszínre jutnának.
Lássuk már most, mennyiben van ezeknek az aggályoknak reális alapjuk.
A szupremáciának féltése abból indul ki, hogy a képviselőház mindenható. És ha a magyarság ezt a nagy hatalmát a képviselőház megfelelő összeválogatása által magának lefoglalja, akkor nekünk nyert ügyünk van. Nem kell sokat bizonyítgatnunk, hogy ez a nézet nagyon téves és megtévesztő.
Hiszen igaz, a parlamentnek hatalma nagy, a parlamenti szószék minden kijelentésnek nagy rezonanciát ad. De azért teljesen elhibázott volna azt hinni, hogy a parlamenti szupremácia már az igazi szupremáciát jelenti és ha a nemzetiségeket a képviseltetéstől elütjük vagy megrövidítjük, ezáltal sikerült volna befolyásukat neutralizálni.
Lám a szocialistáknak nincs egy szál képviselőjük sem, mégis tagadhatatlanul nagy erőfaktor gyanánt szerepelnek a közéletben.
Éppen a szocialistáknak parlamenten kívüli hatalma bizonyítja tételünk helyességét, hogy a parlamentnek csak annyiban van hatalma, amennyiben a népből annak hű képviseltetése által tud erőt és hatalmat meríteni. A régi országgyűlés lehetett igazi képviselőtestület, bár csak az ország nagyjai foglaltak benne helyet. De akkortájt a nagy feudális urak feltétlenül rendelkeztek a jobbágysággal és pórnéppel és amit ők határoztak, annak a többi osztály vakon és akarat nélkül vetette magát alá, kivéve az esetet, ha ellenkezésüket véres pórlázadásokban juttatták kifejezésre. Mai napság azonban a helyzet egészen másképp áll. Minden néprétegnek egészen különleges felfogása van, s van külön érdekköre, határozott irányú közvéleménye és öntudata. Minden népréteg követeli a képviseltetés jogát.
Amennyiben annak az osztálynak embereit kizárják, egyszersmind megfosztják a parlamentet az erőnek ama részétől, mely egy bizonyos osztály helyeslésében és hozzájárulásában rejlik. Nem lehet tehát egy osztályt sem képviseltetési jogában megrövidíteni, anélkül, hogy egyszersmind az egész parlament hatalmát meg ne csonkítsuk és lejjebb ne szállítsuk. A parlament éppen annyit veszít erkölcsi erejéből és egyetemes karakteréből, amennyit egy bizonyos osztály vagy csoport kizárásával tőle megvonnak.
Amennyit tehát a nemzetiségek mellőzése által a szupremácia formálisan nyer, annyit veszít az súlyban és tartalomban. Nem is szólva arról, hogy a parlamentarizmus ilyen mesterkedés folytán rendfenntartó hatásában is gyengül. Mert az az osztály, mely a parlamentből kiszorul, természetesen arra igyekszik, hogy azt más téren kipótolja. Egész erejével a sajtó, az egyesülési jog kihasználására veti magát és, mint a tapasztalat mutatja, még bankalapítás által is új erőforrásokhoz tud jutni a nemzetiségi agitáció.
Midőn azonban bebizonyítottuk, hogy az általános tétel, mely a parlament és egyes néprétegek képviseltetésének helyes és igazságos viszonyáról szól, feltétlenül áll, szükséges, hogy azt néhány megjegyzéssel kiegészítsük.
Nem helyes az a nagyon elterjedt nézet, hogy valamely reform jó lehet külországoknak, fejlettebb nemzeteknek vagy egységes nemzetnek, de Magyarország különleges helyzetének nem felel meg. Igaz csak az, hogy a tulajdonképpeni magyar közvélemény annyira aggódik a szupremácia fenntartása miatt, hogy inkább lemond a parlamenti hatalom teljességéről és fejlődéséről, csak hogy ezt az ő szupremáciáját, habár ez inkább külsőleges és formális, minden támadás ellen biztosítottnak lássa. A nemzetiségi agitáció ezt az érzékenységet még növeli, és elvégre mikor hetvenmillió német szupremáciáját hárommillió lengyel ostromától félti, teljesen érthető, hogy a magyarság is nyugtalankodik, s a nemzetiségi viszály korszakában magát ebben a pontban leginkább megsebezhetőnek tartja.
Innen magyarázható az a különös jelenség, hogy inkább gyengítik a parlament ellentálló képességét a koronával és Ausztriával szemben, csakhogy annak egész erejét a nemzetiségek túlkapásai ellen tudják csatasorba állítani.
Ez az egyoldalúság és elfogultság a jelenlegi szellemi diszpozícióban gyökerezik, mely a nemzeti érzést izgatja, éppúgy, mint a múlt századokban a közérzület a vallási különbségekben csúcsosodott ki s a teológiai irány a politikát éppúgy befolyásolta, mint manapság a nemzeti érzés dominál. A politikus tehát egy egész határozott tendenciával áll szemben és ha a vezető emberek, már tekintettel arra, hogy ennek az irányzatnak túlcsapongása államérdekbe is ütközik, a sovén sötétlátásnak nem is fognak korlátlanul helyt adni, mégis kénytelenek ezt az érzést számba venni és reformterveik koncepciójában valahogyan kielégíteni.
Ennyi, de csak ennyi az a befolyás, melyet Magyarország különleges helyzete a választóreform kialakulására gyakorol. Megállapítjuk egyszersmind, hogy egy aggály, ha objektíve nem is helyes, de a kedélyeket izgalomban tartja, a politikus előtt minden esetre bizonyos súllyal bír. Ez az eset forog fenn a magyarságnak a nemzetiségi kérdésben érzett nyugtalanságánál is. Ennek hasonmását találjuk az angoloknál, kiket közismert higgadtságuk nem óv meg attól, hogy a németekkel szemben tele gyanúval ne legyenek és rémlátásaikban ne hallják a London felé felvonuló német csapatok dübörgését.
Ez a néplélek sötét ösztöne, ez egy hatalmas tömegérzés, mely minden bizonyítéknak és csillapításnak ellentáll, mígnem magától lelohad és szétfoszlik, miután bizonyos idő múlva mérgét kiadta és kitombolta magát.
Bizonyos, hogy csak a demokrata választójog, az általános szavazati jog teljes kiépítése fogja, ámbár csak hosszú viaskodás után; a nemzetiségek harmóniáját megteremteni s egy egységes nemzeti együttérzést származástól és nyelvkülönbségtől függetlenül fejleszteni, de éppoly biztos, hogy éppen e tekintetben kritikus időben élünk, melyben ezt a boldog korszakot csak lassú átmenetben lehet előkészíteni.
15. A nagy államférfi
Az az államférfi, ki új eszméket akar megvalósítani, sokszor nehéz ellentétek között mozog és ellentmondó befolyásoknak van kitéve. Egyrészt kell hogy a meggyőződés lángja hevítse, hogy teljes odaadással ragaszkodjék programjához, hitvallásához és át legyen hatva a megvalósulás közeli reményétől. Viszont mégsem szabad, hogy a lelkesedés őt a fennforgó nehézségek iránt megtévessze és nem szabad, hogy rajongó hite az illúzió és önámítás veszélyébe sodorja.
Mert jól jegyezzük meg, az új eszmék útja hosszú és tekervényes. Megkövetelik, hogy értük küzdjünk, kitartóan és lemondással. Mert a győzelem rendszerint nem az úttörőknek jut. Az új eszmék feltétlenül győznek, de az eszmék előharcosai rendszerint elbuknak és a gyümölcs nem nekik érik, hanem az utódoknak, az epigonoknak. Mózes nem lépett be az ígéret földjére, hanem Józsua, kinek nemzete feltámasztásában és megmentésében csak másodrendű szerep jutott, élvezte a diadal isteni mámorát.
Vigasztaló azonban, hogy csak az új eszmékért való harc viszi az államférfit a halhatatlanságba és koszorúzza őt meg a nagyság babérjával. A konzervatív táborban találni sok ügyes, eszes politikust, de az ellenállás, a jövő elleni küzdelem, nem hozta meg senki számára az igazi dicsőséget és az utókor hódolatát. A nép még soha konzervatív államférfiút nem fogadott hálás emlékezetébe. Sőt a híresség, melyre a konzervatív államférfiú kortársai között vergődik, nap nap után halványodik és szétfoszlik. Mert minden lépés a jövő felé csak igazolja, hogy a haladás veszélyei, melyet a konzervativizmus el akar hárítani, többnyire chimérikusak. És ha ezek az aggályok jóhiszeműek lehetnek is, azért nem kevésbé alaptalanok s a későbbi kor teljes ürességüket eklatánsan bizonyítja. Ezért a konzervatív államférfiak közül alig jutott valaki a halhatatlanság Pantheonjába. Ez a jutalom csak az úttörőknek, az új eszmék bátor kezdeményezőinek van fenntartva. Minden új nap érezteti az emberekkel azt a nagy jótéteményt, mely az új irány, az új alakulás megteremtéséből származott. Az új eszmék szeretete az államférfiúi nagyság egyedül méltó talapzata.