Petőfi Zoltán (Kosztolányi Dezső)
| Petőfi Zoltán (Kosztolányi Dezső) szerző: Kosztolányi Dezső |
Most, hogy első teljes életrajzát olvasom, megerősödik a régi impresszióm. Ez egy szegény, szürke fiú. Valamikor úgy beszéltek róla, mint egy hirtelenül kilobbant tehetségről. Ma csak áldozatot látunk benne, egy törékeny, beteges trónörököst, aki nem bírta el apja nehéz koronáját, s lassan és szomorúan vergődött a sírig. Az apjában lázongó élettúlság ölte meg. Nem lehet büntetlenül átélni egy embernek annyi lázat, annyi rettenetes, lobogó önkívületet, annyi mámoros szépséget, mint Petőfi Sándor, és nem szabad átérezni milliók örömét és fájdalmát, korok és nemzedékek életét, és bűn örökké fiatalnak maradni. Ha valaki mégis megpróbálja, keserűen fizet érte. Fia végelgyengülésben hal meg. Húszéves korában.
Még talán ez sem egészen igaz. Petőfi Zoltán nem is tragikus. Ennek az egyszerű, jó fiúnak az arcképe igénytelenül tekint reám. Nézzék csak meg. Milyen bájos ez a fiatalember a porcelánfehér arcával, a finom vonalaival, a kedvesen ragyogó fekete szemeivel. Sokkal, sokkal szebb ember, mint az apja. Az ő arca degeneráltabb, csontjai véznábbak, kicsike feje csenevészebb. Ez a fiú különben boldogan és egyszerűen élhetne. Vonásai mögött nincs semmi titokzatosság. Arcát később eltorzítja a kártyaszenvedély, sápadt ráncokat ró reá a dorbézolás és az álmatlanság, de valami mély és benső szenvedés sohase háborgatja. Öntudatlanul él. Csitri kis szerelmecskék fűszerezik az unalmát, melyek nagyon rossz versikékre bátorítják. Megátkozza a születése óráját. De világfájdalma minden mélység nélkül való. Gyerekkora óta el van jegyezve a halállal, s még a halál nagyszerű gondolata sem jelent neki semmit. Mosolyogva és szelíden hal meg, anélkül hogy öntudatra ébredne.
Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl róla, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét. Neki is sikerül kicsapatni magát az iskolából, consilium abeundit kap, és ő is színész lesz, koplal és faluz, ripacsok közt nyomorog, kártyázik, csókolódzik és iszik. Gyorsan pergő változatban játssza le - sokszorosan megkicsinyítve - az apja életét. Négyéves korában honvédruhában, karddal jár. Utóbb pedig Meranban és Rosenauban találkozunk vele, amint óvatosan és szelíden, a tüdőbetegek csendes önzésével szörpölgeti a meleg juhtejet.
Szegényke sokkal öntudatlanabb és kisebb volt, semhogy valamikor is komolyan gondolt volna a művészetre és a dicsőségre. Nem volt még stréber sem. Az apja halhatatlanságára csak egy kis népszerűséget vett föl és apró kölcsönöket, melyekkel rozoga életét foltozgatta. Másként inkább Petőfi Sándorral foglalkozott, mint az apjával. Az anyja iránt közönyös. Langyos leveleket ír neki. Nem szereti és nem gyűlöli. Hiába keresem a hamleti szomorúság nyomát, megsejdítését az apja férfi-tragikumának, legalább valami bátortalan megnyilvánulását a magába forduló bánatnak és egy fönséges elbomlásnak, amely rettenetes világot vetne életére és arra a nőre, aki el se szaggatta a temetésre fölhúzott cipőjét, s a koporsótól mindjárt a menyegzőre megy. Nem találom. Csak közvetlenül a halál előtt látott valamit. A sír és a végtelenség közelében talán megérezte azt a végtelenséget is, amit mi Petőfi Sándornak nevezünk. Akkor egyszerre az eszébe jut egy szoba, valamelyik szállóban, a kapu mellett jobbra, ahol egyszer a szegény apja lakott, s félholtan odavánszorog, és sokáig időzik ottan, alig lehet elhozni. Mit gondolhatott itten? Nem tudni.
Különben úgy ment el innen, mint egy kis jó fiú. Elzüllött, ahogy az apja is elzüllött volna, ha visszatér, és a feleségek feleségében fölismeri a hisztérikus kékharisnyát. Tudtán kívül egy nagy bűnért lakolt. Szomorú igénytelenség volt az életében. Már akkor sincs értelme, mikor megszületik. Egyszerűen elvesztette az értelmét, mint az a szeptember végi költemény, amely özvegyi fátyolról, szerelemről és fiatalságról szólt, és az álmokat megcsúfoló életben a valóság éppen a paródiáját írta meg. Ez a fiú is csak paródia, az apja igénytelen paródiája.
Pedig ezerszeresen az ő fia.
Nemcsak az életét adta neki, de a halálát is.