Paulina
szerző: Kosztolányi Dezső
Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak.
Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt, és kék szeme.
Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott, és fölugrott.
- Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj - rivallt -, tolvaj.
Kavarodás támadt. Közben a tolvaj - egy hajóslegény - kereket oldott.
- Ez volt - mondták többen, s körülvették Paulinát.
A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség.
Elővették a rabszolgalányt.
- Ide azzal a pénzzel.
- Nincs nálam.
- Akkor velünk jössz, babám.
- Nem - sikított Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg se moccant.
- Indulj - vezényelt az egyik katona - az alacsony és kancsal -, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.
Ott megint csak állt, mint a cövek.
Erre a másik katona - a magasabbik - a karjához ért. - Ne nyúlj hozzám - ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak.
A katona nevetett.
De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. A katona vére csurgott.
Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.
- Disznók - sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme -, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, és édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.
Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.
Aztán fölnyalábolták, s úgy vitték.
- Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok, Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.
A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.
Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.
A bölcs ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál.
Mind a ketten fölálltak a márványpadról, s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.
- Miért kiabál? - kérdezte a bölcs. - Mit akar?
- Igazságot - felelte a költő.
- Nevetséges - jegyezte meg a bölcs. - Minden indulat nevetséges.
- Minden indulat fönséges - szólt a költő. - Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.
- Miért gondolod?
- Mert úgy haragudott.
- Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. - Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.
- Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.