Példa egy igaz emberről és az ő két igaz asszonyáról
szerző: Kaffka Margit
Élt vala az időben egy istenfélő férfiú, Bethékiel nevű a cofeusok tartománybeli Khálelben; ki is kalmár vala, és a fügefák gyümölcsével kereskedék. Az Úr köntösének szegélye terült vala pedig őrá és egész háza népére. Az ő felesége, Pennina szép volt, mint a virágzó almafák és kedves, mint a tejben feresztett galambok; az ő kisded férfigyermeke pedig jámbor és kezes, mint az áldozatra való szelíd juhocskák a templom udvarának aklában.
Egy napon hajóra volt szállandó eme Bethékiel, hogy elmenvén a tengerentúli Tharembe, bevégye a fügefák tavalyi termésének árát a kufároktól, kik írott szerzéseket hagyának arany – avagy ezüstpénzek fejében. Szomorú vala az ő szíve, mikor eltávolodék házának kapujától és kevésség menvén, visszafordula, fennszóval mondván az ő feleségének: „Asszony, ügyelj az én pajtámra és csűreimre, jól eszedbe vegyed a szőlőkben való munkákat; s az öszvérek seregét, a gyümölcsök zsákjait számlálva tartsad!” Ismét kifordula akkoron, és röstelkedék magában, mondván: „Lám, azért szólék csak, mert látni akartam még egyszer az ő barna hajának fonadékit, kicsinyded kebelét és az ő lábainak járását, mely mint a fiatal zergék szökellése Edon hegyének oldalán!”
Azonközben megerősíté magát a fügekalmár, és felszálla egy tirsusi ember hajójára, mely utasokat viszen vala, és elefántcsontért mene Tharem városai felé.
Másodnapon, estennet üle ama tirsusi hajójának fedelén; egy drágálatos szőnyegen, melyet Pennina kezei szőttek tele bársonyos liliomokkal, kék– és violaszínű virágokkal. Elnézegete messze a partok felé és az ég verestüzű fellegeibe, melyek olyanok valának neki, mint Edon ormai a tavasznak és harcoknak ünnepén vagy ama tüzek, melyeknél ifjú pásztorok alszanak mátkájukkal a favirágzás éjszakáin; – eközben szép szakállát kezébe eresztvén, simogatta és húzgálta azt. Akkor egy asszony ment vala el megette a hajófedélnek sátora felé, karja az ő vállát súrolta, és fátyolának nárdusszagú szegélye az arcához csapódott. Erre felijede az ő gondolataiból, és utánanéze a kárpit visszalebbentéig, mert ifjú és gerjedelmes vérű férfi vala.
Ama tirsusi hajósember pedig mondó neki aznap még, hogy egy özvegyasszony volna a hajón, kincses, ifjú és ékes ábrázatú, bizonyos Miléda nevű, ki szintúgy az ő földéről utaznék napa-asszonyával Sikurba, az ő bátyjainak házához.
Harmadik napon támada felette igen nagy szélvész a tengeren, és kiveté a hajót ösméretlen vizekre, messzire minden földtől. És a tengernek habjai hovatovább úgy megnövekedének vala, hogy dobálák és verdesék a hajót minden oldalon, mígnem összetörének annak bordái, és szétmene egészen derékban, majd egy zátonyhoz ütődvén, hirtelen süllyedni kezde. Koromsetét éjszaka vala akkor, és az utasok jajveszékelének, ki-ki az ő istenéhez, a halál előtt. Bethékiel, a kalmár is felfohászkoda egyszer még – aközben szörnyű lármát halla zavarosan az ő fülében és borzalmas recsegést-ropogást; azután el kelle eresztenie a gyapjas zsákot, melybe fogódzkodék, mert ujjai elgémberedének a hideg víztől, és szeme lezáródott.
Mikorra pedig kinyitotta volna őket, látá, hogy egy fövenyes parton feküdnék, és ama hajóbéli asszony, kit Milédának mondottak, napon melegedett iszap homokjával dörzsölgeti homlokát, testét vízzel locsolja, és az ő szájának leheletével élesztgeti ajakát. És mondá néki akkor az asszony: „Uram, az éjszakán elveszett a hajó minden népestül, és én csodaképp menekedtem egy deszkaszálon úszván – téged pedig hajnalban leltelek holthideg testtel, fennakadva a parti hínárban!”
Az idegen asszony ábrázata fedetlen volt akkor, és halmos mellei fölé vizesen tapadt a köntöse gyolcsa. Az ő szemöldöke olyan volt, mint a kadárénusok surranó ívű, fekete íjai – arca, mint a drágakővel rakott elefánttetem, szemei zöldes szafírok és hiacintusszínű veres az ő lobogó haja sörénye. A szája úgy nevetett, mint éretten meghasadott gránátfagyümölcs.
– Merre vagyon innét a te hazád és az enyim, asszony? – kérdezte a férfiú, mikor az banángyümölcsöt szede neki, és megerősíté, itatván kókuszdió tejével. „Egyedül vagyunk ketten e szigeten, uram – felelte az asszony –, és emberektől lakatlan, puszta ez a hely!”
Mondá pedig a fügekalmár három nap elmúltával: „Asszony volnál-e te, és én nemdenem férfiú volnék!” Az asszony megcsendesedve néze rá, és lehajtá fejét.
Hetednap éjszakáján pedig megölelé őt egy szikomórfa alatt a jóillatú füvekből készült nyoszolyán; környös-körül akkor hiacintok illatozónak, és az Úrnak énekes bogarai hívták szerelemre egymást zümmögő esdekléssel, vörös és zöld lámpáikat felgyújtva a fűben. – És mondá az asszony: „A tied vagyok én, szerelmesem, és áldott legyen az én születésem napja, mert tenéked lettem akkor; szeretlek téged! És kiontanám érted az én két látó szememet, és a két karom tőből le tudnám vágatni érted!”
És felele a férfiú: „Mi végből cselekednéd azt? Nézz rám a te szemeiddel ellenembe, hogy azok engemet megvidámítsanak – és a te két karoddal átölelj engem!”
Másnap egy tejelő vadkecskét foga az asszony, és a férfiú ólat építe annak. Máskor az ember vadat ejté el doronggal, és az asszony tüzet gerjeszte revült fából, hogy megsütné neki. Az eső ellen sátrat építének, és homokból falat emeltek a szél iránt. Az éjszakák hévségeiben pedig ösmerék egymást és szereték egymást az ég alatt, mint ifjú vadkecskék, mint fényes bőrű párducok párja vagy a füvek lámpás bogarai.
És hogy az évnek szakai telének, estenden mégis megszomorodék néha az ember, és üle a parton, szakállát kezébe eresztve; néze a távoli földek felé, melyeket nem láthata és a felhők tűzveres fényességeibe.
És szóla: „Immár nem látom többé az én szülötte földemet, fügefás szőleimet és atyámfiainak házát!” Gondolá akkor ijedező szívvel az asszony: „Addig akarok csak élni, amíg ővele élhetek!” Mondá pedig fennszóval az embernek: „Bátorodjál! Álmot láttam, és az én álmom megjelenté nekem, hogy el fog jönni egyszer egy szép hajó a te megszabadításodra!” Akkor az ember megölelé őt a jó prófétálásért, és mert két karja úgy nyílott felé, mint a liliomok szárai, és hiacintusszínű haja úgy lobogott a szélben, mint lángból való sörény. A két szeme olyan volt, mint két szafírszínű bogár, mely egymás szerelmét keresi égve a sötétben.
Mondá pedig más napokon a férfiú: „Kegyelmes lészen-é hozzám az én uram Istenem, akinek törvénye idáig is elér? És mondá ő: ki nem házastársad, bűnre ne kívánjad az asszonyt! – Nem fog-é úgy cselekedni vélem az Úr, ahogy én az én egyszülöttemmel cselekedtem, kinek immáron feledém gyermeki arca kedvességét?”
Felele pedig az asszony nevető szájjal: „Én uram, tudod te, hogy nincsen törvény asszonyi állatra. Mert írva vagyon: felebarátod háza, ökre, felesége és szolgája; de hol vagyon az, hogy asszonybarátja urát ne kívánhatná asszony? És ez itten csak az én vétkem vala, mert te jámbor és igaz férfiú vagy! de én céda hajakkal és meleg csípőkkel járék mögötted, és nem tehetél másként. A te urad Istened ada neked engemet, hogy tápláljam és vidámítsam a te egyszülöttednek atyját.”
Így tréfálkoza nevető szájjal és megápolá őt az ő csókjával, mely illatosabb vala és tüzesebb a bornál. Pedig szívében nagy asszonyi félelem gerjedeze és szorongattatás, mert már magzatot rejtegetett vala az ő testében, de eltitkolá azt, mert nem akará még inkább nehezíteni az ő urának gondolatait.
Azonközben pedig annak felesége, Pennina, beszéle némi elszabadult hajósokkal, kik élve láták vala az ő urát ama hajnalon a sziget fövenyén; mikor is úszó gyapjas zsákokon menekülének ketten-hárman, és harmadnap csudamódon meglátó és felvevé őket egy fűszerszámos miletiszi hajó az Edoni partok tájékán. Eme hajósok szavára eladá az asszony minden jószágát az ő atyjának földeivel és marháival egyetemben – hajót és népet szerze, és nem nyughata, míg fel nem keresé és meg nem találá ama sziget partját, melyen az ő ura vala.
Mikor pedig egy napon látná Miléda a partról, hogy hazájabeli hajó közelednék, béfuta az ő sátorukba, és szóla Bethékielhez: „Imé, most búcsúzz el tőlem, én uram, mert a te szabadulásod órája itt vagyon!” Az ember pedig nem érkeze már megölelni az asszonyt, mert nagy örömében kifuta a hajó látására.
A Khálel-beli hajó pedig kiköte, és felvevé őket; és Pennina szerelmes sírással borina az ő urára, és csókolá őt tejnél és méznél édesebb csókjával. Barna hajának fonadékai simák és fénylők valának az ő halántéki mellett, mint az ében ragyogó darabja, és kicsinyded keblei kellemetesek, mint friss és kemény almák.
Amikor pedig az úton örvendezének egymásnak, Miléda messzire üle tőlük a hajó orrában, és nevetgélni kezde annak – kapitányával – csakhogy ne zavarja és ne szomorítsa az embert, kit szeret vala.
Minekelőtte hazaérnének, hírül hozák azonban Bethékielnek szolgái, hogy e napok alatt fekélyes betegség támadá meg, és megölé az ő egyszülött fiúgyermekét, az ő feleségétől valót, ki jámbor vala, okos és kezes, mint az úr templomának áldozatra való kosocskái. Ő pedig megszaggatá köntösét, és fejére hamvat szórván, gyászolá egyetlenegyjét.
Mikoron pedig közelíte megint az ő feleségéhez, Penninához – nagy sűrű könnyhullások fakadozának az asszony szeméből. Mondá pedig az szívbéli sírással: „Ember, amaz idegen özvegy nagy jót cselekvék teveled. Megszabadíta tégedet halálnak halálától, és vidámított tégedet az ő testének gazdagságával, hogy ne békétlenkedj az Úr ellen a nyomorúságban. És nem adhatál te neki mit sem ezekért. Nem szabad őt elfelejtened; menj el őhozzá!” Így szóla, sírván az ő felesége – mert szívében jó és igaz asszonyember vala.
A férfiú pedig gondolá: igaza vagyon. És felkelvén éjnek éjszakáján, kerüli vala az várost szomorodott szívvel és az utcákon és szorosokon keresi azt, akit elhagyott: míglen eljuta annak házához.
Mikor pedig meg akará ölelni, könnyeket láta annak szemében is, és szóla az asszony zokogó, nagy sírással: „A te feleséged áldott legyen minden asszonyok között; ő legfőbb jót cselekvék veled, hív marada hozzád az özvegység esztendejében, és eladá minden gyümölcsét, és az ő apjáról maradott jószágait is mind pénzzé tevé, hogy visszahozhasson téged apáid földére. Nem szabad néked elhagynod őt!” Így beszéle Miléda, mert szívében ő is jó és igaz asszony vala. És gondolá a férfiú: „Igaza vagyon!”
Hányattaték pedig az ember az ő elméjében, és sóhajtá magában: „Ó, én két gyönyörűséges asszonyom, minden asszonyok szépei! Két fényeskedő drága paripa Faraónak szekerében – selyemgyapjas kecskék kettős ellése Gileád hegyéről –, egy szafír és egy rubinkő kösöntyűbe foglalva egymáshoz – mirrha és nárdusgyökér ugyanegy kötésben, gyümölcsös ágnak színesebb és édesebb páros szemje! – Ó, mely igen szeretlek titeket! Ha véletek fekhetném egyazon virágos nagy fa jószagú sátora árnyában – az én jobb kezem az egyiknek feje alatt és az én bal kezem a másiknak a feje alatt. Avagy nincs-e két felem, hogy táplálhassam, őrizzem és melengessem mindkettejüket? És miért, hogy egyikük csókja megkedvelteti és ízesíti szájamban a másikét?”
Idő múltán pedig, mikor ismét betére Miléda anyjának házába, látó, hogy figyermeket ringat ölébe az asszony, és kebele tejét adja neki. Megtántorodék akkor a férfiú, és hódola az asszony előtt, ki szüle az ő véréből való vért és testének testét. Akkor pedig, hogy hazamene az ő feleségiéhez, látá – hogy az ő nagybeteg apját gondozza és ápolgatja ő azalatt, és vidámítja halála előtt. Mondá akkor magában Bethékiel: „Kicsoda amaz a férfiak közül, ki boldognak nem mondana engem e két külömb-külömb asszonyért, akik engemet szeretnek? És mégis szomorú az én lelkem, és meg vagyon bolygatva nyugalmam!”
Mondá pedig megint Pennina, némi idők múltával: „Hallám, hogy amaz asszonynak gyermeke vagyon tőled, fimagzata, ki már kisded íjjal és tegezzel játszadozik; ki erős és eleven ínú, ügyes és fürge, mint a kőszálak fiatal zergéi. A gyermek mindennél több és drágább, és minden őérette vagyon. Menj és lakjál vele, az Úr örvendeztessen meg unokákkal tégedet, és légy szerencsés mindhalálig. Én pedig a halált keresem már most, és a földben vágyom nyugodni, hogy ne rontanám életedet!” Így beszéle Pennina, mert szívében érezé, hogy nem bírna egy nappal sem tovább osztakozni a másikkal az ő szerelmében, és nem viselheti el a férfiú sóhajtásait a másik után.
Ama Miléda mondá ugyanezen napokon: „A te hitvesed elvesztette az ő egyetlenegyét, míg a te életedért fáradott; és néki most nincs vigasztalása tekívüled. Fiakat kell adnod neki és unokák reménységét, mert a gyermek mindennél több és drágább, és minden őérette vagyon. Én pedig ne legyek utadban, szerelmes uram! Elviszem e gyermeket atyáim nemzetségéhez, hogy szolgálna nekik – magam pedig a halált kívánom és keresem most már, a sír adjon nyugodalmat nékem!” Ezt mondá Miléda, mert szívében érezte, hogy örök szánással sajnálná az ember az asszonyt mindhalálig, ha netán el is hagyná őérette. Gondolá: „Én legyek-é az ő rossza és sátánja, ki szeretem őt? Így talántán szeretettel őrzi emlékezetemet, és könnyhullatva gondol énrám!”
Akkor pedig kiméne az ember az utcára hajadonfőtt, és kerüli vala a várost, és bolyongja az utakat megzavarodva az ő belsejében. Végezetül kimene és a pusztaság felé vevé útját, a sivatag hegyeinek ösmeretlen vadonjai felé. És soha többé ama Khálelben, a cofeusok földén nem látta senki sem ama Bethékielt, az elbujdosott fügekalmárt – amaz utolsó igaz férfiút –, kinek két jó és mértékfelett szerelmes asszonya vala.