Pipacsok
szerző: Tompa Mihály
I.
Fel ne rezzentsd álmiból
Elmerengő kedvesed!
Gondolatja merre járt...?
Hasztalan lesz kérdened.
Messziről jön a patak, -
Messzebb mégyen a madár;
A merengő lánykebel
Gondolatja, gyors lebel...
Messze, legmesszebbre jár! -
II.
Szűnj szerelmet emlegetni
Kedvesednek untalan,
Hadd fürödjék lelke nyugton
Álma mézhullámiban.
Mennybe kapják lelkeink a
Lágy zenének hangjai:
Unalom lesz mégis, hogyha
Szüntelen kell hallani.
III.
Menj gyakorta kedvesedhez,
Hadd mosolygjon ajaka;
És könyezzen elborultan,
Tőle olykor ment tova!
Köny- s mosolyban szép szerelme
Nőni fog, nem hervad el;
Napsugár és harmat együtt
Bajos rózsákat nevel.
IV.
,Ha mi elszakadnánk, édes kedves rózsám!
Mi lenne belőle...?
»Te megházasodnál, én meg férjhez mennék,
Édes kedves rózsám!
Az lenne belőle!«
V.
Fecske fészkelt az ereszünk alatt,
S hogy boszantottam a jó madarat!
Leszurtam, amit ő tapasztgata,
S kezembe került kicsiny magzata.
Hja! akkor csintalan fiú valék!
Fecske fészkel az ereszünk alatt,
Dehogy bántanám a jó madarat!
Sőt ugy szeretem, s örülök neki.
Fiacskáit midőn etetgeti.
Most nőm van s kedves magzatom!
VI.
Elnézem a jó magvetőt:
Olyan röges, kemény a föld!
De ő mégis csak szántogat,
Remélve dus kalászokat.
S ha sárgulnak kalászai:
Veréb pusztitja, vágja ki.
Ilyen a költő! - hidegek
Hozzá világ és emberek;
De ő mégis dall, s ujra dall,
Rengő aranykalász a dal!
S hitvány veréb is csipkedi...
- Ez a dicsőség jut neki!
VII.
Mi az a hir? Fénylő selyemszál,
Mely sírunk ormirul,
A később élő ivadéknak
Hosszan legombolyul.
Mi ér bogárnak a selyem,
Ha pompáját, szinét nem látja?
A megholtnak mit ér a hir,
Ha nem tudja, hogy az sajátja?
Jobb: a bogárnak adj falevelet,
S nekem hirért, mig élek, ─ kenyeret!