XVIII. Kimutatása annak, hogy a sérelmek megbocsátása mind a természet töményeivel, mind Krisztus parancsaival megegyezik.
A természet törvénye is parancsolja, hogy olyanok legyünk mások iránt, mint a milyeneknek őket óhajtjuk irányunkban, úgy, hogy valóban a legarczátlanabb az, aki Istentől kéri, hogy gonoszsága büntetését engedje el, míg ő maga felebarátja ellen ellenséges szívvel viseltetik. Azért a megbocsátásra készeknek és hajlandóknak kell lenniük azoknak, kik méltatlanságokkal illettettek, minthogy ezt mind ezen kérés sürgeti, mind Isten parancsolja sz. Lukácsnál:[1] „Ha vétkezik ellened atyádfia, dorgáld meg őt; és ha megbánja, bocsáss meg neki. És ha napjában hétszer vétkezik ellened és ha napjában hétszer tér hozzád, mondván:„Bánom!” bocsáss meg neki;” és sz. Máté[2] evangéliumában ekképp: „Szeressétek ellenségeiteket;” s mivel az apostol[3] és ő előtte Salamon[4] írá: „Ha éhezik ellenséged, adj enni neki; ha szomjúhozik, adj neki vizet inni;” és sz. Márk[5] evangélistánál írva van: „És mikor felálltok imádkozásra, bocsássatok meg, ha van valamitek valaki ellen, hogy a ti Atyátok, ki mennyekben vagyon, megbocsássa nektek bűneiteket.”
XIX. Minő okok indítsák az embereket azon engedékenységre, melyet Isten itt követel?
De mivel a megromlott természet hibája miatt semmi sem esik nehezebben az embernek, mint megbántójának a méltatlanságokat elengedni: azért a lelkészek minden lelki és elmebeli tehetségüket arra fordítsák, hogy a hívek szíveit ezen, a ker. embernek annyira szükséges kegyességre és irgalmasságra indítsák és hajlítsák. Hozzák föl az isteni törvényeket, melyekben Isten parancsolja, hogy ellenségeinknek bocsássunk meg. Hirdessék, a mi kétségtelen, hogy az emberek hathatósan tanúsítják, hogy Istennek fiai ők, ha a bántalmakat könnyen megbocsátják és ellenségeiket szívből szeretik. Mert abból, ha ellenségeinket szeretjük, bizonyos hasonlóság tűnik ki atyánkkal, az az Istennel, a ki az iránta legellenségesebb s őt bántalmazó
