Párbaj előtt
| Párbaj előtt szerző: Gyulai Pál |
Ha az ember halálra vár,
Magába tér, elmélyed
Mégis szomorú a halál,
Mégis csak szép az élet.
Hosszan szeretnék élni még,
És mégis halni vágyom,
Hajh életem rossz tréfa volt,
S az lesz holnap halálom!
Ne sirass, hű szolgám, nagyon,
Add el, mi kevesem van,
S igyál, a temetés után,
Nagy áldomást nagy búdban.
Otthon mérges nőd van, tudom,
És szelid gazdád sem volt:
Hadd felejtsd el azt, aki él,
Felejtsd el, aki megholt.
És barátidnak mit hagyandsz?
Emléket szivbe írva,
Mely kísért éltem útain
És elkisér a sírba.
Tudom soh' sem felednek el,
S hol gyakran összejöttünk,
Nem egyszer fogják mondani:
Beh kár, hogy nincs közöttünk!
És kedvesednek mit hagyandsz?
Ezer meg ezer áldást,
Jól tette, hogy nem szeretett,
S okosan választott mást.
Szegényes nő lett volna s most
Már özvegy, elhagyatva, -
Hadd csókolom szép kis fiát,
Nevelje Isten nagyra!
És jó hugodnak mit hagyandsz?
Oh édes-kedves lyánykám!
Hogy' fogsz maradni nélkülem
Oly egyedűl és árván.
Soh'sem panaszlál, oh soha,
Csak aggódtál érettem,
Isten bocsássa, oly kevés,
Mit éretted tehettem!
És nemzetednek mit hagyandsz?
Úgy fáj, hogy épen semmit.
Egy sírt, talán egy sírkövet,
Majd irjatok rá ennyit
Hiven szerettem a hazát,
Irtam többek közt kritikát,
Sohasem űltem veszteg;
Egy bősz poéta jött reám,
Előbb versével, azután
Meg a kezével ölt meg.