Petőfi zsenije
| Petőfi zsenije szerző: Kuncz Aladár |
Tudós életrajzírók műveiben olvasom, hogy milyenek voltak Petőfi Sándor szülei. Apja Petrovics István, azt mondják, büszke volt a magyarságára, színtiszta magyar nyelven beszélt és szeretett apró történeteket előadni, amelyben szívesen kevert népies vonásokat. Mesterségét, a mészárosságot kitűnően értette s akaratosságánál, erélyességénél fogva határozott férfi jellemnek volt mondható. Anyja, Hrúz Mária, a szolgáló sorban tartott árva lány, szelíd, ábrándos hajlamú asszony volt. Petőfi költészete e két egyszerű embernek alakját a hallhatatlanság napszínes ragyogásával követte körül. És ez rendjén van. Földi életükben nem tudta őket jobb módba segíteni, fizetett tehát nekik a halhatatlanság aranyával. Egyszerű életmódjukat, egyéniségüket, úgyhogy az életkörülmények kialakították, bemártotta költészetének bűvös tavába, amelynek egy cseppje is elég ahhoz, hogy mulandó földi dolgoknak örök arculatot adjon. Ez volt a költő ajándéka szüleinek. De a késői életrajzírók, amikor az őrölés titkos törvényeinek félreismerésével, közvetlen kapcsolatot keresnek Petőfi zsenije és szüleinek képességei között, nem adnak ajándékot sem Petőfinek, sem szüleinek, sem pedig a természet rejtélyeit kereső tudománynak. Megállapítják, hogy Petőfi férfias akaraterejét, magyarságát s a népiesnek kedvelését apjától, míg külsejét, ábrándozó kedélyét anyjától örökölte. Hány és hány ölelkezése fordul elő ezzel rokon vonásoknak az életben s az eredményük még sem Petőfi Sándor. Ez az öröklésre utaló tan kihagyja a költő vizsgálatából éppen azt, ami egyes egyedül érdekes: a zsenijét. Arról nem is beszélek, hogy mikor csak a szülőket hozza kapcsolatba a költővel, ezzel elvágja mögüle az ősök százait és ezreit, akiktől a költő éppen úgy örökölhetett, mint szüleitől. De a hangsúly most nem azon van, hogy a költő kiktől, hanem hogy mit örökölt? Az életrajzírók állítása szerint bizonyos tulajdonságokat, amelyek a szülőkből a költőgyermekbe is átmennek, csakhogy benne fokozottabb mértékben nyilvánulnak meg. Ez a föltevés az, amely ízig-vérig hamis és csak arra alkalmas, hogy a zseni fogalmát jelesen elhomályosítsa. A zseni egészen egyéni lélek állapot, amelynek legjellemzőbb lényege éppen bizonyos mindenütt, tehát a családban is meglévő elemeknek sajátságos és természet ellenes egymás mellettisége. A zseni lélek összetételének két sajátsága van: az egyik, hogy, mint összetétel soha sem örökölhető s a másik, hogy mióta a világot ismerjük, még nőben nem fordult elő.
Ennek a két történeti igazságnak világánál akarunk a zseniről némi képet nyújtani s tesszük ezt Petőfivel kapcsolatban egyrészt a legnagyobb magyar lángelme iránt érzett kegyeletből, másrészt azért, mert Petőfinek külső látszatra egészséges, s megjelenésében háttértelen, szinte égből leszállt zsenije minden elméletnek erős próbakövéül szolgálhat.
A zseni legfőbb jellemvonása az, hogy új életformát alkot. Az életjelenségek tömkelegéből kiválaszt, elkülönít egyes csoportokat, azokat új megvilágításban kapcsolja össze és önmagukban élő, lezárt egységekké alakítja. Minden zseniális műre áll laplace megállapítása a fölfedezésekről, amely szerint azok lényegükben nem egyebek, mint különválva élő ideák összekapcsolási. Az ember lelki életének melyik részében fészkel azonban az a képesség, amely termékenyen össze tud kapcsolni olyan jelenségeket, amiknek összefüggésére azelőtt senki sem gondolt. Az értelmiség a dolgoknak tisztán alaki kapcsolatait ismeri föl s önkategóriáinak határain túl nem mehet. Az ösztön viszont egyes jelenségekre vonatkozik s bár a természet legmélyebb titkaiba be van avatva, mégis azokról számot adni csak akkor tud, ha már értelmiséggé tisztul, szóval ha már a természettel való közvetlen kapcsolatait elvesztette. Marad a lelki életnek az az oldala, ahol a képzeletet, az emlékezetet, az érzelmeket szoktuk emlegetni, szóval az a terület, az általános és - hangsúlyozom - egységes ideg életnek azok a megnyilatkozásai, amelyekben az érzékekkel közvetlenül összeköttetésben lévő lelki élet az öntudat és az értelmiség gyámságát csak viszonylagos mértékben szenvedi. Nevezzük egyszerűen képzeletnek a lelki élet effajta megnyilvánulásait. A képzelet az, ahonnan minden fölfedezés, minden új élet értékelés és minden új művészi forma kiindul. Descartes racionalizmusa, Kant tér és időtana, Schopenhauer akarat és jelenség elmélete, Taine faj és környezet teóriája, Gobineau épp úgy, mint a Belvederi Apolló, a Milói Venus, Aischylos Perszája, kezdetükben mind vissza vezethetők egy-egy az életből a képzeletbe hullott csirára, amely ezt mozgásba hozta, ennek minden erejét magába szívta s addig nem hagyott neki békét, míg valami formában föl nem dolgozta azt. Kezdetben tehát a fölfedező tudományok és a művészi alkotások ugyanazon oknak következményei. A képzeletnek ezt az első megmozdulását nehéz meghatározni. A legtöbb alkotó talán maga sem emlékezik rá. Kinek-kinek képességei és hajlamai szerint más és más a fogalma a képzeletnek erről az ihletett állapotáról. A görögök szent őrületnek, mániának hívták. Egyes tudósok olyan valaminek érzik, mintha hályog hullt volna le szemükről. A költők rendszerint keblüket kitágulni érzik s belsejükből ritmust vélnek előtörni, amelynek a természetével maguk sincsenek tisztában. (Arany János Szemere Pálhoz írt egyik levelében erről tesz említést.) Egyes drámaírókban egy-egy hangsúly, egy-egy szó - nagy összeütközések sűrített kvintessenciája - mozgatja meg a képzeletet. Álomképek, hallomásuk és látomások nagy szerepet játszanak. Szóval mindenkinél egyéni élete természete szerint jelentkezik az ihlettség pillanata. Gobineau azt hiszem akkor "látta" meg fajelméletét, amikor Észak-Lengyelországban egy zsidóval találkozott, akinek ősei már két század óta éltek észéki klíma alatt s aki mégis oly napbarnított volt, mintha napokkal azelőtt süvöltötte volna le a palesztinai napfény. De ez csak egyéni föltevés. Nem is az a fontos, hogy az alkotó képzeletbe milyen csira hull be, hanem az, hogy ilyen egyáltalában hatással van rá. Az ihlettettség állapota a fontos, amely rendszerint nem is esik össze a művek megírásával, hanem az alkotó léleknek állandó állapota s annál nyilvánvalóbb mennél inkább több ágazatú és kisebb életformákra szaggatottabb a zseni működése. A tudósoknak rendszerint egy-két "ideá"-juk van, amely azután a képzeletből átmegy az értelmiség, a gondolat világába s ott olyan épületet készít magának, hogy benne az eredeti képzeleti csírát megtalálni igazán, bajos volna. A költőknél és művészeknél azonban ez az állapot szemmel láthatóbb, mert náluk az elágazódás területe az érzelem, az emlékezet, a hangulat, amelyek az élettel állandó érintkezésben vannak s így mindig új és új megtermékenyülésre képesek.
Minket e helyen elsősorban a művészi képzelet ihlettettsége érdekel. Minden művészi alkotásban a képzeletnek egészen sajátságos érintkezését figyelhetjük meg a külső jelenségekkel, egy heves, mámoros, intuitív elmerülést bizonyos dolgokban s e hirtelen támadt mag körül kristályosodnak ki a jövendő mű részletei. Az életből a képzeletbe került csira organizálódni kezd. A jövendő alkotás embriója a képzelet méhében a fajfejlődés vázlatos képét írja le. A műfajok - a megvalósult élet organizmusok - tehát már a csirával szoros összefüggésben vannak s az első impresszióban adva vannak a műforma vonalai éppúgy, mint a magban a fölnövekedő tölgyfa lendület lényege. A műfajok keletkezésükben mind visszavezethetők ős és kezdetleges vázlatokra - gondoljunk csak a homéroszi eposzra, a görög drámára - s ezek a fejlődési fokozatok átsuhannak minden alakulásban lévő művön, természetesen a megfelelő műfajok vagy művészet nemek keretein belül. Ha a kor uralkodó műfajai s az író képességei szerencsés összhangban vannak az organizmust kereső csirával, a fejlődés gyorsan és tökéletesen történik, ha nem, forma egyenetlenségek (drámacsira regénnyé lesz stb.) vagy anyaghatár túllépések következnek be (a festőiség vagy zeneiség irodalommá kényszerül.)
F. Baldensperger, aki újabban behatóan foglalkozik az alkotás titkaival (La littérature. Création. Succčs. Durée) érdekesen figyeli meg, hogy azok a vallomások, amelyek valóságos irodalmi művek genezisénél összegyűjthetők, körülbelül mind mozgást, hullámok áttételét hozzák föl okul, amelyek úgy látszik, minden új és láthatatlan organizmus születésének szükséges előfeltételei. Valószínű - mondja - hogy a természet, amely vibráció útján gyúrja át az anyagot élő formává, az emberi szellemmel hasonlóképpen jár el. Hogy milyen természetű hullámzások keltik föl a képzelet ihlettettségét, azt majd Petőfi zsenijének vizsgálatánál látni fogjuk. Egyre csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy bizonyos, az érzékeken át beszivárgó hullámzásokra (fény, hanghullámzások stb.) van szükség, hogy a képzelet kombinatív képessége erőre kapjon. Ez a ritmus olyan külsőség, amely azt a lelki folyamatot kíséri, amikor a képzelet az élet jelenségekkel titkos és alig kifürkészhető ölelkezésben összeforrad.
Hogyan és miért származik ebből az összeforrásból új életforma? Mert azt tagadni nem lehet, hogy a művészi alkotások életjogot nyernek és sokszor jelentősebb hatással vannak a társadalom élet alakulataira, mint a valóságban létező nagy egyéniségek. A költői képzelet által életre hívott alakok élő elevenségét érzik elsősorban maguk az alkotók. Csokonai Vitéz Mihály ijedten fut ki dolgozó szobájából, mikor a képzelete által teremtett alakokat megpillantja, Balzac a Comédie Humaine hőseiről mint élő ismerőseiről beszél, Flaubert gyomorémelygést kap, mikor Bovary asszony mérgezési tüneteit leírja, Turgenyev Barsarovot, képzelete egyik alakját, modorában, sőt szavajárásában is utánozza, Gogol megünnepelte a Holt lelkek egyik női alakjának születésnapját. Petőfi Csapó Etelkába csak akkor szeret bele, mikor a ciprus lombokba beleképzeli alakját. E tekintetben rokon Lamartine-nal, aki eszményképeiért valójában csak akkor rajongott, ha már költeményeiben visszacsengő emlékképek voltak. Viszont a költői képzelet szüleményei az élőknél is igézetesebb erővel hatnak magára a társadalmi életre is. Ki tudná képzelt alakoknak - mondjuk csak Hamlettől kezdve egészen Mme Bovaryig - családfáját összeállítani? Ki tudná például a Jókai-alakoknak közéletünkre való hatását, amelyről egyszer Ady Endre írt, minden egyes élő elágazódásában kimutatni?
Az tehát kétségtelen, hogy a művészi képzelet élő alakokat teremt, de honnan veszi azt a titkos erőt, amely organizmusok megteremtésében egyes-egyedül a természet sajátja?
A művészi képzelet mélyén bizonyos alkotó ösztönt kell feltételeznünk, amely teljes ellentétben van az értelmiséggel. Az alkotó ösztön a nagy életfolyamatnak (Bergson: élan vitale) egyik szemünkbe szökő képe. Működését nyilvánvalóan látjuk, de lényegéről kevés fogalmunk van. Annyi megállapítható, hogy szüntelenül keresi a maga megnyilvánulási formáját: az egyedisége, amellyel egyes egyedül léphet, az élet színpadára. Azontúl semmivel sem törődik. A létrehozott forma boldogulása már nem érdekli. Újra és újra csak életet akar adni, mert alaptermészete az örök, nyugtalan feszültség, mely pillanatnyilag csak a forma termelésben nyer kielégülést. Ez a nyughatatlanság gyötri egész életén át Michelangelot, aki csak hosszú élete végén tud menekülni alkotó ösztöne nyűgétől, ez üldözi Petőfit városról-városra, egyik pályáról a másikra az Alföldön keresztül és a hegyek közé, mintha ez az ösztön eleve tudná, hogy isten hordozójának pár év alatt az élet valamennyi nagy problémáját közvetlenül meg kell élnie, ez a nyugtalanság gyötör végül minden művészt, aki az alkotó ösztön egész fénykévéjét őrzi magában s dolgozza művészetté és minden hétköznapi embert, akiben a zsenialitásnak egy-egy odatévedt szikrája pislákol s hiú életmegrontó álmodozása csábít.
Ennek az alkotó özönnek legnagyobb ellensége az értelmiség, amelynek feladata az életformák megőrzése. Az értelmiség nem tudta belátni az életfolyamat létjogosultságát. Rá nézve a világ csak véges formákban, kategóriáinak mértani képleteiben tükröződik. Minden újat tehát amelyet az alkotó ösztön erkölcsi, szellemi és művészei téren alkot, az értelmiség ösztönös makacssággal vet el s fogalma sincs arról, hogy ezt ugyancsak az alkotó ösztön teremtményeinek nevében teszi, csakhogy régebbi s általa konzervált teremtményeinek nevében. Az alkotó ösztön nagy küzdelmet vív, valahányszor az értelmiség szűk korlátjait keresztül akarja törni. De végül is keresztül töri, mert ez az élet nagy törvénye, ez az élet ontó Természet és az egyéni formákhoz ragaszkodó Emberiség örök, eldöntetlen küzdelme. Ösztön és Értelem, Természet és Emberiség végső elemzésben az Életnek, kettős arca. Minden élet nemcsak fönntartja magát, hanem életet is ad, tehát nemcsak értelmiség, hanem ösztön is. Valószínű, hogy az élet absztrakt értelemben fogalmának csak akkor felel meg, csak akkor teljesül ki, ha kettős arca eggyé válik. És az emberi életre gondolva itt merül föl a két fő motívumnak, az értelmiséget képviselő férfinak s az ösztönt megtestesítő nőnek a jelentősége.
A féri az életet fönntartó: az értelmiség húsedénye. A nő a Természet cinkostársa: az életadó. A férfi egyedül áll a Természettel szemben, amelyet meg akar hódítani. A nő saját testében a természet misztikumának színpadát érzi. A két nem, amint az O. Weninger óta s előtte is bizonyították, nemcsak különös sejtek összetétele, de természetszerűleg külön lelki jelenség is. Női sejtek épp úgy beszivárognak az öröklés útján a férfi testbe, mint e sejteknek megfelelő lelki meghatározottságok ideg életébe. Az életadás ténye a nőnél oly fontos sejt-komplexumnak a következménye, hogy ennek számtalan kihatása van lelki életére is. Nevezzük az életadás sejt összetételekben és lelki életben egyaránt fölbukkanó összetettséget materinizmusnak. Ha minden örökölhető, vajon nem örökölhető-e a materinizmus is? A férfi szervezetbe belekerülhet egy maternizmus, amely fizikai úton nem boldogulván, át csak a lelki élet terére, de itt is csak azt csinálja, amit testileg tenne: szellem organizmusokat, élő formákat termel. Ha ezt a gondolatot elfogadjuk, sok mindent megértünk, ami eddig a zseni magyarázatánál rejtélyes maradt előttünk. Az alkotó képzelet mélyén rejtőző maternizmus megtermékenyül az élet jelenségekről és organikus szellem lényeket alkot. A természetben semmi sem megy kárba. Az eltévedt maternizmus végeredményében ugyanazt a célt szolgálja, mint az anyák, az élet fenntartását. Mi lenne az életből, ha a művészek, az örökös anyák, nem csillogtatnák meg szemünk előtt mindig új és új világításban? Az értelmiség útja, végcélja: a sír, amelyben az egész világ beletemetkezik. A művész ösztön útja, végcélja: az örökös Írisz-fátyol, a jelenségeket ezer színre bontó szivárványkép, amely az élet fejlődés vonalát a végtelenségbe nyújtja.
A maternizmus-elmélet szerint tehát a zsenilélek összetételében a legfontosabb meghatározó elem: a képzelet mélyén meghúzódó, öröklött maternizmus. Erre a gondolatra legelőször Schopenhauernél jöttem. Schopenhauer művészlélek, akinél az élet jelenségek megtermékenyítése nagyobb zenei mű épp úgy lehetett volna, mint ahogy új élet szemlélet tartalmazó bölcseleti mű lett. Schopenhauer határozza meg először a művészi "idea" lényegét, amiben az alkotások genezisének finom lélektani elemzését adja, de magára az okra nem mutat rá. Élete azonban bő anyagot szolgáltat arra, hogy ezt az okot megkeressük. Feljegyzéseiből közöljük azt a részt, amely élete fő művére, a Die Welt als Wille und Vorstellunkra vonatkozik:
"Kezeim közt vagy helyesebben szellememben nő egy mű, egy Bölcselet, amely etika és metafizika akar lenni együtt. Idáig e két tudományt épp oly helytelenül választották ketté, mint az embert lélekké és testté. A mű nő, erősödik apránként és lassan, mint a gyermek az anya szeretetben, nem tudom melyik része alakult ki előbb vagy utóbb, épp úgy, mint a gyermek az anyaméhben. Részeként, tagonként veszek róla tudomást, azaz így jegyzem fel őket, nem törődve miképp idomul majd egésszé: mert tudom, hogy mindez egy alapból fakadt. Így áll elő egy organikus Egész és csak az ilyen mű élhet. Én, aki itt ülök, amelyen vagyok s ahogy a barátaim ismernek, nem tudom megérteni a mű keletkezését épp úgy, mint az anya nem tudja miként fejlődik testében gyermeke. Csak figyelem a dolgot s mondom, mint az anya: megáldattam. Szellemem az értelemmel és az érzékekkel szívja táplálékát a világból. Ez a táplálék a műnek testet ad. De nem tudom hogyan s nem tudom, miért éppen nálam s miért nem más embereknél, akiknek szelleme ugyanazt a táplálékot szívja" (Nachlass IV. 338.) Schopenhaueréhoz hasonló intuitív megfigyelést többet idézhetnénk más alkotó írók írásaiból. De mindezek csak képletes, metaforikus elképzelések. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy Férfiséget és a Nőiséget mint meghatározó erőt vegyék föl, amelyeknek a szellemi élet kialakulásában éppen olyan fontos szerepük van, mint a fajnak, a környezetnek stb. elvont értelemben föl kell tételeznünk éppúgy abszolút férfiséget, mint nőiséget. Ezek az abszolutumok a valóságos életben ritkán Weininger e tekintetben sok érdekes eszmét vetett föl, de éppen a zsenire vonatkozó részben teljesen hamis nyomon jár. A nemek teljessége az egyénekben összegezve és törvényszerűen nem fordul elő, mégis van maternizmus egyes egyénekben szinte kizárólagosan érvényesül s megközelíti ennek tudományos, absztrakt fogalmát. Föltehetjük tehát, hogyha ilyen nőiesség kerül egy családba, az ott az öröklés fokozottan a legmeglepőbb változatokat idézi elő. Egy ilyen változat a zseni is, amikor a férfiúi lelki életben a öröklött maternizmus mély szakadékot vág s összhangot csak a művészetté differenciált életadásban tud elérni. Schopenhauernál például a maternizmus forrását nagyanyjában, Anna Renata Svermansban sejthetjük, akinek öröklött pszichéje három gyermeket idegbeteggé s boldogtalanná tett, míg végre Schopenhauerban apján keresztül zsenialitássá tisztult.
A zseniális lélek állapotot tehát úgy kell meghatároznunk, hogy az jellegzetes férfiúi tulajdonságok keveredése az abszolút maternizmussal. Ebből magyarázható a lángelme ideg életének minden gyötrelme, ebből vezethető le műveinek élő organizmusa, ez teszi érthetővé, hogy nőben ilyen lelki tünemény nem fordul elő (minthogy nála az anyaságban természetes utat keres) s végül innen, ebből a helyzeti bonyolultságból ered, hogy a zsenialitás általában nem örökölhető.
Petőfi őseit nem ismerjük annyira, hogy nála a maternizmus forrására csak sejthetőleg is rámutassunk. Műveiből azonban visszakövetkeztethetünk lelki életére, képzeletének sajátságaira s a zseni titokzatosságát velük sok tekintetben megvilágíthatjuk.
Petőfi őszinte volt. Verseiből személyi és családi körülményeit úgyszólván teljesen megismerjük. De volt valami, amit Petőfi is szégyellt, illetve, amiről szokásos keresetlen nyíltságával beszélni átallott s ez az idegélete. Talán, ha az irodalmi életbe az ideghangulatok annyira beférkőznek, mint ma, ha a nyugat európai érzelmi evolúció már akkor szinte kizárólagosan az idegrostokba költözik, ő is minden bizonnyal nagyobb figyelemmel vizsgálja lelki válságait. A zseniális képzeletnek nyűgös terheltsége azonban nála is meg volt. 1840-ben a katonai élet hatása alatt (Nervenfieberben) szenvedett. Hat esztendeig volt - íja később ifjúságáról - két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom. Kínzó álmok, rémlátomások gyötörték. (Irtóztatók koronként álmaim) Egyik, gyűjteményében föl nem vett versében, futólagosan, minden költői földolgozás nélkül följegyzi vízióit. Nem tud aludni, gyertyája pislog, mint a lidérc, mely temetőbe van. Előtte rém rém után vonul: egy öreg cigány a deresen, ütik, verik, húsdarabokat vernek le róla, fájdalmában ugat, mint a kutya, kút, mellette száz akós veder
Most leereszti a roppant vedert...
Nem víz, de vér, mint a kútból kimert,
itt egy ifjú, kit lenyakaztak, viszi fejét, markolva üstökét, ott akasztófa, rajta csecsemő, a csecsemőnek anyja vele jön, megfogja lábát s húzza, húzza le s körül táncolja a bitót vele... És így tovább. Borzasztóbbnál borzasztóbb képek, amelyek ideg válságok történetében közismertek. Petőfi súlyos lelki kínokon megy keresztül a Felhők írásának idején. Az első Etelka versírásától kezdve az Az őrültig képzelete vajúdásának szörnyű idejét éli. Költészete "ez a mérges fullánkú pók" a vérét szívja
Agyamban egymást szülik a gondolatok
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szívemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös víz.
Gyúlt képzeletem, mint meteor
Fut át a világon és magával visz.
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
(Fejemben éj van)
Idegéletében a rejtőző képességek és tulajdonságok kibomlanak s egymásra fenekedő küzdelmükben kialakítják a lélekformát. Idáig minden determinált elem csak ösztönszerű, titokzatos lappangásban élt benne. A maternizmus kiűzi a nagyvilágba, hogy éljen s boldog, gyermeki összeforradásban ölelkezzék a jelenségekkel. A gyerekkor és a kezdő ifjúság minden ember életben a képzelet megtermékenyülésének kora. Az átértékelésnél, a férfiúi élet küszöbén, áll elő a lelki válság, amelyet a mindennapi jellem alig vesz észre. Általában a legtöbb embernél az életből közvetlenül nyert benyomások átértékelése, a lelki élet, csupán néhány kezdetleges ösztönérzés körül forog. Mélyebb hullámok csak olyan lelki életekben támadnak amelyeknek fő jellemvonása a képzelet: a nőknél és a zseniális embereknél. Petőfinek egyik legsajátosabb vonása, hogy ez a nagy lelki panoráma egy pár év alatt s roppant korán játszódik le benne. A nyugvópont nála is, mint minden alkotó művésznél, az a pillanat, mikor képzelete el tud válni lénye vakon ösztönös részétől s önmagát, életét, hivatását ezentúl már szinte idegenül nézi. Az ilyen képzelet megtelik profetikus sejtésekkel, mert életét rendeltetésnek érzi, szívéhez nőtten, de mégis idegenül, mint anya gyermekét. Az alkotó képzelet először önmagát, önnön életformáját szüli meg... Petőfi lelkében ez a pillanat először akkor villan át, mikor nagy nyomorában fölmerül előtte a tündérinek látott otthon képe. A Távolból c. verssel születik meg Petőfi költészete és alkotó képzelete. Itt már a sorsát idegenül, tehát művészileg éli meg. De lelkében a világosság, a rend, az erők csoportosulása pillanat alatt nem alakul ki. A válság tart tovább. A maga sorsában meg kell élnie az egész ember sorsot. Ennek az elmélyülésnek hű, de nem teljes kifejezői a Felhők idejében írt költemények. Sokkal inkább benső lelki élet az ilyen, semhogy művészi formában kifejezhető lenne még olyan nagy kifejező zseninél is, mint Petőfi. Egyet azonban minduntalan kiérzünk verseiből: élete egységes megélésétől való távolodását.
Mögöttem a múlt szép kék erdősége
Előttem a jövő szép zöld vetése,
Az mindig messze, és mégsem hagy el
Ezt el nem érem, bár mindig közel.
Ekképp vándorlok az országúton
Mely puszta, vadon,
Vándorlok csüggedetten
Az örökké tartó jelenben.
(Mögöttem a múlt)
Ebben az időtájban, mint az Meltzl Hugó s általa Niezsche észrevették, Petőfi a legmélyebb bölcselmi gondolatokat érzékeli meg művészi formában. Hosszú időt tölt otthonában, az Alföldön és a magányban. Csendes, külsőleg eseménytelen birkózás folyik közte és a Végzet között. Az élet szemében talán soha nem volt annyira tiszta szimbólum, a nagy Minden ritmusát utánzó álomkép, mint ekkor. Tűnődve néz egy dolgozó parasztot, az is vissza néz rá. Az alkonyatban alakjuk árnyképe élesen rajzolódik ki. Úgy állnak egymással szemben, mint két megfejhetetlen rejtély. Körülöttük hallgat a természet, hallgat minden, mintha idő, tér, gondolat megfagyott volna ez örök pillanatban. Máskor madarak röpülnek át a rónán. Így szállnak az évek... ez az egy sor kapcsol, de a többi mind vízió, minden részletében átlelkesített, jelentőséges kép: elröpülnek a madarak, egy pillanatig hallani még szárnysuhogásukat, a másikban alig kíséri őket a szem s annak utána se híre se hamva az egész karavánnak,
S te állasz a néma, a puszta határon
Tűnődve: mi volt ez? való-e vagy álom?
A válságnak vége. A töredezett tükörkép: a költő képzelete újra összeáll. A fizikai és ideg meghatározottságba bekényszerített képzelet elszakad gyökereitől s ezentúl már könnyűszerrel azonosul az élet jelenségekkel. Petőfi költészete innentől kezdve tüneményes gyorsasággal bontakozik ki. Nincs ennek a költészetnek fejlődésében semmi rend, semmiféle emberi ésszel fölfogható evolúciós törvény. Oly szervesen összefüggő egész költészete, hogy igazi megértéséhez csak úgy lehet jutni, ha az egyes költeményeket mindig a többivel organikus egységben tekintjük. "A költészet fája életem, minden versem egy levélke rajt". Ugyan azokat a motívumokat a legkülönbözőbb változatokban látjuk e gyönyörű, virágzó fán. A költői képzelet olyan, mint a természet. Mindig új és új életeket teremt, legtöbbször ugyan azokat az elemeket keverve s bizony nincs arra gondja, hogy az alsóbb rendűtől a felsőbbig fokozatosan haladjon előre.
Azt kell most már közelebbről szemügyre vennünk, hogy milyen természetű élet az, amelyet Petőfi képzelete termel? Egy regény, vagy dráma alakjának életszerűsége sokkal szembeszökőbb, mint egy lírikus formáé. Fentebb úgy határoztuk meg az irodalmi műveket, hogy azok művészi formába különített életjelenségek. Egy ilyen életjelenség például az a kocsmai jelenet, amelyet Petőfi a Falu végén kurta kocsma c. költeményében ír meg. Mi zárja ezt le művészi egységgé? Egy általános emberi eszmének: a férfias gyöngédségnek megérzékelése. Kép és eszme itt teljesen össze esik, vagyis a költői képzelet a látott képben, teljesen fölolvad. Ugyanezt az életjelenséget ki lehetne faragni márványból, meg lehetne festeni egy marcona férfi arcon, amelynek ajkán gyöngéd mosoly fut át. Ugyanezt meglehet zenésíteni egy zord témának lágy melódiában való feloldásában s meglehetne építeni egy épületben, amelynek homlokzatát virág-girlandok tagozzák. Az élet jelenség mindegyik esetben teljesen átvonul, átköltözködik a művészi formába. De a kocsmai jelenet, mint életjelenség már a bonyolultabbak közé tartozik. A művészetnek sokkal egyszerűbb elemeit kell vennünk, ha az alkotásképzelet működését látni akarjuk. Figyeljünk meg Petőfi költészetében néhány ilyen elemét az alkotó képzeletnek. Lelki izgalmát, mikor kedvesével találkozik, e képpel érzékeli:
Mintha a nagy, nehéz világot tartanám
Leányka, hogy az ne szakadjon rám,
Úgy reszketek,
ha megfogom könnyű, kis kezedet.
Egy pásztorsíp hatását alkonyi képpel így festi:
De pásztortű-e az, vagy
Tán csillag, mely lelépett
Egy síró furulyának
Meghallgatása végett?
Bánatát a szomorúfűzzel személyesíti:
Álldogálok a tó partján
Szomorúfűz mellett.
Nézem lecsüngő ágait
Szomorúfűzfának,
Mintha azok csüggedt lelkem
Szárnyai volnának.
Vagy mindegyik közül a legismertebb kép a rózsabokorról, amely a szeretett lényre való hirtelen gondolást képzeli át művészi formába:
Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá,
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál.
Mi adja ezeknek a képeknek az életszerűséget? Szigorúan észnyelven szólva kétségtelenül az, hogy két gondolat kapcsolódik bennük össze, melyek eddig különválva éltek. A holt képet a lelki vibráció életre varázsolja. Ha Petőfi organikus költészetén áttekintünk, látjuk, hogy lelki vibráció s kép vagy életjelenség szüntelenül futva kergetik egymást. Az össze olvadás nagyon sokszor tökéletes, néha azonban kép és gondolat külön válva élnek, sőt az is megesik, hogy a lelki ritmus egészen más képpel társul úgy, hogy csak maga a ritmusvonal lép előtérbe, amelyre nézve egészen mindegy, hogy milyen életjelenséget sodor magával. Itt tehát egy általános lelki folyamatról van szó, amely nincs versekhez kötve, hanem akár hányszor is elevenül művészi formává, mindig új és új alakot keres. Ezt az ösztönös, alkotó munkát természetesen a rudat, az értelmiség is figyelemmel kíséri s néha igyekszik a művészi ösztön művét utánozni. Oly nagy zseniknél, mint Petőfi, ez ritkán fordul elő. Középszerű tehetségeknél alkotásaik egész lényegét ez teszi ki.
Mint ahogy az alkotóképzelet nincs egyes költeményekhez kötve, épp úgy működése sem esik össze az egyes művek alkotásának idejével. A költő képzelet mindenhol és mindenkor megtermékenyülhet. Vannak esetek, mikor egy költő alkotásaiban mind olyan benyomásokat érzékit meg, amelyek gyerekkorának öntudatlan állapotában érték. Petőfi képzeletének termékenysége soha sem apad ki. Fiatal korában tele szívja magát az élettel, de még azután is utolsó verséig lépte-nyomon találkozunk új benyomásokkal. Ennek talán az a magyarázata, hogy képzelete a benyomásokhoz legközelebb eső formát, a zeneit választja. Ha költeményeit ebből a szempontból vizsgáljuk igen sok adatot találunk arra, hogy az élet képzeletét rendszerint kiváltképpen ritmikus formáiban ihleti meg. Ugyan ilyen általános, határozatlan formában nyilvánul meg nála az alkotás ihlete is. Idézem itt egy zenésznek, Hubay Jenőnek, igen érdekes megfigyelését: "valószínűleg sejtelmes melódiák reszkettek végig érzelmi világában akkor, midőn az ihlet megszállta s költészete egy-egy új gyöngyöt hozott létre, melódiák, melyeket ugyan ő maga nem énekelt, de amelyeket mi zenészek belőle kiérzünk." Milyenek az életnek a ritmikus megnyilatkozásai? Elsősorban lehet természetesen zenei hangokra is gondolni. A Temetésre szól az éneknek például ihletője egy gyászdal. E komor melódia hallatára Petőfi képzelete elválik önmagától s látja magát a kis debreceni, hideg szobában, szalmaszéke fölé hajolva írni s egyszerre csak összeolvad a furulyaszó, a harangkongás... De sokkal gyakrabban éri a megtermékenyülés a fényhullámok vibrációinak hatása alatt. Az alkony és a holdas éj, mikor a fényhullámok legközvetlenebbül hatnak az ideg életre, Petőfi ihletett állapotának leggyakoribb ideje. Maga ezt az állapotot merengésnek hívta. A hold sűrű fényének, az éjszaka titokzatos zenéjének hatása alatt legszívesebben társulnak emlékei, gondolatai, érzelmei alkotó képzeletével. Gyönyörű skáláját lehetne a hárfa, hangoknak összeállítani, amelyekben végig cseng különböző ritmusain a holdas éjszakának merengő zenéje a Fürdik a holdvilágtól kezdve egészen Júlia feketetüzű szeméig... Általában a természet ihlető erővel csak zenei megnyilatkozásaiban tud rá hatni. Nézzük ezt a zeneiséget, a természetnek ezt a ritmusát csak egyetlen versében a Tiszában. Minden él, mozog és hangzik ebben a képben: a napsugarak megbotolnak a habok fodrában, a piros sugarak lépteinek csengése olyan, mint a sarkantyúk pengése, a kis Túr siet (a Tiszába), mint a gyermek anyja kebelére, az alkony üszköt vet (az erdő) fejére, a rózsafelhők úsztak az égen, az ünnepélyes csendbe egy madár csak néha füttyentett be, a malom zúgása olyan, mint szúnyogdongása s végül a lány is, aki vízért jön, csak pillanatra néz rá, aztán sietve távozik... Egy alapritmust, magának a természetnek ritmusát kell itt föltételeznünk, amely fölemeli, könnyed táncba viszi, soha nem hallott énekszóra zengeti a látott életjelenségeket. Ennek a ritmusnak még a virágillat is zene.
Virágillat, virág dala
Te élsz majd ott (a sírban) bölcsődalom,
Melynek lágy engedelminél
Tavaszonként elaluszom...
Ha az ihlető motívumok között nem is annyira erejük, mint közvetlenségük szerint különbséget tehetünk, úgy azt mondhatjuk, hogy a természeti ritmusok első fokú motivumokként hatnak Petőfi képzeletére. Azt hiszem, hogy ebben minden nagy lírikus tehetséggel rokon. De abban még a nagy költői zsenik jó részétől is elüt, hogy nála a másodfokú vagy érzelmi motívumoknál, nemcsak a szerelem, hanem egyes eszmék, mint a szabadság, mint életének nagyszerű hivatása szintén oly állandóan s oly nagy erővel hatnak, mint az érzelmi, illetve természeti motívumok. Petőfinél ez a három ihletforrás: természet, érzelem és eszme egy nagy egységben olvad össze, egymást támogatja, egymás erejéből új táplálékot, új lendületet nyer. Nála ugyanis a szabadság eszme nem a gondolati anyagból vagy nem csupán abból képzeletébe tévedt csíra, hanem éppen olyan élménynek látszik, mint amilyen benne a természet és önélete. Mintha hosszú rabságból került volna ki, annyira lényeges és meghatározó eleme élet élvezésének a szabadság. Mindig kísért, mindig jelen van: az alföldben, a farkasban, a sasban, a kardban és örök ellentétét, sötét árnyékát, a szolgaságot mindig magával hurcolja: a hegyben, a kutyában, a láncban és bilincsben. Érdekes például ebből a szempontból A bilincs c. költeményét elemezni, amelynek keletkezését körülbelül így lehetne összeállítani: Petőfi Nagy Károlyba megy s az ottani emberekben tapasztalt meghunyászkodás föllázítja. Eszébe jut Kölcsey. Ezek az emberek megszentségtelenítik a helyet, ahol Kölcsey élt. Ekkor írja Kölcseyről versét, amelyben e sorok vannak
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát
Hadd kapjon érdeme díjába
Kezére bilincset...
Kölcsey és satnya utódjainak szembeállításából kicseng a szörnyű bilincs. A képzelet most összeköti a karddal, amely szintén vasból készült. A Kölcsey vers megírása utáni napon - 1846. szept. 8.-án - Petőfi Teleki Sándor lakására megy: "Valami kotyog a fejemben - mondja - szeretném leírni." Szobájában rövid ideig ír, aztán végig simítja homlokát, a papiroson ott volt a vers. A szabadság inspiráció hullámaira veszi ezt az ötletet: kardból készült bilincs (Kölcsey szolga utódai) és szinte látjuk a költő lelkéből feltörő nemes haragot, amelyet a kardból készült bilincs fejez ki, ami a megérzékelést odáig viszi, hogy a bilincs a rozsdát a "szégyen és harag pírjának" mondja. Még különösebben ágazódik el a szabadság motívum Petőfinek a Vasúton c. költeményébe, ahol a technikai e modern vívmányát a magyar költő közül először énekli meg s ahol fölvetve a kérdést, hogy vajon eddig miért nem csináltak vasutat, így kiált föl:
...vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
majd lesz elég vastok...
Az irodalmi lélektan számára egészen új adatokat szolgáltatna az aki Petőfi költészetében és eszmééért föláldozott életében e nagyszerű motívumok változásait végig kísérné. Nekünk azonban inkább az összegezésnél kell maradnunk.
A költői ihletből kiindulva, Petőfinél azt tapasztaljuk, hogy nála az alkotó képzeletnek van egy első fokú megtermékenyülése. Ez az életjelenség és a maternizmussal megáldott képzelet összeforrása. Ennek a lélektani ténynek a lefolyása általában az öntudatlan világában történik. Eredményei mindazok a képek, mindazok az új művészet szemléleti elemek, amelyek Petőfi költészetének anyagát képezik. Egy másodfokú inspiráció az, mikor az életcsira a képzelet világában elhatalmasodik, emlékekhez, érzelmekhez esik: a természet ritmusa a megihletett képzeletben mindjárt magához társítja azt az érzelmet, eszmét vagy képsorozatot, amelynek formájául kínálkozik. De ebben az esetben az emlékezés mindig korlátlanul kiegészítheti már összeforrt, képpé alakult inspirációkkal az ihlettség jelenlévő, tartó állapotát. A harmadik állapot: a formaadás állapota. A természeti vagy érzelmi ritmus ilyenkor homályosan, belülről tör föl s rendszerint nagy kényszerítő erővel. Az eredeti ihlettség állapotából ilyenkor már a benyomásoknak csak művészi ritmussá vált utórezgése van meg, amely a lélekből könnyen előtör vagy csupán oly külső mozgások segítségére szorul, mint a járás, mint bármely mozdulat szemlélete. Ez a külső mozgás analóg természetével játszhat serkentőleg közbe (Baldensperger megfigyelése). Petőfi szemtanúk egybehangzó véleménye szerint versírás vagy pipája füstjét nézegette szállongani. És eközben a vers megszületett. Az élet szépségét hirdető sorok szárnyra keltek. Új lény, új misztérium jelentkezett, élőbb és tovább élőbb, mint az életnek bármely testi organizmusa: a művészi organizmus...
Vajon így van ez valóban? Sikerült-e azokra a titkos utakra, amelyeken át a művészet élőformája átmegy, némi világot vetnem? Nem tudhatom, bár ez szent meggyőződésem. Lehet, hogy az igazságot csak érintettem, lehet, hogy elmentem mellette. De bárhogyan is van, a mai szomorú csalódásokkal teli világban jól esett két megtépázatlan eszményemet: az anyaszeretetet és a művészetet egy oltárra tennem s leborulnom előtte.