Petőfihez (Juhász Gyula fordítása)
Mint szegény utazó, elbúsul hirtelen,
Midőn egy bőkezű gazdától elköszön,
Ki tűzhelyet adott a hideg éjjelen, —
S a ház szép gyermekét csókolja könnyezőn,
Akként, mi franciák, néped vendégraja
Hozzád virágosan megyünk búcsúzva még,
Te költő-katona, néped leghűbb fia,
Ki érte dalolál, kit érte ért a vég!
Lángészként fényleni, s elveszni harctéren,
Így ércben állani, s úgy halni senkiül;
Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem,
Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kivül?
Hol csordahad rohant szivedre, a helyen,
Hol halálodra várt öröklét csarnoka,
Ma ottan, én hiszem, vadrózsafa terem,
Ó, te, szerelem és szabadság dalnoka!
Vadrózsában virul tovább is szellemed,
S ahányszor két jegyes bolyong ott boldogan,
S rózsát tépnek le az ifjú szerelmesek,
Attól hűbb esküvés, attól hőbb csók fogan!
S mikor szép éjeken leszáll a csalogány,
A csalogány, amely szárnyas, dalos, szabad,
Mámorba szédül ott a rózsák illatán,
S elbájolón csattog a csillagok alatt!