Párizs (Kosztolányi Dezső)
| Párizs szerző: Kosztolányi Dezső |
Most, a nyár végi éjszakákon a levegő nyugodt hullámain Párizsig hat el a német tarackok durrogása. Aki nyitott ablaknál alszik, felriad, s azt hiszi, hogy hallucinál. Reggel álmatlanul bolyong egy álmatlan tömeggel a végtelen utakon, a tereken, amelyeknek minden kövét ismerjük mi is, a reneszánsz házak között, a boulevard agg gesztenyefái vagy a vízbe bókoló szilfák alján, s nem ismeri fel a városát, amely ─ ahogy egy olasz lapban olvasom ─ elhagyott, kocsi és autó nélkül való, mint egy vidéki város, és tébolyodott, mint egy pestis sújtotta középkori város. Migrénje van. Minden pillanatban idegsokkot kap. Orvosai, akik katonaruhába öltöztek fel, hogy tábori kórházakban sebeket varrjanak, most arra lennének hivatva, hogy az ájult várost gyógyítsák. Idegspecialisták, brómkészítmények, szagosüvegcsék kellenének. A raison népe nem állja a történelmi ítélkezést, amely nem raisonszerű, de kemény és igazságos. El vannak vágva a hozzávezető telegráfdrótok. Telepátikus érzékünkkel azonban látjuk, hogy körülbelül mi történhet ott, az újságkirakatok előtt, a földalatti villamos roppant csarnokaiban, az aszfaltjárdán, a külvárosi zugokban, a parkokban, ahol máskor kis monsieur-k aeroplánokat engednek s bádogcsónakokat úsztatnak a szökőkút medencéjében. Békeidőben civilben sétáltak a katonái, zsakettben és cilinderben. Most katonák vonulnak az utcákon, igazi katonák, dobpergés és trombitaharsogás közben. Az a szegény párizsi, aki egyébkor megrezzent egy gyík láttára, most a háborút hallgatja közel, egész valószínűtlenül közel, mintha a lakása valamelyik szobájában ordítana egy tigris. Még szent Genovéva is eszébe jut, a régi jó védőszent. Eszébe jut talán az is, hogy elszámította magát, a raisonon túl van erkölcs is, s néha az ésszerűség annyi, mint az ésszerűtlenség.
Nem lehet büntetlenül viszonyt szőni. Még afféle futó viszonyt sem. Mert a francia bizonyára ilyennek gondolta a muszka puszipajtásságot. Szüksége volt neki időre, pénzre, nyugalomra, s az egykori szabad francia szerződtetett maga mellé egy kozákot, hogy meggyomrozza ellenségeit, kidobja őket az ajtón, amíg ő ír, gondolkozik, sziesztázik. Ez a liaison a kitartó és a kitartott szerződése volt. Megosztották egymás közt a munkát, mint a kokott és a babája. Én előreviszem majd az emberiséget, gondolta a francia, te pedig majd hátraviszed az emberiséget. Nem törődöm vele, csak védj engem, aki szép vagyok. Adj ágyút és katonát, én majd szállítok parfümöt és kultúrát. Nekem áttört selyem az ingem, mit bánom, hogy a kapcád nem éppen szalonképes. A történelem nem tűri az ilyen munkafelosztást, az ilyen ágyasságot, az ilyen balkörmű frigyet. Fel kell bomlania beteg és erkölcstelen volta miatt, a csomója most bomlik, és a mi kardunk bontja, hogy megmentsük az emberiség méltóságát s megmentsük az eltévelyedett franciákat is, akaratuk ellenére, az emberiségnek. Az a város, amely magát valaha önérzetesen a fény városá-nak nevezte, régóta az orosz betörő tolvajlámpájával operált. Úgy keverte a diplomácia kártyáit, mint egy csaló demimonde. Az entente cordiale-t ezer kicsinyített alakban láttuk a párizsi utcákon, bárokban, az egyetem aulájában. Karonfogva sétált a szálas moszkvai diák a párizsi kokottal, a muszka pali a sárga hajú és lila szájú leánnyal, vagy a szeplős, vörös forradalmárlány ölelte a nyiszlett franciácskát, de a kitartó és kitartott kölcsönösen imponáltak egymásnak, szövetkezett az abszint és a vutki, a könnyelműség és a lomposság, a nyugati és a keleti dekadencia, a tánc és a sántaság, a sou és a kopek, a macska és a medve. Arra gondoltunk, micsoda véres torzszülött származik ebből a szerelemből. A háború megmutatta. Szánó mosollyal néztük a csókjukat. A história azonban nem tud mosolyogni, az nem ad pardont, az csak ítélkezni és büntetni tud.
Mi történhet még? Találgatni meddő dolog, különösen ma, amikor a rohanó német haderő nemcsak ilyen cikkecskét tesz inaktuálissá, de könyveket, bölcseleteket, politikai irányokat, térképeket is felforgat. Kétségtelen, hogy a szindikalisták máris barátkoznak a royalistákkal. Anatole France nemrég azt írta, hogy Franciaországban ma nincs rosszabb és népszerűtlenebb pálya, mint a királyi pálya. Ezt az orléans-i hercegről szóló cikkében mondta, amelyben a francia trón reménytelen várományosát jellemezte meg a titkárját, azt a félig bolond, félig szent rajongót, azt a piszkos gallérú éhenkórászt, akivel a „király” estente kiskávéházakban hányja-veti meg „országa sorsát”, intézi el a „fontos állami aktákat”, és korlátlan hatalommal rendelkezik boldoggal-boldogtalannal. A titkár talán már vasaltatja is gyűrött szalonkabátját a koronázásra. Orléans hercege pedig a versailles-i park felé néz. Másutt, mindenütt a föld hátán, gyerekes ábránd lenne ez, de a francia talajon moziszerű gyorsasággal vágtat az élet, s a nép ─ különösen tragédiák után ─ szereti a hatásos felvonásvégeket. A párizsi gázlámpák még békésen ácsorognak az utcák szélén. Fönn világosságot osztanak, gyomruk pedig ki van vájva, polgári használatra, postaszekrénynek. Ide kell bedobni a leveleket meg a képes levelezőlapokat. Egyelőre nagyon praktikus intézmény. Náluk azonban semmi se állandó. Pár hét múlva ez a sok százezer hórihorgas vasoszlop egyszerre kinyújtózhat, és könnyen, nagyon könnyen praktikus akasztófa válhat belőle.