Parasztszégyen
szerző: Petelei István
- Eszter! Eszter, hallod-e?
A havasi víz buzogva omlott le a mederben, el-elnyelve a sasorrú, feketeszemű, lesült, csontos arcú legény kiáltó szavát.
- Eszter! hej! - A legény a mély víz túlsó martján állott előregörbedve, ügyelve a piszkos, kis falusi udvart.
- Eszter! hej! - A házikón az ajtók be voltak zárva; az ablakban álmodozott néhány cserép virág; s az alkonyat homályában aludni látszottak a hitvány fészerek.
- Eszter! haj! - hallod-e?
Nagy későre egy fél fedelű szín alól, a kézvonó bakról egy borostos arcú vén, gyenge ember nyögve emelkedett fel, a forgácsokat lerázva az öléből, a víz innenső martjára sántikálva.
- Na, mi kell oda túl?
- Hajítson át kend egy kötelet. Nyeszle tőkét vonszolok kendnek az erdőtől idáig, s itt a tüdejét kiordítja az ember, amíg kend megmozdul.
- Nem engemet hívtál, ha jól hallottam, Marci!
- Hát hívja is már kendet a farkas fene... de kendnek hoztam a tőkét... hajítsa át kend a kötelet, s húzza át a vízen.
- Erőtelen a karom már arra végre.
- Szólítsa hát kend Esztert, majd áthúzzák ketten...
- Eszti!...
A víztől zizegett kis kertből sugár, mezítlábas leány lépett ki a hívásra.
- Engemet hívott, Marci?
- A nagyapádnak hoztam eszközfát, Eszter, hogy legyen dolgoznivalója. Vonjátok át a vízen. Szilfa... Reám hasonlít; egyenes, mint a nyíl, s olyan kemény, mint a vas...
- Nem a mi erőnkből való munka az, Marci, hogy áthúzhassuk az apóval víz ellenében.
- Azt akarod-e inkább, hogy magam vigyem az udvarotokra? Hát jó szívvel fogadsz, Eszter, ha én viszem?
- Igen nagy kerülő volna ez magának, Marci.
- Nagyobbat is megtennék én érted, Eszter.
- Hát már mégiscsak nem nekem hoztad a fát, Marci?
- Értem ne fáradjon, Marci...
A legény hátat vetett egy görbe fűzfának, s szivarkát sodrott, kedvtelve nézve át. A leány a víz feketedő fodrán járatta a szemét, hogy ne lássa a kiabáló legényt, és megfordult, hogy bemenjen. A legény érdes hangja hallatszott ismét:
- Ne menj még be a házba, Eszter! Reád is gondoltam, Eszter! Egy bokor bábakalácsot szakítottam neked a Cserepes-kőnél (s áthajította a vízen a csokrot), mert ott is eszemben vagy, Eszter!
- Rosszul teszi, Márton - de ezt halkabban mondta, nehogy durvának látsszék. - Másnak vigye, aki méltóbb rá.
- Párod sincs a világon, Eszter!
- De annak ugyan aztán van párja - köhögte az öregember -, hiszen te is tudod... Sándor az ő párja.
- Ne kotyogjon kend mindenbe, amit nem bíztak kendre... Semmi se bizonyos a világon, tudja kied!
A leány vontatva vette fel a bolyhos virágot.
A víz szélén egy bátor, éhes kis madár a vízből kilátszó köveken ugrált, halacskára ügyelve, és a faluban az istállók ajtajában bőgtek a borjúk, az édes tejre vágyakozva. A kis udvar kapujának a csikorgására a leány megfordult... Valaki benézett az utcáról. A leány gyorsan arra indult, s tudva, hogy ki van ott kívül, a virágot a kapu sarkához hajítva, kilépett.
A legény ott kinn kesernyés szóval támadt a leányra.
- Kár volt, hogy a bábakalácsot elhajítottad, mert láttam.
- Ha láttad is, aztán?
- Aztán?... Sok lesz két legény egy leányra... Vagy a Marci virágja kell neked, vagy én kellek neked. Megárt két legény egy leánynak, virágszálam...
- Leli valami, Sándor?
- Hát ha nem kellett neked a Marci virágja, miért nem dobtad vissza neki?
- Hogy tehetem? Mikor tőkét is hozott nagyapónak.
A legény végignézte a leányt, s meg-megmarkolta a levegőt indulatosan. A leány csüggedten nézett reá:
- Sokat bántasz, Sándor! mióta hazajöttem.
- Sokat bántasz, Eszti! mióta hazajöttél...
- Azelőtt csak nyájas szavad volt hozzám.
- Azelőtt csak hozzám volt nyájas szavad, Eszti...
A leány türelmetlenül csattant fel:
- Hát most kihez van még?
A legény felugrott, mintha rugó dobta volna föl.
- Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy beszéljek?... Láttam azt a virágot, amit elvetettél, amint engemet megláttál, s egyebet is beszélnek rólad, hogy esténként ki kerülgeti a házatokat?...
- A mi házunkat?
- Hát tégedet, szép gyűrűsöm... tégedet éppen... Az Isten legyen azonban irgalmas mindenkihez.
Az éjszaka csendesen bontogatta fátyolát, s elcsendesedett az utca. A majorság taszigálódva helyezkedett el a fák ágai közé, a libák szép sorban lépegettek, a pulykák kotyogva a szín alá, és a békés kérődző tehén körül dongtak a megnehezedett levegőn a fekete bogarak.
Az utca fordulójánál, a hármas kereszt mellett ódalgott az elfeketedett bokrok védelme alatt egy rongyos alak. A legény éles szeme reáismert, nehány nagy ugrással rácsapott:
- Éppen kend jár az eszemben, vén tolvaj! - rivall rá.
Az öreges ember ijedezve kapálózott:
- Elmenj innen, bolond! Közöd van velem?
A legény a gallérjánál fogva tartotta:
- Valamit forralsz most is a gonosz fejedben, Boldizsár, hogy itt kullogsz... Mert azt beszélik a te rossz szád után... hogy azt beszélik... hogy éjjel mesterségedben, azt beszélik, hogy baktéroskodásodban... itt az Eszti, a jegyesem ablaka alatt, hogy te láttál valamit... Mit? Ki vele... ki vele mindjárt. Mit tudsz? Halljam.
- Ne vessz meg, Sándor fiam! ne rázd a galléromat, mert nem az apád vette...
- De kirázom a lelkedet, ha nem beszélsz...
- Hiszen akkor beszélhetek aztán... Bolond vagy, Sándor! Mit lássak? Én? É-é-n? folyjon ki a szemem, ha látok sötétben. Mit akarsz, hogy lássak?
A leány közbelépett szemrehányó szóval:
- Megérdemlem, hogy szégyeníts, Sándor?
- Félsz attól, amit ő tud?
- Az Isten megver érte, Sándor.
- Az Isten megvert veled...
S messzire ellökte a ravasz képű vén parasztot, s eltakarta a szemét. A megkínzott bakter odább ódalgott. A leány rebegő ajakkal kérdezte:
- Mit tudjon rólam Boldizsár, a bakter?
A legény levette a kezét a szeméről, s szelídülő tekintettel nézegetve az elborult leányt, halkabban mondta:
- Nem tudom, mit beszélek, Eszti! Látod! nagyon belénőttél a szívembe, és féltelek... Ne haragudjál reám.
Az udvarról a vén nagyapó szakította félbe a keserű beszédet:
- Szavatok volt? Ne az utcán igazítsátok el, ami dolgotok van... Bejössz, Sándor?
- Nem, api! Sürgős a dolgom, egy gazembert kell nyakon csípnem. - S alig köszöntve a leányt, a vén paraszt után iramodott, ki a keresztek mellett elsuhant gyorsuló lépéssel.
Az apó a nagy, cserepes kemencében meggyújtotta a forgácsot az üst alatt. A szállongó füsttel megtelt levegőn átlángolt a tűz, bevilágítva a törpe, sötét szobát.
A leány szótlanul ült le a cserepes padkájára, s piszkálta a tüzet. Valami, úgy lehet, megcsípte a szemét, s könny szivárgott ki a héja alól.
- Az anyád leánya vagy. Annak is bőven szabták ki a könnyzacskóját, mert minden semmiségért kioldózott, mint a tied. Csak a füst csípi a szemedet? Azért nem szeretem a szőke fehérnépet...
- Csak a füst, apó, csak a füst...
A víz már muzsikálni kezdett az üstben, mikor a kapun dörömbölt Marci a szilfatönkkel. Már egészen besötétedett csendesen, és a felhős égbolton egypár csillag csillámpolt ki. Hallatszott, amint a tőkét hozó szekér odább döcögött a hangtalan, fekete utcán, míg Marci átnyúlva a törpe kapun, megfogta a kampót, kitárva a szárnyát.
- Miért hozta most el, Marci, a tőkét? - a szoba küszöbén állva, az elkeseredés bátorságával öntötte ki a szívét a leány. - Miért most hozta el? Holnap reggel is lett volna rá ideje hacsak azt nem akarja, hogy zuvatoljanak felőlem. Mert megszólanak is már, ne féljen! S azt beszélik, hogy sötétben járnak hozzám a legények.
Marci berúgta a tőkét a lejtős udvaron.
- Hát csak beszéljenek a faluban... én tudom: ki vagy, milyen vagy! S a legszebb vagy nekem a világon; ha másnak nem kellesz is, jó vagy nekem, a legjobb vagy, Eszti, nekem a világon! - S a leány keze után nyúlt jókedvűen.
A leány haragosan rántotta ki a kezét. Marci felrántotta a vállát, hogy ne is hallja a választ, s a vénember vállát veregette meg barátságosan.
- Italt hoztam, ihol öreg, ha meg nem veti, api... - S egy tele, az alján jószagú füvekkel megágyazott üveget tett az asztalra, s maga is mellé telepedett, szembekönyökölve az öreg emberrel.
- Kend is görbén néz reám, öreg, ebben a házban, mint más? Kend csak nem? Kend csak tudja, ki vagyok, mi vagyok? S nem vagyok rosszabb, mint akárki! A portám sem gazosabb, mint akárkié, s a karom se erőtlenebb, mint akárkié... mi? Nem jó azt próbálgatni!... No, ízlelje meg az italt, api - s átnyújtotta az üveget, a száját megtörülve a szokmánya ujjával.
Aztán visszavette, maga is hajtott egyet, s a karját előretartva, szivarkát sodrott ismét.
- A leányt úgy növeszti az Isten, mint a virágot a mezőn - akárkinek. Nem különösképpen valakinek, hanem annak a gyönyörűségére, aki leszakítja. Utánakap Péter is, Pál is, aki ügyesebb, aki erősebb - azé legyen, azt mondja. Hát a kied unokáját se teremtette a felséges Isten éppen Bokos Sándornak, hanem annak, aki leszakítja. Hol van az megírva, hogy nem az enyém éppen?
Nagy füstkarikákat fújt, s úgy könyökölt le, hogy a fél asztalt elfoglalta. A víz forrott az üstben. A leány kerülve a Marci tekintetét, megfőzte az ételt, s az öregember elé tette.
- Akkor a tehén is azé az útonállóé az úton, ha ő az erősebb... minthogy a tehenet se teremtette az Isten valakinek különösképpen. Az apó minden nagyobb felbuzdulás nélkül mondta nagy későn. Marci úgy tett, mintha nem is hallaná, visszautasította a kínálást, s apránként szopogatta az üveget.
- Szép szőtteseim vannak az anyám ládájában, amit az ő két kezével csinált, s olyan gyolcsok véggel, mint a tiszta selyem...
Eszter rá se nézett a legényre, hanem a tűzhely körül forgolódott.
- Az ágyneműim a mestergerendát érik, s olyan csúpok rajta, amiket a nagyanyám varrt még leánykorában... és egy rókatorkú bekecs, amit a királyné is elviselhetne.
Az apó gondolkozva evett. A falu elnémult egészen, úgyhogy a megdagadt víz zubogása hallszott, amint lesimult ágyában. A leány leült ismét a cserepes szélére, s lehajtotta a fejét. Az apó csendesen mondta:
- Szép gazdaság, Marci! de az unokámat az Isten másnak rendelte mégis...
- Beszélt kend ő szent felségével?
- Szóltak ők vele.
- Rosszul értették meg. Beszéljenek vele újból.
A leány ingerülten szólt közbe:
- Mert maga perelne az Istennel is.
- Még a pokollal is érted, Eszti. S kiperellek tégedet magamnak, ha százszor jegyesed is van már... szépen: ha jössz szépen... s erővel: ha nem eresztenek. - Kihívóan nézte meg, s ivott. - Jó dolgod volna, Eszti, nálam, telt házba jönnél... Szekér a színben; rakott láda s házban; asztag a csűröskertben; meleg szív a gazda bordája alatt - mi kell még ezenfelül kívánnivalód?
- Van egy, Marci! Az, hogy ne üljön itt maga este nálunk... én nem hívtam magát ide, nem is tartóztatom, s ha én már mást választottam, ne szégyenítsen mindenki előtt azzal, hogy itt üljön olyankor, mikor nincsen annak az ideje... Mert éjszakába megyünk... mit mondanak az emberek, ha tudják, hogy idegen ember itt ül nálunk...
A nagy, csontos legény fölemelkedett.
- S elhajtsz? Azt hiszed: olyan bordában szőttek, hogy elmozdíthasson valaki onnan, ahol maradni akarok?... Ügyelj! Jőni fogsz te még sírva utánam, ha kikergetsz...
Nagy lépésekkel méregette a kis szobát: kinyitotta az első ház ajtaját, visszatért; eltaposta a szivarát, s ismét járt, konok tekintettel nézegetve a leányt, s bement a sötét szobába, hátat vetve a megvetett ágynak. Mikor a bakter künn hangosan elnyújtva kiáltotta ki a tíz órát, Marci indulatosan rászólt a leányra:
- S másnak ígérted magadat, Eszti? S nincsen egyéb szavad hozzám ezentúl, Eszti?
- Azt hiszi, félek magától?
- Utolsó szavad?
- Az... az... no... - köhögte az apó.
- Az utolsó? Hát elmegyek innen, de elviszek valamit innen... a te jó híredet... Gyere Eszti utána. Megtalálod nálam...
És amíg beszélt, gyors forgással megnyitotta az utcára nyílt ablak szárnyát, s felugrott a párkányára.
A leány rémülten rohant be a szobába, s megfogta a legény szokmányát.
- Mit akar az istenért, csak nem szökik ki az ablakon?
- Hagyj békén... Kihajtottál, kimegyek...
- Mit akar? Ha meglátják az emberek, mit mondanak rólam?
- Mondtam... jössz utánam - kiáltotta, és kirántotta magát a leány kezéből, s kiugrott.
A bakter csak alig haladt el a ház előtt. Marci halkan rászólt:
- Csapj lármát, Boldizsár... Tátsd ki a szádat....
A vén paraszt tele torokkal üvöltötte:
- Tolvaj... tolvaj... fogjátok meg!
Az utcán szaporán egy csomó ember verődött össze. A mély sötétben mindenfelől szállingóztak egymásba ütődve, zavart kiabálással. "Fogd meg!" - kiáltották. "Kit?" "Fogd meg!" A megnyitott ablakokból hallatszott: "Tolvaj, tolvaj!"
A bakter ordította:
- Állj meg, hová futtok? ne félj, amíg engemet láttok...
- Mit fogott meg kend? - cibálták a baktert mindenfelől. Az utca megnépesedett, a kapuk csikorogtak, a kuvaszok ugattak dühösen.
Boldizsár túlharsogta az egész lármát:
- Ne kiabáljatok... Nincsen baj, ha engem láttok.
- Mit vittek el? - kérdezték mindenfelől. - Lovát?
- Semmit...
- Hát mit üvölt kend?
- Üvöltök, mert az a regula... mikor valaki az ablakon ugrik ki... Hát akkor mit csinálna kend?
- Kinek az ablakán ugrott ki?
- Ott ni! A Virág Eszti ablakán szökik ki... vagy mi a csoda.
Egyszerre megcsendesedtek. Valaki azt kiáltotta: "Nézzük meg, mi baj van ott." S arra mind a ház felé fordultak. Addig néhány fehérnép cihelődött fel akkorra, kérdezősködve, kiabálva. Valaki átugrott a sövényen: kitárta a kapu mind a két szárnyát. Egy asszony átesett a szilfatönkön az udvaron, és szitkozódva jajgatott a sötétben.
Az Eszter kis pitvarában pislákol a lámpa, s az öreg ember ijedten állott az asztal mellett. Zavart kiabálással szólingatták. Az elesett asszony rákiáltott:
- Mi az istennyilát áll ott kend, vén szamár? Mi történik itt? Már becsületes ember nem lakhatik itt a kend szomszédjába. Részeg kend?
- A kisasszony cicázott, nem az öreg...
- Hát cicázzék a tüzes pokolban, ahova való, de ne itt, éjszaka idején. Mit csinál kend?
- Állok itt, látod, ha szemed van.
- Bár lenne szeme kendnek inkább, hogy ne szégyenkedjenek a kend orra előtt... Nem szégyelli magát kend, hogy orcátlankodjanak a fedele alatt. Az unokáját szépen nevelte fel, megfordulhat tőle az anyja a sírjában.
S arra körülnézett tágas csípőjére tett kézzel.
- Hát te hol vagy a sötétségben, szépséges virágszálam, Eszti? mert nem látlak. Hol bujkálsz az emberek szeme elől? A te ablakodon szökdösnek ki a legények? s botránkoztatod az egész sort...
- Héj - kiáltotta -, ha van itt még tisztességes leány... hazatakarodjatok... Itt nincs helye becsületes leánynak, ahol az ablakon szökdösnek ki a legények... Ki tudja, minden szegletben hány van eldugva... kibe botoltok... Hazamenjetek...
Az öregember zavartan dadogta:
- Nem tudod, mit beszélsz.
- Én nem tudom? Én csak azt tudom, hogy fölvernek tolvaj kiabálással az ágyamból a kend unokája mián... Hát kend mit tud? Mi?
Az emberek széledezni kezdtek az ajtó körül. A harcias hölgy fújt mérgében, s abban a pillanatban a sötétből egy sugár legény bukkant ki.
- Te is itt vagy, Sándor? Éppen te hiányzol.
- Félre innen - kiáltotta a legény, kört írva a karjával. - Mi történik itt?...
- Lassan - szólt a megütött.
A sötétből valaki ráfelelt:
- Csak házsártoskodjék... mert az ő bőrére jár a játék... Ha nem ő védelmezi a jegyesét, hát ki a tömlec ügyelje?
A legény rekedten kiáltotta:
- Hazatakarodjék mindenki, akinek kedves az élete...
S a következő percben a sötétben ráugrott Sándor a bakterre, s torkon ragadta:
- Kend beszéljen...
- Én? Hogy szólhatok, Sándor, ha a torkomat szorítod?...
Tízen kiáltották: "Ne bántsd Boldizsárt." "Az ablakon szökött ki valaki." "A házat őrizte."
- Ki szökött ki az ablakon? - kérdezte magából kikelve.
A bakter nyögve felelte:
- Marci...
Az emberek megfogták a legényt, hogy kiszabadítsák a baktert, de otthagyták mindjárt, mert az udvar végéből, a víz partjáról zavart zaj hallatszott... Aztán valaki elkiáltotta magát: "A vízbe ugrott valaki." "Ne hagyd!" - ordította tíz torok. "A leány ugrott a vízbe... Eszter, jaj..."
- A szégyene kergette - mondta az asszony, de ő is arra rohant. Minden kar a víz felé meredt. A fekete tükrön a vaksötétben is látszott, mint bukkant föl egy fej, s mint tűnt el viszont. Egyszerre több ember ugrott be utána...
A bakter torkáról lehanyatlott a legény karja; s mind a két tenyerébe szorította a fejét rettenetes ijedelmében. Mindjárt körülnézett, mintha álomból ébredt volna meg, és a kerítésből kifacsarta egy rettenetes fogással a támasztó bunkót. Elfordult a víztől, hanem rekedten mondta:
- Megkapom én ebben az éjszakában... a másikat... ha Isten van az égben...
És előrerohant a hegy ellenében, ahol a Marci háza áll...