emberi nemmel, őt Fia halálával az örök kárhozattól megszabadítván, kibékült. Ezen buzdítás és oktatás befejezője, pedig Krisztus Urunk ama parancsa legyen, melyet legnagyobb becstelenség és veszély nélkül mellőznünk nem lehet:[1] „Imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért, hogy fiai legyetek Atyátoknak, ki mennyekben vagyon.”
XX. Hogyan kell azokkal bánni, kik a bántalmak emlékét szívükből egészen kitörölni nem tudják?
Ámde a lelkésznek itt nem mindennapi eszélyességre van szüksége, nehogy valaki e parancs nehézségét és szükségességét megismerve, üdve felől kétségbe essék. Vannak ugyanis, a kik megértvén, hogy a méltatlanságokat el kell felejteniük s azokat, kiktől megbántottak, szeretni tartoznak: ezt óhajtják s erejükhöz képest meg is teszik: de érzik, hogy a bántalmak emlékét egészen kitörölni nem képesek. Mert a szívben fennmaradnak az ellenségeskedés némi nyomai; azért a lelkiismeret erős hullámaitól hányattatnak, attól tartván, hogy ha az ellenségeskedéssel nem hagynak föl, őszintén és igazán nem engedelmeskednek Isten parancsának. Itt tehát a lelkészek a test és lélek ellenkező törekvéseit fejtsék ki, hogy amaz a bosszúállásra, emez a megbocsátásra hajlandó; innét közöttük örökös harcz és czivódás létezik. Bizonyítsák tehát be, hogy az üdvösség felől éppen nem kell kétségbe esni, habár a megromlott természet kívánságai az észnek ellene mondanak s vele ellenkezésben vannak is, csak a lélek a bántalmak megbocsátására való készségben és akaratban s a felebaráti szeretettben megmaradjon.
XXI. A kikben a bosszúvágy még megvan, bűn nélkül mondhatják és kötelesek is mondani az Úr imádságát.
Ha pedig találkoznának némelyek, kik, mivel nem tudják magokat elhatározni, hogy a sérelmeket felejtve elleneiket szeressék, azért a kérés ama feltételétől, melyről szó volt, visszariadva, az Úr imádságával nem élnek: hogy azokat ezen veszélyes hibából kiragadják, e két okot hozzák fel a lelkipásztorok. Ugyanis ezen imádságot a hívek közül mindenki az egész egyház
- ↑ Mát. 5, 44. 45.
