Pepita

Pepita szerző: Alfred de Musset, fordító: Sárközi György

Pepita, mikor éj sötétlik,
S fáradt anyád magadra hagy,
S imáiddal, vetkőzve félig,
Ott térdepelsz a mécs alatt,

Mikor eljő az óra, melyben
A sziv az éjtől kér erőt,
S az ágy alá kukkantsz ijedten,
Letéve közben főkötőd,

Mikor az álom ágyba rántja
Családod s a ház elpihen.
Ó Pepita, édes leányka,
Mire gondolsz akkor, szivem?

Ki tudja? Holmi bús regénynek
Póruljárt hősnőjére tán,
Hazug szavára a reménynek,
S a csalódásra azután.

Talán a vajudó hegyekre,
Mik nem szülnek, csak egeret,
Spanyolhoni szerelmesekre,
Bonbonra, férjre, ugy lehet.

Tán ártatlan szived sebére,
S gyermeki örömeire,
Ruhára, forró tánczenére,
Talán rám, – talán semmire.