Orczy Lőrincz
| Orczy Lőrincz szerző: Arany János |
Ha a fővárosi közönség, nap heve által befűtött utczáiból, az Orczy-kert hűs árnyai alá, üdébb levegőjére s kristály-forrásához siet: bizonyosan mindenre gondol inkább, mint hogy e kert egy régi jó magyar költő emlékezetével jöhet kapcsolatba, nemcsak névazonosság, hanem szorosabb viszonynál fogva is. Báró Orczy József, e szép kert alkotója, ki maga is verselt, fia volt ama Lőrincznek, kinek arczképét minap vették lapunk olvasói. Ily szellemi örökség útján, a fiú szép iránti érzékét mintegy az apáé folytatásának, — az általa létre hozott gyönyörű kertet (minő akkor kevés volt az országban) mintegy kettejök közös művének tekinthetni s a képzelet nem nagy csigázásával mondhatjuk, hogy e nyájas parkban a költő Orczynak szelleme leng körűl, s az itt minden bokorból zengő fülmile-dal az ő emiékezetök hív fentartója.
Kivált az öreg Lőrincz báró — „egy kis kopasz ember, kurta dolmánykában” — gyakorta jő énvelem szembe, ha e pesti paradicsom árnyékos útain merengek. A csendes, nyájas liget, mely mintha épen a fővárosi zajból menekülne; e kellemes oáz, homoksivatagok közt, hol nem messze kellene mennünk, hogy egy bugaczi csárdát találjunk; e kert, hol több a természet, mint a mesterség; e pár rozzant hajlék, mintha mondaná: „Bizony nagy hívság van a sok építésben”, — szóval az egész környezet oly illő hozzá s költészetéhez. Még a háttér is, eme „nagy épület” — egykor lelkesedés által a magyar hadi dicsőség iskolájául emelve, most kórvitézek tanyája, még ez is illő háttér oly férfiú életéhez, ki a vitam et sangvinem korában mindkettőt ifjú lelkesedéssel viszi áldozatul, mégis, élte későbbi szakán irott verseiben, a dulce bellum inexpertisről zeng változatokat s épen nem lelkesűl katonai tapasztalásin.
Báró Orczy Lőrincz, fia Istvánnak, született 1718-ban. Rangjához illő nevelés után, egyike volt ama lángszívű hazafiaknak, kik a hét ellenség által megtámadott szép ifjú királyné oltalmára önkéntesen fegyvert ragadtak. Orczy jász, kún és hajdú ifjakból maga egy lovas ezredet állított ki. A hét éves háború megszűntével mint tábornok lépett ki a hadseregből s 1764-től fogva Abaujmegye főispáni helytartója, majd főispánja volt 1784-ig. Különösen a Tisza és mellékfolyói szabályozása körül sokat fáradozott, mint királyi biztos. Jutalmául ezen s a hadi és polgári pályán tett egyéb szolgálatainak, három falut kért fel királyi adományul, pénzért, de, mint verseiben panaszolja:
Három rongyos falut királyomtól kértem. |
úgy látszik elesett azoktól. Hanem II. József 1782-ben Szent-István rendje középkeresztjével diszíté. Örsi jószága Hevesben, a Tarna vize mellett, volt rendes lakhelye, a miért neve barátai közt sokszor csak: az örsi bölcs. Meghalt Pesten (1789) de hamvai Örsön nyugosznak.
Költeményei közül a legrégiebbek 1756 évszámmal fordulnak elő. De évszám nincs mindenik fölött s így korábban is írhata már. Maga említi, hogy némely verse „álgyúzengés közt” készült, s így már katonaságában foglalkozott költészettel. Munkái első gyűjteményét még 1763 körül sajtó alá készíté, de ki nem adta. A mit tőle bírunk, az csak később, Révay Miklós gondjai alatt jelent meg két ízben. Első ily czímmel: „Költeményes Holmi egy nagyságos elmétől” (Pozsony, 1787); másik: „Két nagyságos elme költeményes szüleményei” (Pozsony, 1789), hol Barcsai az egyik „nagyságos elme”. Egy-két darabja más gyűjteményben is jött ki, de azt mellőzhetjük.
A „Költeményes Holmi” három első darabja mindjárt érdekes világításba állítja elénk a költő egyéniségét. Az első mintegy ajánló levél gróf Barkóczy Ferencz esztergomi érsekhez, ki őt versírásra buzdította. „Otromba hajdúra harangöntést bíztál”, így szabadkozik költőnk a közmondás szerint. Aztán mit is írjon? megírtak már mindent. Előszámlálja némi gúnynyal az ajaka végén, mennyi tudós könyv van már a világon. Hát még mennyi elveszett Budán, Alexandriában stb., ez még jobban ijeszti őt az írástól. Azonban, ha az érsek így biztatja: igen, a derék s jó könyvek elvesznek, de
Megmarad élete Stilfrid-, Argirusnak, |
ily értelemben nem bánja, ha ír is, jó lesz könyve: hátosztánnak (azaz mesének). De osztályozni sem tudja költeményeit, azok nem tartoznak semmi fajhoz:
Ügy vedd, mint találod: ez nem história, |
E bevezetés mind nem elég. Más kettőt ír még: „Ezen munkához” s „Ezen munkában foglalt versekhez”. Amabban egy szeretetre méltó tréfával elmondja, hogy nem félti ő könyveit a mostani bölcselőktől, hanem a régiektől. Cicero, Seneca, Maro, Ovidius, Flaccus stb., az újabbak közül Pope, Voltaire s mások: ezektől retteg ő, hogy megtépik könyvét, mint a szajkót, kiki elveszi a maga tollát s „csak táblája marad e nyomorult könyvnek”. Hanem azért mégis neki biztatja, intvén: „pipát ne gyújtsanak veled; járj békével!” — „Vers! kit csak természet tud jól feltalálni és nem a mesterség szokott hajigálni...” kezdi a másikat s fél, hogy természetes, magyaros versei nem tetszenek, mert
Románs kell mostani asszonyi rendeknek. |
de vigasztalja magát, hogy majd csak akad valaki; „Ki házához viszen s feltesz gerendára”. Tehát nem a főrend, hanem az egyszerűbb emberek közt remél közönséget.
Ez önkicsinylő tréfák után ne gondoljuk, mintha Orczynak komoly czélja nem lett volna a költészettel. Az érsekhez intézett prózai levelében elmondva, miért nehéz magyar nyelven verset írni, ekkép folytatja: „látom, a németek szinte csak ezen esztendőben kezdettek csinosabban írni és verselni. Azért én sem vesztem reménységemet s azt tartom, valamint a francziák nyelveket kipallérozták, egy század esztendőtől fogva: a mi magyarink is fogják ezeket követni s fogunk írni mind szépen mind csinosan... Megvallom herczegségednek, én egész czélom az volt ezen zavart írásomban,” miképen felébreszthetném nemzetünket írásra. Mert meg kell vallani, sok tudós emberünk vagyon, de félénk”. — Vegyük ehhez a körülményeket. Faludy és Amade óta (kik szintén csak írtak, nem nyomattak) alig akadt figyelemreméltó a magyar költészet terén. Az egész XVIII. század Orczyig, úgyszólva meddő volt költői termelésben — nagy hallgatás az, melyet ő megszakít. Ha kiadja verseit iratásuk idejében: ma nemzeti irodalmunk újjászületését nem Bessenyeitől, hanem Orczytól számítnók; ámbár így sem tagadható a nagy befolyás, melyet társas úton s kéziratban levő munkái által is, gyakorolt az ifjabb nemzedékre, épen arra, melynek költészetünk új életrehozását köszönjük s mely az irodalom történetében „franczia iskola” néven ismeretes.
Orczy, a kora műveltsége színvonalán álló férfiú, mint verseiből is kitetszik, nemcsak ismerte, de némileg követte is a franczia költőket. Boileaut, Voltairet gyakran említi, sőt fordít is belőlök. A vidor tanirány és satira, mely költészetén átvonúl, leginkább franczia példányokra utal, A négy rím és hosszas rím nyűgét is, a francziák példájára, ő kísérletté meg elhányni először: „Bárcsak — mond fentebb idézett levelében — a verset végező hangot ne csinálnánk oly sok betűkből; Ám, á francziák sem négy strófát (azaz négyrímű versszakot) nem számlálnak, sem pedig három-négy betűt nem kívánnak cadentiákra. Mi pedig el nem akarunk menni a régi szokástól: annyira szereti nemzetünk a régiséget. Én nem voltam oly szorosan kötve ezen előítélethez”. — De a francziákon kívül ismerte az angolokat is, Miltont, Popet s figyelemmel kísérte a német reformtörekvéseket. Gottsched hatását magasztalva emeli ki:
Im, a bárdolatlan német nyelv mire ment, |
melyet egész öntudattal, mintegy követendő például állít a magyar elé.
Mindazáltal Orczy költészete lényegben annyira magyar, hogy egyik idegen utánzásának sem mondhatni, a francziáénak sem. Ha Orczyt a „franczia iskolához” számítja az irodalomtörténet, ez csak onnan van, mert, mint fönebb mondám, költői műveltsége egy részét a franczia irodalomnak köszöni, mert az általa kedvelt vegyes nem (didaxis, satira, epistola) s egy-két formabeli újítás nagyjában oda utal; s végre, mert az utána sarjadott költőivadék, melyhez buzdítóul, társul csatlakozott, épen a „franczia iskola” lőn, De a mint egyrészről a tulajdonképi franczia iskolához képez átmenő hidat; épen úgy vehetni másrészt Gvadányi elődjének is; elsőnek ama vidoran-komoly és tanítva-gunyorkás nemben, hol szellem, hang, kifejezés, szóval minden — tősgyökeres magyar.
Az említett három költemény, egy-két fővonásban, előre olyannak tűnteti fel Orczyt, a minő marad végig. Kimondja, hogy a természet a mesterség fölött áll: természetesnek találjuk mindenütt. Sok ismeret, olvasottság látszik verséből; de gúnynyal érdekli a puszta tudást, nem abban áll az igaz bölcseség. Tiszteli a vallást, neveti a dogmai szőrszálhasogatókat; a türelmetlenséget „kövezni” szeretné. Daczára katonai multjának, a háború rendszeres gyilkosság előtte. A főrend erkölcsi romlottságát, nemzetietlenségét, divatozó hívságait, benső nyomorát szánakozó megvetéssel nézi: s vigaszképen az egyszerű „mestergerendákhoz” fordul. Egy-egy játszi szökelléssel, tréfás öngúnnyal vidítja tárgya komolyságát; ezeken kivált érzik a magyar zamat. „Pipát ne gyújtsanak veled!” — mondja könyvének. Alább generális Beleznait „hajlandóság szerint pipás, kártyás társának” nevezi, s mintha látnók, hogy „másznak együtt az ürbői halomra” — hogy telepednek le a szőlő tövében „s esznek a vastag szakács főztéből” — vagy készíttetnek „jó tarhót, gulyás-taligánál”. — A „bugaczi csárdá”-t ismeri minden ember. Ez kicsinyben hű tükre Orczy egész költészetének. Elébb a csárda leírása, mely mutatja, mennyire otthon van költőnk a pusztán. Bizonynyal „zúz vagy havas eső” — nem egyszer „áztatta köpönyegben” őt is, nem egyszer menekült egy bugacziforma csárda alá. Aztán alkalmat vesz komolyan bölcselkedni a hiúság, az építésbeli fényűzés ellen. Végre neveti a bolond főurat, kinél „patkós csizma nem hág palotában” — s ki maga is „megáll pitvarában s bemenni ha akar öltözik kapczában” (harisnya). Mennyivel jobb ennél az egyszerű csárda, szükség idején; hol — mint azt is praecise tudja — kecskeméti kenyér sül a kemenczében s kőrösi bor van a pinczében.
Mindamellett csalódásba esnék, ki Orczy költészetét népiesnek vagy magát, az egyszerű köznép iránti rokonszenvéért, demokrata irányúnak akarná jellemezni. Népiessége a még romlatlan magyar érzetben s annak oly naiv kifejezésében áll, mely akkor közös vala még a nemzet minden osztályával. Gondolkozás módját pedig, mely elszórva mindenütt feltalálható, mintegy góczba gyűjti: „A szegény paraszt néphez” intézett „Beszéd” — egyike legrégibb költeményeinek (1756). Becsületére válik szívének, kétségen kívül, a rokonszenv, melyet ebben nyilvánít. De ő nem javítni akarja a nép sorsát, hanem ellentétül a nagyok czifra nyomorúságával, azt ecseteli, mily boldog a paraszt, a kézműves, a munkás polgár a maga egyszerűségében:
Szurkos fiacskádnak hamis mosolygása, |
tehát ne vágyj többre, boldog vagy, leghasznosabb tagja vagy az emberi társaságnak, nem úgy, mint a henyélő, hiú, boldogtalan úri rend. Orczy kétségtelenül atyja, jóltevője volt jobbágyainak, résztvevő barátja a népnek, de a democratiai fogalmak annyira nem voltak (kivált nálunk) a kor szellemében, hogy még költőnk barátja, Barcsai is, kin pedig már érzik a franczia szabadabb szellem lehellete, a Terézia-féle úrbérről így nyilatkozik egy főasszonyságnak:
Jut eszembe, midőn urbár hirdetésén |
Orczyé is inkább tehát amaz idylli fölfogás, mely a város, a főbbek, a világnak romlottságától az egyszerű falusi, mezei néphez fordúl s annak boldogságát eszményítve magasztalja.
A „Költeményes holmi” többi darabja csak bővebb kifejtése azon eszméknek, melyekkel eddig találkoztunk. Mellőzve néhány fordítását, Boetius-, Voltaire-, Boileau-, Horatiusból s mellőzve néhány szárazabb eredetit is, már kezdő sorai által a „Magyar hazának” czímű ragadja meg erősebben figyelmünket. „Föld! kinek határát az isten őrzötte” szólal meg majdnem ódái hangon, és a magyar haza boldog állapotát festi a béke ölén. „Hétszáz hónapja múlt — úgymond — hogy ellenség tábora nem érte határát földednek”. A hétszáz hó több mint 58 év s ha a szatmári békekötéstől számítja, úgy e vers későbbi munkái közül való. „Álom a tudomásoknak jobb rendben való intézéséről” egy visio, helyben Mária Terézia Apollót hívja segélyül a tudományok rendezésére s Apollo nevében a költő elmondja nézeteit. „Más a tudomány, más a bölcseség”. fejtegeti most is: „lelket kell szépíteni, ez a tanulság”, — „Tudom, hogy czókosok (czopf) egész regementje s Loyola serege és a klastromok henyélő fellege ellened lesz: de te bízzál, hogy lesz jó vége”. — Richvaldszky préposthoz intézett levelében felszámlálva, nem minden gúny nélkül, ennek hittani roppant tudományát s dicsérve túlbuzgalmát, játszilag oda veti:
Excommunicálván minden eretneket, |
s azzal végzi, hagyjon békét e végére mehetetlen titkok búvárlásának, jobb, ha pihen addig. — „Szívbéli sóhajtás a bölcseség után” czím alatt ismét a puszta tudás hiúságát rajzolja. „Elég nagy tudomány, ha jól tudunk élni, ha a jó erkölcsben tudunk elől menni”. — „A mulandóságról” czíme jelenti tartalmát. „Gazdagság, titulus, tisztelet, dicsőség, fényesség, nagy névhír, tekintet — mind csak füst, múló árnyék”. — „Nagy urakhoz a gyönyörűségek változásáról” . . . hívja őket az egyszerű természet ölébe. Boldog, ki úgy lakik festett palotában, hogy onnan jó kedvvel tér halászkunyhóban — mondja. „Hívságok megvetéséről”, „Világi tekintetek megvetéséről”, — mind azon szellemben.
Erősebb satirai ér lüktet a következőben, melynek fölirata: „Egy ifjúhoz, ki a városi lakást a falusinál inkább szereti”. Eleven gúnynyal ír le egy fővárosi estélyt. Beléptedkor — így szól Jancsinak -~ csaknem megfúlsz, úgy szorít magához a gazda. Vezet nagy sebesen pimpós asszonyához, leültet a szófa mellé vagy csorbán levő egyik asztalához küld. Kártyáznak, míg feljő az ebéd. Itt hárman, ott négyen meresztik szemöket. Nagy csendesség, figyelem van: ki szunnyad, ki izzad, ki erősen figyel. Ez dobbant lábával, hogy más kapta a vörös hetet s neki 36 fıscht kell berakni. Amott egy nagy úr búba van merülve, hogy máshoz került a tökkirály. Mint szánja Orczy a szerencsétlent! Fáró-asztal is van. Közepén ül a játék főpapja, ujján nagy két gyémánt. Kártya keverése illik a markába, pirúl és mereszti a szemét. Ránczolja homlokát, látva, hogy sok füles kártya lepi az asztalt. Nyernek, vesztenek. Némelyiken az is megesik, hogy „még ma a zsidókhoz megy a bársony kankó”. — De ím, kilencz óra: asztalhoz kell menni, Harmincz szolga hozza az ételeket ezüst medenczékben: ez ármadának a konyhamester a commendója, büszkén takarja fel a födött tálakat. „Nevét, ízét, bűzét egyedül ő tudja” — mond a költő. Ezt finom Párisból a napokban hozták — kár, hogy kicsint szagos. A konyhamester hosszú papiros listáról elszámlálja az idegen étkek litániáját. Leülnek. De az abroncsos szoknyák miatt (1762) nehéz széket kapni. „Iparkodj székedhez, máskép kiszorítnak, Térded összehúzzad, szenvedd, ha borítnak, Csendesen ülj, máskép, hidd el, megpirítnak”. — A társalgás hidegen megy, mert a jelenlevők úgy vannak egymással, mint kutya és macska. A kisasszony csak késhegyen vesz az ételből, nem mer enni, „félti összesrófolt gyenge kis derekát”. — Mellette a piros menyecske tartózkodik leves ételtől, „mert fél, ajakának lemegy a festékje”. De bezzeg eszik amott egy gróf „mint a farkas” és iszik „tányér alatt levő lista szerint”. Júlia azonban társalgást kezd a kalendáriumból, vagyis az időről. Aztán keztyű, báb, czjpő, párisi, turini, brüsseli csipke jő szóba. Egy kis pletyka is támad, megtolják a távollevőket. Majd fordul a beszéd jeles actorokra, bálházakra, comediákra stb. Azonban édességekre kerül a sor. „Kézről-kézre megyen azonban szivecske s mindenféle állat (czukorból) kiben van versecske. Ezt az „asszonyi rend” félve olvassa; rikojtozva nyomják kézből-kézbe s eltitkolják, ha igazat mond. Vacsora végén következik az ivás. Szeretnének lefekünni, de Chloris meg Thyrsis énekelnek, azt kell hallgatni és dicsérni. Most a táncz következik. Első a menuette, aztán futosó anglia, majd steyer és furlana, melyben „lehet tánczosának szorítni derekát” — végre lassú lengyel. Azonban virrad, ki-ki hazamegy: „Lehányja köntösét, ledűl az ágyára. Elfáradt, keresztet sem vethet magára. Felkél talán másnap tizenkét órára”. A költő ily mulatság helyett jobb szereti két jó barátja társalgását s inti a balgatag paraszt népet, ne irigyelje az urak helyzetét. Hosszasabban időztünk ez egy darabnál, hogy lássuk a részletezést, mely érdekes mint korrajz, s érdekes mint eleven satirai festés. Efféle Orczynak több költeményében található. Ereje inkább is mutatkozik a satiricus, mint a komoly, például természetfestésben. Az utóbbira, mint sikerűlt példát, ide írjuk a Beleznaihoz szóló evélből:
Nagyoknak a piros hajnal fel nem virrad. |
„Quadrillának (játék) eredete”, megint a kártya ellen fordul. — „Egy ifjúnak, ki hadi életre adta magát”, — „Jól vagyon — mond a költő — próbáld meg, te is megismered, Ügy lehet jutalmad, jajgatással kéred, És a mit kerestél, soha el nem éred”. — Aztán egy öreg katona képét festi neki, a ki „háromszáz hónapot tölte a táborban” — és most mankón jár. — „Hány közember vagyon — folytatja — harmadik glédában, kinek Sándor vére pezseg a karjában”. E nézet az, mire czikkünk elején czéloztunk. — „A magyar szépekhez”, — ismét egy eleven satirai festés, végződő a jó magyar háziasszony dicséretével. Rokontárgyú, de még gúnyosabb az „Egy megmátkásodott ifjúnak” czímű. Itt rendre veszi az asszonyi hívságokat és bűnöket, melyek között a tudáskodás, a versfirkálás is megvan.
Végre inkább máshova czélzó satira a „Vigasztaló beszéd a czigányokhoz”, kiknek henye életét gonoszul dicséri s csudálkozik, miért nem vették be még őket a szentek közé, holott egész apostoli szegénységben s baráti henyélésben élnek. — Egészen elüt Orczy más költeményeitől: „Egy úr beszélgetése a káplánjával”, melyben az úr (a költő) a kifejlett mesterségek, művészet és luxus jótékony hatását magasztalja a bigott káplán ellenében.
De ideje, hogy végét szakaszszuk e részletezésnek, a hátralevőben inkább csak általános körrajzra szorítkozunk.
A Két nagyságos elme költeményes szüleményei, mint feljebb mondám, részint Barcsai, részint Orczy műve. Legnagyobb részét e két jó barát verses levelezése teszi. Kár, hogy a levelek nincsenek jól rendezve, a mint egymásra felelnek; így az olvasó, ki sorba megy rajtok, néhol meg sem értheti. — Elől van mindjárt Orczynak egy hosszabb költeménye a „Szabadságról”. — Nem tudná az ember, hogy az voltaképen felelet Barcsai levelére. Barcsai felsóhajt a szabadság után, melyet ő épen nem úgy ért mint Orczy, s kérdezi barátjától, nem tudja-e, hol bujdosik a szabadság? Orczy jól érti barátja rajongását s méltónak tartja egész nagy költeményt írni neki válaszul. Eleinte ő is rajongást tettet, hanem a mint sétál, a Gellért hegy körül, egy kis kopasz ember (ez maga Orczy, tehát a vénebb, tapasztaltabb Orczy) megüti vállát, s tart neki hosszú leczkét, mely e thémából indul ki: Ember sorsa rabság. Születésétől haláláig a viszonyok rabja. Azután sorba megy a nemzeteken: sehol sincs szabadság, csak a helvéták egyszerű életében, — no meg a magyar aristocraticus szabadság oly király alatt mint Therézia. E lojalitás jellemzi Orczyt minden versében; s bármennyire neveti és gúnyolja a „czifra pántlika” — után szaladókat, ő hív és áldozatkész, nem ugyan morgás nélkül, ha érdemeit mellőzve látja. Igazi typusa egy korabeli magyar nemesnek; míg Barcsait a franczia philosophia szellője már elkapta egy kissé.Ez a különbség kettőjök gondolkozása közt.
A kötetben foglalt levelek s költemények közül az első rész Barcsai műveit tartalmazza, a második rész Orczytól van, kivéve Arcadia leírását (222. lap), mely nyilván Barcsaié, Orczy maga hivatkozik rá, (160. lap). „Minap Arcadia szélére vezettél.” Jó lesz figyelemben tartani annak, ki valaha e költeményeket rendezni akarja. — Ha ezeket rendben olvassuk: igen érdekes párvonalt húzhatunk a két költő egyénisége, gondolkozásmódja, költészete között. Barcsai mint fönebb láttuk, szabadelvűbb. A politikai változások, napi események élénken érdeklik: Lengyelország felosztása van épen napirenden. Orczy szereti, ha a birodalom hadserege győz, de jobban a békét; az országok változását bízza ő istenre. Barcsai egy homályos allegóriában nyugatra utalja a magyart: Orczy ellenmond: nem, nem, keletre! a hol még nincs mérnök, nincs comissar. — Barcsai, a budai egyetem megerősítő oklevele kihirdetésekor, ódára lelkesedik: „Mit hallok, magyarok! Pindus tetejéről?” Orczy válaszában: „Tehát meghallottad Pindus tetejéről...” világos a satirai hang, mint a ki a bölcsességet nem a sok tanításban és tudásban helyezi, főleg a természettudományok haladása iránt épen nincs valami nagy lelkesedéssel. Barcsai ódája azon végződik: „Küldjetek Gyöngyösi lelkéhez,... Térjen onnét vissza megint nemzetéhez, s adjon kedvet néki született nyelvéhez.” Orczy erre így válaszol, érintve gúnyosan Franklin találmányát:
Elég, hogy Budán már menykőtől nem félnek, |
másutt pedig a villámhárítót a gőzhajóval teszi egy vonalba (1777) egyforma képtelenségnek vagy hiúságnak tartván.
Látok már hegyeken acélos nyársakat. |
s e találmányoktól nem minden gúny nélkül várja, hogy faluról az erkölcs bejön városokba, s hogy az igazi bölcseség országa derül fel, úgy, a mint ó érti.
Költészetben Barcsai tanultabb, simább, szabályosabb; de Orczyban több a genialitás. Egy-egy ötlet rendesen ő tőle származik, melyet aztán ismételve fölemlegetnek. Néha barátja patheticusabb, hangját satirai árnyalattal kíséri, Barcsai nagy hangon leír egy hadi gyakorlatot: Orczy jó tanácsokkal felel, hogyan puczolja, hogyan őrizze hidegtől, melegtől katonáit. Paraszt hetes végezze a dolgot körülöttük: János uram a (közlegény) „nótára” aludjék, „kímélje mint lehet tagját és ereit... Gyengén és keztyűbe takarja tenyerit” stb. S ezt oly levelére Barcsainak, melyben azt mondja magukról: „Róma katonái így nem gyakoroltak!” — Barcsai, franczia iskolánk modorában, szeret egy csomó, leginkább újkori franczia nevet és eseményt összehordani: Orczy ez ostentatiót többször finom gúnynyal fogadja. „Mely messze hordoztál tudós írásoddal” — kiált. Elmegyek veled akárhová, de a vége az lesz, hogy a zsidó királlyal felkiáltunk (minden hiábavaló) s visszatérve a genevai tónál (Rousseau) egy ingre vetkezünk. Mily jellemző ez! Barcsai egy elég csinos allegóriában lefesti barátja „Tokaji szüretjét” — s erre Orczy pajzánon úgy felel, mintha Barcsai kissé feszes istenei-s istennőinek bajuszokat festegetne.
összefoglalva az eddig mondottakat: Orczy érdeme növekszik az által, hogy oly korban szólalt meg, midőn a költészet halálos dermedtségben feküdt, s példája, ösztönzése által nagy mértékben hatott irodalmunk fölélesztésére. Mint a romlatlan magyarság fajképe (typus) s mint oly bölcs, ki az erényben s önmérsékletben helyezi a főbölcsességet, eszméire nézve conservatív, de ez egyszersmind forrása satirai erejének, melylyel a míveltség erkölcsrontó hatása ellen föllép. E vidorkás gúny (egyes apróságot, mint az adhortatio mulierum, nem számítva) ő nála jelenik meg először: ő tehát comico-satiricus költőink apja. Ötleteiben sok genialitás van; szeme, kivált satirai leírásokban éles, képei elevenek. Nyelv és szellem magyar zamatú, elannyira, hogy ma népiesnek látszanék. A mi hosszadalmasság, kivált tanító verseiben előfordul, az inkább a kornak s a négyes rím nyűgének tulajdonítandó, melyet ő kezde megtörni először. Méltó mindenesetre, hogy a mai költő-ivadék őt se hagyja ki tanulmányaiból, mert bár maga mondja:
... ne is csináljunk verseket. |
e nevetés csak akkor jogos, ha azon biztos tudaton alapúl, hogy a régieket mindenben meghaladtuk.