Péter délutánja
szerző: Kaffka Margit
Péter, a „háromnegyed hat” éves ember jó meleg bundácskában, füléig lehúzott szőrsüveggel a fején, gombos kamásniban, ujjatlan kesztyűben; ilyen jó kis eszkimósan lépett ki a földszinti lakásból, le a kapualjába, ki az utcára.
Ebéd után volt, két óra körül, sütött a nap a hóra; borzasztó nagy fehérség és csendesség volt e szélső, budai utcában, ahol nem jár villamos, kocsi is ritkán – ahol kíséretlen engedik, kergetik sétára a háromnegyed hat éves emberkéket. – „Eredj, eredj, szíj egy kis jó levegőt; reggel óta szobában ténferegsz! Vagy egy óráig maradj is lenn; most Mari mosogat, anyu meg fáradt, alszik egyet!” – Hát mendegélt Péter a havon, zsebre dugott kézzel, tétován emelgetve szürke kamásnis, vaskos lábacskáit; gurult szinte a havas szekérúton, a bolyhos süveggel a fején, mint egy kis barnaszürke, tömzsi gomba a fehérségben. Nem fázott, cseppet sem; csak nem tudott mit csinálni.
„Semmit sem lehet csinálni ilyenkor – tűnődött félig homályos gondolatokkal. – Egy gyerek sincs lenn a házból. Most mind ebédelnek még, akiknek él az apjuk, és később jön haza. Aki meg iskolás, az iskolába ment. Most nincs semmi, már az ebédelés is megvolt. Délig legalább lehet várni anyut a hivatalból, ki-kiszaladni elébe és fogadni Marival egy krajcárba, hogy most jön; és lehet zsarolni Marit, hogy tízórást adjon, meg hogy palacsintát főzzön ebédre. De most már nincs mire várni, és minden milyen borzasztó fehér – a háztelken túl kis cifra házak sorban, amikben csak nyáron laknak lakók –, és azontúl hegyek látszanak hóval. Csak puszta hóbul is lehetne vajon hegyet csinálni? Csakhogy leolvadna! Az a hegy nem ér a felhőig, csak úgy látszik – azt már mondta anyu. Ha az ember a felhőkig menne léghajón, és felnyújtaná a kezét; mibe nyújtaná? Mert a levegő nem tart tovább, mint úgy a felhőkig, ezt is mondta.”
Egészen elfelejtkezett magáról – már a kis cukrászda előtt volt, és a szokás gépiességével állt meg a kirakat előtt. Fánkok voltak ott és csokoládés sütemények, de ezek nem érdekelték, mert tudta, hogy öt krajcár egy darab. Ennyije sose lesz, mert a perselyből nem szabad kivenni édességre. Ha meg az asztalnál kap az ember ilyesmit, úgy rendesen, a tésztástálból, és ott kell megenni, de csak ha a főzelékkel elkészült; – az mégse olyan. De hátrább a papírcifrás torták mögött krajcáros sütemények is vannak, kis habperecek, mandulás golyók, csokoládészivarok. „Erős cukrot” milyen rég nem vett már, ami olyan furcsa hideget csinál az ember szájában! – Ha ma kért volna anyutól, biztosan kapott volna, csakhogy több kedvvel menjen a levegőre; de hát nem kért, elfelejtette.
Hátraijedt ebben a percben; valaki nagyot kurjantott mögötte, és lekapta a fejéről a süveget. Ráismert – az a gonosz csirkefogó volt, a mozis fia a másik utcából, aki mindig csúfolni szokta őt. – Hi-hú! – kiáltotta, feldobta magasra a sipkát, mikor visszaesett, meghempergette az aszfalt száraz, fagyos porában – aztán visszanyomta a dühösen sivalkodó kisgyerek fejébe, és kacagva elszaladt.
– Te, te piszkos, nyomorult! Te nagy kamasz, te utálatos! – toporzékolt acsarkodó pulykaméreggel a kicsi utána. Hirtelen vad elkeseredés fogta el és heves méltatlankodás, bőgött tehetetlenül, keservesen, és nagy könnyek csurogtak végig a hidegtől rózsás, friss képén. A nagy fiú visszafordult szaladtában, és csúfolkodva ugrált; akkor benézett a boltba, és látta, hogy az üvegajtón át a cukrászné meg a segéd is nézik és kacagják őt. Nagyon elszégyellte magát, nyomban elhallgatott, hátat fordított a boltnak, és szőrkesztyűs ökleivel nyomkodta le könnyeit, amíg továbbment.
Ha most elpanaszolhatná anyunak, és az megölelné, simogatva, vigasztalva szidná azt a komisz kutyát, aki ilyet csinált – a földre gyűrte az ő szép, új sapkáját, amikor ő nem is bántotta, hozzá se szólt. Végtelenül vágyódott e pillanatban anyu után, de tudta, hogy nem mehet fel a lakásba egy darab ideig még. „Látod, milyen rossz vagy – mondaná anya –, most szunnyad el egy picit szegény anyád, reggel óta dolgozott, fáradt, és te már felvered, csapod az ajtót?” – Lenn kell maradnia még!
Vagy tíz lépést tett, és már elfeledte a sírást és a mozis komisz fiát, csak valami nehéz levertség, kielégületlenség maradt benne, amiről maga sem tudott egészen. Megint bandukolt lassan, magánosan, és a szájával játszott, pukkantgatott szórakozott unalommal. Csak a sarki trafikig szabad mennie ilyenkor, tudta ezt; és messzibbre nem is mert volna hazulról. Már a pék ajtajában volt, ahová Mari a sütni való kenyeret szokta hozni, és ilyenkor magával viszi őt is.
A pék boltja pince volt, és a soktáblás, recés üvegű ablak derekáig se ért Péternek a földtől. Megpróbált bekukucskálni rajta, de semmit se látott a homályos üvegen. Hát csak állt ott! Most visszamenjen megint ugyanazon az úton? A cipője orrával halkan, egyhangúan ütögetni kezdte a vasrácsos ablaktáblát.
– Mit csinál, fiatalúr, ne dörömböljön! – szólt oda a pékinas futtában, aztán befordult a boltba a nagy kifliskosárral.
Most már érdekelni kezdte Pétert a dolog. Azért is dörömböl nekik! Az bizonyosan jó erősen hallik odabenn a boltban. Várt egy kicsit – meg újra rúgott, kísérletező izgalommal, feléledt kedvvel. Egyszer csak nyílt az ajtó, kilépett a küszöbön a nagy, kövér pék, mérges, piros képével; bő fehér melleskötőben.
– Elmenjen innét mindjárt, ebadta! Mi dolga a más ablakjával, nézze meg az ember! Még beveri! Elkotródjék, annyit mondok!
Becsapta a boltajtót maga után, és Péter tétován és meglepetten hátrált egy lépést. Egyszer látta ezt a nagy, mérges péket – mikor kenyérért jártak Marival –, hogy egy teli tepsi összeégetett zsemlyét vágott hozzá úgy forrón, mindenestül az inas fejéhez; szerencse, hogy elugrott. „Ilyen indulatos az én férjem!” – mondta akkor suttogva, de önérzettel a pékné Marinak.
A Péter szíve valahogy gyorsabban vert; már nem unta magát. „Mi lenne, mi lenne – lüktetett benne a kérdés –, ha még egyszer próbálnám!” És megpróbálta egyszer, még egyszer, aztán egy hosszú pillanatig visszaszorított lélegzettel várt, és újra nekiugrott, teljes erejéből, valami oktalan, tragikus, játékos és halálos elszántsággal. Az üvegtábla darabjai csörögve hulltak szét az aszfalton.
Péter be sem várta. Megfordult, és kétségbeesett, vak iramodással, bukdácsoló futással szaladt hazáig. A riadt, visongó sírása visszhangot vert a bérház szűk udvarán, s az ajtócsengő rémülten zizzenve verte fel a szunnyadó lakás csendjét, ahogy küszködve, ágaskodva nyúlt fel hozzá a fagyos, reszketeg kicsi kéz.
– Jaj, jaj, anyácskám, ne haragudjon, jaj!
Az anyjához rohant, és esdekelve ölelte át a térdét, a gyengéknek azzal az ijedt, kényszerű alázatával, a gyerekfélelemmel, amely előtt minden felnőttnek szégyenkeznie kell a bensejében.
– Mari… jöjjön már! Mi történt? Ki kergette ezt a gyereket?… Mit csináltál… fiam – ó, hát beszélj már!
– Jaj, nem merem, anyukám! – És bújt görcsös, ösztönös, védelmet kereső mozdulattal furakodva anyja ruhája ráncai közé.
– Beverte az ablakot akarattal, a gazdám figyelmeztette, igen, nézze csak meg, nézze meg! – lelkendezett felvillanyozottan, szinte örömmel odakinn a kis pösze pékinas hangja.
– Borzasztó, no de ilyet! – izgult fel Mari is hálásan a szokatlan szenzáción. Kinn a ház előtt valóban kis csődület volt már, és az utcabeliek egy-ketteje bekíváncsiskodott az udvarra is. A nyitva maradt előszobaajtót akkor belökte nagy, vastag könyökével a kárvallott ember, és törtetett beljebb köszönés nélkül, felemelt öklökkel, és ordított recsegő, ittas hangján.
– Rögtön fizessék meg, azt mondom! Semmiházi, gonosz, nyavalyás kölyök! Szántszándékkal!… Figyelmeztettem! Így nevelik az ilyen „úri” férget, phi, azt hiszi, neki szabad! Régen vót, más világot élünk, „nagysága,” nem lehet belerugdosni a dolgos ember holmijába; a komisz, sose lesz belőle jóféle, tömlöcbe pusztul az ilyen, mire felnő. Gyújtogató lesz, betörő…
– Mit beszél?… Elhallgasson!…
– Én hallgassak? Még kezet csókoljak tán a drága úrfinak? De’iszen! Letöröm azt a kamáslis lábát, csak kezembe kerítsem egyszer! A kutya istenit még a fajtájának is, merre van?
A Péter anyja a szobakilincset fogta, amelyik mögé belökte a gyereket hirtelen, és minden lelkierejével a legjobb fegyverhez, a nyugalomhoz fordult.
– Kérem, egészen nyugodt lehet. Az ablakosért átmegy Mari, a számlát küldje fel hozzám! Itt pedig ne kiabáljon! A gyerekemet majd én büntetem meg, magának a véleményére nem vagyok kíváncsi! Jó napot!
Kicsit túl gyorsan surrant be mégis a szobaajtón, és egy ügyes mozdulattal pillanat alatt megfordította belülről a kulcsot a zárban. A pálinkás, dühös ember lármája harsogott még odakinn, s az udvaron a házicselédek, a viciné gyerekei, a boltbeli inasok kicserélték a megjegyzéseiket. „Jó anyának nincs rossz gyereke!” „Szigorúan kell nevelni a fiúgyereket, nem kímélni a pálcát tőle. De ezt csak kényeztetik!” – vélekedett a levélhordóné, akinek három kis mostohalánya volt. „Egy-fi – ebfi! Nemhiába mondják mifelénk!” – szellemeskedett valaki. Mari cseléd, bár tétován, helybenhagyta, folytatta is: „Nagyon pajkos, bizony… borzasztó!”
Az asszony odabenn felizgatva, sápadtan támaszkodott az ajtónak. Álmából ébredt a zajra; rá se ért még megítélni hirtelen az egész dolog jelentőségét. A szokott undor töltötte el egyszerre az alacsonyrendű emberek közönségességével szemben és érezte zárkózott élete átkát, magánya kiszolgáltatottságát és hogy csak egy asszony… Hiába!…
A kis bűnös előtte állt, reszketve, de könnytelenül. Az üldöztetés, a halálfélelem szenzációja után hirtelen kábulat, a biztonság letargiája szállotta meg; morcos szemekkel meredt maga elé. „Mint egy gonosztevő!” – nyilallt az anyja szívébe az oktalan rémület.
Kézen fogta, átvezette némán az előszobán, be az éléskamrazugba. Egy felborított kosárra ültette: – Itt maradsz! – mondta halkan, rázárta az ajtót és bement.
Visszadőlt a díványra, mert a lábai reszkettek. Ó, hogy üldözte az egész utca, a buta csőcselék egy rongyos ablakért az ő kis jószágát! Tömegpsziché… eh, ostobaság! De tulajdonképp, hogy is volt, miért tette? Csak próbálgatta, igen; – „mi lenne, mi lenne, ha megtenném?” – így. Úgy értette egyszerre… és ijedten érezte meg saját lényében, múltjában is a sorsot próbáló, veszélyt kísértő, hazárdos, veszedelmes játékösztönnek gyökerét. De őt az asszonyélet korlátai óvták, hanem a fia… És valami nagy, nagy cselekedetnek vagy bűnnek is kell-e valaha nagyobb, vagy más indító, mint egy ilyen „Mi lenne, ha!”… És mit csinál ebben a percben, mit érez? Aggasztó csend odakinn! Máskor, ha becsukják, sivalkodik, dörömböl és kér. De kell, hogy megemlékezzék egy ilyen dologról! Hátha igazuk van, hogy csakugyan elkényezteti? Hát nevelhet-e jól férfigyermeket asszony egymaga? Most ijedt rá, hogy tulajdonképpen nem ismeri. Mit érez ebben a percben?…
– Mari, kérem, nyisson be a kamrába, de csak úgy, nézze meg, hogy mit csinál!
Perc múlva topogott vissza a leány.
– Csendesen ül, meg se mozdul, nem sír. Nagyon meg van ijedve, nagysága! – mondta már-már részvétre enyhülten, kis lelkifurdalással az elpártolásért.
– Meg is hűlhet ott. Már van tíz perce!… Vigye be, kérem, a másik szobába, majd bezárom kulccsal ezt az ajtót; mondja neki, hogy nem jöhet be hozzám, mert beteg lettem az ő rosszasága miatt.
...Péter a gyengén fűtött vendégszobában ült, a nagy ablakok hideg, fehér derűjében; hallotta, hogy ketyeg a pici óra, és szörnyű, részvétlen, idegen csend volt körülte. Szorongató, kegyetlen csend, mintha őróla elfelejtkezett volna minden;… és valami kimondhatatlan teher, rettentőn súlyos bűntudat nehezedett a kis lelkére, fojtotta, tompa kábultságba ejtette. Összegörnyedve ült, nem gondolt semmire, csak érezte, hogy nagyon rossz neki most, hogy valahová menekülni kéne. Anyuhoz! Minden bajban csak hozzá!… Csakhogy anyu odabenn…
Hirtelen ütött belé a rémület, az ajtóhoz rohant, nekiesett kétségbeeső, könyörgő sírással.
– Anyám, drága anyám, ne haljon meg. Jajjaj, ne haljon meg, jó leszek, soha többször, jaj!
Az ajtó megnyílt, anyu ijedt volt, meglepett, és legszívesebben vele sírt volna már; de komor neheztelést mutatott az arca, és szigorúan, szomorúan mondta:
– Ülj oda a kis székre, és ne beszélj hozzám! Nagyon beteg vagyok!
Betemette arcát a díványpárnába és nem mozdult. Ó, Istenem! Nem is mozdul, vajon meg fog-e halni most, vajon sose fog már szólni hozzá? A kisfiához? De ezt nem lehet elbírni, nem lehet. Úgy érezte Péter, hogy megszakad a szíve.
Odarohant, ráborult, a haját csókolgatta s a vállán a ruhát; és kért, fogadkozott esengő, édes odaadással; forró, gyermeki hittel és alázattal. „Ó, már elég, már elviselhetetlen! Már meg van büntetve eléggé!” alkudozott magával az anyja. Végre felemelte a fejét, arcába nézett nagyon komolyan, és megfogta a kezét.
– Hát mondd, tudod-e te, hogy ez most valami nagy dolog, amit csináltál?…
A gyerek egyszerre megnyugodva nézett vissza, és értelmes szemén élénk tűnődés látszott.
– Mondd meg most őszintén; gondolkozz! Érzed, hogy ez nagy dolog?
– Nem! – mondta akkor a gyerek manír nélkül, hirtelen, drága őszinteséggel, és a szeme kerekre nyílt, egyszerűen, tisztán.
– Péter… aki a más holmiját bántja, az rossz ember, és… az ember nem csinálhatja meg minden percben azt, ami eszébe jut, hogy jó volna! Mert abból borzasztó rossz dolgok lesznek; ilyenek, mint ez! Az én fiamat az utcán kergették, mint egy gonosztevőt, Péter, szeretnék meghalni a szégyentől! És idejött veszekedni az a csúnya ember, rárontott szegény anyádra, és te voltál az oka!…
– Anyám… ugye, szeret? Szeret?
– Én nem tudok ma úgy nézni rád, mintha semmi sem történt volna. Nem tehetek róla, ehhez idő kell.
– Mikor fog megint szeretni, mondja?
– Nem tudom. Majd ha megint nagyon rendes és jó leszel, sokáig jó.
– Ha lámpagyújtás lesz, akkor?… Vagy holnap, mondja?
– Nem tudom. Csak igyekezz jó lenni…
Mari hozta a kávét, kiosztották, a pirítósra vajat kentek; a lámpa is kigyúlt a korai alkonyatban. De minden feszült volt még a kitartó nehezteléstől, anyu kurtán felelt a kérdésekre, nem avatkozott a játékba. És a legbántóbb volt a Mari kíváncsi és kárörvendő tekintete, mely egyre azt mondta: – Ugye, úrfi, most megjárta! Mindig mondom, hogy jó legyen, ugye? – Péter elfordította az arcát.
– Anyám! – ujjongott fel egyszerre megfeledkezett örömmel. – A kredencben körtebefőtt is van. Azt mondta, hogy uzsonnára megesszük!…
– Nem, fiam, ma nem!
– Miért?
– Mert ma olyan ablakbeverősdi nap van.
Péter elhallgatott. Szontyolodva húzta magát a karszék sarkába. Percek múlva, egészen halkan motyogta maga elé:
– Hát ha már rossz vagyok is, azért egy kis befőttet sem ehetek már?…
Leverten fogott valami őgyelgő, csendes játékba, céltalanul babrált egy hajdani játéklokomotív szétszedett csavarjaival meg egy darab spárgával. Az anyja olvasott, múltak a súlyos csendű, télesti órák.
– Itt van a pékinas az ablakossal, nagyságám – negyvenöt krajcárt kér! – nyitott be Mari halkan.
– Adja a pénztárcám!
– Na – érdemes volt ezért akkora derdendóciát csinálni!… – morogta engesztelőn a leány, de az asszonya csitítva intett a gyerek felé.
– Most pedig, Péter, hozd elő a perselyedet! – mondta, mikor a cseléd kiment.
– Miért?
– Fel kell törni, hogy megfizessük az ablakot, amit bevertél.
– Anyám!… Ó, kérem szépen, kérem szépen… ne törjük fel!
– Fel kell törni, Péter! Anyádnak nincs annyi pénze, hogy ilyenekre is teljen. Akkor holnap nem vehetünk szenet, tejbegrízt, kávéba való cukrot. Aki kárt csinál, megfizeti.
– Anyám… ne!… Ne törje… az én szép perselyemet! Az én aranyos disznócskámat, nem, nem, szépen kérem!…
– Cs-ssst!… Hát jó, ha ki tudod venni úgy mind, ami benne van, én nem bánom. Itt a papírvágó, próbálgasd – így! És rázzad!
– Jaj, nem akar!
– Hja, azt sokáig kell, türelmesen – így ni!… No nézd, egy már kinn van. Csak próbáld!
Csörögtek a kicsi fillérek, vergődött az aranyozott cserépdisznó, ez olcsóka, bús, parányi szimbóluma az élet Szörnyetegének; fénylő, duzzadt hasa meg-megvillogott a lámpafény előtt. Néha pottyant egy-egy barnavörös kis pénzkarika, és potyogtak a fényes, nagy gyerekkönnyek; egy fillér, egy könny; mindig így!… Aztán halkabban, piszmogó neszeléssel, aztán elmaradozva, ernyedten a lehulló, kicsi kezekben. És megint csend…
– Ó, Istenem, elaludt!… Te kis drágám, szegénykém! Psszt, Mari, vigyázzunk csak, vegye le, húzzuk le a kabátkát! Így, így, hamar a párnát! Szegény kis bolondom, milyen szép így!…
– Kifáradt a sírásba, hogy szipog! Ó… ni, nagyságám, mennyi fillért kikotort a kis disznóbul a lelkem! Minden vagyonát.
Az asszony egyenkint csörrentette vissza, helyretette, letörülte egykét könnyét. A leány is, a cseléd! Aztán köszönt, aludni ment, a lámpa elé ernyő került, a könyv betűi zavartalan sorakoztak most már; s a kis ágy felől egyre ritkábban hallatszott az elszűnt zokogás halk, fáradt felcsuklása.
Csend; magányos éjszakai órák, betűk. Odaát halkan, ércesen ver a kis óra a parányi elefántcsonttorony ablakában. Ó… már tizenegy! Mára elég! Leernyőzi a villanylámpát, vetkőzni kezd.
– Jaj! – hangzik egyszerre az ágyacska felől a rémálom ideges, görcsös sikolya. – Jaj, anyám!
– Drágám, mi az? Ébredj csak, kicsim! Mi baj?
– Jaj, anyám! Hol van?
– Itt, édes! Mit álmodtál, nyisd ki a kis szemed! No!
– Hol van, jaj!
– Istenem, ébredj hát! Ülj fel! Innál egy kis vizet? No! Nézz rám, én vagyok!
Végre felrebbennek az álomsúly lehúzta szempillák, végre értelem csillan a tétova riadás helyett. – Fényes, kerek öröm a kedves szemekben. És némán, ösztönösen, boldog kimerüléssel veti magát az anyja nyakába – bőinges, meleg karjaival öleli, szorítja némán, odaforrva.
– Drága kisfiam te, mindenem, hát persze hogy szeretlek! Legjobban, igen! Senkit jobban. Nem, már nem haragszom, megígéred, hogy nem teszed máskor, ugye? Kedves, mit álmodtál? No beszélj! Hogy nem tudtad, merre vagyok? Itt, itt, vigyázok a fiamra! Mindig.
– Nem hal meg, ugye?
– Nem, ha csak lehet. Míg nagyra nem nősz! Veled leszek.
– És nem megy férjhez?
– Dehogy, szamárkám! Ó te csacsi, ki mondta ezt neked? Nem is kérnek, nem is mennék! Itt vagy te!
– Anyukám, én se veszek majd feleséget, tudod. Majd ha gépeket fogok kigondolni, neked hozom a sok pénzt.
– Arról még lehet beszélni! Csak most légy jó, ne bánts meg soha!
– Nem hát! És nem is engedem, hogy más bántsa. Majd vigyázok én, ne féljen!
– Hm! Hátha mégis akadna olyan rossz, kegyetlen ember!
– Na, majd is kipofoznám én azt, csak meglátnám.
– Igazán, elvernéd?
– El hát, bottal is! Mit bántja az én anyámat?…
A kis arca átpiroslott a jókodó, heves nekibuzdulástól; – keményen gesztikulált.
– Igen, mit bántja? Nem az ő anyja ez, hogy bántsa! Bántsa mindenki a maga anyját, ne a másét. Ugye?...
– Te kedves! Te ember!