Ormódi Bertalan: Magyarhon ébredése

Ormódi Bertalan: Magyarhon ébredése
szerző: Arany János
A kritika első megjelentetése: Szépirodalmi Figyelő 1861. I. évfolyam, 205. lap, aláírás nélkül.[1]

MAGYARHON ÉBKEDÉSE. Eredeti költemények. Irta Ormódi Bertalan. Pest. Nyomatott Wodianer F.-nél. 1860.


Ormódi jelen füzete, daczára a czímlapon kiemelt „eredetiségnek”, azt a hatást tette ránk, mintha valamely jobb költő műveit olvastuk volna — gyönge fordításban. Nem, mintha a nyelv nem volna eléggé magyar, (ámbár az effélék: „nem tehetek érte” = róla 94. l., „ha lehetnék egyszer fergeteg” = wenn ich einmal... 125. l. sértik a magyar fület s az ily ragozás: „kézt” — „levélt” — „Fehér hót pirosra festi” koránsem jobb a szokottnál s versbeli szorúltságra mutat; „fertőztenek” középige, cselekvő értelemmel, — „nézel” 90. l. s ennek ellendarabjául: „álmodasz,” 167. l. nyelvtanilag hibás) — hanem mert nincs benne az az erély, energia, mely a valóban eredeti költemények nyelvét bélyegzi, nincs a kifejezésnek ama rövid hatályossága, mely összeszorítja a gondolatot, hogy ez által ruganyosabbá tegye, színt, alakot, zöngést ad neki. Ormódinál nem hiányzanék a költői gondolat — habár ez nem mindig új s nem valami hatalmas is — de, mint az elégtelen fordító, megnyesi azt, csonkán, halványan, elmosódva adja vissza saját gondolatját, érezteti velünk, hogy az eszme költői volna, erőteljesb kinyomás által hatott is volna ránk — míg így, a mint adja, csak a ki nem elégíttetés fanyar íze marad szánkban. Itt-ott megered a hang, de a teljes dallamból hiányzik valami, az accordba ál hang is vegyül.

Legtöbb bensőséget azon költeményeiben találtunk, melyek egy saját s mások bűne miatt szenvedő népfaj: „a bánat választott nemzetsége” sorsán jajdulnak fel. Ilyen (részint) az „Anyám” czímű, leggyöngédebb érzelmet lehellő dal (19. l.), a „Prometheus,” „A filiszteusok.” E hangba játszik továbbá az „Avas alján,” némi reminiscentiával tárgyban, érzületben Petőfire, de máskint nem rossz darab. Szerelmi dalai közt is van egy pár jó, mint: „Fürödnek a hattyúk” (csakhogy a „Berettyó vizében”-e? az nagy kérdés) „Még egy dal Emiliának” „Megboszulja” — míg néhány („Nem kell nekem ilyen koldus élet” — „Hallgassatok” — „Egy kis tömlöcz” — „Emilia sírja” stb.) hangban és formában igen emlékeztet a Szerelem gyöngyeire. A hazafi-dalokban nem egyszer frázis szerepel eszme helyett; legjobb a „Tavaszról” czímű (15. és 95. l. mert kétszer van meg) csakhogy ennek alapeszméjét annyira is megszerette költőnk, hogy négy-öt külön versben ismételi; valamint a „Népek imájá”-nak (13. l.) alapgondolata is meg előfordúl a „Hajdan és most” feliratúban. (17. l.) Egy pár románcz-féle költeményén dicséretes a hang újdonsága, de ezen lyrai elbeszélések közt nem igen van, a mit egészen sikerültnek mondhatnánk. Ott a „Románcz a tengerről,” — melyben a leány bűvös hatalommal látszik bírni a tenger felett, úgy hogy tündéri lénynek, hableánynak vélné az ember, — mégis meg tud halni. Ott van a „Zaránd” czímű, mely jól van gondolva, s alakja is új, de a rémjelenést nagyon fülünkbe magyarázza a költő, a helyett, hogy képzelmünket a Zaránd képzelmébe játszaná át, mikép ez balladában szokás. — „Diargisában” nem értjük a költői gondolatot: a dal erejét akarná magasztalni, mégis a dalnok csak mint hős boldogul.

De nincs szándokunk (legalább ezúttal) részletes bírálatot adni. Csupán a külformára jegyezzük még meg, hogy szerző, úgy látszik, nem szeret a rím nyűgeivel bajlódni, azért van füzetében annyi darab rím nélkül s azért rímei, többnyire, nemcsak nem keresettek, de nem is találtak. Mint a rímérzék nagy hiányának bizonyságára, a 11-ik lapra utalunk, mely csaknem végig tok-tek-rímben kopog le.

Ormódiban van tehetség: nagyobb művészettel nagyobb mesterré fogna válni.


Megjegyzés
  1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.