Péter
szerző: Havas Gyula
Furcsa és kuszált álmaim voltak. Az égen jártam, a nagyszerû mezõn, hórihorgassá nõtt alak, groteszk és fantasztikus léptekkel. Kihúztam a föld tengelyét, és ezzel a fenséges dákóval káprázatos karambolokat csináltam az izzó szédületben keringõ csillagok között. Egy csillagot aztán nekilöktem a holdnak, mire az fellobbant, s ragyogva szétpattant, és darabkái tarka sziporkázással, szédítõ sebességgel, keringeni kezdtek az ûrben. Erre furcsa, színes sötétség lett, s azután egész indokolatlanul koporsóban feküdtem, kiterítve, fehéren, az ajkamra fagyott utolsó mosollyal, a fejemnél gyertyák tûnõdtek imbolyogva, és meztelen lányok táncoltak körül kacagva és rózsákat szórtak rám. Késõbb a görög nyelvtan kimászott a párnám alól, lábrakelve és ritmikusan hajlandozó lények légies bujaságú táncában. Én holtan feküdtem, és mindent éreztem, s húnyt szemmel, és mindent láttam. A lányok között Lilla is ott táncolt, Lilla, az ideálom a negyedik felsõbõl, akit tulajdonképpen nem is Lillának hívtak, de ez mindegy. De õ nem olyan volt, mint a többiek, kék ruhában és piros virágos szalmakalappal a fején lejtett közöttük, éppúgy, mint reggel háromnegyed nyolckor, amikor iskolábamenet találkozni szoktunk. Csak õt néztem, s kirívóan és bosszantóan fájó volt, hogy mért nem meztelen õ is, mint a többi lányok. Lassanként minden homályos lett, csak õ volt az egyetlen világos pont, amint ragyogva és nevetve állt, és gömbölyû, érett tagjai feszülésig töltötték tapadó ruháját. Nagy forróságot éreztem, de hirtelen langyos, édeskés szellõ futott keresztül, mint fûszeres tavaszi alkonyatkor kertek alatt. Lilla megrezzent, mintha õ is érezné, megingott, a ruhája lassan megmozdult, és kínosan édes lassúsággal hullani kezdett róla. Õ mosolyogva állt, s valami távoli zene szólt, egy régi csordulásig olvatag valcer.
Ám ekkor éles, riadt berregés rivallt rám, mintha a zenélõ és színes álmok virágos selymébe irigy és ellenséges fejsze hasított volna bele durva nyisszenéssel. Felültem az ágyamban. Egy pillanatig mintha még hangzott volna a távoli zene, de az ébresztõóra kérlelhetetlen rikácsolása lehurrogta. Lassanként derengeni kezdtek fejemben a tegnap emlékei, az ideálom hazakísérése, forró és izgatott csókok és szorongások a kapu alatt, azután biliárdozás egy félreesõ kávéházban, a félig már lerázott vizsga örömében, s az ígéret, becsületszóra, hogy reggel, négy órakor felkeltem Pétert, s kimegyünk a ligetbe tanulni.
Fél négy volt. Nem voltam álmos, de kábult és fáradt, és nagyon gyorsan kellett öltözködnöm, hogy ne is érjek rá gondolkozni, visszafeküdjek-e, vagy nem. Kivettem a görög nyelvtant összegyûrt párnám alól, ahol békésen szunnyadt, mintha az éjszakai táncot pihenné, és nesztelenül kimentem. A konyhában egy percre megálltam az ágy elõtt, ahol a cseléd aludt piroskék csíkos dunna alatt, zilált hajjal, félig kitakarva. Az egyik válláról lecsúszott az inge, egészen a melle alá, s egy pillanatig átremegtetett a vágy, odaszédülni, odatapadni a csendesen duzzadó és hanyatló mellére. De azonnal kisiettem.
Az udvar már ébredõben volt. A bezárt nagykapu elõtt három tehén állt bamba várakozással, mellettük háziasszonyunk, a fehér arcú, kék szemû, elhízott tót asszony, s félig magában, csendes türelmetlenséggel morogta a béres felé, aki hozta a kapukulcsot a belsõ ház felõl: rezno, rezno...
A kaput kinyitották, s udvariasan és gyáván elõreengedtem a teheneket. Azután az égre néztem, ahol néhány ártatlan, kezdõ felhõcske merengett, mint fehér lányok félve és vágyva sejtett perzselõ szerelmek elõtt. Lovagjuk, a nap, most kelt valahol messze, a kertek mögött, bíbor ágyából. Még nem látszott, de távoli és epedõ ragyogása már halványrózsaszínre csókolta a hajnali szélben remegõ és sóhajtozó felhõszüzeket. Valamelyik toronyban négyet ütött komoly, fenséges lustasággal, s halk, távoli harangok elkésve, alázatos sietséggel zengték utána. Sietni kezdtem.
Péter még aludt. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Az éjjeliszekrényén tövig égett gyertya busongott, mellette néhány pikáns élclap nagy összevisszaságban, s alattuk az Iliász, felvágatlanul, ahogy tegnap kölcsönkérte Péter a könyvkereskedõtõl, tekintettel a vizsgára.
Mikor gyengén megráztam, azonnal felnyitotta a szemét, de amint megismert, visszafordult, miközben alig érthetõen, álmosan motyogta:
- Marha, mit lármázod fel az embert ilyen korán?
- Péter - mondottam bátortalanul, s aztán hangosabban ismételtem és újra -, Péter, hát nem megfogadtuk, hogy ma reggel tanulni fogunk, becsületszavunkra.
Péter erre nagy nevetésben tört ki, aztán hirtelen kiugrott az ágyból, és szó nélkül öltözni kezdett. Én addig az egyik élclapot olvastam, s mikor a víz csobogásáról hallottam, hogy mosdik, felnéztem, hogy gyönyörködjem kifejlett mellkasában és pompás izmaiban. Aztán tovább olvastam, de mielõtt végére értem volna a cikknek, amit mohón és izgatottan megkezdtem, Péter kirántotta a lapot kezembõl. Már felöltözve állt elõttem s nevetve mondta:
- Nem való ez gyereknek.
Szokásom szerint elpirultam, aztán, hogy gyengeségemet ellensúlyozzam, fölényes és fontoskodó elismeréssel nézegettem végig. Péter szép fiú volt, egyszerû és fenségesen banális arccal, amelyek csak az ajkszéleken volt egy kis alig észrevehetõ, furcsa eltorzulása. De ha mosolygott, ez az eltorzulás fájdalmas és tragikus vonalakra tört, és ezzel a gúnyos szomorúságú és szelíd fölényû mosolyával szerezte meg Péter sok szûz ajak csókját és érintetlen test ölelését. És mindig bizonyos csodálattal s alsóbbrendûségem érzetébõl fakadó tisztelettel néztem Péterre, s most mégis úgy éreztem, valami hibát kell találnom benne. De õ elegánsan s tisztán és ragyogva állt, és lemosolyogta nyilván észrevehetõ erõlködésemet. Azután cigarettát kezdett tölteni, valami léha kuplét fütyölve.
- Siessünk, Péter - szóltam örvendve, mert úgy éreztem, hogy végre megtaláltam az egyetlen pontot, amelyen a fölénynek valami halvány árnyalatát érezhetem -, siessünk, mindjárt öt óra.
- Ne mondd - dünnyögte Péter, és valami fehér piszkot vakart le a nyakkendõjérõl. - Ne mondd - ismételte, arcán a közöny és nemtörõdés összes jeleivel, azután cigarettára gyújtott, és a könyvét kezdte keresni.
- Az éjjeliszekrényeden van - mondtam siettetve.
- Honnan tudod - kérdezte Péter eltûnõdve, és magához vette a könyvet -, barátom, én az ilyeneket mindig elfelejtem. Mindjárt megyünk, csak hegedülök egy kicsit.
Az ablakhoz állt és esztelen, vad lendülettel csapott bele a húrokba. Egyébként nem valami jól játszott Péter, de most különös és megrázó zengések harsogtak ki hegedûjébõl. Gyönyörû és fájó és halálosan szép volt, rajongó rohamok és elcsuklások dallamtalanul síró és sikoltó zûrzavara, mely elsodort, szédített és elfulladt torokkal hallgattam. És nem is igen értettem hozzá. És Péter ekkor oly messzinek, oly idegennek tûnt, egy elszakadt, furcsa fiú, aki nem látott tájakról, nem illatozott illatokról dalol, és minden oly távolinak tetszett és elfeledettnek, valami édes ürességet, súlytalan lebegést éreztem végtelen vizek felett, és szerelmek, örömök és bánatok nevetségesen kicsinyek és ködbeveszõk voltak.
Ekkor gyötrõen fájdalmas és idegszaggató sikoltás csuklott fel a hegedûbõl, s utána mély, hosszú, kiengesztelõdött búgás, és elhalkulva remegett ki az ablakon a fájón édes illatú tavaszi reggelbe, mint réveteg madár zengõ tengerek felett, utolsó üzenettel egy elhagyott szigetrõl. - Péter megviselten letette a hegedût, és mind a ketten, mintegy visszaesve magunkba, zavartan néztünk egymásra. Aztán gyorsan és szó nélkül kimentünk.
- Sohasem játszottál ilyen szépen, Péter, soha még - szóltam, mikor kiléptünk az utcára, még mindig bomlottan és meggyötörten. De õ már nyugodt és vidám volt, és mosolyogva legyintett a kezével:
- Nem értesz hozzá, barátom.
Hallgattam s csendben mentünk a hallgatag utcán, amelyre lágyan simult a kis akácok árnya, hosszúra dõlve a messzi nap vonalában. Aztán a könyvem nézegettem, szörnyülködve számlálva, hány lapot kell átvennünk, és aggodalmas felsóhajtással szóltam:
- Rengeteg anyag ez, Péter, mit gondolsz, átmegyünk rajta délutánig?
De Péter nem felelt. A sarkon mezítlábas cselédlányok bukkantak ki, tejeskannákkal karjukon, s azokat nézte. Frissen és tarkán jöttek, táncos léptekkel, kannáik vidáman csendültek össze, amint elmenve mellettünk összesúgtak, s kényes és pajkos kacagásuk gyöngyözve szaladt végig a árnyas kis utcán, mint zsalunyíláson hûvös szobába surranó napsugár tikkasztó és vigasztalan nyári délutánokon. Péter mohón tapadt szemével meztelen lábukhoz, s hosszan és epedve nézett utánuk, a lányok is visszanéztek, zavartan és kacérul, s hogy látták, Péter szeme mily végtelen sóvárgással simogatja végig minden tagjukat, testük kéjes és titkos megremegése furcsa kacagást váltott ki belõlük, s erre mintegy feloldódva vágyott bájaik tudatában kedves és bizarr trágárságokat kiáltottak utánunk. Péter mosolygott, s felém fordulva, mintha most hallotta volna meg kérésemet, szórakozott udvariassággal szólt:
- Mi az, barátom, mit motyogsz?
De most már én hallgattam, s csendben fordultunk be a nagy, széles utcára, amelynek perspektívája a vasúti átjáróhíd emelkedésébe torkollott. A hídon túl a városliget fái sötétlettek, távolabb, balra, magányos gyárkémény állt, halványsárgán simulva a nyugati égalj lilaszínjére, s csendesen füstölt. Az utca néma volt, s illatos volt még az éjszakától. Komoly, fehér és halaványzöld úriházak földszintes ablaksorai ragyogtak végig, mintegy megfürödve a reggeli fényben. S minden tiszta és friss volt, s halk, az ébredés elsõ mozdulatlanságában. Lenn mentünk, kívül a járdán, ahol kissé süppedõs és jószagú volt a föld a tegnapi esõtõl, és alig hallatszottak lépéseink. Péter hatalmasakat lélegzett, szinte kéjelgett az illatos és pompás levegõ gazdagságában. Azután elkomorodott, s míg elégedett s mégis fájdalmas nyugodtsággal nézett a távolba, valahová messze, a hídon, a kéményen, az égen, mindenen túl, csendesen megszólalt. Akadozva és elgondolkozva beszélt, furcsákat, zavartan, nem is értettem, mit akar, s a hangja fájón, fátyolosan remegett:
- Barátom, reggel van s oly szép, hogy így megyünk a hallgatag reggelben, nem tudjuk, hová, és nem tudjuk, miért... (mozdulatot tette, hogy közbeszóljak, de Péter leintett) -, s oly édes és fájó ez a csend. Most jobb is volna, ha minden megállna, minden tolongás, lárma és lüktetés és minden aludna tovább, soha, nem ébredve egy örök reggelben, csak mi mennénk, nem tudjuk, hová, és nem tudjuk, miért, vakon és boldogan... és hinnénk, hogy van egy távoli kert, amely felé örökké lehet menni dalolva. S hogy van virág, mely nem érik gyümölccsé, s van szüzesség, melynek nem fáj a párta, és van tavasz, amely nem fullad nyárba, és van reggel, mely örökkön örök... De mindez nem így van, és ezen a csendes utcán is nemsokára szekerek nyikorgása és baromi beszédek fognak lármázni, és por lesz és kínzó és forró fények sugárzása... Vagy nézd a kéményt, barátom, a magányos gyárkéményt a távol ég alján, mint áll, tûnõdve és merengve, ó, egy barna és szikár vonalban a reggeli remegésben vibráló lilaságon mennyi zengõ némaság és szoborszerû mozdulatlanság... s a füstje, nézd, a fáradt, fekete füstje mily tragikus türemlésekkel úszik a hallgatag égen, halkan és kéjesen... De szelek jönnek majd, bántó és buta szelek és összezilálják, és látod, amint egyre jön a távoli kémény közelebb és közelebb, már élesen és fájón hasít bele az égbe, és nemsokára látható lesz, hogy rõt téglákból van összerakva kínos pontossággal...
Az utóbbiakat egész halkan és réveteg tétovázással mondta Péter, a szeme elõre meredt, s mintha maga sem hallotta volna, mit beszél, oly furcsán és fáradtan hagyták el ajkát a csendes szavak. Aztán elakadt, és csüggedt gesztussal hanyatlott le a keze. Percnyi csönd állt be, s szerettem volna szólni, de nem mertem, ilyenformán: Ostobaságokat beszélsz, Péter, s nyilvánvalóan nem vagy eszednél. Mert hogyan tûnõdhetnék a kémény, mely tudvalevõleg élettelen tárgy, és mit akarsz a füsttõl, és mért fáj neked, hogy a kémény téglákból van összerakva, holott ez természetes, és egyáltalán miért beszélsz ily különöseket? - De a Péter arcán volt valami lenyûgözõ szomorúság, valami fájdalmas és imponáló póz, és a szavai nagyszerû és végzetes fenségû szépségek és történések sejtésével fogtak meg, s az egész helyzet csodálatos és érthetetlen megihlettsége nem engedett szólni.
Felértünk a hídra, s hogy könnyed léptekkel nekiindultunk a túlsó oldalán a lejtõnek, Péter hirtelen megállott. Bentrõl, az állomásról most indult a reggeli gyors, és méltóságteljes lassúsággal közeledett, büszke, bátor pöfékeléssel, harsogva, s útjában riadt madarak felhõje rebbent fel az álmatag fákról. Bevártuk, míg alattunk robogott el, és feltörõ fehér füstje elborított. Mire lefoszlott rólunk a kõszénszagú fátyol, már az utolsó kocsik kígyóztak el a híd alatt. Lassanként mindjobban nekiiramodott a fekete szörny, és sûrû, sötét füstöt dohogva csörtetõ ujjongással száguldott be a visszhangos csendességû reggelbe. Hosszan néztünk utána, míg valahol messze befordult, és mintegy úszni látszott az ég alján, a messzeségben, s csak a távoli póznák elmaradozása sejttette õrült és szédületes rohanását.
Péter ekkor az emberekrõl kezdett beszélni, az idegen és messzi emberekrõl s a célokról, vágyakról és akarásokról, s az álmokról és könnyekrõl, és mindenrõl, amit ezek a furcsa, fekete skatulyák száguldva ragadnak a ködben kéklõ távol tornyok felé. Csodálkoztam, hogy ennyit beszél, sohasem történt ez még vele, és végre is türelmetlenül szóltam:
- Jó lenne már, ha bemennénk a kertbe és tanulnánk. Legalább egyszer szeretném átvenni a dolgokat...
- Szamárság - mondta Péter -, lemegyünk a töltéshez, és egy szép sétát fogunk tenni a sínek mentén. Egészen az 56-osig, ott bemegyünk az õrházba vizet kérni a szép bakterleánytól, és ha már odáig mentünk, benézünk a tanyátokra is. Nagyszerû, mi?
De már akkor indult is, s bár haragudtam magamra gyengeségemért, vidáman szaladtunk le a lejtõn a sínekhez. A sínekhez, melyek mint izzó ezüstpántok ragyogtak a kora reggeli fényben a dús illatú, pompázó tájon, a kéken remegõ messzeségben futva össze. A vonat már rég beleolvadt a pazar ragyogással tündöklõ síkság bizonytalan, halk horizontjába, s csak hátramaradt füstje táborozott a mélázó tanyák felett. A mezõ, a fák, az ég zengõ és sugárzó szépsége valami mindent feledtetõ, mámoros jókedve ringatott. Táncos léptekkel jártunk a harmatos pázsitban, homályosra nedvesedett cipõinkkel, s Péter ujjongó hangon, élveteg gyönyörûséggel valami furcsa, ismeretlen dalt dalolt:
...s csókolt minden az ég alatt
s csókolt minden az ég alatt!...
És az ég felé hajigálta az Iliászt. S oly furcsa és szép volt a felszálló és lehulló könyv a gazdag és virágos mezõ fölött a méla és végtelen égen, hajdani harcok riadójának, szállt szerelmek gyönyörûségének, régi roppanások fenségének, egy volt világ ódon varázsának lüktetõ hexameterekbe tört zenéjével felvágatlan levelei között. És engem is új és ismeretlen szédület ragadott el, halványan még megvillant bennem a vizsgának a képe, s a közelsége, s a távoli város, valami homályos aggodalom, aztán minden tiszta és derült lett, s távoli és végtelen, mint a roppant ég felettünk s körül a mezõ. Soha még így ki nem feledkeztem magamból, s ez egyszer egészen közel voltam Péterhez. S így lehetett, hogy harsány és gyermeteg kacagással élveztem a borzasztóan fenséges dolgot, ami a következõ percben történt. Péter a kezének egy pompás lendületével messze hajította a könyvet, s az pajkos lottyanással pottyant a töltés melletti pocsolyába. És mentünk tovább. Péter egy hatalmas pipacsot tûzött a gomblyukába, és kedves leereszkedéssel karonfogott.
A sínpár másik oldalán, alig ötven lépésre elõttünk, magányos lány haladt. Rövid szoknyája alig fedte be térdét, és meztelen lábai gyönyörûen ívelt formáikkal, csábító fehérséggel ragyogtak ki alóla. A szél megfeszítette a lenge ruhát, amely epedve tapadt a combokhoz. A lány hirtelen hátranézett, s meglepetve kiáltottam fel:
- Ni, a Juliska!
Tényleg, Juliska volt, az 56-os õrházból, ahol nyári elcsavargásaink közben vizet szoktunk kérni, megszomjazva. Péter felszisszent és elborult szemmel nézte. Aztán felém fordult, és szokásos keresetlenségével közölte velem szándékát. Általában Péter nem szokta válogatni a kifejezéseit, s mindig a kellõ és szükséges szavakat használta, s én ebben nem találtam semmi különöset.
- A tanyátokra fogom vinni - folytatta Péter -, légy szíves, a kulcsot add ide. - S kissé elragadtatva tette hozzá: - édes, édes falat lesz!
Valóban, Juliskát egyszer láttuk fürdés közben, egész virágzó és isteni meztelenségében, pompás és szédítõ volt. Emlékszem, Péter akkor megjegyezte, hogy ezzel a lánnyal kell és halálosan kell tobzódnia forró és féktelen szeretkezésben.
A tanyaház kulcsát akkoriban állandóan magamnál hordtam, mert oda is jártunk tanulni. Némi irigységgel s szüzességem kínzó tudatában rögtön átadtam a kulcsot Péternek. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy ez a pompázó vadvirág, ez a gyönyörû és illatos szûz, akiért már, mondják, Paulovics tanár úr is szenvedett egy elpáholást a roppant erejû vasutastól, rajongva és tobzódva fogja odaadni Péternek ifjú és szûz teste minden forró és zengõ gyönyörûségét.
- Majdnem elfelejtettem - mondtam, mikor átnyújtottam a kulcsot -, este csónakkirándulás lesz a Kõrösön, Manci is ott lesz, okvetlen elvár. Kilencre menj el hozzájuk.
- Jó, jó - hadarta Péter unottan és sietve. S míg a kulcsot átvette, megszorította a kezemet és melegen rámnézett:
- No szervusz, azért te jó fiú vagy.
És elsietett.
Ott álltam kábultan és remegve, és sokáig néztem utána. Láttam, amint utolérte a lányt, hozzáhajolt, valamit mondott neki, kezet fogtak, és elég szorosan egymás mellett mentek tovább. Aztán egyre távolodtak, és már egészen összeolvadva úsztak, mint egyetlen színes és ujjongó folt, a messzi mezõn, a kék fák felé, mint virágos és távoli sziget felé lebegõ hajó. És akkor a lány kinyitotta az ernyõjét, és az kiszállt föléjük, kipattant, mint valami pompázó, piros pipacs. Így úsztak el mélázó és riadt szemem elõl, és halkan olvadtak s remegve a sugárzó és gyötrõen gazdag táj enyhe, kék távolába.
S csak néztem epedve s fájdalmasan és szédülve, s hosszan csak néztem utánuk, mikor már semmi sem látszott belõlük, s aztán lehunyt szemmel is egyre láttam õket, forró és kéjes helyzetekben a távolban, meztelenül. S még sokáig álltam egy helyben, mozdulatlanul, eltorzult arccal, mint egy meggyötört és vérzõ szobor.
De reszketõ és elernyedt kezembõl kihullott a könyv. Mire felvettem és körülnéztem, már vége volt mindennek. Harangszó ringatódzott ki a napsugaras mezõre, komor s figyelmeztetõ. S messzirõl, az állomásról éles, hosszú fütty hasított bele. És akkor hirtelen nekivágtam és gondolattalan, ijedt szorongással szaladni kezdtem a város felé.
Fent a hídon egy pillanatra megálltam. Meleg száraz szél csapta meg az arcomat, és amint futva elnéztem a távoli kémény felé, láttam, hogy a füstje szétszórt és kusza csomókban gomolyog a tikkadt égen, mint buja és zilált asszonyi hajfürtök valami kéjesen meggyûrt kékselyem párnán.
Estefelé nyugtalankodni kezdtem. A vizsgán hazudnom kellett, hogy Péter hirtelen rosszul lett, a nénijének, akinél lakott, azt mondtam, hogy Manciék hítták meg ebédre. És nagyon haragudtam Péterre. De a riadt és szellõs alkonyatban elindultam, bizonytalanul, néha sietve és néha réveteg, mélázó léptekkel a tanya felé.
Útközben arra gondoltam, hogy jobb lenne visszafordulni, hátha Péter azalatt a másik úton, a folyó mentén, már bement a városba. De nem tudtam magam rászánni a visszatérésre. És mikor halványan feltetszett az elsõ csillag a bágyadt égen, már izgatott sietséggel szaladtam le a töltésrõl a gyalogösvényre, mely a tanyaházak felé kanyarodott.
Lent hirtelen megálltam. Szembe velem, a tanya felõl, két ember jött, valami hordágyfélét cipelve. Csendben jöttek, szótalan és kíméletes lassúsággal, s a komor kép sziluettje ritmikusan emelkedett és esett a halavány égre rajzolódva. Akkor megriadva és szorongva úgy éreztem, hogy Pétert hozzák a nyugodt és közönyös parasztok, holtan, s ki tudja, milyen borzalmasan elpusztítottan, szegény Pétert. Mert mindjárt a lánynak az apjára gondoltam, aki bizonnyal lesett utánuk, s véresen s iszonyúan bosszulta meg a lánya becsületét. Sápadt rettenéssel, erõsen dobogó szívvel álltam s vártam, míg hozzám ér a különös menet.
Péter elnyúlva, lelógó kezekkel, halványan feküdt a taligából hevenyészett hordágyon, kabát és mellény nélkül, valami pokróccal letakarva. Az inge fel volt szakítva a mellén és nyakán, összegyûrve, de vérnek nyoma sem volt rajta. Lehajoltam, hogy betakartam, és akkor vettem észre, hogy a nyakán egy rózsaszínû kis folt van, valami hosszú és borzalmasan kéjes csóknak a helye, halaványan a fogak nyoma is látszott, ezt a csókot vonagló és fuldokló ajakkal haraphatta a lány a részegítõ és õrjítõ mámor paroxizmusában. De egyéb semmi sem látszott Péteren, tiszta és sebzetlen volt a teste.
Nem tudtam szólni. Csak néztem kérdõ és bárgyúan fájdalmas arccal az emberekre.
- Talán még nem halt meg - mondta az egyik vállvonogatva, nagy gondolkodás után.
- Meg biz a, mégpedig furcsán. Úgy találtuk pucéran a belsõ szobában, a pokrócon, mi õtöztettük fel. Hanem egyebet mi sem tudunk. Ehun a holmija.
Ezt a másik mondta, aki a mi tanyánkról való volt, s felém nyújtotta a balkarján levõ ruhákat, a kabátot, mellényt. Kivettem mindent a zsebekbõl, zsebkendõt, tárcát, kulcsokat. A tárcát azonnal kikutattam, néhány tízkoronás volt benne, névjegyek, régi levelek, képeslapok, meztelen nõkkel, más semmi. A belsõ zsebben felfedeztem a revolverét is, a kis lapos browningot, de az összes golyók benne voltak. Azon gondolkoztam, hogy mért nem használta a fegyvert a hatalmas és nyugodt és fölényes Péter, ha bántották.
Közben az emberek megindultak a holttesttel. Zsebretettem mindent és utánuk siettem.
- A Körös-parton menjünk, arra kevesebben járnak - mondottam nekik, de nem tudtam, hogy ezt mért mondom. És akkor átmentünk a sorompón, és nagy kerülõvel baktattunk a város felé. Mikor pedig a Köröshöz értünk, zengõ és érces harangszó kondult meg és öblös, telt áradozással remegett el a lecsendesült tájak felett. De Péter már ezt nem hallotta és semmiféle zengéseket többé.
Azután a sûrû fák fölött, amelyek a parton álltak sötéten, felbukkant a hold és rögtön rá leterült a földre komor és fantasztikus árnyékunk. Akkor láttam a Péter halvány és meggyötört arcát a hold sápadt világában, a megnyúlt vonalakkal, a sötét és mély íveléseket a szemek alatt, s az orrcimpát és az ajkat valami iszonyatos és gyönyörû eltorzulásában megmerevedve. S a pillanat hirtelen és csodás megvilágításában felragyogott minden, a pompás és roppant bujaságú ölelések, a kinyílott és epedésre felsebzett szûz elragadó és vad odaadása halálosan és fojtóan kéjes szorítások, ki tudja, micsoda rettenetes mámor szédülete, micsoda maximális és gyilkosan kéjes átélésekben megfeszített húrok megpattanása, s az egész halál gyönyörû és gazdag tragikuma, a megszakadt idegszálakkal és mindennel, amik történhettek. S valami kéjes fájdalomban megnyugodva megszorítottam a Péter lecsüngõ, kihûlt kezét, mely himbálózva a kezemhez ütõdött, és hosszan, élveteg szürcsöléssel szíttam a levegõt az akácok és az éjszaka illatával. De Péter már ezt nem érezte és semmiféle illatokat többé.
Messzirõl hangos, boldog dalolás zenéjét, lányhangok édes, gyöngyözõ kacagását hozta a szél a hallgatag vízen felénk. A csónakkirándulók jöttek lefelé, s a víz csobogása is hallatszott a lapátok ritmikus merülésével. Aztán elõtûntek a színes lámpások, bíborvörös s zöld és sárga fénykígyók ereszkedtek vonagló és reszketõ csillogással a hûvösen borzongó vízbe, s szerelmes remegéssel fonódtak a pompás aranyfolyóba, amit a hold úsztatott a víz tükrén, mint valami isteni hajzatot fürösztve. S mintha a vízbõl fakadt volna fel bugyogva, mély, panaszos hegedûszó búgott, s csend lett és mindenki hallgatta. Valaki Schumann Träumerei-át játszotta, reszketve, kicsit érzelgõsen, s szerelmes és epedõ lányok sóhaja tercelt a mélázó zenéhez. S mikor az utolsó csónak is elúszott, a partmenti füzekhez súrlódva, tisztán és határozottan hallottam egy suttogó hang sóhajtását:
- Istenem, Péter nem jött el...
Manci volt, aki most öntudatlan szomorúsággal még egyszer, utoljára borította Péter eltûnõ alakját naiv és ábrándos szerelmének virágával, önkéntelenül és sejtelmes szorongással. De Pétert ez már nem remegtette meg, és semmiféle szerelmek többé.
Mentünk ihletett csendben, a hold ezüstjében álmodva úszó város felé, két bús és fáradt paraszt és én. S Péter, aki már megszûnt és elzengett, mint a hegedûszó a halk vizek felett. És egyre hangzott a kacagás s a hegedû a távolban, már pajzán és ujjongó ritmusokat cifrázott, valahol gramofon harsogott, nyaralók nyájas verandái világítottak a parton, s összefonódott párok suhantak el, s álltak a távoli tornyok büszkén és kacéran, s a kéklõ háztetõk a hold pazar sugárzásában, és mintha minden valami fenséges és titokzatos gyász torát ülte volna a mámor félálmában.
Péterre ránéztem. Az ajka megrándult, mintha fölényes és elnézõ mosoly futott volna át rajta. De a szeme felnyílt, és kérdõn felmeredt a csillagokba.