feltámadásról együtt kell szólnunk. Jóllehet ez különválva is helyesen tárgyalható, mi mégis a sz. atyák példáját követve, helyénvalónak találtuk, hogy a poklokra való alászállással összekapcsoljuk. Ez ágazat első részében tehát elénk terjesztetik, hogy higyjük, hogy Krisztus halálakor az ő lelke a poklokra szállt alá és ott maradt mindaddig, mig teste a sírban volt. E szavakkal pedig egyszersmind valljuk, hogy Krisztusnak ugyanazon személye akkor a pokoltornáczaban is volt s a sírban is feküdt. Midőn pedig ezt mondjuk, senki sem csudálkozhatik; mivel, mint már ismételve említettük, ámbár a lélek a testtől elvált, mindazáltal az istenség sem a lélektől, sem a testtől el nem vált soha.
II. Mit kell itt a „pokol” szó alatt érteni?
Mivel azonban ezen ágazat megmagyarázására legtöbb világot áraszthat, ha a plébános előbb előadja, mit kell e helyen a pokol szó alatt érteni, meg kell említenie, hogy a „pokol” e helyen nem sirt jelent, mint némelyek ép oly istentelenül, mint tudatlanul vélték. Mert a fönnebbi ágazatban megtanultuk, hogy Krisztus Urunk eltemettetett; miért ismételték volna tehát a szent apostolok a hit közlésében ugyanazt más és pedig homályosabb kifejezéssel? Hanem a pokol szó azon elrejtett helyeket jelenti, melyekben azon lelkek tartatnak, kik a mennyei boldogságot el nem nyerték. így használták e szót sok helyen a sz. iratok is. Mert az apostolnál olvassuk:[1] hogy a „Jézus” nevére minden térd meghajol, a mennyeieké, a földieké, a földalattiaké”, (pokolbelieké) és az Apostolok Cselekedeteiben sz. Péter bizonyítja:[2] hogy Krisztus Urunk feltámadott, „feloldoztatván a pokol fájdalmaiból”.
III. Hány olyan hely van, hol a boldogságból lázárt lelkek ahalál után tartatnak?
De ezen tartózkodási helyek nem mind egy és ugyanazon neműek. Mert van egy felette rettenetes és sötét börtön, hol az elkárhozottak lelkei a tisztátalan lelkekkel együtt örök és olthatlan lángtól gyötörtetnek, a mely gehennának, mélységnek és igazi
