ki „a világ fejedelmének”[1] és[2] „a sötétség uralkodójának” és[3] „királynak a kevélység minden fiai fölött” neveztetik a szentírásban. Azokra pedig, kik az ördög zsarnoksága alatt vannak, igen jól illenek Izaiás[4] ama szavai: „Mi Urunk Istenünk! minket urak bírtak te kívüled”.
VIII. Mennyi rosszat hoz a bűn a lélekre?
Ha a szeretet szétszakított frigye nem indít meg bennünket, indítsanak meg legalább a nyomor és viszontagságok, melyekbe a vétek által esünk. Mert megsértetik a lélek szentsége, melyről tudjuk, hogy Krisztusnak van eljegyezve. Megszentségteleníttetik az Úr ama temploma is, melynek megfertőztetőiről mondja az apostol:[5] „Ha pedig valaki az Isten templomát megfertőzteti, elveszti azt Isten”. A bűn megszámlálhatatlan rosszat okoz az embernek s ezt a majdnem határtalan ragadós nyavalyát ekképp ecseteli Dávid:[6] „Nincs épség testemben a te haragod színe miatt; nincs nyugalma csontaimnak bűneim színe miatt”. Kijelenti, t. i. a csapás ezen nagyságát, mikor bevallja, hogy semmi része sem ment a bűn ragályától. Mert a vétek mérge csontjait átjárta, vagyis az észt és akaratot, a lélek legszilárdabb részeit rontotta meg. Ezen messze terjedő ragályt jelenti a szentírás, midőn a bűnösöket sántáknak, vakoknak, némáknak, siketeknek és minden tagjaikban bénáknak nevezi. De a bánaton kívül, melyet mintegy a bűnök gonoszsága következtében érzett, Dávidot még inkább nyugtalanító Isten haragja, melyről tudta, hogy a vétek miatt maga ellen fölindította. Mert a gonoszok harczban vannak Istennel, kiknek gonoszságai által végtelenül megbántatik: mert azt mondja az apostol:[7] „Harag és bosszankodás, szomorúság és gyötrelem minden gonosztevő ember lelkének”. Mert noha a bűn elkövetése megszűnt, mindazáltal a bűn szennye és vétsége fönnmarad, melyet Isten fenyítő haragja mindig követ, mint az árnyék a testet.
IX. A bűnök rossz következményeit átlátván, hogyan kell töredelemre térnünk?
Midőn tehát Dávid a bűn sebző falánkját érezte, bűnei
