nem a földiekről”: mintegy második ismertető jelet is függeszt hozzá, melynél fogva megismerhessük, valljon Krisztussal valóban feltámadtunk-e? Mert valamint a testűtek állapotját és egészségét a szájíz szokta jelenteni, úgy, ha valaki mindabban:[1] „A mi igaz, a mi tisztességes, a mi igazságos, a mi szent,” kedvét találja és a mennyei dolgok kellemességét lelke mélyében érezi: ez legerősebb bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az, ki így van hangolva, Krisztussal együtt uj és szellemi életre támadt.
VII. FEJEZET.
A hatodik ágazatról.
Felméne mennyekbe, ott ül a mindenható Atya Istennek jobbja felül.
I. Ez áldozat jelessége és első részének értelme.
Dávid próféta, midőn Isten lelkével eltelve. Urunk boldog és dicsőséges mennybemenetelét szemléli vala, mindenkit ama diadalmak legnagyobb vigsággal és örvendezéssel való megünneplésére buzdít, így szólván:[2] „Minden nemzetek tapsoljatok kézzel; örvendezzetek az Urnák vigaság szavával: fölment az Isten örvendezéssel.” Miből megértheti a plébános, hogy a legnagyobb buzgalommal kell ezen titkot magyaráznia és szorgalmatosán rajta lennie, hogy a hívek azt necsak hit és elmével fogják fel, hanem a mennyire lehetséges, az Ur segélyével azt tetteikkel és életökkel is kifejezni törekedjenek. A mi tehát a hatodik ágazat kifejtését illeti, a mely leginkább ezen isteni titokról szól, annak első részénél kell kezdeni és feltüntetni, mily nagy annak fontossága és jelentése. Ugyanis a híveknek Krisztus Jézusról azt is minden kétkedés nélkül kell hinniük, hogy az bevégezvén és teljesítvén megváltásunk titkát, mint ember testestül lelkestül felment mennyekbe. Mert mint Isten mindig ott volt, minthogy Istenségével mindent betölt.
II. Krisztus nemcsak istenségének hatalmával ment fel, hanem emberségének erejével is.
Tanítsa pedig, hogy ön erejével ment fel s nem idegen erő által emeltetett az égbe, mint Illés,[3] ki „tüzes szekéren
