keny pénzajándékot — ötven Frigyesaranyat — egyszerre és ötszáz tallért évenkint a király magánpénztárából, Igy nemcsak megmenekedett a nyomasztó gondoktól, hanem uj életörömmel is telt el a királyi adományozó megtisztelő részvéte következtében, mely ezenkivül még egy — az állatkertben tartott kis n^ári lakásán tett — látogatás által is kifejezést nyert (1847 julius 6-án). Henriette nyolczvanhárom éves korában 1847-ik év október 22-én halt meg.
L evin Rahel.
Korának női közt kétségtelenül a legjelentékenyebb és egyátalában a legtehetségesebb hölgy, ki valaha irodalmi salonnak szelleme által fényt kölcsönzött, volt a sokat csodált és gyakran leirt Levin Rahel. Eredeti didactikus természet, érdekes és erős szellemü gondolkodó fő, a mellett szellemes műi'rtő és müvésznő a zenében — e ragyogó tulajdonaival minden szellemi élet központjává lőn. Szikrázó szelleme által magához vonzá a leghiresebb férfiakat és nőket, kik magukat az eszmék és költészet terén kitünteték, diplomatákat, katonákat, tudósokat és müvészeket; szóval a legelőkelőbb társaságot gyüjté maga köré a lángelméjü asszony.
Levin, vagy Robert Rahel — mert igy is nevezte magát— 1771 junius havában Berlinben született. Születésnapját maga sem tudta bizonyosan, mert nem volt szabad azt ünnepelnie, mivel — mint halála előtt csak néhány nappal panaszlá barátnőjének, Mendelssohn-Bartholdi Bea városi tanácsosnénak — oly apa alatt élt, ki túlzott szigorában ezt semmikép sem engedé.
Atyja, igen vagyonos ékszerész, a képzelhető legszellemesebb és legelmésebb zsarnok volt és ép azért a legkinzóbb is. Akaratát tekintette legfensőbb törvénynek és e vasakarat alatt szenvedett egész családja, de kétszeresen Rahel, ki együttérezé anyjával a fájdalmat, mely alatt e jó, szelid, de kissé korlátolt elméjű asszony sohajtozott. » Anyánk gyönge; ő sokat szenvedett és még sokat kell szenvednie; ha elvesztenők őt, észszerüen ránk nézve is a halál volna a legjobb; én legalább azt választanámc, irja Rahel mint tizenhat éves leány fivérének.
Kicsiny és gyöngéd alkatával, gyöngélkedve és szenvedőn — gyakran azt hivé, hogy valami el van benne törve — korántsem boldog ifjukort élt; egész élete szakadatlan lánczolata volt a legkülönfélébb szenvedéseknek, melyeket bámulatraméltó hősiességgel türt el. »Jobban mint én, nem aláztatik meg senki« ; irja a vele rokon- lelkü Fouqué asszonynak, »több bánatban ki sem részesül; nagyobb szerencsétlenség minden — akár legnagyobb, akár legkisebb becscsel biró dologban — senkit sem ér; ki sem lát többet megsemmisülni; kinosabb ifjuságot a tizennyolcz éves korig senki sem él és ki sem betegebb ná- lamnál —.« »Piros sziv«-vel birt és homályos, vigasztalan, rút sorsa volt.
Férfiasan erős lelkülete daczoltmindazokkal a viszontagságokkal, melyekkel életpályáján találkozott. »Önálló leány volt rendkivüli szellemmel és észszel; a mellett ritka jószivüségü és átalában igen sajátságos lény. Mindent megértett, mindent átérzett; és akármit mondott, az mulattató kü- lönczségében gyakran oly találó, igaz és mély- elméjü volt, hogy a ki hallotta, évek mulva is ismétlé magának és gondolkozni és bámulni kényszerült fölötte.« Tanult tudományosságban sok nőnél háfrább állhatott, mert ifjuságában nem sokat tanult; maga is gúnyolódott néha tudatlansága felett és azt állitotta, hogy nem bir sem ismeretekkel, sem tehetséggel. Nála minden csupa eredetiség volt; szellemesség, elmésség, mélyelmüség és éles itélőtehetség tekintetében senki sem multa őt felül. Von der Marwitz Sándor, ki vele évekig levelezésben állott, »a világ legnagyobb asszonyá«-nak tartotta őt, Jean Paul pedig azt mondá, hogy ő az egyedüli nő, kinél valódi humorra talált ; az egyetlen humorista nő.
Már korán mély benyomást gyakorolt Rahelre Goethe rendkivüli szelleme; egészen elká- bitotta és megbűvölte őt e szellem hatalma. Goethe és az élet egy volt előtte, felsőségteljes
üs1dó nők. II. 4
mestere, legmeghatóbb barátja, bizalmasa, mintaképe, bálványa volt; őt magasztalá lelkesülten mindenkinek, mint élete minden cselekedetének és itéletének jóváhagyóját. A Goethe iránti szeretet és tisztelet Rahel által, ki költészetének szépségét világosan felismeré, barátai körében a bálványozás egy nemévé fejlesztetett; és nevének mind nagyobb elismerés szereztetett. Goethe, ki az 1795-ik év nyarán személyesen megismerkedett Rahellel, korántsem volt érzéketlen e lelkesedés iránt. »Valóban szeretetreméltó lány ez és rendkivül eszes«; nyilatkozott Veit Dávid és Horn előtt, »érzelmeiben erős és nyilatkozataiban még'.s könnyed ; amaz nagy jelentőséget kölcsönöz neki, ez kellemessé teszi; amannak folytán csodálnunk kell nagy eredetiségét, ez pedig azt okozza, hogy eredetisége szeretetreméltóvá és tetszetőssé
válik ő, a mennyire én ismerem, mindig
magához hasonló, mindig sajátszerüen megindult és mindamellett nyugodt; röviden: ő az, mit szép léleknek nevezhetnék ; minél jobban ismerjük, annál jobban vonzódunk hozzá és bilincseltetünk le kellemes módon általa, c Túlboldog volt Rahel, midőn az általa annyira bámult költőfejedele1n őt 1815 szeptember havában Majna melletti Frankfurtban meglátogatta; ez volt az ő nemeslevele. »Goethe örökre megadta nekem a nemességet«, — irja elragadtatva legjobb barátjának ; »az olympus egyetlen lakója se tisztelhetett volna meg jobban, nem tehetne tiszteletemre többet.«
De Goethe mellett, kinek szelleme szerint alakult észrevétlenül az övé is és ki mellett egész életén át megmaradt, Rahel nem hagyta láttatlanul korának többi költőit sem. Benső vonzalommal viseltetett Jean Paul iránt, kivel »oly sokat sirt és kaczagott« és a romantikus iskola legkiválóbb képviselői : Schlegel iránt, kinek felolvasásait rendesen látogatá, a lángel- méjü kedélyes Tieck Lajos és különösen Fouqué de la Motte iránt, kinek neje szintugy mint Humboldt Vilmos szeretetreméltó neje is, leg- bensőbb barátnői közé tartozott. Heine Henrik, ki salonját mint fiatal tanuló látogatá, jó- akaratu pártfogónővel birt benne és hálából neki ajánlotta »Lyrisches Intermezzo«-ját.
A bölcsészetben Fichte volt Rahelnek »drága ura és mestere.« Mindent elolvasott, mit ez irt és semmi sem volt neki nehéz; birt azzal a képességgel, hogy — mint maga mondá — fejében mindent hamar feldolgozott. Behatóan foglalkozott Spinozával és szerette őt; »az eszme legmélyére hatol'« irja Marwitznak »és kifejezést ad annak; a gondolkodó legszebb jellemével bir; egyénietlen, szelid és csöndes.c Schleier- machert, Schellinget, Steffenst, Hegelt részint személyesen, részint müveik után ismerte és becsülte.