Pöhöly Zsófi

Pöhöly Zsófi szerző: Gárdonyi Géza

Csak kása volt ma az ebéd fölső Pöhöly Jánoséknál, pedig vasárnapi teriték volt az asztalon. De azért mindnyájan olyan megelégedettek voltak, mintha lakodalmi tortát gyürkésztek volna kenyér helyett befejezésül.
Nem a kásából származott a megelégedettség, hanem abból az irásból, melyet tegnap tettek a sublótfiókba. Az irás ugyanis nagy komoly betükkel arról szólt, hogy a szatymazi Baloghszőlő utolsó rátáját fölső Pöhöly János becsületes földmüves az utolsó krajcárig lefizette.
Fölső Pöhöly János felkuporodott a kemence mellé. Megtömte a makrapipát. Rágyujtott. Fölső Pöhölyné pedig gyorsan leszedette az asztalt a tizenkét esztendős Julcsával, nehogy valaki meglássa, mi volt a vasárnapi ebéd.
Aztán fölső Pöhölyné is fölvette a vasárnapi kontyot s a kapcsos Rózsáskertet az ölébe véve, leült egy székre az ura mellé.
Most az következett volna, hogy fölső Pöhölyné kikapcsolja a Rózsáskertet és háromszori torokköszörülés után elolvassa a nagyböjt első vasárnapjára eső imádságokat. Azonban ez nem történt meg. Bizony később emlegették, hogy ki is hitte volna: elmarad az imádság.
Fölső Pöhöly János ugyanis amint félig ülve, félig fekve ott melegedett a nagy fehér kemence mellett, kivette a pipát a szájából és imigyen szólamlott meg:
- No anyjuk, még ilyen vasárnapot sem értünk, hogy egészen a miénk lett volna a szőlő.
- Egyik fele Zsófié, a másik a Julcsáé, - szólt csillogó szemmel az asszony. A présház pedig az enyém.
Elmondták már ezt sokszor, talán mindennap is. Dehát az efféle dolog olyan, mint a kávé: mindennap jóllehet lakni vele annélkül, hogy megúnná az ember. Dehát az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy Pöhölyéknél csak az anyjuk élt kávéval és az is cigóriával.
A szőlő tekintélyt szerzett fölső Pöhölyéknek. Fölső Pöhöly János szivesen beszélt arról a vasárnapi csoportosulásokban. A legények sűrűn is kérdezgették már, hogy mikor tér haza Zsófi a szolgálatból. A fiugyermekekkel gondviselésszerüleg ellátott apák nem egyszer jegyezték meg:
- Julcsából is szép lány lesz; szakasztott olyan, mint Zsófi.
Fölső Pöhöly János ilyenkor büszkén feszitett a pötyögős fekete magyar nadrágban és lelki szemei előtt megjelent a szatymazi szőlő a nádasfedeles kis présházzal, amelynek egyetlen szobájában már a jövő éven állandóan csapraütve áll egy hordó. Ma csak egy oldal szalonna, tarhonya van benne, hogy legyen mihez nyúlni, mikor kikimennek vizsgálni a fagyot.
Erről beszélgettek imádság helyett otthon. Julcsa is elfeledkezett a vasárnapi iskoláról. Az anyja háta mögé állott, babrálgatta annak a nagy selyemkendőjét. A selyemkendőnek olyan meleg puha rojtjai vannak...
Az is előkerül szó között, hogy Zsófit husvétkor kiveszik a szolgálatból és nem is eresztik vissza többé. A szőlőt munkálni kell, aztán meg úgy elfeledkezik az otthonvalókról, hogy már nem is ír. Tavaly karácsonkor irt utoljára egy levelet, annak is csak az első oldalát irta tele és abból homályosan értették ki a sorát. Az igaz, hogy elég tisztelet volt a levélben.
Nem is szólt másról, csak hogy kiket tisztel. Hát igy is kell irni a jónevelésű leánynak.
Egyszercsak gyereksivaj támad az útcán. Nagy kacagó lárma. A gyermekek szeretik a botrányokat, mert csak a szemükkel nézik.
Fölső Pöhölyék olyan édes, harmonikus beszédbe voltak, hogy egyik se volt kiváncsi, mi történt az utcán. Csupán fölső Pöhöly János emelte tekintetét a jégharmatban fürdő ablakra, ezt is gépiesen és talán csak azért cselekedte, mert az ablak éppen szemben volt vele.
Úgy homályosan látta, hogy a kisbiró valami asszonyfélét vezet az utcán.
- Már meg a Vörös Eszter, - dünnyögte és megcsóválta a fejét.
Vörös Eszter ugyanis egy ragyásképű dorosmai leány, akit hol az egyik, hol a másik nádasból toloncolnak haza. Bizony csunya "személy". El kellene az ilyet égetni.
Egyszercsak tompa koppanás hallatszik az ajtón. Az ajtó ennek következtében benyilik s a kisbiró betaszít rajta egy elzüllött sápadt, rongyos leányt...
- Zsófi! - sikoltja Pöhölyné, kezével a fejéhez kapva s néz reá az eliszonyodás tekintetével.
- Fölső Pöhöly Zsófi, tizenhat esztendős, éjjeli csavargás miatt Szögedről hazatoloncoltatik... - Olvasta tekintélyes tudós orcával a kisbiró. Azután katonásan kopott zsinoros sapkájához rántotta az öklét, gyorsan becsukta az ajtót és elsietett.
A leány sápadt fakó arccal; érzéstelen bamba tekintettel állt azon a helyen, ahova a kisbiró lökte. A ruha lucskos, sáros, rongyos volt rajta. A karjai reszkettek. Bizonyosan a hidegtől reszketett. Két fekete szeme, sápadt fakó arcán két fekete pillangó.
Fölső Pöhöly János rámeredt tekintetével a lányra. A pipát lassan, gépies mozdulattal emelte ki a szájából, s a száját elfelejtette ujra összecsukni. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani. Valami szörnyüt. Lesujtót. Talán átkot... De nem tudott mondani semmit. Csak a szájaszéle mozgott, mint a rémálmot látóé.
- Zsófi, Zsófi! - sikoltott ujra az asszony, - hát mi vagy te? Hogy jösz haza!
Zsófi lassan fölemelte a fejét. Rápillantott az anyjára, aztán annélkül, hogy felelt volna, ujra bágyadtan eresztette le a fejét.
Odakünn az ablaknál vihogtak a gyerekek. Fölső Pöhölyné, tigrisként ugrott fel a helyéről. Neki rohant az elzüllött lánynak. Megkapta a két vállát és megrázta kegyetlenül.
- Gyalázatos! Gyalázatos!... kiáltott egész testében reszketve a felindulástól.
Aztán nem tudott neki mást mondani.
Kilökte, kitaszitotta az ajtón úgy, hogy a leány elbukott, elesett.
- Takarodj! - kiáltott utána, - sohasem ösmertünk!
A leány fölkelt a földről. Vissza se nézett. Kiment. Elment. Az ablak előtt fagyosan borzongott össze. A nyakán levő rongyos kis kendő alá dugta vörös kezét.
Az utcagyerekek nem kacagtak már. Némán, bámészkodva rajzottak körülötte. Most már nemcsak a botrányt nézték, hanem azt is, hogy a homloka vérzik.
Pöhölyné kinos zokogással borult az ura vállára.
Fölső Pöhöly János meg mereven és elsárgultan nézett maga elé. Arcán elkeseredés és szigoru harag vonaglott.
- Jól tetted, - szólt nagy lélekzetet fujva.
Aztán nem beszélt többé semmit, csak a fejét csóválta meg olykor-olykor, és sűrűn pislogott a szemével, mint aki vissza akarja fojtani a könynyeit.
A kis Julcsa az asztalra fektette a karját és hangosan sírt.
- Mit pityeregsz! - kiáltott a rá fölső Pöhölyné visszafordulva, s nagyot dobbantott a lábával.
Látszott rajta, hogy ezzel akar erőt venni magán. Kegyetlen tekintettel nézett ki az ablakon az üres fehér ködbe. Könnyei nem peregtek többé.
Fölső Pöhöly János csak most kezdett szóhoz jutni. Fölállt a kemence mellől és összeszoritott öklökkel föl és alá járkált a szobában.
- Kitagadom! - kiáltott az asztalra csapva az öklével, - lábammal rugom fel, mint egy kutyát, ha elém vetődik. Átkozott... - kiáltott a fejét rázta, s közben a fogai csikorogtak.
- Szegény Zsófi! - zokogta tovább Julcsa.
- Hallgass! - kiáltott az asztalra csapva felső Pöhöly János, - az nem Zsófi többé... az egy... egy... személy!
Azzal felkapta a hétköznapi kalapját és kiment. Bizonyosan az ökrök közé az istálóba. Az ökrök jó állatok. Jámbor szemükkel olyan vigasztalóan tudnak nézni.
Fölső Pöhölyné halálsápadtan, mozdulatlanul állott a szoba közepén.
Végre megfordult. Ránézett Julcsára. Kibontotta a nagyvirágos selyemkendőjét, lassan lehuzta a válláról. Aztán odadobta Julcsa elé és mély zengéstelen hangon szólott:
- Vidd utána... mondd, hogy menjen a présházba.