Piramus és Thisbé Historiájának lefordítása Ovidius Metamorphosessából
szerző: Ovidius, fordító: Csokonai Vitéz Mihály
Hát már örökké a mézes szerelemnek
Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmatja
Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
Komor esetünkkel kedvünket elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
Siralmas órái tőlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
Lángjától fénylik az istenek hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak
Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak?
Ó, kegyetlen Vénus kevély urasága
Már hány ezret a sír fenekére vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek
Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramusnak páros
Thisbéjével vala hív szíve határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis várossa hol volt, ott
Az egyes szeretet egymásba beoltott.
Piramusba lévő díszes furcsaságnak
Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
Tűndöklik rózsája piros orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
Természet egyik bőlcs remekét alkotta,
Így mások, mivel az előttök kedvesnek
Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,
Thisbé szívét amint indulati várták,
A fátumok ennek szívébe bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
Hogy látszik olly kéznek kitetsző nyomdoka,
Mellyben csak szívének mint ígéző nyílnak,
Indúlati szállás-adásra kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestől fogva
A szerelem láncán tartják már megfogva,
Nyaka s melle merő elefánt-tetemnek
Tetszenek a rajta álmélkodó szemnek.
Gyönyörűségével kínálgató térség
A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,
Mint míg a felhőnek lehulló havára
Még ki nem tündöklött a Fébus súgára,
Vagy midőn fejünkre újonnan lehullnak,
Sértegető lábbal hozzá nem járulnak,
Úgy tiszta formába midőn teremtette,
Őtet a természet szépen őltöztette.
Patyolat orcáján a fénylő csinosság
Között játszadozik gyengéded pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak.
Közel szállások, mert kettőjök házának
Egy közfalával elrekesztve valának.
Gyenge korokban a gyermeki időnek
Tréfáival a hív szerelemnek nőnek,
Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek
Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
Áldozni örvendve már párosan mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
Átkozott mérgével elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja.
De szerelmek tűze amennyit lappangott,
Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak
Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak,
Amellyet megannyi idők elfolytába
Senki sem vett észre abba a szobába.
De tám a természet titkos kamarája
Elrejtett javait ezektől sajnálja.
Ollyatén titkoson vajjon teremthetett,
Amit fel nem lelne az okos szeretet?
Nem ─ sőt soha az illy szerelmetes párok
Szívét el nem rejtik semmiféle zárok.
Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
Gyenge fúvási is általjárni félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
Nyájasságra szabad suttogást engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.
Mond: minket ez háznak itt az irigy fala
Vénus bús kohába bánattal aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
Tiszta indulati, ó, hozzád nem férnek.
Mellyek a sohajtás és a hideg falnak
Adott csók alatt a setétbe langalnak.
Ó, te átkozott fal! átkozott épűlet!
Testünk temiattad most nem egyesűlhet.
Ó, irígy kövei a fundamentumnak,
Miért nem engedtek hív kívánságomnak?
Ó no! mi volt, hogy két kedves kedvesének
Csókja, látására együvé mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
Utánn a bánat közt hallgatva maradnak,
Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,
Sohajtással forró csókokat raggatnak.
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
Aranyos sugári más napot kicsalnak.
A harmatok, mellyek egünk hajnalának
Siralmas szeméből jó reggel csorgának,
A meleg nap szárnyán ismét a felhőnek,
Felső országába renddel mind feljőnek.
Piramus Thisbével a megszokott hellyen,
Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,
Öszveűlnek, s egymás fülébe a zugnak
Hasadékján ürmös panaszokat súgnak.
De midőn végre az édes szeretetnek
Illy rabi életben már nem engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amellyen
Már feltett céljának kiki megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor ujjai a mákos álomnak
Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros
Vaskapukkal épűlt babiloni város,
Ha pedig a strázsák közűl vehetnének
Szabadulást, ─ széjjel ne tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének
Szélihez mindketten együvé mennének.
Közel egy terepély fehér szederjfának
Sűrű árnyékába mindketten futnának,
Amellynek csendesen híves árnyékában
Egy zuhogó patak folydogál árkában.
Ezen okossággal végzett feltételnek
Mondásán mindketten örömmel bételnek.
De az ígért estve óhajtott órája
Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnállja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
Tűndöklik egynéhány halavány súgára,
Melly után a nappalt kergető estvének
Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
Altató ujjai már mélyen elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
Kinyitván ajtait, kezde bátorodni,
És gyenge orcáját fátyollal béfedve,
Otthagyja azokat már elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
Árnyékába gyenge tagjai nyugvának.
Őtet a szerelem a nádas bokornak
Hellyén is késztetné maradni bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánynak
Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak,
Amelly felprédálván az ököraklokat,
Szomjúzott, ordítva keres patakokat,
Amellyet rettenve, hogy nem vala vélle
Senki, Thisbe a hóldvilágnál szemlélle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
Setét barlangjába rettegve lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
Vékony fátyolatját Thisbe elejtette.
Ezt, ─ mikor a szomjús oroszlány torkának
A vizek bőséggel jó italt adának, ─
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
Tajtéki közt mérges hangok csikorognak.
Azon véres szájjal midőn elmocskollja,
Körmeivel ízről-ízre darabollja, ─
Azonközben menvén Piramus magába,
Hányja-veti eszét illy kedves útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
Im, kipótolják azt a serény lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
Vélem, hogy bánatim örömre változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
A porba nézi a nyomait a vadnak,
Mellyre rátekintvén sűrű[n], halaványra
Változott orcáját az egekre hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel!
Ó, egek! javára pedig az életnek
Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?
De jaj, mit beszéllek? mikor én vétettem,
Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem
Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!
Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták,
Mellyek illy veszélyre sietni ragadták.
Hogy elébb kijönnék, ó, lábaim ennek
Végbevitelére semmit sem serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlányja,
Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
Valék: légyetek most testem koporsója.
Ezen testet, mellyet táplála a vétek,
Mardosó kínokkal itt megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
Rettentő színével mindég bátran állnak.
A Thisbe fátyolát illy bátor szavára
Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára,
A mondott fához a buborék életnek
Véget vetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
Már nékem is éltem csak egy képzelt álom.
Így minekutánna szívből kesergette,
Számtalan csókokkal a ruhát illette.
Most, hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
Ezen ruhát buzgó véreim megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
Nélkűl, végbemegy az halálos sérelem,
Mert oldalán lévő villogó szablyának
Markolatján gyilkos kezei kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.
És mikor a zőldes pázsitokra annak
Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amellyeket tőltnek
Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek.
És mikor ennek a fecskendező vérnek
Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Amelly gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,
Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja
Kedvesét: a menést magának javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
Melly szerencsétlenűl járt vala útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
A változott színű fa tűnik szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának?
A patakot látom, de ─ jaj, egek atyja!
Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja
Testét hív vérébe fetrengeni látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajjakára
Már alig szolgált egy kis éltető pára.
Tagjai ennek a merő szeretetnek,
Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.
Belől már bús szíve zavart gondolatja
Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
Árnyékától messze most szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
Láncával mindenütt együvé köttetnek.
Gyenge mellyét mindjárt méltatlanúl verve
Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.
Közelítvén hozzá, leeresztett hajjal
Siratja kedvesét kettőztetett jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e'
Már a szinte meghűlt sebekbe tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
Mellyek közt illy gyászos szavait jajgatja:
„Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
Hát már élted nállam csak egy múló álom?
Ó, szerencsétlenség bizonytalan kára,
Mi vethette élted illy forgó kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
Zokogó szózati téged serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
Hangjára, ó bár még szemeid nyílnának.”
Haldokló szemei a Thisbe nevének
Hallására egyszer felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja
Örökös álomra csendesen lerakja.
Thisbének pedig, hogy könnyhullása szűne,
Véres patyolatja bús szemébe tűne.
Felkiálta, mondván sírva: „A szeretet
Téged ezen gyászos ágyadba fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
Énértem e gyászos hant alá takarja.
Én magamon semmi sérelmet nem szánok,
Cháronhoz ővele indúlni kívánok,
Sőt érzékenységim a kínos pokolnak
Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.
Nékem is erős lész arra gyenge karom,
Hogy véle éltemet végezni akarom.
Gyászba borúlt szülék! minket ez az éjjel
Örömünk közt láta illy szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
Méltóztasson minket egyes koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk a párka
Elvágván, béfogja testünk setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
Te gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak,
Így a gyilkos karddal a halál bús pontja
A keserűséget vérével kiontja.”
Akkor az ő kedves Piramus barátja
Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
Gyenge lehelleti széjjel eloszlának,
Így szerelmes teste ámbátor elhűle,
De hamvok a setét sírba egyesűle.