Pakots József: Az asszonyok rágalmazója
szerző: Várady István
Elbeszélések
Hogyiscsak: Gálos a hajó orrán ült és figyelte a hajó közönségét. Ebből diákokat nézett, majd ezeket elúnván másfelé szemlélődött és egy katonatisztet pillantott meg, mellette halovány gyerekasszonyt s egy erős egészséges szépségű idősebb nőt. Rögtön tisztába jött a helyzettel, hogy ugyanis a fiatalok nászutasok s az anya harmadiknak jött velük, illetve, mint ez később véletlenül kitűnik: elsőnek. Ejnye, ─ gondolja Gálos ─ én csak egy üres novellahős vagyok s egyetlen érdemem és kiválóságom, hogy a leglehetetlenebb lépéseket tegyem bár: mindig bizonyos biztonsággal és meggyőző fontossággal cselekszem, a novella megkívánta arckifejezés rendíthetlen és ráncolhatlan grimaszával, ismétlem, én csak egy szimpla novellahős vagyok, de ez a csak épen elég ahoz, hogy most elkövessem életem legjobb tettét: elviszem a mamát Nápolyba, hadd éljenek a fiatalok!
Nincs itt sok mesélni való: tényleg elviszi a mamát Nápolyba. Hármat kacsint és az menten kiábrándúl a katonatisztből és belészeret Gálosba. Gálos boldog, a mama boldog, a fiatalok boldogok, az író boldog, az olvasó boldog, a kritikus...? A kritikus arra gondol, hogy ebben az íróban tényleg sok van abból a készségből, amely az ilyen s ehez hasonlóan felületes és hamis életigazságok feltálalásához szükséges. És irigyli az írótól ezt a készséget, mert zseniális, mély és egyéni mélységű dadogókra gondol. És aztán újból az íróra gondol és arra, hogy ez is fejlődhetett volna máshogyan és az író kortársaira is gondol; és hosszú évekre és hosszú évek mázsás kereteire, amelyekből tízszer és százszor nehezebb volt az egyéni érték magasára feltörekedni és mélységére lebocsátkozni, mint ma, amikor úgyszólván minden művészi konspirációnak ez a jelszava. És szomorúan, már kissé fanyarúl tünődve azon az egy mondaton, amelylyel az íróról való elmélkedéseit lezárja, hirtelen az előbbi boldog csoportozat jut az eszébe és maga is elúnja a töprengést.