XIII. Mivel a bűnös magától képtelen eleget tenni, hogyan lehet a vétek által okozott tartozásért eleget tenni?
Az Isten irgalmasságához kell tehát folyamodnunk, melynek mivel hasonló igazság felel meg, melyhez Isten igen ragaszkodik, könyörgéssel és a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének pártfogásával kell élnünk, mely nélkül soha senki bűnei bocsánatát meg nem nyerte, melyből mint forrásból eredt az elégtétel minden ereje és oka. Mert ama váltságbér, melyet Krisztus Urunk a kereszten lefizetett és velünk a tényleg, vagy szándék szerint fölvett szentségek által közölt, oly nagy értékű, hogy számunkra megnyeri és kieszközli, a mit e kéréssel kérünk, hogy bűneink megbocsáttassanak.
XIV. Itt mind a bocsánandó, mind a halálos bűnök elengedéséért és megbocsátásáért imádkozunk.
E helyen nemcsak a csekély és bocsánandó bűnök megbocsátását, hanem a súlyos és halálos bűnökét is kérjük; mely kérésnek a bűnök nagysága súlyt nem ad, hanem azt, mint már mondottuk, a tényleg vagy legalább vágygyal felvett penitencziatartás szentségétől nyeri.
XV. Nem ugyanazon okból mondjuk: „a mi vétkeinket”, melyből „a mi kenyerünket” kérjük.
Egészen másképp mondjuk:„vétkeinket”, mint előbb „a mi kenyerünket” mondottuk. Mert azon kenyér a mienk, mivel Isten kegyelméből adatik nekünk: „a vétkek” pedig mienk, mivel azok vétsége bennünk van; mert akaratunkból származnak és a vétkek természetével nem bírnának, ha szándékosak nem volnának. Mi tehát a vétséget magunknak tulajdonítva és megvallva, Istennek vétkeink kiengesztelésére szükséges kegyességét kérjük. A miben mentegetődzéssel nem élünk, sem az okot másra nem hárítjuk, mint az első emberek Ádám és Éva.[1] Magunk ítéljük meg magunkat, ha szívünkbe szállunk, a próféta ama könyörgését[2] használván: „Ne hagyd szívemet gonosz cselekedetekre hajlani, hogy mentegessem bűneimet.”
