Petőfi 50 éves halála napján
szerző: Fejes István
Indul őt keresni egész Magyarország,
Ország czímerével a koszorút hozzák;
Száll ezernyi népség sírját koszorúzni,
Koszorúzott sírján sírva leborulni.
Ó ! te jó magyar nép, beh hiába fáradsz,
Szemed omló könyet beh hiába áraszt,
A Petőfi sírját nem leled meg sírva,
Nem tehetsz koszorút ismeretlen sírra!
Mikor Erdély vesztén a hon is elvérzett,
Az a nagy fájdalom, mit a dalnok érzett,
Áttörte valahol ott a bérczek alját,
S rengeteg zárta be rengeteg siralmát.
Nem kihamvadt porba, nem kialudt földbe,
De a hol a mélyben forr a lángok öble,
Ott van ő valahol rejtett sírhalomban,
Szive ég honáért örök fájdalomban.
Harsona zengése, csatakürt hangzása,
Biadó daloknak harczi rivalgása,
Zászlók suhogása véres csatatéren,
Kardok csillogása diadalmi fényben...
Talpra magyar, talpra ! ez ha zengne újra,
A szabadság lángja, óh! ha az kigyúlna,
A Petőfi sírját keresni sem kéne,
Itt teremne köztünk maga, újra élve !
Dala újra zengne, zengne szabadságról,
Lelkeinket vinné az'a bűvös mámor,
Melylyel a halálba, mint álomba mentek
Honért, szabadságért ama dicsők, szentek!
Lángsírból kiszállva, ő vezetne újra,
A haza földjére áldva ő borúlna,
Koszorút ő adna, jó magyar nép, néked,
Hogy ezt a régi dalt még ma is megérted!
De Petőfi hallgat, ötven éve hallgat,
Minek bolygatjátok hát e nagy fájdalmat?
Abba a mély sírba ki merne ma lépni,
A hol az ő szivét száz keselyű tépi?
Jól vigyázz, magyar nép, még ma Segesvárott,
Búcsújáró helyen, imádkozva járj ott,
El ne űzzön onnan, a ki szolgahonra
A napsugarakból lángostorát fonja!