Petőfi Sándor
szerző: Gárdonyi Géza

                                                              Petőfi nászútja

Horváthné Szendrey Júlia beszélte el ezt egy női barátjának, az meg egy bizalmas pillanatban a saját urának:
Mikor már Szendrey Júlia kezét adta Petőfinek, az utolsó feltétele az volt, hogy Petőfi ne káromkodjék.
Mert a poéta, mint afféle tüzes, indulatos ember úgy elördögadtázta néha a teremtésit a világnak, hogy a franciául nevelt és zongora mellett finomodott Júlia ki-kirémült minden poézisból s aggódva gondolt arra, hogy ezeket az ebattázásokat egész életén át kell hallania.
És ez volt az egyik oka, hogy Júlia szívesen beleegyezett az esküvő eltolásába. Megfogadtatta Petőfivel, hogy ezen idő alatt leszokik az ördögadtázásról.
Elérkezik az esküvő napja. Viszi őket a négylovas hintó Koltó felé. Az esső esik. Az út zökkenőit a kerékvágásban csordogáló víz befolyja. Egy ilyen zökkenőben Misztót falu táján eltörik a kocsikerék. Petőfi persze irtóztatóan ördögadtázik.
Hova menjenek, mit csináljanak?
Még szerencse, hogy a közelben egy útszéli csárda van. Míg a kocsis beköti a lovakat s a falu kovácsához nyargal, a fiatal pár belép az ivóba.
Hát az ivó csak olyan nagy, otromba földes szoba, mint ma is mindenütt. A sarokban söntés; a szoba egyik felében x-lábú nagy asztal, annak a külső felén egy ugyanilyen lábú széles lóca.
Az ivóban nincs senki.
El lehet gondolni, hogy Petőfi már az úton beleszédült abba a mennyei mámorba, amely az ifjú párokat azonnal megszállja, amint az esküvő után magukra maradnak éshát mindenkit meg lehet róni, csak azt nem, akinek gondolatunkban mindent megengedünk. Hiába no: poéta volt, tüzes volt és a szobában nem volt senki, csak a nagy, széles lóca.
Azonban a szaloni levegőben nőtt aszszonyka, talán az ördögadtázástól is bántott idegességgel teljes erejéből tiltakozott. És nem sikerült. Petőfi egy nagy harapást kapott az arcára s az ajtón bélépő kocsmáros igen zavartnak találhatta a fekete atillás fiatalembert.
Petőfi ennek a harapásnak a nyomát holtáig hordta az arcán, de persze nem mondta meg senkinek, hogy honnan származott.
A muzsa haragszik.

Érdekes, hogy ez a nő mennyire marokra szedte már azalatt a rövid idő alatt is, ameddig együtt éltek, a költő szilajságát. Jókai beszélte, s vétek volna feledésnek engedni ezt a jellemző kis esetet:
Együtt ültek a közös lakásuk ebédlőjében az asztalnál: Petőfiék, ő, meg vendégképpen Orlai.
Orlai beszél valamit, s egyszer csak azt mondja:
- Hát amint jövünk, egye meg a fene, ez meg ez történik hirtelen.
Petőfiné leteszi a kanalát, felszökik az asztaltól és bemegy abba a szobába, amelyik a három közül övék volt.
A három férfi bámulva néz össze, hogy mi történt?
Vállat vonnak.
Nem értik.
Petőfi felugrik és az asszony után siet. Néhány perc mulva mogorva arccal tér vissza.
- Hát mi az Sándor?
- Ej, - feleli Petőfi, - micsoda illetlenség is az, hölgyek jelenlétében fenézni. Nem vagyunk kocsmában!
Orlai nagyot nyel. Egy percnyi úgynevezett kínos csend. Aztán Jókai szólal meg:
- Hát te Sándor, nem azt írtad-e, hogy "Táncolok, mint veszett fene!"
- Az más, - felelte boszúsan Petőfi, - nem hölgyeknek irtam, és nem hölgyeknek szavalom.
Orlay ettől a naptól kezdve sohase látogatta meg többé Petőfiéket, és nem is találkozott többé Petőfivel.

                                                                   Petőfi büszkesége

Sokszor hallottam, hogy Petőfi büszke legény volt. Jókai zsarnoknak mondja. De a verseiből is kitetszik, hogy úgy nézett az emberekre, mint a sas a ludakra.
Sokideig azt véltem, hogy a büszkesége a kálvinista nevelésböl sarjadt. A kálvinista iskolákban azt hangoztatják, hogy:
Az ember úr.
A pápista iskolákban:
Az ember szolga.
Innen van, hogy a kálvinista ember, mind méltóságos úr, ha paraszt is. A pápista ember meg, csak akkor úr, ha legalább is esperes.
A luteránusok hol egyikkel tartanak, hol a másikkal. De Petőfi büszkeségét Pápán kezdik följegyezni.
Mondom, sokideig a református levegőben láttam Petőfi büszkeségének az okát. De aztán őszülő fejjel, mikor már tisztán látom az élet országútját, és nem kicsinylem az élet kicsinységeit sem, Petőfi büszkeségének is megtalálom a mentő okát.
Visszaemlékezem egy tanulótársamra.
Első-osztályú gimnáziumos voltam, - szintén református iskolában, - s egy kofának a fia is velünk tanulóskodott. Komolyképű, barna gyerek volt, szinte cigányosan barna. Hosszú lompos nadrágot viselt és vastag piros nyakkendőt. A hátulsó padban ült. Nem barátkozott senkivel. Félénk volt és lógó fejű, mint a falusi kutya, mikor városba kerül.
Molnárnak hítták.
Egy márciusi napon lefutottunk az óraközti szünetre az iskola udvarára. Valakinek labda volt a zsebében. Hamarosan megalakult két kis csoport. Egyik a falhoz állt, a másik szembe vele. A faliak átkapták a labdát egyenkint. A másik csoport futásnak eredt.
Folytattuk aztán ezt a mulatságot mindennap.
Egy alkalommal páratlan számú lett az egyik csoport. Ki kellett egészíteni. Molnár ott ácsorgott mindig, és érdeklődéssel szemlélte a játékunkat. Valamelyik fiú megszólította:
- Játszol?
Bólintott.
Beállt a sorba.
A faliakhoz került. Bámulatosan sujtotta a labdát. Akit egyszer megcélzott, vághatott az akármilyen figurát a levegőben, ki nem kerülte a Molnár kezét. Ha meg ő volt a futók között, el nem lehetett találni, olyan furcsa szökemlésekkel védekezett.
Csodáltuk.
Másnap már ő volt a választó vezér. Harmadnap már boldog volt, aki az ő csoportjába kerülhetett.
Attól kezdve a fiúnak a magaviselete megváltozott. Emelt fejjel járt köztünk, mint valami fejedelem. Lenéző pillantásokkal beszélt velünk, még a báró fiúval is, aki pedig nagytekintetű gyerek volt köztünk, mert ausztráliai sündisznó tüskéjéből való tollszárral írt.
Egy hónap mulva már pofozkodott is.
S Molnár a következő osztályokban is a hősök hőse maradt. Lomposan járt és nem tanult, de oly büszke volt, mint valami spanyol trombitás.
Petőfi nem volt büszke, mikor Aszódon és Selmecen iskolázott, sem Ostfi-Asszonyfán, a rokonainál, sem a katonaságnál.
De már Pápán fenn viseli a fejét.
Hogyisne: obsitos katona és volt vándarszínész tizennyolc éves korábanl Egy fiú, akinek hadi multja van! aki látta Vörösmartyt, Bajzát, Egressy Gábort! aki látta a világot Selmectől Sopronig és Soprontól Károlyvárosig! aki benne forgott Sekszpir világában is! S körülötte a csupa éretlen siheder, valamennyi kisgondolatú, tapasztalatlan, szülői szárnyak alól még el se szabadult.
Rögtön érezhette a különbséget, amint közéjök lépett, s azok is szájokat tátva néztek őrá.
Nem azonosulhatott velök az érzéseiben. Az élet már az ő értékét embersorba emelte. A gondolkodása embereket és világot ismerő férfiúié volt.
Aztán egyszercsak belép az önképzőkörbe is, s látja a zsenge fejek erőtlenségét, irodalmi olvasatlanságát, hallja az iskolás szavalásokat.
Micsoda magasságban érezhette magát akaratlanul is!
Negyvenéves észszel nem ragadta volna el a dicsőség paripája. De fiatalon, mikor még a testben is az erőgyűjtés munkája folyik, mikor még a lélek az élet értékét nagyítottan látja, mikor az iskolai társaséletben minden szempillantás erőknek öszszemérése, bizony érthető, hogy megmámorosodott a saját gyönyörű erejének érzetétől.
S később künn az életben is látta, akaratlanul is mindig látta, hogy ő tapasztaltságában, olvasottságában, felfogásában, teremtő készségében különb legény az írótársainál.
S fiatal volt...
Vajjon ki kívánhatja a réten álló jegenyefától, hogy azért, mert a fűszálak alacsonyak, vonja magát ő is alacsonyra?
                                                                     Zarándoklás

Az ezredéves áldomások és vendégségek zajában az a gondolat szállott meg, hogy megnézem azt a völgyet, ahol a mi nemzetünk legnagyobb költője elesett.
Nem a kíváncsiság indított oda. A magamfajta ember nem kíváncsi. Az a vágy mozdított oda, ami a Mohamedánt viszi Mekkába, a keresztényt a Szentsír templomába, a zsidót Salamon falai alá.
A mi nagy költőnk, a mi fényességünk, a mi ezerévünknek legszebb csillaga. A félévig tartó örömünnep rózsáiból, amelyekkel megkoszorúzunk minden oltárt és minden emlékkövet, csak arra a sírra ne jusson, ahol ő fekszik?
Mert ma már nem várjuk őt. Ott látták utoljára abban a csatában. Most már bizonyos, hogy ott porladozik a szabadság vértanui között.
Reggel hat óra tájban érkeztem Segesvárra. Az Emke úti könyvében csupán ennyi az útbaigazítás: "Fehéregyházától délre két közös sír."
Megindultam hát a városból Fehéregyháza felé.
Egy dombon az országút mellett magas kőemlék: hamuszínű magaslaton sárgára festett életnagyságú oroszlán, amint alvó fejjel az első lábaira hajol, s a lábai alatt egy tört kard van.
A Petőfi szobra ez talán?
Nem.
Skarjatin orosz tábornok emléke. Bem apó itt terítette őt le ezen a dombon egy ágyúgolyóval. Aranyozott betűk magyarázzák egyik oldalon oroszul, a másik oldalon németül ennek az emléknek a micsodaságát.
A német fölirat ez:
Gregor Jacovlewitsch Scariatine dem Heldenmüthigen! Kaiserlich russischer General-Major in der Suite Seiner Majestät des Kaisers von Russland, Chef des Generalstaabes des 5. Armeecorps. Im Revolutions-Kriege am 31. Juli 1849 durch eine feindliche Kanonenkugel bei Schsässburg gefallen. Als Denkmal Dankbarer Anerkennung des gemeinschaftlichen Kampfes und Sieges der allirten Heere und des freundschaftlichen Bundes der erhabenen Kaiser von Oesterreich und Russland Franz Joseph des I. und Nicolaus des I. das k. k. Siebenbürgische Armeekorps.
Az emléket csinos fatetőzet védi az esső ellen. Látszik, hogy gondozzák.
De hol a másik?
A dombon az emléktől mintegy húsz lépésnyire egy házikó fehérlik. Annak az udvarán fát vág egy parasztember.
- Atyámfia, - mondom neki, - igazítson engem útba: mondja meg, merre van a honvédek sírja?
Az ember hozzám jön, és tört magyarsággal kérdezi, hogy mit kérdezek.
- A honvédek sírját keresem. Nehezen ért, mert oláh. Azt hiszi, ezzel a muszka emlékkel van bajom, mert mentegetődzni kezd, hogy ő nem húzza hiába a fizetést: ő mindennap leporolja az oroszlánt is, a kerítést is. A betűket alig három napja kente be újra aranyfestékkel. Végre megértjük egymást: a honvédek sírjáról nem tud. A Petőfi nevet most hallja először.
Megindulok az országúton. Vizsgálom a földeket jobbra-balra. Megállítok minden szembejövőt, minden szekeret, oláht, székelyt, szászot, - senki sem tudja, hogy a sírok merre vannak.
Végre egy órai gyaloglás és kérdezgetés után egy aprószemű öreg székelylyel találkozom. Az tud az egyik sírról.
- Lent van az, Héjjasfalva végén a tanorokban.
- Nem lehet az, - feleltem, - az útikönyveim azt mondják, hogy mind a két sír itt van Fehéregyháza mellett.
- De bizony, istállom, ott van ez. Tudom én, hiszen ott járok el mellette. Két faágyút is lehet ott látni.
- Mennyire van ez ide?
- Hát van egy posta.
- Mennyi az a posta? Egy óra? Két óra?
- Több az egy óránál.
Fáradt voltam már. Gondoltam inkább visszamegyek az öreg székelylyel a városba, és kocsit fogadok. Vissza is fordultam. Akkor egy csendőr azt tanácsolta, hogy üljek a vonatra és száljak ki Fehéregyházán: ott van a sír az állomás mellett.
Sietnem kell, hogy a vonatról le ne maradjak. A fehéregyházi állomáson csakugyan útba is igazított a pályaőr: csak menjek föl a földek között a dombra; ott találok egy magas keresztet, - az a.
Itt meg kell mondanom, hogy én eddig valami kőoszlopemléket kerestem, meg akörül valami fehérlő kőrakást. Úgy rémlett, mintha azt olvastam volna, hogy az útonjárók mindegyike vet oda egy követ és hogy azt időnkint el is kell onnan hordani.
Dehiszen erre út is alig van. Ez egy kis keskeny mesgye, amit mezei munkások tapostak úttá. De mindegy: elszorult szívvel ballagok az embertől elhagyott vetések között fölfelé. Sárgába hajló búza, pityóka meg tengeritáblák, bokortalan zöld terület ez a hegyekig, - ime megpillantok egy magasra meredő fakeresztet.
Levett kalappal megyek a vérrel megszentelt földön.
Milyen némaság!
Talán éppen ezen az úton hozták át is, faágakra fektetve s a vér piros harmatként hullott ugyanebbe a fahéjszínű porba. Közönséges vitarlavaszon-ruha volt rajta s egy katonaköpönyeg. A sapkája ott maradt az országút mellett, ahol összeesett a muszkák vasai alatt. Így hozhatták őt hajadonfővel; szétzilált hosszú gesztenyeszín hajából vérázottan borul egy-két fürt a homlokára; arcán a halál viaszfehérsége; a köpönyeg zsebében holmi papirosok; bánja is a jámbor szász micsoda papiros az, legföljebb, ahogy rátekint, azt gondolja magában:
Milyen fiatalúr, kár érte!
És beeresztették a többi közé.
A kereszt előtt állok. Rozzant régi, egy öl magas fakereszt. Valamikor feketére volt festve, és már akkor szürkére mosta volt az idő, mikor fekete otromba betűkkel ráfestették, amint most is lehet olvasni. Honvédek. - A kereszt egyik ágán. A másikon: Petőfi Sándor. Középen: (Már alig olvasható) 849. júl. 31.
A szememet könny borítja el, ahogy azt a nevet ezen a rossz fakó fakereszten megpillantom. Idő telik belé, míg újra föl tudom emelni az arcomat.
Besüppedt sírhalom. Már nem is halom, csak a félöles vadvirágok mutatják halomnak. Katáng türkiszkék csillagvirágai, kalászba érett fű, vörös lóhere, lilaszín fürtösvirágú méhfű, a koronilla halványpiros virágai s más, nekem ismeretlen füvek borítják e helyet, amely alatt a szabadság vértanui porladoznak.
Kerestem a vadrózsa-bokrot, amelyről Coppée olyan meghatóan énekelte, hogy ott nyílik a síron, s esténkint rajta énekel a csalogány.
Nincs.
Kerestem a köveket, amiket a kegyeletes kezek vetnek ide.
Nincs.
Puszta, elhagyott ez a hely, még a madár sem jár ide, nem hogy emlékezet. Magam sem tudom már, hogyan jutottam le az országútra, csak egyszer megint ott találtam magamat a Küküllő vize partján. Tán épp ammellett az ér mellett, amelynek iszapjából Bem apót félholtan vonták ki a menekvő honvédek. Rám erőltettem vigasztalónak azt a gondolatot, hogy a másik sír, az a drágább és hogy az én elbúsulásom korai volt.
Újra megkezdődött a sok kérdezés, az ide-oda utalás. Sehol egy mutató tábla, sehol egy kéz, mintha ebben a szent földben nem is emberek, hanem állatok laknának.
Elmentem egészen Héjasfalváig, meg vissza Fehéregyházig az országúton és már le is mondtam arról, hogy ezt a másik sírt megtalálom, mikor délután 3 óra tájban újra szembe találtam Cseke Simon bácsit, az öreg székelyemet.
- Jöjjün vissza velem az úr - mondotta - majd megmutatom.
Visszafordultam és mentem vele egészen be Héjasfalvára. Mert csakugyan ott van ez a két sír Héjasfalván a tanorokban, a falu két szélső épülete között. De micsoda sír ez is! Egy fakó otromba faoszlop, aminek golyóformájú gömb van a teteje faragva és azon rozsdás bádognyiradék. Az oszlop mellett két ágyúforma korhadt fadarab, amit félig betakart már a dudva s ezek között egy keskény, kis, alig arasznyi magas földhányás. Fű és vadnövény borítja ezt is és csak egy-két bokor télizöld mutatja, hogy valaki valamikor erre is gondolt. Írás itt semmi sincs.
Ez a sír olyan messzire van Fehéregyházától, amelynek egyik kapujából Petőfi a csatát nézte, hogy legalább is egy óra hosszáig kellett volna futnia, hogy arra a területre érjen, amelynek az elesetteit ebbe a sírba hordták össze.
Én azonban úgy olvastam a följegyzésekben, hogy az orosz lovasság éppen Héjasfalva felől került nagy hirtelen a magyarság hátába és így Petőfi, amint itt elgondoltam, a másik sír területén esett el. Dehát elvégre is mind a két sírban a hazáért elesettek tetemei porladoznak, és mind a két sír vérrel megszentelt oltára a szabadságnak.
Megnehezült szívvel hagytam el ezt a sírt is. Az öreg Cseke még egy óráig maradt velem. Mikor elbúcsúztunk, mégegyszer megfogadta, hogy ahányszor bejön Segesvárra, mindig hoz helyettem is egyegy rózsát mind a két sírra, s a kis-solymosiak közül senki sem jön ezután erre virág nélkül.
Dehát annyira elfogyott-e már a virág Magyarországon, hogy csupán Kis-Solymosra szoruljon a kegyelet? - Szegény Petőfi, vajjon megfordult-e valaha gondolatodban, hogyha Kis-Solymos nem hoz a sírodra virágot, olyan elhagyott lesz a föld, amely tetemeidet födi, mint a hazátlan földönfutóé, akit elásnak az országút mellett, s a nevét már másnap elfeledik.