Phaeton
szerző: Kis János
Az urfiak kevés észszel
Sokszor büszke legények,
Fejek tele van szélvészszel,
S más pénzével erszények.
Elbizván magát atyjában,
Phaethon is illyen volt,
S ha mit főzött tök agyában
Azért, tört szakadt, élt holt.
Későn korán dicsekedett
Phoebustól származtával
S gyakran perbe keveredet
Rút fenhéjazásával.
Egykor Epaphos igy szóla:
Te nem Phoebus fia vagy,
Bár mit regél anyád róla,
Annak hitele nem nagy.
Erre az úrfi fellobbant,
Veres pók lett képében,
Anyja szobájába robbant,
S igy szól sirván mérgében:
"Édes anyám, az emberek
Mit beszélnek felőlem,
Azt mondják hogy fattyu gyerek
Vagyok s csak rejted tőlem.
Én ugyan a csevegőket
Ki szoktam káromolni;
De megvallom, ebben őket
Nem tudom megcáfolni.
Vess célt a mendemondának,
Adj jelt, mellyről tudhatom
Hogy Phoebus-isten fiának
Méltó jussal tartatom."
Clymene asszonyban a szív
Ekkor csaknem megszakad,
Benne méreg s szeretet vív,
Pirul s illy szókra fakad:
Azon tüzszekér fényére,
Mellyet lángszürkék vonnak,
Phoebus arany üstökére,
Esküszöm Phaethonnak.
Im jobbamat felemelem
Atyádhoz, ki olly fő s nagy,
S viszont hittel pecsételem,
Fiam, Phoebus fia vagy.
De ne hidd anyád szavait,
Atyád is megmondhatja;
Menj s kérdd meg sugár lovait
Itt közel sétáltatja.
E tanácson a gyermek kap,
Befog kis kocsiába,
S nyargal valamint tud, a nap
Ragyogó udvarába.
Phoebus gyémánt thronuson űlt
Ünnepi pompájában,
Minden szinekkel ékesűlt
Dicső palotájában.
Ovidnál ennek szépségi
Gazdagon lefestetnek;
Minek? az ész illy költségi
Ma roszul fizettetnek.
Fiát a fények királya
Megsejti jó előre,
Mosolygva fejét csóválja,
S igy szól: hogy jő a sőre!
Lángkoszorúját fejéről
Jó idején letette,
S az út okát már messzéről
Kegyes hangon kérdezte.
Atyám, Clymene szavára,
Phaethon még annak hisz,
Ha anyám más nők módjára
Szavával jégre nem visz.
Adjad nékem olly atyai
Szereteted zálogát,
Melly megrontsa sohonnai
Rágalmazóim fogát!
Jól van, jól, fiam, az meglesz,
Monda Phoebus, megadom,
Szíved akármelly kérést tesz;
Styxre szentűl fogadom.
Látván a hős, hogy elérte
Célját utazásának,
Atyja tüzszekerét kérte
Kocsikázni magának.
Haj! haj! felkiált az atya,
Rázván s vakarván fejét,
Mit kérsz? kezed nem bírhatja
Vad lovaim erejét.
Inti, kéri, cirógatja,
Minden veszélyt megjelent;
De semmikép nem hozhatja
Jobb észre az esztelent.
Int hát, bár mérge ég belül,
S befogják a lovakat,
A felhőkig hátul elül
Kirúgó tátosokat.
Felülteti ön helyére
A fickót, jó korbácsot
Ád kezébe s köt szivére
Egy tucat jó tanácsot.
S bucsút vesz könnyet hullatva:
"Menj, járj jó szerencsével.
"Adjő, papám," s durrogatva
Indúl szeles elmével.
A lovak villám módjára
Nyargaltak, ég, föld rengett,
S mindjárt ennek látására
Phaethon füle csengett.
A ravasz barmok képzelték
Hogy nincsenek uroknál
A princet könnyebbnek lelték
Egy kis szalmacsutaknál.
Jobbra balra kiugráltak,
S elhagyván járt utjokat,
A jégpoluson csináltak
Ujdon új csapásokat.
Onnét ráróként repültek
Azon forró zonába,
Hol legmérgesb vadak gyültek
Éh gyomorral tanyába.
Itt a skorpió kinyújtja
Kocsisunkra fulánkját,
S a boszús oroszlán gyújtja
Haragja dühös lángját.
Ott a rák nyitja ollóját.
Hogy arca husát rágja,
S az ölyv is orra kampóit,
Hogy szemeit kivágja.
Az ifjú elhűlt féltében
S a lovak ugy futottak,
Korbács, kalap ijedtében
Hogy a földre hullottak.
Phoebe asszony olly lefelé
Látván testvérét járni:
Hogy hogy, bátyám, igy emelé
Szavát, nem győztél várni?
Mi lőn? olly nagy tűz gyúlada
Szegény földünkön ekkor,
Hogy kevesebb viz marada
Rajta, mint tokaji bor.
Szőlő minden táj részein
(Máskép nem is lehetett)
Elég volt, s Kárpát bércein
Rusti gerezd nevetett.
Más felül sok hegy, sok mező
Lobogó lánggal égett,
Sok kiesen csörgedező
Patak perselt gyeppé lett.
Tellus asszony végre magát
Nem győzvén már legyezni,
S megunván a sok füst szagát,
Mennybe ment értekezni.
Perselt fátyolával úgy fut,
Mint a kit ellenség űz,
S mihelyt Zeus hajlékába jut,
Sikolt: segélj, tüz van, tűz!
Hol? hol? kiált az isteni
Sereg, ebédelvén még;
Tellus siet jelenteni:
Az én szegény földem ég.
Az istenek felszaladtak
Atlas legfőbb csúcsára,
Bámúltak s majd elolvadtak
A láng csapkodására.
Ha Phoebus el nem kergeti,
Kiált Zeus, kölykét mindjárt,
Ez is ugy jár, elhiheti,
Mint mennykőmtől már sok járt.
Azonban még is sajnálta,
S akart néki kedvezni,
Azért esővel próbálta
A tüzet fecskendezni.
Felhők, gyüljetek! parancsolt.
Semmi sem jött, tenger tó
Mindenfelé olly üres volt
Mint most sok boros hordó.
Mit volt mit tenni? szertelen
Felgyúlt, mennykövét kapta,
S azzal a fattyút hirtelen
Poklok mélyire csapta.
A regének végső része.
Eléggé taníthatja
Az embert, hogy ne fürkészsze
Főrendü volt-e atyja.