Petőfi jellemrajzához
szerző: Gyulai Pál
Néhány évvel ezelőtt jelent meg "Petőfi életrajza" Zilahy Károlytól, s azon kegyeletnél fogva, melylyel a nemzet kedvencz költője s rövid, de eseménydús pályája iránt viseltetik, nem volt csoda, ha e munka, viszonyainkhoz mérve, nagyobb elterjedést nyert. Zilahy munkájának egyes hiányai, különösen iránya és szelleme ellenében már akkor emelkedtek egyes hangok, de az érdekes tárgyat tüzetesebben bonczkés alá még eddig senki nem vette.
Nem régiben megjelentek Zilahy Károly hátrahagyott összes müvei s ez alkalmul szolgált a kritikának, Zilahy ama legelterjedtebb müvéről is megemlékezni. Gyulai Pál, a Vörösmarty jeles életrajzának irója s átalában leghivatottabb, itészi szigorral s lelkiismeretességgel eljáró íróink egyike, vette magának azt a fáradságot, hogy Zilahy müveiről átalában, de különösen az azok között legterjedelmesebb s tán leginkább ismert Petőfi-féle életrajzról őszintén elmondja véleményét s a hol kell és szükséges, részint a hibás adatokat kiigazítsa, részint s leginkább pedig, hogy nagy költőnk jellemrajzának ferde vonásait hivebb és igazabb ecsettel helyreállítsa.
Gyulai ezen terjedelmesebb dolgozata a Csengery által szerkesztett jeles folyóiratunk, a "Budapesti Szemle" e napokban megjelent legújabb füzetében foglaltatik, a honnan mi, a szerző beleegyezésével, a Petőfire vonatkozó részt egész kiterjedésében közöljük. Azon reményben teszszük ezt, hogy olvasóink e dolgozat közérdekűségéről szintén meg lesznek győződve s velünk együtt elismeréssel fogják fogadni Gyulai Pál gondos utánjárását s igazságos vádiratát.
Zilahy, Petőfi jellemrajza helyett — irja Gyulai — bizonyos tekintetben torzképét festi. Csodálkozunk, hogy ha más nem, legalább Petőfi barátai, kik részint szerkesztők, részint hirlapok dolgozótársai, nem szólaltak föl ez életrajz ellen. Igaz, Zilahynak nem rosz indulat vezette tollat, sőt ellenkezőleg, Petőfi leglelkesültebb tisztelői közé tartozik. Majdnem imádja s elragadtatása némi szolgaias érzelemmé fajul, midőn könyve mottójául Ariosto e sorát teszi: "E könyv urunknak lesz szentelve." De mit ér a lelkesülés, ha a dicsőitett költő hóbortos alakkint tűnik föl, kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk? E tiz ívre terjedő könyv csak adatgyűjtemény s egyéb semmi. Zilahy jól-roszul, kritikával és kritika nélkül összeszedett mindent, mit Petőfiről olvasott és hallott, de nem vizsgálta a tények lélektani indokait és benső kapcsolatát. Nem lévén vezéreszméi, nem tudja csoportosítani az eseményeket. Petőfinek csak külső élete tárul fel előttünk s a mellékdolgok, apróságok, esetlegességek, mint gyom a virágot, betemetik mindazt, a mi fő és lényeges.
Innen van aztán, hogy a könyv egészen más benyomást tesz az olvasóra, mint a minőt a szerző czéloz. Egyaránt hiányzik belőle a philosoph szelleme s a művész alakító ereje, sőt a nyelv gondossága, a styl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető törekvést tanusit. Itt csak ujdonságirói, tudósítói előadással találkozunk, mely a történetirás alantibb színvonalára sem emelkedik.
Zilahy Petőfit csak mint embert igyekszik rajzolni s egészen mellőzi a költőt; élete minden apróságaira kiterjeszkedik, de szelleme legnagyobb vonásait nem tárja élőnkbe. Ez a könyv egyik legnagyobb hibája. Az életrajz is történetírás, nem krónika, s épen ugy megkívánja a történelmi kritika a phisophiai vizsgálódás és művészi alakitás vegyületét, mint akármely más történelmi mű. E nélkül csak adatgyűjtemény, mely se ianulságot, se gyönyört nem nyújt az olvasónak. Ugyan mit tanulhatni oly életrajzból, mely mindarról hallgat, a mi az irót irodalomtörténeti személylyé emeli s érdemessé teszi arra, hogy megírják terjedelmes életrajzát? Hogyan gyönyörködhetnénk oly életrajzban, mely sokat emlegeti a költő nagyságát, de a nagyság plasztikai arányai sehol sem emelkednek fel előttünk, és szobor helyett csak kődarabokat találunk a költő sirján?
Zilahy sok mindent elmond Petőfiről, még azt is, hányszor volt ittas, azt is, hogy 1849 ben kinek a lovain ment Székely-Keresztúrról Bem főhadiszállására, de költői alakját egy pillanatra sem tünteti föl. Hűségesen feljegyzi, hogy ez meg amaz munkáját mikor irta vagy adta ki, magáról a munkáról csak egy pár sort ir, ezt is csak néha, a legtöbbször hibásan. Például, hogy a „Borozó" czimü költeményen, mely Petőfi első nyomtatott műve, más szin és hang ömlik el, mint a mi eddig lantos-költészetünkben divatozott, hogy „Levél szinész barátomhoz" czimü költeménye oly pont költészetében, mely nézletmódját, de főleg páratlan eredetiségü kedélyét leginkább hordja magán, hogy "Hóhér kötele" czimű regényének nyelve példányszerü, s „Tigris és Hiéna" drámáját gyors cselekvény, érdekes menet, eleven festés és nyelv jellemzik, s mégis drámai becse alig van. Ily töredékes és félszeg megjegyzésekkel jellemzi.
Zilahy Petőfit mint költőt, kinek költészete oly szoros kapcsolatban van életével. Ide járul még, hogy a kor társadalmi és politikai viszonyait még csak nem is érinti, holott Petőfi költészete épen oly hű kifejezése korának, mint saját életének.
Zilahy könyvének e tekintetben egészen elhibázott tervét azzal akarta jóvá tenni, hogy bevezetéskép
„Petőfi álláspontja" czim alatt Petőfi költészetéről összeirt néhány lapot, melyek ciceróval szedve sem tesznek egy félívecskét, s melyekben, a mint maga megvallja, meg sem kísérli Petőfi költői nagyságának jellemzését. Egy pár töredékes eszmét mond el Petőfi álláspontjáról, melyeket előtte mások sokkal jobban elmondottak.
Feltűnő, hogy Petőfit nem mint dalköltőt s a specifikus magyar dal megalkotóját emeli ki, a mi költészetének legerősb oldala, hanem csak átalában mint lyrikust. Az egész vázlatban kevés szabatosan jellemző vonás van, de annál több a tulság.
Zilahy csak Petőfit ismeri el a magyar költészet voltaképi képviselőjének s azt hiszi, hogy ha valamit mutatni akarunk a külföldnek, egyedül csak vele állhatunk elő. Shakspeare bizonyára sokkal nagyobb költő Petőfinél, de legrajongóbb imádójának sem jut eszébe az, hogy az angol költészet egyedüli képviselőjének nevezze.
Azonban ha e vázlatban Petőfi sikerült jellemrajzát irja vüla is meg Zilahy, még sem teszi jóvá könyvének hibás kompozitióját. Életrajzban a jellemrajznak szerves résznek kell lenni, egyiknek a
másikba olvadni, s egymást táplálva együtt fejleni
egy egészszé.
A könyv másik hibája még ennél is nagyobb. Petőfinek mint embernek rajza teljességgel nem sikerült. Nemcsak művészietlen, hanem nagy részt érthetlen is. Épen ugy nincs benne művészi alakitás, elevenség, mint bensőbe ható törekvés, lélektani következetesség. Zilahy csak külsőleg fűzi össze az adatokat, nem bensőleg is, s ez adatok közt sok az aprólékos, mellékes, s a lényeges aránylag csekély. Kedveli, halmozza a felötlő, bizarr, adomaszerü vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a jellem belső mivoltával, s el-eltorzitja a költő nemes alakját. Nem értjük, hogy e csavargó, hóbortos, goromba ifjú kebeléből hogyan fakadhatott annyi költészet? Megdöbbenve kérdezzük : ez-e Petőfi? hisz gyöngeségei az esztelenségig emelkednek, veszélyei a kiállhatatlanságig, és sehol vagy csak sejtetve oly tulajdona, mely részvétünket lebilincselhetné. Zilahy épen oly kevéssé tud iránta érdeket gerjeszteni, mint beszélyeiben főszemélyei iránt. Ez életrajz épen oly viszatetszést szül, mint beszélyei; amint azokból, ugy ebből is hiányzik az idealismus, s a dicsőítő phrasisok nem takarhatják el kedélye ridegségét.
De legfeltűnőbb az, hogy nem lévén kulcsa Petőfi jelleméhez, csak a felületen marad,vagy lélektani absurdumokba téved, mi nem engedi feltűnni Petőfi valódi fény és árnyoldalait.
Mindezt már Petőfi gyermeksége rajzán észrevehetni. Zilahy híven leirja, hogy Petőfi szülői honnan származtak, hány földjök volt, de hogy mily jellemüek voltak s mily befolyást gyakoroltak fiókra, arról hallgat; pedig az atya szigora, ugy látszik, befolyt a fiu daczos természete kifejtésére, s leginkább az anya gyöngéd érzése nem engedte elvadulni érzéseit. Több mint valószínű, hogy a dacz és gyöngédség vegyülete, a
sziv nemessége bizonyos nyerseségbe olvadva, mi Petőfi jellemének egyik alkatrésze s mit zivataros ifjúsága még inkább kifejtett, már a szülői háznál veszi kezdetét. Hogy a hely, hol született, a családi körülmények, melyek közt felnőtt, a hánytvetett élet, melybe korán belé sodródott, mennyiben hatottak költészetére, szintén mellőzi Zilahy.
Ö Petőfi népies irányát Csokonai- és Gvadányinak tulajdonítja, kik már selmeczi tanuló korában kedvencz költői voltak. Szeberényi, kitől Zilahy a selmeczi adatokat veszi, se Csokonait, se Gvadá- nyit nem emliti, csak Vörösmartyt, de valószinü, hogy Petőfi amazokat is már korán ismerte, azonban nagy tévedés hatásukból magyarázni ki Petőfi népies irányát. A magyar irodalomban már Petőfi föllépte előtt megindult a népies irány fejlődése. Mihelyt költészetünk kibontakozott a klassicismus békóiból, a nemzeti irány már hajlott a népieshez, hogy erősödést és eredetiséget merítsen belóle.
Kimutathatni ezt már az Aurorakör törekvéseiben, kivált a Vörösmartyéban; később a népköltészet mind élénkebb figyelem tárgya lőn, s megindult a magyar népköltészi gyűjtemény. A nemzetiség fejlődése, a politikai életben felküzdő demokratiai irány mind elősegítették költészetünknek nemzetiesbbé válását.
Petőfi pályáját mintegy egyengették az irodalmi és politikai viszonyok. Nem Csokonai, ki csak kivételkép ereszkedett le a néphez, nem Gvadányi, kinek nem volt ízlése, keltették föl Petőfi népies irányát, hanem az irodalmi és politikai viszonyok összes hatása és saját egyéni körülményei. Az alföldön született; Kis-Kunságon töltötte gyermekségét, a nép közt nőtt fel, sokat hányódott, megfordult Magyarország majd minden vidékén, sokat érintkezett a néppel. Gyermeksége és ifjúsága benyomásai, emlékei, kalandjai, hajlamai, szenvedései mintegy a magyar népszellem képviselőjévé avatták föl. Ha grófnak születik, ha a fensőbb körökben nő fel, bizonyára inkább válik belőle magyar Byron, mint magyar Burns.
Zilahy, Petőfi iskolai életét is hibásan ítéli meg. "A mit Petőfi iskolai hanyagsága felől költői szeszélyében összedalolt vagy csevegett — ugy mond Zilahy — az nem egyéb kedélyes mesénél." Az igaz, hogy Petőfi a maga iskolai életét költeményeiben a humor kedveért néha a valónál élesben rajzolja, — nem való például, hogy az iskolából kiutasitották, ellenkezőleg maga szokott meg, — de hogy szorgalmas, rendestanuló-lett volna, azt épen nem mondhatni.
Egyébiránt Zilahynak különböztetni kellett volna.
Petőfi iskolai pályájáról 1838-ig kevés adatunkvan. Ugy látszik, egész tizenötéves koráig, mikor a selmeczi iskolába került, gondos felügyelet alatt volt, szorgalmasan tanult s ekkor vetette meg miveitségi alapját, bár tanítói szigora néha daczra ingerelte. Ezt nem emeli ki Zilahy, hanem jónak látja a mellett kardoskodni, hogy Petőfi mily szorgalmas tanuló volt, tanárai mily szűkfejű,
lelkiismeretlen és igazságtalan emberek voltak.
Hogy Selmeczen Petőfi épen nem volt szorgalmas tanuló s az iskolai törvényeket többször megsértette, kitetszik Szeberényiből, ki Petőfi
ez évét körülményesen leirja. De Szeberényi menti is Petőfit; azt mondja, hogy a tanároknak ugyan nem tanult, de buzgó tagja volt a képző társaságnak éa szorgalmasan olvasta a magyar költői és történelmi munkákat. Mindezt nincs okunk kétségbe vonni, bizonyos tekintetben a tanárokat is hibáztathatni, de mindent csak az ő nyakukba róni, s Petőfit minden alól fölmenteni, a mint Zilahy teszi, épen ugy ellenkezik az adatokkal, mint Petőfi fejlődése lélektani folyamával.
Petőfi, távol szülőitől, minden gondosb felügyelet nélkül, szülői megrongált pénzviszonyai miatt régibb állapotjához képest szükséget is szenvedve, már megkezdi küzdelmét az élettel. Szilaj természete, függetlenségre vágyó lelke nem fér meg az iskola korlátai közt. A szinészet iránti hajlam korán fölébred benne; homályos érzelmek, vágyak zsibongják körül. A lángész öntudatlan sejtelmet kínozzák, daczos ingerlékenysége, könnyelmű szeszélyei összeütközésbe hozzák az iskolai és családi viszonyokkal. Hanyagsága tanárai boszuságát kelti föl, gazdájának túlzott panasza atyja szigorát, ki leveszi róla kezét. Az elkeseredett, de hajlani nem akaró ifjoncz a világba indul, egyik csínyből a másikba sodródik, az iskolai életbe többé nem tud bele zökkenni, most katona, majd tanuló, aztán szinész, megint tanuló s ismét színész. A nyomorban sem veszti el életkedvét, sikertelen küzdelmei közt is fentartja önbizalma, erkölcsi tévedéseiben is megőrzi hitét az erkölcsben, hányódásai közepett is olvas, ir, de legtöbbet tanul az életből.
Íme Zilahy jó igyekezetü tanulója, kinek hanyagsága nem egyéb mesénél. Zilahy mindamellett con amore beszéli el az ifjonca Petőfi vásott csínyeit, hogy szerzett pénzt az útra a katholikus papoktól, hogy szedte reá atyját, mily kóbor életet élt Pesten. Mindezt Zilahy helyesnek, derék dolognak látszik találni, kiszínezve adja elő, de azt csak érinti, hogy mily lelki és erkölcsi erővel emelkedik ki Petőfi ifjúsága és csavargó élete tévedéseiből, megtalálja pályáját, mily szorgalmat és munkásságot fejt ki, mint kiséri folyvást anyja képe s mily szeretettel fordul szülőihez, hogy végnapjaikban gyámoluk legyen. Nemcsak itt, hanem másutt is hibája az életrajznak, hogy az ilyesmiket csak mint száraz adatokat adja elő, de mindazt, a mi felötlő, bizarr, kiszínezve irja le. Amazokon átsiklik az olvasó, emezek megmaradnak emlékében s a jellem körvonalai akaratlan is elferdülnek.
Nincs szándékunk Zilahy életrajzát részletesen birálni, annyival inkább, mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbbé az adatok pontatlanságában, mint az egeszén elömlő szellemen, mely képtelen az adatokat feldolgozni, az indokokat leleplezni s hű képet rajzolni. A munka egyedüli érdeme az, hogy az eddig elszórt adatokat összegyűjtötte, egy pár ujjal pótolta; vannak ugyan benne tetemes hézagok, például Petőfi házassága körülményei, irodalmi tanulmányai, iró barátjaihoz való viszonyai alig érintetnek; a mellékesb adatok közt hibákat is találhatni, például, hogy Petőfi 1840 elején Sopronból Selmeczen át ment Horvátországba (holott Sopronból egyenesen Pozsonyba ment, s ott találkozott Szeberényivel, ki akkor pozsonyi tanuló volt), hogy 1847-ben kiadott összes költeményeit az Életképekben b. Eötvös ismertette meg (Eötvös a Pesti Hírlapba irt egy kis tájékozó és védő czikket Petőfi költészetéről), hogy „Táblabiró" czimü satyrikus beszélytöredékét 1849-ben irta a budai hegyek között (e töredék már azelőtt két évvel megjelent az Életképekben), hogy a „Hóhér kötele" czimü regényét a kocsi párkányán és a korcsma falán irta s több ilyes: mindamellett egészben véve az életrajz e tekintetben méltánylatot érdemel.
Néha lapokon át nem is találunk benne egyebet adatnál, csoportosítás és minden behatóbb lélektani fejtegetés nélkül, roszul elbeszélve.S mennyi aprólékosság van itt minden lapon. Zilahy fontosnak tartja följegyezni, hogy 1841- ben Kápli Lajos Sopronban a Maurer-vendéglőben 1 forint 6 krajczárig rugó vacsorát fizetett Petőfinek, hogy egész 1847-ig kitől és mennyit kért kölcsön, egész addig, hogy Pozsonyban mikép öltöztette ki Lisznyai, ócska ruháját hogy szerezte meg Willim szabó az Apáczasoron, ki azt ma is mint szent ereklyét őrzi. Mintha bizony 1842-ben széles körben ismerték volna Petőfi nevét s épen egy német szabó lelkesült volna Petőfi ócska ruhájáért. Ez adatot Zilahy Lisznyaitól vette. Látszik rajta a Lisznyaias phantasia, valamint a Vahot Imrétől vettekea is a dicsekedő szellem. Az ily aprólékosságokkal teljes életrajz hasonlit az oly arczképhez, melyen a képíró minden pórust, pattanásocskát megjelöl. Vásznán vagy könyvben semmi sem árt annyira, mint a lényegtelen dolgok halmozása. S mégis Zilahy könyvében még ezt is szivesebben eltűrhetni, mint azt, midőn itt-ott bele kezd Petőfi jelleme rajzolásába. Jellemzése a legtöbbször vagy phrasis, vagy esetleges történetnek rendes vonássá emelése vagy lélektani kulcs nélkül felhozott különczségek. Egy párnak czáfolatát ide jegyezzük, leginkább Petőfi emiéke iránti kegyeletből.
„Na hogy Petőfinek különös modora volt, tagadhatlan!-„ kiált föl Zilahy s elbeszéli, hogy midőn Vahot Imrének volt segédszerkesztője s nála lakott, Vahot kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna vele, soha egy jó szót sem adott, mindenféle grimaszokkal, vadállati fogvicsorgatással és szemhunyoritással ijesztgette
őket. Lehet, hogy a Vahot gyermekei sokat alkalmatlankodtak neki, lehet, hogy ajtójánál lármázván, rájok ijesztett, mit az érzékeny szülők rosz nevén vettek, de hogy Petőfi a gyermekeket ne szerette volna s goromba lett volna irántok, az nem való, sőt ellenkezőleg sok volt magában is a gyermekies, naiv. 1845-bun Pákh Albert atyjánál mulatva, barátja ifjabb testvéreivel órákig ellapdázott, Arany János gyermekeivel örömest játszott, a fiu mulatságára egy költeményt is irt, mely „Arany Laczinak" czimet visel, s a gyermekek számára irt magyar költemények között a legjobb.
A gyermekekhez ily vadnak rajzolván Zilahy Petőfit, a nők irányában épen szemtelennek hirdeti, s öltözködését a leghóbortosabbnak festi. Halljuk saját szavait: „A nők irányában nem tudott szeretetre méltó lenni; ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek, galambomnak czimezte, s minden előljáró beszéd nélkül össze visszaölelgette őket (a miért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni — csak okkal móddal); öltözete, magaviselete mind másforma volt mint más emberfiáé; főleg viseletében szerette a különczöt játszani, ugy hogy a ki meglátta, vele álmodott. Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, csodálatos süvegeket; majd ember nem látta, fül nem hallotta zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiuságból vagy hatásvadászatból tette, mert hozzá férni nagyon bajos volt, hanem szeszélyből és különczségből." Ezután leirja Zilahy, hogy Tóth Gáspárnál mily prémes dolmányt, sujtásos mellényt, magyar
nadrágot s asztrakán kucsmát csináltatott magának, a mely ruhát aztán majdnem egy esztendeig viselt. Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet e jobban rágalmazni Petőfit, mint a hogy itt dicsőitője Zilahy teszi? Amott lélektani képtelenség, emitt a valóság egészen elferdülve. Volt-e, van-e a világon oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit Zilahy Petőfiről oly határozottan állit s egész cynismussal mintegy helyeselni látszik? A legféktelenebb ember sem viselheti magát igy társaságban; hogy Petőfi nem viselte, azt
mindenki bizonyitja, ki őt ismerte. Petőfi inkább tartózkodó, elfogult volt a nők irányában, mint bátor vagy épen vakmerész, s ha a fioomabb társas körök illemét megsértette is kendőtlen nyakával, keztyűtlen kezével, a női becsületről mindig lovagiasan gondolkozott. A mi öltözetét illeti, azt is túlozva, ferditve adja elő Zilahy. Hogy ebben nem volt mindig jó ízlése, ez igaz, de hogy valóságos ijesztő lett volna, épen nem áll. A virágos atlaszból készült szem nem látta, fül nem hallott* zekékből és dolmányokból csak annyi igaz, hogy 1847-ben volt egy virágos atlasz attilája, de ilyet akkor nem csak ő viselt, hanem Egressy, Kuthy, Kazinczy Gábor s mások is.
1845-ben nem annyira különczségből, szeszélyből, mint nemzeti buzgóságból öltözött tetőtől talpig magyar ruhába. A magyar költők sokat emlegették, hogy a nemzet eldobta őjei bajnoki köntösét s rut idegent cserélt; az ő erős nemzeti érzése nem akart szónál maradni. Peleskei nótáriusnak gúnyolták, de azért nem tágitott, részint daczból, részint kénytelenségből, mert nem élt oly körülmények között, hogy könnyen csináltathasson uj ruhát. Később ugy öltözködött
mint más, kivéve, hogy frakkot, kabátot nem viselt, s mellényén, pantalonán mindig volt kis magyar
sujtás.
Petőfi különczségei, gyöngéi vagy épen hibái, egy-egy tiszteletre méltó elvnek vagy nemes érzésnek voltak tulságai, melyek benső természete és költészete szellemében lelik leghelyesb magyarázatukat. E nélkül csak esztelenségeknek
tünnek föl, és Zilahy hibája épen az, hogy e kapcsolatot nem látja vagy nem emeli ki kellően. Petőfi, Zilahy szerint, büszke, rátartó, szótlan vagy nyers ember volt; a kik barátságot tartottak is vele, panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és zsarnokoskodó természete ellen; rokonszenveit épen oly sürüen, gyorsan változtatta mint ruháit; az önbecsülésben sem tartott mértéket, néha tulvitte, máskor nem vette figyelembe; a szeszélyt jellemerőnek, a makacsságot állhatatossígnak vette. Mindez rágalomnak is
beillenék, ha nem volna értetlen ég.
Petőfi jellemének és költészetének egyik kiváló jellemvonása az őszinteség. Sok körülmény hatott oda, hogy ez benne majdnem a betegségig kifejlődjék. Az őszinteség szép tulajdon az életben, s éltető forrása a lyrikusnak, de csak egy bizonyos pontig. Az igen őszinte költő könnyen megénekel olyat is, miről talán hallgatni kellene, az igen őszinte ember olyakat is mondhat másnak, mi már nyerseségnek, gorombaságnak is beillik.
Petőfin mind kettő megesett. De az ily nyerseség az életben nem a sziv vadsága, hanem bizonyos szilaj naivitás, az ily gorombaság nem sértés, mert nincs benne rosz akarat, hanem csak az illemi formák önkénytelen mellőzése. íly értelemben volt Petőfi nyers, mit mg feltűnőbbé tett népiessége. Valamint költeményeiben néha oly népies kifej zésén is megbotránkoztak, mely ellen nem szólhat az aesthetika: ugy az életben is némely igen elfiaomodott embert könnyen bánthatott népies modora. Lehet, hogy később mindebbe vegyült egy kis afíec.atio is, de az kétségtelen, hogy nyerseségének alapja az őszinteség
volt, mely előbb mint naivitás nyilatkozott, majd mint elv kapcsolatban demokratiai, sőt köztársasági érzelmével. Büszkesége, melyet Zilahy helytelenül rátartással told meg, hasonlított nyerseségéhez. Eleven önérzete volt; sokat tartott becsületére, melyet féltékenyen őrzött, függetlenségére, melyet szenvedések árán vásárolt, táplálta költői tehetségébe vetett erős hitét, mely nem engedte csüggedni, pályát nyitott számára, s fentartotta a támadások ellenében. Nem türte a megaláztatást bármi formában, s néha annak tartotta azt is, mi csak tapintatlanság volt.
Annak nincs alapja, a mit Zilahy állit, hogy önérzete néha elhagyta, vagy a mint ő oly furcsán
mondja: ,,olykor nem vette elég figyelembe önbecsülését."
önbecsérzete soha sem hagyta el, sőt tulságokba sodorta. Utálván a szerénykedő képmutatást, az alázatos kevélységet, örömestebb akart szerénytelennek látszani. Ha valaki lenézte költeményeit s némely költőtársaiét, melyek gyöngébbek voltak, jobbaknak itélte, társaság- és irodalomban nem restelte kimondani, hogy az övéi jobbak, de soha senki után sem járt, senki hiúságának nem hizelgett, hogy cserébe tömjénezést nyerjen. Költöi önérzete vagy épen hiúsága kitöréseit a legtöbbször humor enyhiti vagy jókedvü malice. Csak ha mélyen sértve érezte magát, tört ki heves lelke szilaj szenvedélyességével, melyet nem igyekezett fékezni. Heves véraikatát, ingerlékenységét még inkább kifejtette szakadatlan és termékeny költői munkássága. A sok irás
idegessé tette, mozgékony képzelődése, a benyomásokra oly fogékony kedélye, könnyen ragadta hol kitörő jó kedvre, hol búskomorságra; innen szeszélyei, de hogy a szeszélyt jellemerőnek vette volna, az mesebeszéd. Inkább a daczot és szenvedélyességet vette annak, mert erős meggyőződései voitak, elvein majdnem fanatismussal csüngött s egész a végletekig alkalmazta. A mi ezek körén kivül esett, ahhoz nem volt érzéke. Föllengző idealismusa, költői nemes alanyisága mintegy ragadta magával; az életben is a lelkesülés rohamai között élt. Innen csekély okból is könnyen Összeütközött barátaival, kikhez egyébiránt hiven ragaszkodott. Gyerekkori barátjai közül csak az egy Szeberényivei hstsoalutt meg végkép s nem minden ok nélkül. Pákhkal kétszer is öszszezördült, de folyvást barátja maradt. Vörösmartyval politikai meggyőződése erős összeütközésbe hozta, de polémiái után is ugy ragaszkodott hozzá mint atyjához. Zilahy Petőfit a barátságra méltatlannak rajzolja s mégis egy helyt igy kiált fel:
„Igazi ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó vele élő-haló barátja nem is volt neki". De ennek ellenére ugyanazon lapon mégis idézi Petőfinek egyik levelét, melyben ez Emődyt leghívebb, legönzésíelenebb és legtisztább lelkü barátai egyikének nevezi. Ki érti meg ebből, hogy mily barát volt Petőfi s milyenek voltak barátai?
De halljuk tovább, hogyan jellemzi Zilahy Petőfit, mint barátot és szerelmest. „Egy futó percz elég volt reá — ugy mond — hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik percz pedig, hogy örökre meggyülölje.
Debreczenben 1846-ban történt, hogy szinelőadás alkalmával
egy szép szinésznő szomszédságába esvén, az első felvonás alatt megismerkedtek egymással, a másodiknál örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig sem nézték, hanem futottak tiszteletea Tóth Mihály uramhoz, kivel Petőfi különben is igen jó barátságban állott, hogy eskesse őket össze azonnal. A tiszteletes szerencsére azt válaszolta, hogy gyertyavilágnál esküdni hazai kánonjaink értelmében tilos, legfeljebb dispensatio mellett történhetik, azért menjenek, hozzanak előbb dispensatiót. Petőfi e szükkeblüségen rendkivül fölháborodott, tiszteletre méltó barátját szidta mint a bokrot s ugy vált el tőle, mint halálos ellenségétől. Aztán ismét megbékéltek. A kedélyes müvésznő pedig ahelyett, hogy a fölmentés után járt-kelt volna, férjhez ment máshoz. Petőfi is jobbat gondolt és útjaik többé nem találkozának".
A tény fővonásaiban igaz, s annyival terhelőbb Petőfire nézve, mert akkor már ismerte és szerette leendő nejét. De vajjon nem volt- e ez eset kivételes, sőt egyetlen egész életében, valamely gonosz óra kísértése, melynek nem tudott ellentállni? Vajjon igaz-e, hogy gyakran tett ilyesmit s ez volt főjellemvonása barátságban, szerelemben, mint Zilahy állitja? Vajjon nincs-e ez eseménynek lélektani kulcsa, mely megfejti nekünk e hallatlan könnyelmü, sőt érthetlen tettet?
Elmondjuk röviden a mit tudunk; tartozunk vele Petőfi emlékének; nem menteni akarjuk e tettét, csak kimagyarázni s megmutatni, nogy Petőfi nem volt kötözni való bolond, a mint Zilahy rajzolja.
Petőfi Szathmármegyében 1846 őszén megismerkedett egy ifju hölgygyei, kit aztán 1847 őszén nőül is vett. Mindjárt az első napokban szenvedélyesen megszerette; szerelme viszonoztatott. Visszatérve Pestre, a leányt levélben megkérte atyjától, kit nem ismert, mert az látogatásakor nem volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit, hogy határozott választ adhasson, leánya is még nagyon ifju, várjanak egy évig, s ha akkor is mind kettő megmarad szándéka mellett, ő nem vett a házasság elébe
akadályt még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi nem volt megelégedve e válaszszal, azt hitte, hogy a kitüzött határidő csak arra való, hogy elfordítsák tőle kedvese szivét. Lángoló szenvedélye nem ismert gátot s égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta az atya magaviseletét. Végletekre hajló természete, a társadalmi formák megvetése, meggondolatlan lépésekre ragadták.
Erdődre utazott, sürgette a házasságot s összetüzött a szülőkkel, kik megmaradtak határzatuk mellett. Ekkor a leányhoz fordult s kérte, hogy szökjék el s esküdjék meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de meg-
igérte, hogy hű marad hozzá s a kitüzött határidő mulva neje lesz, szülei ellenére is. Petőfit felingerelte e válasz, keserüsége most a leány ellen fordult, kétkedni kezdett szerelmében s kétségbeesve hagyta oda Erdődöt. Igy érkezett Debreczenbe,
hol egy szép és elmés szinésznő kaczérsága azt a gondolatot ébreszté föl benne, hogy e leányt „par dépit" nőül vevén, boszut álljon kedvesén, ha magát boldogtalanná teszi is. Mindez egy óra müve volt; tüstént meg akart esküdni a színésznővel, ugylátszik, félt, hogy egy óra mulva nem lesz elég ereje végrehajtani boszuját. Nem találván papot, ki megeskesse, másnap Pestre utazott, örvendve, hogy nem tette meg azt, a mit meg akart tenni s a mi miatt most már önvádat érzett. Ime e kaland indoka és körülményei.
Zilahy mindezt nem tudta, talán nem is tudhatta, de igy sem volt följogosítva, egy puszta, minden indok nélküli esztelenségre képesnek hinni Petőfit s mi több, jellemrajza alapjául venni.
S ezzel megválhatunk e könyvtől. Ennyi is elég tájékozni az olvasót s az irodalomtörténettel foglalkozókat, hogy e könyv csak adat-gyűjtemény, de nem életrajz, s legkevésbbé Petőfi hű képe.