Perényiek
| Perényiek szerző: Kölcsey Ferenc |
Péczel, nov. 1826.
I.
Lőrincz, egyedül.
8zív, mit mozogsz igy? Csak merészeké
Volt a szerencse mindég. Nem hiszem,
Hogy a bezárt nő vad férjét szeresse;
Pedig szerelmet óhajt a kebel,
S szokott helyén ha nem találhat azt,
Miért ne vágyjon egy karral tovább?
És én ne lennék érdemes reája?
Nem egy szemöldök intett már nekem!
E barna fürtön s délczeg termeten
Elandaloghat egy pár kék szemecske.
Legény, legény, de vigyázz! Nem tudod,
Percnyiben melly féltés pokla dúl?
Mit? hát legelső volnék én, kinek
Egy víg szökellés egy nyakban került?
Nincs ördög úgy is, kettőt a ki törjön.
S Perényinek tán érczből van nyaka?
S egynek ha veszni kell, nem veszhet ő is?
Az asszony? Ó nincs asszony e világon,
Ki győzedelmét, bár színlett harag
Ül a redőzött kis homlok felett,
Becsben ne tudná még is tartani!
Róza, keresztülmenve.
Lőrincz.
Egy szóra lyányka!
Róza.
Jó reggelt, deák!
Hát már is itthon?
Lőrincz.
Már is? Még talán
A fészek itten nem várt a madárra?
Róza.
Úgy gondolám!
Lőrincz.
Ó lyányi tettetés!
Leskődve nézünk a kárpit megől,
Lovag ha nyargal udvarunk alatt,
Benn kótog a szív, kinn pirúl az orcza,
De tudni azt másnak nem kell.
Róza.
Való!
Leskődve nézni még nekünk lehet,
Nekünk lehet leskődve nézni még.
Lőrincz.
Tán, hogy Perényi zár alá teszen,
Hogy ablakot pecsétel, a mikor
Indúl hazulról? Ó a szem gonosz!
Záron s pecséten áthat a tiétek.
Róza.
Csak gúnyolódjál; illik férfihoz
Erőtlen asszonyt láb alá tapodni,
S még csúfot űzni szenvedésiből.
Lőrincz.
Mit, szenvedés? Perényi tudja jól,
Rosztól megóvni mint kell bennetek.
Visszás teremtvény a nő; tartsd szelíden,
Asszony leszen fölötted, s megvetend;
S az érczkebelnek hű szerelmet ad. —
Jer kis piros, karomba!
Róza.
Menj, deák!
Lőrincz.
Menj? Menj? Ha mégis nem tudnók felőled,
Hogy a szíved ég, mint a meggyúlt avar,
És a mennyekző puszta hangja csikland!
Róza.
Ó, mert igen!
Lőrincz.
S nem?
Róza.
Kínos iskola
Kedvet nem ád.
Lőrincz.
Mit? hát olly kinos-e,
Hogy itt Perényi nője csendben ül?
Hogy lárma nem zúg a parányi fülben?
Zajgó nemesség nem tolong körűlünk?
S keblünk dagasztó tánczban nem piheg?
Ház gondja nektek s egy férj!
Róza.
Ügy vagyon,
De ház, miként ez, és egy férj, miként ez?
Száz klastrom inkább!
Lőrincz.
Csend van ottan is.
Róza.
Ó, voltam én a szent falak között;
Szelíd magány él ott és nyúgalom;
Sok gond eloszlik, sok könny szikkad ott.
Itt nyugtalan csend, s gyötrő félelemben
Foly el napunk, itt asszonyunk szemén
Apadhatatlan búforrás patakzik.
Híába minden áldozat nekünk,
Tűrés s szelídség; a féltés dühe
Perényi keblén olthatatlan ég,
S a szenvedő nő szívén untalan
Sebet sebekre szaggat.
Lőrincz.
Istenemre!
Keservesen zeng szádból a panasz,
Mint a mohácsi nap bús éneke.
De mit? Volnék csak én nő, férjemet
Nem is szeretném féltés lángja nélkül.
Szerelmes az, ki félt.
Róza.
Nem úgy! Gyanút
Nemes kebel csak kínosan visel;
És a felett még bántást, zárt, tüzes
Fellobbanásnak szitkait, halálos
Félelmeket gyanúért!, nem illy
Reményre nőtt fel Ország szép leánya!
Lőrincz.
Hát nem tudod, hogy mennyben birtokot
Csak szenvedő nyér?
Róza.
Menj, kőszív! Veled
Nincsen szavam több.
Lőrincz.
Így, így barna lyány!
Kökényszemekhez jól áll a harag.
S te mégy? De lyányka hidd el, szánom én
A könnyet, a melly szép orczán ragyog;
Szánom Perényi nőjét.
Róza.
Szánod-e?
Csudálatos!
Lőrincz.
De mért épen?
Róza.
Talán
Más fűzte nékünk e bilincseket?
A szép kisasszonyt tán más kényszeríté,
Hogy árva könynyel s némán, mint halott,
Perényi Gábor jobbját elfogadja?
Lőrincz.
Nem értelek.
Róza.
Nem? Tettető! Mikor
Perényi Péter egy fiát töröknek
Zálogban adni kénytelen vala,
Ferenczet akkor nem te toltad el?
Ferencz idősb volt, s jegyben asszonyunkkal
S olly jó s nemes! De más sóhajtozott
A már elígért lyánykáért, gonosz
Tanácsát a ki tudta, mint vegyen.
Lőrincz.
Még is sokat tud a gyanú! Pedig
Ferencznek útja mit használt nekünk?
Míglen Ferencz élt, bár hónán kivűl,
Gábor reményt sem táplálhat vala.
Mi csillagokban olvasunk talán?
S fékét kezünkben tartjuk a jövőnek?
Róza.
Sokat tud a bölcs; többet a gonosz.
Elútazott volt, s ah, halála hirét
Gyorsan hozá meg a gyászos követ.
Deák, mért halt meg ő?
Lőrincz.
Kérdezd az égtől.
Róza.
Lőrincz, s ha meg fog egyszer majd felelni?
Lőrincz.
Úgy tőlem ismét nem kell kérdened.
Róza.
S ha számba vészi majd a könnyeket,
Melyek csorognak asszonyunk szeméből?
Lőrincz.
Lyány, sziklaforrás a ti könnyetek,
Mely évszakonként szűntelen buzog,
Bár elborúl, bár felderűl az ég.
Róza.
Nagy a különbség könny és könny között;
Harmat gyanánt hull s szikkad soknak arczán.
Itt néma kínban ég a bús szemen,
S törülhetetlen vád lesz egykoron.
Lőrincz.
Törülhetetlen mondod? Ó leány.
Nézz e kezekre, lásd ez ujjat itt,
Ezer könyűt ez el tud törleni,
Egy kis talizmán hogyha nyújt segédet.
Róza.
És e talizmán?
Lőrincz.
Egy szó, a minek
A szív alatt kell visszazengeni,
Mely elfeledhet bántást, veszteséget,
Kebelt kebelhez olvaszt, s csendesít
Könynyel könyút és lánggal lángokat.
Isméred e szót? Hívják szerelemnek.
Róza.
Nem értelek.
Lőrincz.
Nem? Én is úgy hiszem.
Fület keres, de szívig vágy el a szó;
S szív s fúl között nincs járt út mindenütt.
Hol asszonyod?
Róza.
Benn, négy falak között
Hová kivűiem másnak nincsen útja.
Lőrincz.
Lábod parányi, s nyomdokod kicsiny,
Jól látom azt; de tégy próbát, talán
Beférek én is tégedet követvén.
Róza.
Lőrincz, mi ez?
Lőrincz.
Kell szólnom asszonyoddal
Urunk előre küldött, a dolog
Fontos, s halasztást nem szenved: megyek.
Róza.
Várj, a jelentést mindjárt megteszem.
De nyíl az ajtó, s ím jön ő maga.
Perényiné, az ajtóban megjelen.
Lőrincz, magában.
Hah, mely alak! csak most segíts, szerencse!
Perényiné.
Jer Róza, régen várlak.
Róza.
Asszonyom,
Itt e deák tartóztat, őt urunk
Előre küldé, s szólni vágy veled.
Perényiné.
Mond, mit hozál?
Lőrincz.
Engedj meg asszonyom,
Titkot hozok, mely nem szenved tanút.
Perényiné.
Menj Róza!
Róza, bemegy.
Lőrincz, magában.
Jösz, ó rég várt pillanat!
Perényiné.
Beszélj!
Lőrincz.
Gyakorta kérdem, asszonyom,
A szép tekintet, mért bájosb, ha bús?
Talán, hogy érzeményünk felvegyűl
E gondolattal: mely édes leend
Azt víg örömre felderíteni!
Perényiné.
S ez mit jelent?
Lőrincz.
Hígyj nékem, asszonyom,
Minden halandó végzetét az ég
Két-két levélre festé; bús az első,
8 a második víg. Gyakran nyílik a könyv
Ott, hol napunkra bánatot mutat,
De gyorsan olykor fordíthat kezünk,
Ha nem remegve nyúlunk a levélhez.
Perényiné.
Világosan szólj.
Lőrincz.
Szenvedsz, asszonyom;
S szenvedni kell e néked? Rabbilincsét
Sok hordja, minthogy szét nem törheti;
De kapd fel őket a lánczok közűl,
Fogják e visszatolni védkarod'?
Avagy javallnád tettét a betegnek,
Ki nem fogadná el a mentő pohárt
Melyet feléje nyújtasz, mert talán
Azt más kezekből álmodá magának?
Bilincs az élet, mely hoz kínokat,
A szenvedő hölgy sínlődő beteg;
S ha van, ki lánczod bátran öszvetépje,
Ha van, ki töltsön enyhítő kehelyt:
Nem, asszonyom, te nem veted meg azt!
Perényiné.
Deák, kiről foly e beszéd?
Lőrincz.
Kiről?
Én tudtam azt, hogy folynak könnyeid,
En látom íme szép arczod homályán
Minő borúlat fészkel kebleden.
Gyakorta mondám titkos fájdalommal:
Hány évekig várt a kertész reá,
Míglen virágra nyílt az áloe!
Ápolta gonddal s táplált hű reményt.
Eljött az óra végre s felvirúlt;
De fellegekbe rejtve volt az ég,
S rövid virágzat szűk pillantatában
Nem szállt mosolygó napsugár felé.
S csudálod-é, ha kívánom vala
A fellegekkel vívni harczomat,
S az égi súgárt ujjamon vezetni?
Perényiné.
Te-é? De merre visznek e szavak?
Lőrincz.
Itt állok íme: minden rajtad áll:
Ints, asszonyom, s ez élet a tiéd!
Perényiné.
Hallom beszéded', s nézem arczodat,
S kétes vagyok, ha nem csal-é fül és szem?
Szánás nem illik hozzád. Nem vagy-é te
Perényí Gábor ismert biztosa?
Vagy új epesztés vár talán reám,
S ezen kisértet annak hirdetője?
Lőrincz.
Csontbolt takarja szívünk, és azon
Nem hat keresztül a vágyó tekintet,
Hogy eltalálja, mit forral belől.
És a beszéd? Jól érted, asszonyom:
Vészes hinár a mélységen felűl,
Hol a belécsalt vándor elmerűljön.
Csak tettek által tűn fel a való czél:
Szólj, s íme tenni mindent kész vagyok!
Perényiné.
De tenni még is mit készűlsz miattam?
S már most miattam tenni mit lehet?
A sors kezét már késő visszavonni,
Midőn lesujtá vad csapásait;
Ím elfogadta keblem bús nyilát,
S megadva kell e kínokat viselnem.
Lőrincz.
Föltámad a szél innen és amonnan,
És a vitorla várunk tornyain
Most délre fordúl, majd éjszak felé.
Az ember élte sors után hajol,
S vegyűlve röpkéd búval és örömmel.
A szív emészt, mint a kor; bánatunk
Halvány szinekkel áll a képzeletben,
S remény reményre vírad újolag.
Ösvényt veszítél? Másikat keress.
Ím nyílik itt egy bájosan előtted,
S tekintetére mért húnynál szemet?
Perényiné.
És merre hív ez ösvény?
Lőrincz.
E kebelre!
Perényiné.
Deák!
Lőrincz.
Borúlnak homlokod redői;
Derítsd fel őket, asszonyom. Kebel
Kebelhez óhajt, kéz vágy kéz után;
Ne vesd meg, a mit nem találsz egyébütt.
Lásd, mostohán bánt véled a jelenlét,
Leroskadással rettent a jövő;
Sülyedni fogsz majd, mert veszély között
A bátor intőt meg nem hallgatád.
Ím vállaimra vészem sorsodat,
Éretted harczba szállni kész vagyok,
Koczkára hányok életet, szerencsét,
Nem kérve semmit, csak szerelmedet.
Perényiné.
Perényi téged nem küldött azért,
Hogy itt szerelmet énnekem regélj.
Ha titkod ez, már jól van; bűnös a fül
Mely szemtelennek hallgatá szavát.
Lőrincz.
S te mégy? Ne menj el, asszonyom! Kiröppent
A szó, s ki vonja vissza már? Maradj,
Ím átkarolva térdeid könyörgök!
Perényiné.
Boldogtalan! S nem retteged Perényit?
Lőrincz.
Csak egy van a mi rettent engemet,
Csak e harag, mely szép szemedben ég;
Tekints reám, s nincs ellenem ki vívhat.
Előrenézek a jövő korig,
S pillantatonként készen tartok én
Fortélyra fortélyt, és erőt erőre.
Perényit én nem rettegem, s ha néked
E gond zavarja, szép nő, kebledet,
Bízzál szavamba, s boldog lészsz velem.
Perényiné.
Utálatos! S te véled boldog én?
El lábaimtól, mátkám gyilkosa!
El lábaimtól szolga! Jaj neked! —
De nem, haragra nem vagy érdemes.
El lesz temetve titkod e kebelben,
De másod izben rettegj megjelenni,
Vagy a veszélyes fátyolt felkapom,
8 férjem dühének áldozatja lészsz.
Lőrincz, egyedűl.
Fuss gyáva! S ez te voltál, a kivel
Egy asszony így bánt megvető haragban?
S nem tudtad-é, hogy benned eddig is
Halálos ellent néze szüntelen?
Hálót magadnak ím magad szövél,
Magad vetél tőrt, s asszony rabja vagy
Eltékozolván titkod birtokát.
Ó bölcsesség! mi későn jársz megint! —
Perényi megjön, s nője rejtekébe
Siet legottan — hajh, egy gondolat,
S a szó leröppen a boszús ajakról!
Való, hogy igért hallgatást, — bolond!
Igér az asszony kedvben és haragban,
De keble, mint a csolnak a Tiszán,
Minden hab és szél mozdúltát megérzi.
Az a ki veszthet, legjobb hogyha vész!
De mint? De mint? Perényi félti nőjét,
És félti mint a mennynek kulcsait;
De a ki félt, imád is, — semmi! semmi!
Láng vad szelek közt a féltés dühe,
Lobbantsd fel és ég olthatatlanúl,
Vakon csapongván erre és amarra.
Egy szikra kell csak, s honnan pattant az ki,
Oly puszta minden e tornyok között,
Egy férfikép sem tűnik itt elő,
Kiről mesémet kezdenem lehetne. —
Mi ez? Dobog már a híd? Menny s pokol!
Perényi jön, s én itt? itt? itt? Futok! —
Perényi G..
Mit? Mit? Deák, itt lellek téged én?
Mi czélod itten e szobák körűl?
Hallgatsz? Vagy — ördög és pokol! — S ezért
Szeretsz elhagyni minket? és ezért
Nyargalsz előre vágtató lovon?
Lőrincz, magában.
Fej, fej, segíts!
Perényi G..
Hah, mingyárt megtudom!
Boldogtalan, jer! Áruló, kövess.
Hogy homlokáról olvassam le bűnöd'!
Lőrincz.
Nem, istenemre! Megbocsáss, uram,
Nekem bemenni nem lehet.
Perényi G..
Nem-e?
Féreg!
Lőrincz.
De szűntesd e fellobbanást.
Ím lásd, uram, mint fúlad e kebel,
Szemem sötétűl, szédeleg fejem :
Az orvos intett, hogy szabadba menjek.
Perényi G..
Ember, megállj! vagy véreddel fizetsz.
Lőrincz, félig hangosan.
Ó szerelem, mi vészes a te pályád!
Perényi G..
Mit? Szerelem? Szerelmet monda szád?
Lőrincz.
Uram tagadni mint lehessen azt,
Vérünkben a mi vad zajjal kereng?
Bár hallgat a nyelv, szóI a lángtekintet.
De mit? Szeretni, köz mindennel az,
S mindennel a mi köz, bűn-é nekünk?
Perényi G..
Sátán, nektek ha bűn-e? bűn-e? Jer,
Hogy e csapással, szíveden keresztűl,
Tagadhatatlan megmutassam azt.
Lőrincz.
Nem, ó uram, te nem bánsz így velem!
Jer, csendesedjél! Szállj, uram, magadba!
Hű szolga voltam mindég oldaladnál.
Ápolta gondom szíved titkait.
Számodra kértem szüntelen szerencsét,
S az ég ha meg nem hallgatá szavam,
Bátran kihívtam a pokolt segédűl.
S ím most, megengedj, mert nem értelek —
Tetőled én ezt érdemeltem-e,
Tetőled, a kit hü fortélyaimmal
Nőd birtokához juttaték? — Uram,
Miért irigyled nékem e leányt?
Perényi G..
Leányt? Leányt? Kiről beszélsz, deák?
Lőrincz.
Rózát neveztem.
Perényi G..
Rózát?
Lőrincz, magában.
Ment vagyok!
Perényi G., índul az asszony szobája felé.
Lőrincz.
Uram!
Perényi G..
Miért hivsz?
Lőrincz.
Homlokod borúja
Fáj énnekem.
Perényi G..
Hagyj békét, és eredj!
Én megtekintem, a nő mit csinál?
Lőrincz.
Bár e tekintet kedvre hozna téged!
De —
Perényi G..
Mit jelent ez? Folytasd!
Lőrincz.
Kár, uram,
Hogy isten a szerelmet nem teremté
Miként a rózsabimbót!
Perényi G..
Mért?
Lőrincz.
Tekintsd
A rózsabimbót, mint áll vesszején,
Leplezve tőled bíbor arczait;
Tövis köríti védelem gyanánt,
S rettegni látszik ujjaid hatalmát.
Te jössz s erődnek enged a virág,
S feledve honját melytől elszakasztád,
Kelyhed vizében lassan felvirúl,
És illatozva nyílik meg feléd.
Perényi G..
Tovább!
Lőrincz.
Szerelmet csak szívben találsz,
Csak szívvel együtt lészen az tiéd,
De várakoznod kell, még ellenedbe
Készen repűl a szív, erőszakod
Hiába harczol a szép birtokért,
Mert bár helyéből azt kitépheti,
Mit ér? Előtted bévonúl örökre,
S rejtett virága nem nyílik soha.
Perényi G..
Lőrincz! Mi fekszik e rejtély alatt?
Lőrincz.
Régen szeretnék intést adni néked,
De síkos az, mert szíved érdekel,
S gyakran az intő felbukik tanácsán.
Perényi G..
Ne félj!
Lőrincz.
Előre gondol a szemes,
Előre gondol, s hátra is tekint.
Uram, ha nyugszol szép nőd oldalánál,
És a jelenlét kéjjel elborít,
Vigyázz, s tekintsd a múltat és jövőt.
Perényi G..
Múltat? De hagyd azt inkább elfelednem.
Jövőt? Te sejditsz? Tudsz talán? Beszélj!
Lőrincz.
Sokat tud, a ki mindent fontra vet.
Perényi G..
Zajlásba hoztál; fejtsd meg titkodat.
Lőrincz.
Perényi Péter nemze két fiút.
Perényi G..
Hová bolyongasz vissza, krónikázó!
Lőrincz.
Ország leánya rozsaként virúlt…
Perényi G..
Tudom, tudom!
Lőrincz.
S a két Perényi látta,
S egyforma lánggal ége mindenik.
Perényi G..
Hagyd azt, deák!
Lőrincz.
Ferencz volt a szerencsés,
És a szerencsést én küldöttem el.
Perényi G..
Kezdj a dologhoz.
Lőrincz.
Látod-é, uram,
Mit nem tevék én érted akkoron?
Ó, bár ne tettem volna semmit is!
De messze ködben habzik a jövő,
S ki lát halandó szemmel a sötétig?
Gyakran midőn az éj előborúl,
S a mécs kialszik asztalom felett,
Ott fekszem én, s szememre nem jön álom.
Feléd röpűlnek akkor gondjaim,
S rajtad mulatnak néma fájdalomban:
Ím kebled ég elolhatatlanúl,
S a boldog élet iegdicsőbb reményit
Csak egy kebelre fűzted, e kebelt
Kéréd magadhoz istened kegyétől:
Megnyerted azt, s az asszony ím tiéd,
Tiéd ha kéz ád birtokot, de hajh,
Eltékozoltad rá szerelmedet,
S ő téged —
Perényi G..
Mondd ki! Mondd ki!
Lőrincz.
Nem szeret.
Perényi G..
Kin s kárhozat!
Lőrincz.
De, gondolom megint,
Ezt mind előre kellett volna tudnod.
Mert csak Ferenczen függött a leány,
S ámbár hamis hírt terjeszténk felőle.
Hogy a töröknél megholt hirtelen,
Csak kényszerítve nyújtá néked így is,
Csak kényszerítve reszkető kezét.
Isten! S miként nem sírt a vélt halottért!
Ah, mennyiszer nem láttam kebelét
A puszta névért kínosan pihegni!
S az esküvésnek szent pillantatán
Ő tűnt elébe bús emlékezetben,
S feledve téged, másnak esküvék
Örök hűséget még a sírban is.
Perényi G..
Pokol magzatja, mit gyötörsz?
Lőrincz.
Uram,
Szánlak, de mit fogsz még majd érzeni,
Ha megjövend a holtnak vélt jegyes,
S boszúja fájdalmában áll meg itt?
S felkéri tőled elrabolt sajátját?
Perényi G..
Hah rég emészt e kínos gondolat!
Mért bolygatod fel azt még kínosabban?
Lőrincz.
És eljön ő keblében szerelemmel,
És véle mennyi élet, mennyi vágy,
Remény, esengés, s vissz’emlékezet!
S a nő, ki nyögve fekvék karjaid közt,
Mely más nyögéssel csügg majd ajkain!
Mely más nyögéssel kéri majd segédét,
Hogy őt ragadja el lánczaid közűl!
Halvány maradt orczája csókjaidra;
Most egy tekintet által f elpirúl.
Márványszobor volt, a míg bírhatád,
Szép és hideg; most égi hév terűl el
Kénynyel habozva minden tagjain.
Perényi G..
Megállj! Megállj! Kínzó lélek, s te nem tudsz
Egy hívesítő cseppet balsamúl
Keverni poklod égő lángja közzé?
Úgy van! Hazugság forr fel ajkadon.
Nem, nem! Kötésünk a hit szentelé meg,
S ugy-é, hogy ők azt tisztelik?
Lőrincz.
Sokat
Tart tiszteletben a józan fejű.
De szenvedelmek a kit elborítnak,
Az tiszteletre méltót nem talál;
Csak a kívánság tárgya szent neki,
Vakon rohan feléje, s lelke megvet
Törvényt, szerencsét, esküvést, halált.
Perényi G..
Hajh, érzem azt, hogy úgy van!
Lőrincz.
Mit? Talán
A pap kirántá szivét kebeléből
A gyönge nőnek? Ottben kótog az,
S bátyád elébe lángban fog röpesni.
Vigyázz, vigyázz! Osztályotok hibás,
A sorslevél nem egyformán jutott,
Neked csak a hit, néki szerelem,
Cserélj nyilat, s úgy boldogabb leszesz!
Perényi G..
Pihenj! Pihenj! Vagy mellem megrepeszted.
Hagyd a jelenlét súlyát hordanom,
Mért hengeríted a jövőt reám?
Lőrincz.
Jövőt? De mit vélsz itt te most jövőnek?
Ím a kezesség éve már lefolyt,
S én jól tudom, hogy 6tet a török
Már elbocsátá s ö röpűl, röpűl:
Mi szúnyadunk, s a messzevárt jövendőt,
A gyász jelenlét gyorsan hozza meg!
Perényi G..
Lőríncz, az intés hasznos. Istenemre,
Most látom én mely hasznos az! Jövel,
Gondolj helyet, hol végtelen magányban,
Nem tudva nem sejdítve senkitől,
Elrejtsem a nőt; zár, homály, sötétség,
És mind az a mit ember feltalált,
Hogy elfedezze féltett birtokát:
Mind az legyen segédünk; szem reá
Tekintni nem fog, fül nem hall felőle,
S a zajkiáltás hozzá nem jutand.
Mond, jőjön akkor; jön, keres; de nem lél!
Lőrincz.
Volt egyszer egy úr, vagy király - mit az? —
Mind egyre megy…
Perényi G..
Mit készitsz újólag,
Lélekharang?
Lőrincz.
És volt egy szép leány,
Kit a király az ércztoronyba zárt,
Hogy férfiszem ne lássa bájalakját.
Mit ért? Aranynyá vált a hő szerelmes,
S a lyány ölére harmatként lehultt.
Perényi G..
Sátán, eredj, fuss, fuss! Szándékomat
Ne tudja senki, senki, senki! Menj!
Titokban érjen az meg bennem, itt!
Örök borúban lengjen az körűlem,
S árúlj el osztán, hogy ha tudni fogsz!
Lőrincz.
Uram, de hát azt meggondoltad-e,
Hogy a szerelmes nő fortélyait,
Nincs ördög a ki semmivé tegye?
Zárd, rejtsd el őt a csillagok közé,
Fellegcsoporttal őrizd útait,
Meglásd, tudatni fogja kedvesével!
Perényi G..
Álomregélő! S mért felejted el,
Hogy őt halottnak véli mostan is?
Én gondom az, hogy néma titkomon
Szélyt nem vonúlva függjön a lepel.
Lőrincz.
Ha, ha!
Perényi G..
Kaczagsz, kisértet? és kaczagsz?
Lőrincz.
Uram megengedj, hogy fájdalmadat
Nem tisztelém; de mondd meg énnekem,
Láttál-e már az éj óráiban
Tündéreket lebegni fel s alá
E várfalak közt?
Perényi G..
S mért ez a bohóság?
Lőrincz.
Úgy van, bohóság! Én is úgy hiszem,
Vagy hittem inkább egykor. Most midőn
Nézem, hogy oly sok hónap elfolya,
Mióta nődet meghozád; s az asszony
Csak nem derűl fel karjaid között,
Csak nem felejti régi kedvesét,
S napról napokra jobban bévonúl:
Kérdem magamtól, mit jelenthet ez?
Kényt vár az asszony és jelenvalót,
S ha nem talál azt, a jövőbe pillog; —
S ezen sóvárgás a mult kor felé,
Ezen borongás a halott után —
Nem! tudni kell azt néki már, hogy él ö!
De hát, ki fogná jobban őrzeni?
Sánczot vonánk, és zárt és hallgatást
Gonddal körűle, s nem varázslat e,
Hogy tudja még is? Hidd el, hidd nekem:
Tündéreket lát várad éjjelenként!
Vagy ember által történt ez talán?
Lásd: úgy mi haszna gond és őrizet?
Mi haszna sáncz és zár, és hallgatás?
Csalatni féltél, s inkább csalva vagy!
Perényi G..
Tudná tehát? s ki által? Ó nevezd!
Mondj egy nevet, kit bosszum elborítson,
Ki százszorozva végyen büntetést!
Szólj, szólj!
Lőrincz.
Uram, van a ki néked erre
Jobban felelhet.
Perényi G..
És az?
Lőrincz.
Ottben űl.
Perényi G..
Megyek, megyek! Hajh, ég, mely hitszegés!
Lőrincz, egyedül.
Horog, te jól fogsz! A hal fennakadt!
II.
Perényi G..
Nem, nem marad titokban! Hitszegő,
Fel lesz fedetve minden! Némaságod
Új vádat önt el bűneid felett.
Asszony, te hittel tartozol nekem:
Vagy elfeledted azt?
Perényiné.
Nem, én uram!
Tiéd ezen kéz, jól tudom, tiéd
Az esküvés, mely ajkaim közűl
Remegve zengett, a midőn atyám
Síró leányát karjaidba vitte.
Tisztán mcgőrzém e sajátidat,
Tisztán megőrzék esküvést s kezet,
Perényi, mért dúlsz ellenem
Perényi G..
Hah, kígyó!
S az esküvést így őrzik-é? Szerelmet,
Azt esküvél te nékem, s e kebel
Öröm-lesujtva nyílt meg csak felém,
Komoly hidegben, mint a téli nap.
Perényiné.
Ó férj, bocsásd meg hervadó nejednek
Azt a mit sorsa vétkezett, nem ő!
Midőn reményem legszebb álmait
Elvesztve sírtam, s vad kétség között
Várék az égtől enyhülést s halált;
Midőn epedve vágytam ő felé,
Kit síromon túl voltam fellelendő,
S kiért szabad volt forrón érzenem
Tanúja voltál, mint szállott reám
Vészes hideggel a szívnek tele,
S ah, jobbomat hát mért vevéd magadnak?
Mosolygva nyílt az ártatlan virág,
Míg langy szelekben lengett a tavasz,
S harmattal ázott a vidám kehely;
De jött az ősz, és dér és fagy vele,
S ha most lefonnyadt halvány bokrain,
Neheztelésed mért hat a virágra?
Perényi G..
Hah, csalfa! Minden hang, mely ajkadon
Forró panaszszal foly le, szemrehányás,
Melyet magadnak ön váddal teszesz.
Telet beszélsz és hervadást, s halált,
De tél s halál csak nékem fekszik ott,
A szív alatt, mely másért lángban ég.
Perényiné.
Perényi, készíts zárt és kínokat,
Tilts el nejedtől mindent a mi által
Az ember élte kedvessé lehet,
A mit kebel vágy, a mit lélek óhajt,
S hallgatva tűrök minden szenvedést:
Csak rút gyanúval szívemet ne sértsd!
Perényi G..
Szunnyadtam egykor híves árny alatt,
S egyszerre lángzó sebbel ébredek fel,
Mely mérgesítve dúla keblemen,
Gyorsan suhant el a kígyó felettem, -
S kivánd gyanúmtól, hogy reá ne szálljon.
Perényiné.
Hit a nemesben a nemes jegye:
Másban ki bízik, bízik önmagában.
Ó férj, tekintsd e halvány arczokat,
Lásd e kebelt, mely ázik könnyeimtől;
Hidd el nekem, nem tart ez így soká,
Felment halálom bús gyanúd alól,
S ott szebb reménynyel nyílik majd az ég.
Fenn a hatalmas, s lángpillantata
Minden titoknak leplén általég,
Előtte folynak sorban napjaim
Ott majd örömben, itt most kín között,
Előtte halljad esküm szent szavát:
Sem míg hajamnak szőke fürtéit
Körítve fénylett a leányi párta,
Sem a mióta jobbod elfogadván,
Befedte főmet asszonyfátyolom,
Más férfi képe szívemben nem élt
Azon kivűl kit mátkámnak neveztem.
Kezem szabad volt, s néki vittem azt.
Megholt, s atyámtól birtokodba jöttem,
S érezve szentűl tartozásomat
Bűnnek hivém a kívánságot is,
Mely más karok közt enyhet lelni vágy;
S ha néma várad sánczain kivűl
Egy gondolat még mellemből kiröppent,
Az csak Ferencznek sírján nyúgodott.
Perényi G..
És, hajh, mi vonja vissza karjaim,
Hogy fegyveremmel szíved át ne verjék?
Érette lángolsz, s szembe vallod azt?
Perényiné.
Ég, ó Perényi, s ő reá talán,
Irigy talán csak nem vagy a kimúltra?
Örökre szent a hív emlékezet,
Mely a halottnak könynyel áldozik;
Örökre szent a sóhajtás szele,
Mely a borító hanton leng keresztűl.
Hagyd nékem e bú csendes birtokát,
Hagyd nékem ezt, s mást mindent elrabolhatsz,
S ajkam panaszra nem nyílik soha,
Füled nyögésim meg nem háborítják,
Titokba rejtem könnyem árjait,
S midőn az élet végpillantatán
Halálos ágyam mellett állni fogsz,
Nem kérdezem meg: Bátyád, ó Perényi,
Azért talált-e sírt a messze földön,
Hogy nője keblén önmagad pihenj?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .