Papp Sárika
szerző: Thury Zoltán
I.
A Grün-féle táncziskola határozottan mondhatom, hogy germanizált. Ott még mindig ugy számították a lépéseket a tánczban: ancz, czvájj, drájj s Grün ur állhatatosan ragaszkodott a német műszavakhoz. A szomszéd Glück-féle táncziskola ezeket már mind kiküszöbölte s tiszta magyarsággal beszélt, például, hogy: előre tessen lepketni s ekenésen tartsat a lapát kisásszonyka.
Grün urnak meg is gyült a baja sokszor a szomszéddal. Ez a magyar nyelven dolgozó ur sohase hagyott neki békét, áskálódott ellene titokban s nyiltan is föllépett néha-néha, mikor tüntetőleg magyar érzelmeivel henczegett egy-egy tósztban. Nagyon keserü lett a szegény ember élete, mióta Glück ur magyarul beszélt.
Glück ur folytonos áskálódásai következtében végre teljesen megrendült Grün ur helyzete. Az ügyet kezébe vette a sajtó is s abban a kis városban, hol ez a dolog történt, nagy becsülete van a nyomtatott betűnek. A közvélemény hangosan követelte, hogy Grün ur hagyja ott poziczióját s végül természetesen az lett a dologból, hogy a szomszéd iskola átvette a tanítványokat és egy szép napon örökre elnémult Grün ur táncztermében az öreg zongora. Ennek volt a háborúságból a legnagyobb haszna. Szegény már réges-régen nyugalomra vágyott.
Azonban Grün urnak is meg volt a maga pártja. Ellene volt ugyan a sajtó nagyhatalmú képviselője, Szikszai Gáspár ur, de mellette voltak a leányok. Grün ur minden vasárnap bált rendezett annak idején már fölszabadult tanítványai számára. Itt a nagyok mulattak. Most elmaradtak a bálok is az iskolával. Olyan keserüség vett erőt a lelkeken, a milyenre alig emlékeznek az emberek. Lecsüggesztett fejjel és kisírt szemekkel jártak a leányok az utczán, a fiatal emberek üres idejükben terveket kovácsoltak s az elv megvolt ugyan mentve, de alaposan fölfordult a társadalom rendje. Némely bátrabb hangok hangosan követelték, hogy Grün ur hozassék vissza Füzes-Abonyból, a hová áttette az iskolát és az öreg zongorát s a szükkeblü Glücköt tolonczolja haza a hatóság Svájczba. Persze nem lett a dologból semmi. A hatalom keményen tartotta magát s diadalt ültek az elvek.
- A ki nem tud magyarul, annak mi nem adunk kenyeret - mondta egy bácsi, a ki sarkantyus csizmát és magyar nadrágot viselt. Általában ez is volt a hangulat, a fiatalság pedig haszontalanul agitált. Glück urnak egy éjjel beverték az ablakait, de ez se használt semmit. A derék ur utoljára hajlandó lett volna visszaállitani a vasárnapi bálokat, hanem akkor már sehogy se ment a dolog. Grün ur sokkal kedvesebb ember volt s közönség nélkül maradtak az uj bálok. A népszerüség bajos tudomány. Elüldözni a városból a kedvenczet s beleülni az örökségbe, minden rákészültség nélkül nem lehet. A fiatalság nem sokat törődött az elvekkel, elvesztette a régi jó zongoráját s kesergett utána.
Egyszer egy nagy társaságban szóba került a dolog. Ott volt Papp Sárika is, a Papp Laczi lánya s Szikszai Gáspár, a ki hivatása magaslatán állva, olyan nagy képpel járkált most az emberek között, mintha ő szerkesztené a Tájmsz czimü újságot s czikkeivel nem egy zsidó tánczmestert üzött volna ki a városból, hanem az ír kérdést oldotta volna meg. Azelőtt kedélyes, jó fiunak tartották, most azonban sokat feszengett s látszott az arczán, száján, nyakkendőjén, egész nagyratermettségén a diadal. Sokat emlegette a sajtót, mely nagy czélok szolgálatára van hivatva s ugy beszélt, hogy: mi akarjuk, mi már elvégeztük, mi nem türjük.
Papp Sárika már régen elhatározta, hogy megmondja ennek az urnak a maga véleményét. Szókimondó kis leány volt, s a mióta kis fehér ruhája állandóan a szekrényben csücsült, a helyett, hogy kis urnője derekát átölelve sürgött-forgott volna a Grün-féle bálokban, még bátrabbnak érezte magát a kis leány. Az igazmondás nem nagy mesterség, csak bele kell melegedni. Az ember halkan kezdi, hangosan folytatja s befejezi a mondókáját valami nagy gorombasággal. Aztán a többit lássa az a másik, a ki megkapta, a mit érdemelt.
Csak ugy odavetve mondta a kis leány Szikszai Gáspárnak.
- Csak azt szeretném tudni, hogy ki irta azokat a czikkeket a szegény Grün ellen az újságba. Nem mondaná meg?
- Nem lehet kisasszony, - nagyképüsködött Szikszai Gáspár. - A sajtó hivatása az is, hogy diszkrét legyen. Munkatársaimért én felelek.
- Azért kérdezem, mert sok rosz ember van a világon. Szeretném tudni, hogy melyik volt közülök az a vitéz?
- Nagyon rosz embernek tartja?
- Nagyon.
- Sajnálom, hogy nem vagyunk egy véleményen, én másként gondolkozom.
- Pártját fogja?
- Hogyne, hiszen az én lapomban jelentek meg a czikkek. Mi mindig szolidarisak vagyunk, különben is minden betüben igazság volt.
- Az nem igaz, Grün ur jó ember volt, jobb, mint a maguk Glückje. Érti?
- Igen kisasszony, hanem mi mindenek felett az igazságot szolgáljuk s nem engedjük eltántoríttatni magunkat semmiféle személyes befolyások által.
A kis leány arcza nagyon kipirult s apró kezeiben reszketett a zsebkendő. Izgatottan, idegesen kérdezte.
- És még mindig azt hiszi, hogy igaza van?
- Azt.
- No hát tudja, hogy milyen ember volt az, a ki azokat a czikkeket irta?
- Kiváncsi vagyok rá, mint a lap felelős szerkesztője...
- Hát, hát, haszontalan ember, ha tudni akarja.
Szikszai ur meghajtotta magát Papp Sárika előtt s szertartásos komolysággal bocsátott közre egy olyan kijelentést, a mire azt hitte, hogy mindjárt összeomlik a ház.
- Kisasszony, azokat a czikkeket én magam irtam.
Papp Sárika fölugrott a székről. Keményen a szeme közé nézett s azt mondta:
- Annál jobb.
II.
A Papp Sárika édes anyja nem volt valami tulságosan tapintatos asszony, nagyon ráijesztett a szegény kislányra, a mig hazaértek.
- Te kis bolond, tudod-e mit csináltál?
- Megmondtam neki az igazat, megérdemelte.
- Nem tudod, hogy mit beszélsz. A férfiak nem veszik azt olyan könnyedén, ha lehaszontalanozzák őket.
- Velem nem tehet semmit.
- Veled nem.
- Legfölebb kiír az újságjába. Bánom is én.
- Nem rólad van szó, hanem apádról.
- Mi köze van ehhez a dologhoz a papának?
- Sok, te szerencsétlen, meggondolatlan teremtés. Szikszai tőle kéri számon azt, a mit neki mondtál. Ki fogja hivni párbajra s összekaszabolja. Apád nem tud vivni egy jottát se. Szegény, jó emberem, ilyen veszedelembe sodortad. Nem azt érdemelte ő tőled, te hálátlan.
A szegény kis Sárika nagyon megijedt s nagy félelmében csak hebegni tudott.
- É... én nem gondoltam...
- Ugy-e, ugy-e.
Mikor hazaértek, nem beszélgettek el olyan kedélyesen az ebédlő nagy kemenczéje előtt, mint máskor. A kis lány azt mondta, hogy fázik és roszul van. Gyorsan kapkodta le magáról a ruhát s kis szobácskája olyan volt, mintha valaki órákig fáradozott volna azon, hogy nagy rendetlenséget csapjon benne. Itt egy szoknyácska, a szék alatt egy félig kifüzött czipő, a zongorán hajtük és egy csipkekendő, a fáskosár tetejére pedig a prémes bundácskáját helyezte el nagy okosan Sárika. Nem is hazudott az anyjának, mikor azt mondta, hogy beteg, mert ugy reszketett, mint egy nyárfalevél. Egérfogacskái összevaczogtak, két arczán elömlött a láz s szemei csak néztek, de nem láttak semmit. Valami nagy zürzavar állott előtte. Tuskófejü rémállatok kavarogtak a levegőben, felhőtestükkel ránehezedtek a mellére, majd agyonnyomták törékeny kis testét, füle dobját pedig majd behasította az a nagy csattogás, melylyel feje fölött vagdalkozott két élesre köszörült kard. Rettenetes volt ez. Sírni se tudott, pedig ez jót tesz a kis leányoknak, hogyha valamitől nagyon félnek. Éjfél után már olyan volt az a szüzi fehér ágyacska, mintha négy vásott gyermek veszekedte volna ki magát benne. A kis leány lázasan forgolódott ide-oda, meggyürődött a párnák csipkéje s a vánkosok pelyhei nem igen tudták, hogy mit képzeljenek erről a nagy kegyetlenségről, a melylyel elbánt velük kisasszonyuk. Soha ilyen tánczot még nem jártak ebben a nyugalmas ágyacskában. Itt édes, csendes álmodás volt mindig, ma esett meg először, hogy Sárika ilyen kegyetlen módon roszul érezte magát.
Mikor elaludt, akkor kezdődött csak az igazi szenvedés. Az álom még kegyetlenebb volt hozzá, mint az ébrenlét. Föl-fölriadt, olyan rosz dolgokat látott. Szikszai ur egyszer nagyon nekiment az édes apjának s az öklével verte a szegény öreget. Ezt Sárika nem türte el, segítségére sietett az apjának. Nagyot kiáltott s erre ébredt. Kis lámpájában szomoruan pislogott a láng s a tüz is utolsót lobbant. Félt elaludni ujra, de aztán mégis elnyomta buzgóságát a nagy fáradtság. Elaludt. Mikor ujra felriadt álmából, arczocskája fehér volt, mint a kréta. Az öreg urnak Szikszai átvágta a fejét s patakban omlott a vér az ősz haja alul. A szegény kis leány leugrott az ágyból s négy szobán is átszaladt a mig abba s szobába ért, a hol édes apja alszik.
Az ágy előtt leomlott a szőnyegre s csak nyögve tudott beszélni, keble pedig ugy pihegett, mintha egy kis fehér galambot kinoznak meg a rosz gyermekek.
- Papa, papa, - kiáltotta - alszol?
Az öreg ur aludt, hát hangosabban szólott hozzá a kis leány.
- Papa! Ébredj! Kérlek szépen, papa!
Végre mozdult a terebélyes paplan s csodálkozva emelkedett föl az ágyában az öreg ur.
- Te vagy Sárika? Mi bajod van?
- Semmi. Fáztam, beteg vagyok. - Egész teste remegett. A szobában már hideg volt, régen megszakadt a tüz, gyönge lábait szinte égette a szőnyegen át is a padló hidegsége. Fölkuporodott az ágy szélére és ugy beszélt tovább.
- Féltem nagyon, de nagyon...
- Mitől?
- Roszat álmodtam.
- Kis bolondom, nohát mit álmodtál?
- Téged öltek meg karddal.
- Ki?
- Szikszai Gáspár.
- Hát aztán... sajnáltál?
- Nagyon.
- Sirtál?
- Sokat.
- És miért ölt meg engem karddal Szikszai Gáspár? - kérdezte az öreg.
- Miattam.
- Hogyan, megbántottad talán?
- Meg.
- Mondtál neki valamit?
- Igen.
- Mit?
- Hogy haszontalan ember.
- Nagyszerü! Hát aztán miért?
- Hogy kiirta az ujságba Grün Ignáczot, a tánczmestert.
- Nagyszerü! Hát kis leányom ez olyan dolog, hogy majd meglátjuk a végét. Különben is addig nincsen semmi beleszólásom, mig ő nem mozog. Várjuk meg, hogy ő mozogjon.
- Várjuk meg, hogy ő mozogjon, - hagyta helybe a kis leány.
III.
Hanem azért nem nyugodott bele a dologba. Vissza ment a szobácskájába, a kicsi helyett meggyujtotta a nagy lámpát, felöltözött, bár még alig ütött az óra négyet s egy székre ülve, ölébe hullatott kezekkel várta be a reggelt. Az alatt gondolkozott. Még sem tetszett neki az a gondolat, hogy ők nyugodtan várják be, a mig a másik ember mozog. Rájött, hogy neki kötelessége megakadályozni Szikszai Gáspárt a mozgásban. Ha nem teszi, ugy holnap nagy verekedés lesz valahol a határban és ki tudja, hogy mi lesz annak a vége? Egy jó kis leánynak nem szabad kiszolgáltatni az apját egy olyan ellenségnek, mint Szikszai Gáspár. Valamit tenni fog. Még nem igen tudott volna számot adni arról, hogy mi van a fejében, de azért nagy dologra készült. Csupa töprengés volt szegényke s ajkai is mozogtak a nagy gondolkozásban.
Reggel halványan, fáradt arczczal ült az asztalhoz. Keveset evett, szórakozottan morzsolgatta szét tányérján a kiflidarabkákat, nem hallotta meg, ha valamit szólottak hozzá s ügyetlenül igyekezett elpalástolni azt a zavart, mely teljesen eltöltötte. Még mindig nem tudta, hogy mit fog tenni, de abban bizonyos volt, hogy el fog menni Szikszai Gáspár urhoz. Nem fogja megengedni, hogy párbajra hivják az apját. Reggeli után szobájában magára vette a fásládára dobott bundácskáját s a mikor senki se látta, kisuhant a kapun. Hideg eső esett az utczán, meg is ázott szegény kis leány, mig Szikszai úrhoz érkezett.
A derék ur roppantul meg volt lepve, mikor berontott hozzá a kis Papp Sárika. Ugrált, szaladt ide s tova, de egy szó se jutott eszébe, a mi alkalomszerü lett volna. Különben azt se igen tudta elképzelni, hogy miért jött hozzá a kis leány.
Nem is ő, hanem a Sárika kezdte el a beszélgetést. Remegett a hangja s mint a ki valami nagyra készül, sokáig fészkelődött a széken, a mig végre beszélni kezdett.
- Tegnap én valami furcsát mondtam Szikszai urnak.
- Igen kisasszony, valami nagyon furcsát, a mit mi nem szoktunk tréfára venni.
- Ki az a: mi?
- Mi urak.
- És most mit fog ön tenni?
- Semmit.
- Semmit? Hát mit szoktak tenni önök ilyenkor?
- Semmit, kegyed még gyermek és nem érti ezt. Zsebrevágjuk a gorombaságot s büszkék vagyunk reá, ha ilyen kedves kicsi leány dobja a szemünkbe, mint kegyed. Kegyed még gyermek, szép is, kedves is, de csak kis leány, a ki még nem számít.
- Én, én vagyok a gyermek?
- Igen, igen.
Papp Sárikának sok ember mondta már azt, hogy gyermek, de mindenik megbánta. Ebben a dologban nem türte ám el a tréfát. Itt a meggyőződését bántották meg, azért pedig nagy patáliát csapott és sírt is. Most is nagy haragra lobbant. Felugrott a székről s olyan közel ment Szikszai úrhoz, hogy ajkairól egyenesen annak arczába szállott a meleg pára.
- Én vagyok gyermek? - kérdezte, de most már hangosabban.
- Igen, igen...
- Tizenhét éves vagyok.
Hamarosan hozzáhazudott egyet a tizenhat esztendejéhez.
- Sokkal kevesebbnek látszik.
Most már távolabb ment Szikszai urtól s ugy mutatta meg magát.
- Hosszu ruhám van.
- Nem egészen hosszu.
- Láthatja.
- A bokájáig ér.
- Hát még mit akar?
- Kérjen még hosszabbat az édes mamától.
Sárika már nagyon rosszul érezte magát ennél a kegyetlen embernél. Haragudott is, de el is volt keseredve, a miért ilyen rettenetes módon kétségbe vonták a nagy leányságát. Erősen pislogott s zsebét kereste ki a zsebkendője után, mert ugy lehet, hogy mindjárt szükség lesz reá, ha ez az ember tovább kötekedik.
- Hagyjon nekem békét - kiáltotta aztán.
- Hát bántottam?
- Igen, igen. Ön rosz és harmadszor is rosz ember.
- Én? Miért.
- Ön, ön, ön!
- Megint helytelenkedik a baba.
- Nem baba! Érti?
Boldog lett volna, ha most egyszerre legalább három évet vénül s a bokáig érő sima szoknyácskája is nőne két ujjnyit. Nagyon haragos volt, Szikszai ur pedig határozottan kiméletlen ember. Háromszor is babának szólította s csak magának köszönheti, hogy utoljára ő is kikapta azt, a mit érdemelt.
- Glück, Glück, Glück, legyen a magáé, nekem nem kell. Haszontalan ember, érti, érti, én mondom, hogy az. Aztán csináljon maga is, meg Glück is, a mi tetszik.