P. Makó városának víz által való pusztulásáról
szerző: Gilitze István
Valaki rá tekint irásomra
Fordittsa szemeit Makó vároſsára.
Édes hazám Makó de gyáſzba bórultál!
Számtalan károkat víz miatt vallottál.
Irtak huſzon egyben, ezer nyoltz ſzás után,
Szent Jakab havának, az harmadik nap-
ján;
A’ Marusnak vize városunk derekán,
Oſtrommal reánk jött ſok felől az utzán.
Nem lehetett erő, a’ ki meg tarthassa
Iſtennek oſtorát, vagy meg gátolhaſsa;
Mert ő ſzent Felsége mihelest akarja,
A’ föld kerekségét vizzel el borittya.
Láttuk itt melly gyenge az emberi erő,
Mennyeivel hát fellyebb a’ bőlts gond-
viselő,
Égen és a’ földön a’ ki Mindenható,
Kinek teremtése ember földből való,
Szent Lőrintz tájékán ki eztelsőbb látta,
Életire kiki csak a’ halált várta,
Le rogyott házait jaj ſzóval síratta,
Sok udvaron a’ víz ölnél több vala.
De még Új város is meg rémült végtére,
Mikor terjett a’ víz Piatz környékire,
A’ Zsidók házait rendre lé aratta,
A’ Kapitány házig elhagyott nagy volta.
Főlséges Királyunk kaſsa sóházai
Úgy voltak a’ víz közt mint a’ hal bár-
kái;
Lápokra rakodtak útzáink lakosi,
A’ sok le omlott ház elég bizonysági.
Kálvária utzája a’ ki voltál ékes,
A’ Marus viziben te is voltál réſzes
Kereſzt útzáidon víz volt veſzedelmes,
A’ földből épült ház hijjába volt ékes.
Belső és legkülsőbb városunk két ſzárnya
Nyisd meg ajkaidat a háláadásra
Mert a’ nagy ár viznek nem lettél pré-
dája
Hogy téged megtartott azÚr erős karja.
Hát a’ külső veſzély hogy volt Margitá-
nál
A’ melly erek vannak az Akaſztófáná
Szólhatok arrúl is, mert a’ víz par-
tyánál
Sokan úgy állottunk, mint egy nagy
Bástyánál.
Szorga’matoskodtak már az aratáson;
Kinn voltunk mezei külső ſzállásokon,
De oda is a’ hirt hazták gyors postákon,
Jöjjünk haza, víz van, majd egéſz váro-
son.
Mint a’ kit ellenség valahonnat kerget,
Úgy jött a’ sok kotsi mint a’ sebes felleg;
De a’ Margitai híd és töltéseket,
El vette a’ nagy víz, járni nem lehetett.
Hajón horták által a’ ki fizethett,
De hogy felinek is pénze nem lehetett,
A’ ki a’ hajóba bé nem ereſztetett:
Könyves ſzemeivel város felé nézett
Némellyek így ſzolván: átt úſzok a’ vízen
A’ ſzállásról jövök, nintsen nálam pén-
zem
Itt meg nem tudhatom hogy van a’ tse-
lédem
Élé, avagy meg halt az én Feleségem.
vakmerőségnek ülvén tsajkájára,
Négyen hogy átt úsznak a’ viznek par-
tyára:
Kettő átt is úſzott, de az is sokára,
Kettő a’ leg mélyin jutott vég órára.
Egygvik Börtsök Imre, másik Tamási
Lettetek az ár víz gyáſzos áldozati
Egéſz nemzetetek e’ romlást sirati,
Tündöklő napjukat e’ gyáſz béboríti.
Bodorgatott hajú kevély leányokat
Mizitláb, sároſsan láthattuk sokakat,
Mivel nem huzhattak piros paputsokat,
Mert a’ nagy víz mind ellepte az útzá-
kat.
Tzifta’ öltözetű fiatal legények
Ollyanoká lettek mint a’ jövevények;
Az Urak is, ſzinte valamint ſzegények,
A’ nagy félelemtűl meg nem meneked-
tek.
Tsanád Vármegyének fő Nótáriusa,
Élteſsen az Iſten! ſok ſzegény kivánnya
Könyörülő ſzived hogy ha nem lett
volna,
A’ ſok ſzűkölködő éhen meg halt volna.
Tsanád Vármegyének Vitze Ispány urát
Návoi Jánostis áldgyuk ő Nagyságát,
A’ ki mihent látta Városunk romlását,
A’ ſzűkölködökhöz mutatta irgalmát.
Makó vidékjei Faluk és Városok,
A’ kik inséginkben kenyeret adtatok,
Az egek Urától óltalmaztaſsatok,
Hogy illy gyáſzos felhő ne burúllyon
rátok.
Nem méltó tsudára a’ Makó romlása
El áradt a’ vétek mint Marus árja.
A’ józan okoſság hogy ha meg gondolja,
Végső veſzélt várhat mint régen Sodo-
ma.
Nem kér most tanátsot Fiú az Attyátúl,
Az el maradt árva vén Attyafiútól,
E’ mái világban kevélyen el indúl,
Sokat tapaſztalunk maga kárán tanúl.
Most még a’ Paraſzt is Palotára vágyik,
Halandó vóltáról meg sem emlékezik
Matuzsálem, Noé noha soká éltek
Pompás Palotákat még sem építettek.
A’ kevélység és bün volt ennek ſzerzője,
Iſten ostorának reénk ereſztője,
Siraſsuk bűneinket, burúljunk a’ földre,
Térjünk az Iſtenhez, még vagy ideje.
Sir az igaz lélek, a’ mikor említik,
Az Iſten Szenteit hogy betstelenítik,
Gonoſz nyelveikkel a’ Kriſztust felſzítik,
Sok kis ſzenvedésit semminek ítélik,
Meg adta az Iſten, a’ mivel tartozott,
Mert fertelmes vétkünk az egekig hatott
Köz beſzédben sehol mert jó nem hal-
latott,
Ki mindent teremtett, az káromoltatott.
Lelki fő Páſztorok, Tiſztek, Előljárók!
Kiknek a’ föld népin vagyon hatal-
matok,
E’ ſzürnyű vétkeket kérlek gátoljátók,
Hogy utólsó veſzély ne jöjjön reátok.
A’ világ fiai ezt is ki nevetik,
Intő verseimet tréfának itélik.
Magukrúl tanúlnak, mikor nem is vélik,
A’ gonoſz bűnöket ha végeket érik.
Jól lehet a’ Böltsek ebben hibát lelnek,
A’ tanúlt Poéták többekre mehetnek,
Kik az tanúlásban időket tőltenek,
Édes irásokért kedveſsek lehetnek.
Koránt sem Poéta, hanem Paraſzt irás,
Engedelmet kérek errűl, ha hibás;
Hogy édes hazámat érte ezen romlás,
Én egyűgyű Paraſzt irtam ezt és nem
más.
Mert hogy ha valaki akarja meg tudni,
Egy Paraſzt létire ki tudja ezt irni,
Igazságom mellett meg akarok állni,
Azért bátorkodom nevem alá írni:
Én Gilitze István a’ ki is ezt irtam,
Makónak romlásán ugyan jelen voltam
Ne gondollya senki, hogy mástúl hal-
lottam;
Hanem a’ mit irtam ſzemeimmel láttam.
Irtak ezer hét ſzáz nyolcvan ötödikben
A’ mikor ſzülettem oroſzlány jegyiben,
Harmintz hat eſztendős éppen akkor
voltam,
A’ mikor Makónak veſzedelmét láttam.