Péter fája

Péter fája szerző: Gárdonyi Géza

       Még a régi világban történt, hogy egy Csemeyt megöltek a labancok az erdőben. Egy tölgyfa alatt ölték meg. Az a fa megvan most is. Péter fája a neve. Már csak némelyik ága leveles, mint ahogy az agg embernek is csak imitt-amott van egy kis gyér haja.
Péter fájának nevezik azt az erdőrészt is: Ez a darab föld a Keszte családé volt. Valamelyik Keszte összeharagudott a Csemeyekkel: visszavette a földet.
Azóta Csemeyék innen az erdőn, Kesztéék meg túl az erdőn élnek, halnak, annélkül, hogy egymásra kiváncsiak volnának.
Az erdőbe pedig nem jár sem az egyik, sem a másik, csak a Csemey Péter lelke kóborog ott a fa körül.
Történt pedig, hogy pünkösd előtt való napon Csemey Ida épp akkor ment be a juhászuk feleségéhez, mikor az a virágos ünneplő ruháit rendezgette.
- Próbálja fel, kisasszony, - mondta a menyecske, - nézzük, milyen parasztaszony lenne a kisasszonyból?
Bezárták az ajtót. Ida fölvette a ruhát. Fejére kötötte a rózsavirágos selyemkendőt, és illegette magát a tükör előtt.
A juhászné összecsapkodta a kezét:
- Milyen szép parasztleány! Kékszemü parasztleány. Jaj, lelkem, drágám, a jó Isten is lenevet magára!
Ida mosolyogva nézett a tükörbe. Már most; ha felöltözött, ki is kell mennie. Hova menjen, hogy meg ne lássák?
Az erdő felé tartott. Virágot szed majd ő ottan. Az erdő útján kocsik zörögtek. Azok a béresek. Azoknak nem szabad őt látniok. Beljebb sietett, a Péter fája felé.
Az erdő hűvös és illatos erre. Embernyom sehol. Az árnyékos tölgyek alatt gyöngyvirág fehérlik mindenfelé. Milyen jó itt lenni! Mintha templomban járna az ember, amelyben madarak az énekes papok, és az Isten lelke a fák között lebeg.
Egy vöröskék erdei pillangó a virágharmattól részegen kóválygott előtte a levegőben.
Ida is érezte a mámort. Andalogva ment beljebb és beljebb. Itt-ott még egy kései szentgyörgyvirág sárgállott a fű között. Ahhoz kedvesen illik a cserlevél, meg az egérfark zöldje.
A fű között két szarvasbogarat pillantott meg. Küzdöttek egymással.
- Vajjon miért haragusznak egymásra? - kérdezte eltünődve Ida. - Nem elég nagy-e az erdő, hogy megférjenek benne! Egy-két nyarat élnek, azután meghalnak; a haraszt alá kerülnek: elporladnak. Mire való hát az a torzsalkodás! Mért nem szeretik inkább egymást?
Egy gyöngyvirágszállal szétverte a két dulakodót. Egyiket jobbra. kergette, a másikat balra.
Azután ment-mendegélt beljebb.
Egy tölgyfaágon vadgalambot látott. A hamuszínű madárka epedő búgással hívta a párját. Az egy sombokorból felelt neki. Összeröpültek. Csókolóztak.
Egy részeg pillangó egy lehulló cserfalevéllel versenyt keringett.
Azután elszállt a két galamb; elszállt a pillangó is.
Ida ment be az erdőbe beljebb.
Olyan volt neki, mintha álmodnék. Egy helyen lombos bokron kellett áttörnie. A szemét behunyta, hogy a levelek bele ne csapódjanak.
Mikor a szemét ismét fölnyitotta, egy vadászruhába öltözött feketeszemű fiatalember állt előtte.
Megdöbbent.
A virág kihullott a kezéből.
A fiatalember puskát tartott a vállán. Húsz évesnek látszott. A halántékán vékony forradás, - minden bizonynyal kardvágásnak a helye. A szemei pedig erőstekintetű sasszemek.
Állt és bámulva nézett Idára.
Ida megrémült egy kissé.
Ez Keszte-fiu!
A Kesztékről hallatta, hogy éles szeműek. A címerükben is sólyom van, nyilat tartó sólyom. De ez a Keszte sokkal kellemesebb arcu, mint aminőnek ő képzelte a Kesztéket.
- Ne félj, kedves, - mondotta mély és meleg hangon a vadász, - nem bántalak én.
A tekintete szelíd volt. A bajuszát megpödörte.
- Mi a neved? - kérdezte, megérintve Ida vállát.
- Nem mondom meg, - felelte Ida pirosan, - nem mondom meg a nevemet.
Alig tudott lélekzeni. Mi történik vele, ez megtudja, hogy ő Csemey-leány?
Az első gondolata az volt, hogy elfut, de erőt vett magán. - Legyünk bátrak, - gondolta. -És szembe nézett a vadászszal.
- Azt csak megmondhatod tán, hogy hova való vagy?
- Azt sem.
Hát azt, hogy hová mégy?
- Visszafelé.
- E szerint Csemey-cseléd vagy?
- Az.
- És már asszony vagy, lelkem?
- Nem. Csak ma bekötöttem a fejemet.
- Igaz: nincs gyűrűd. Tudod, hogy te szép leány vagy?
A fiatalember szemei megfényesedtek.
Ida mosolygott.
- Miért mondja ezt? -kérdezte. - Az erdőbe véletlenül jöttem. Visszamegyek. Nem lát többé.
- Nem látlak többé? Milyen határozottan mondod ezt.
- Tudom mit mondok. Isten áldja!
- A virágaid...
Fölmarkolta a virágokat. Átnyujtotta.
Ida egy pillanatig tétovázott, hogy elfogadja-e?
Elfogadta.
- Azt mondod, - szólt a fiatalember, - hogy sohasem találkozunk többé. Ezt sajnálnám. Sohasem láttam náladnál kedvesebb arcu leányt. Te nem ismersz engem. Én nem ismerlek téged. Mit gondolsz rólam? nem tudom. Én azt gondolom, hogy álmodom. Vétek-e az, ha egy csókot kérek tőled?
Megfogta Ida kezét, és mámorosan nézett a szemébe.
Ida akaratlanul is fölkacagott. Ha tudná ez a fiu, kitől kér csókot! A Keszte-fiu egy Csemey-leánytól!
A Keszte-fiu félremagyarázta a kacagást. Átölelte Idát, és mikorra az észhez kapott, már akkor ott égett a csók az ajakán.
- Oh, mily édes a csókod! - kiáltott a fiu.
Ida védőn tartotta a kezét. A szeme megtelt könynyel.
- Félek magától, - rebegte, - önnek védenie kellett volna engem!
A fiu lángvörös arccal állott előtte.
- Igazad van, szólott egyszerre elhalványodva, - bocsáss meg nekem. Dehát anynyira fájt neked az én csókom?
Ida nem felelt. Hallgatva mentek egymás mellett visszafelé.
Az erdőben csend volt. A nap itt-ott halaványzöld fénynyel tűzött át a falombokon.
Egy kis méh muzsikálva cikázott ide-oda előttük, s meg-megállt néha a sugárhullás alatt a levegőben. Egyszer csak pókhálóba akadt, és fájdalmasan zinegve iparkodott kiszabadulni.
A fiu észrevette, hogy a méhecske kelepcébe jutott. Leszakította azt a pókhálódarabot, és ráfujt a méhecskére.
A méhecske vidáman röpült el, tovább.
Akkor ismét megindult köztük a beszélgetés.
- Szeretem a méhet, - mondotta a Keszte-fiu, - és gyűlölöm a pókot. A méh munkás, becsületes állat. A pók ravasz, leselkedő, orgyilkos. Ha a bogaraknak társadalmuk volna, minden pókot föl kellene akasztaniok.
- Hát a méh nem rabol? - kérdezte Ida, egy cserfaágacskát napernyőként tartva az arcához, - a méh a virágot rabolja meg.
- Nem, - felelte a Keszte-fiu komolyan, - a virág nem veszít azzal a kis édességgel, azt hiszem, szívesen is adja.
Ida ekkor egy roskatag, vén, kopasz tölgyfát pillantott meg. A tölgyfa oldalán egy bevésett kereszt látszott, s alatta ez a szám: 1704.
- Micsoda fa az? - kérdezte Ida összeborzongva.
- Az a Péter fája, - felelte Keszte megállva és a fára nézve. - Ott vérzett el Csemey Péter 1704-ben. Tíz labanc rohanta meg az öreget. Hős volt! Látod azt a keresztet? Én véstem oda a fa kérgébe ezelőtt három évvel.
- E szerint ön nem Keszte?
- De az vagyok: Keszte Miklós. Miért is ne volnék az?
Egy vadrózsabokorról rózsákat metszett a késével és átnyujtotta Idának.
- Köszönöm, - szólt Ida, -összekötöm együvé.
Leült a Péter fája egyik ledőlt nagy ágára és a kötényében szétrendeztea virágokat:
- Egy jó erős fűszál kellene, - mondotta, körültekintve.
Keszte Miklós faágból hántott kötőszálakat. S leült Ida mellé.
Milyen finom a kezed, - szólt egyszer szinte kiáltva.
És ahogy a tekintete rámeredt a Ieány arcára, azt mondja hirtelen:
- Kegyed a Csemey leánya!
Ida ránézett.
- Hát baj az? - kérdezte nyugodt, szomoru mosolygással.
- Nem, nem, - felelte Miklós, gyöngéden rátéve a kezét az Ida kezére.
És nagy igyekezettel egy újabb erős szálat hántott a faágról.