Isten, hogy, habár a mennyei jutalmak reményével szenteljük is egészen neki magunkat, mégis azért reméljük azokat, mivel az isteni fölségnek tetszett, hogy azon reménységet tápláljuk. Azért egész reményünk az Isten iránti szereteten alapuljon, ki szeretetünk jutalmául az örök boldogságot rendelő. Mert vannak, kik szívesen szolgálnak valakinek, de csak a jutalomért, melyre szeretetüket irányozzák. Vannak továbbá, kik csak szeretet- és tisztelettől indíttatva egyedül annak, – kit szolgálnak, – jóságára és erényére tekintenek, melynek meggondolása és csodálásából boldognak tartják magokat, hogy szolgálatokat neki szentelhetik.
XXI. Ugyanezen záradék egyéb értelmezései.
Amaz ellentét; „Miképpen mennyben, úgy a földön is,” ezt is jelenti. Mert nekünk leginkább arra kell törekednünk, hogy Isten iránt engedelmesek legyünk, mint a boldogok lelkeiről mondottuk, kiknek dicséretét az ő hódolatteljes engedelmességükért ama bizonyos zsoltárban így zengi Dávid:[1] „Áldjátok az Urat minden erősei: ti szolgái, kik az ő akaratját cselekszitek.” Ha valaki sz. Cyprián[2] szerint magyarázva e záradékot, azt mondja: „mennyben” az az: a jók és jámborokban; a „földön” az az: az istentelenekben és gonoszakban: mi az ő véleményét is helybenhagyjuk, hogy az „ég” alatt a lelket, a „föld” alatt pedig a testet kell érteni, hogy mind mindenek, mind minden mindenben Isten akaratának hódoljanak.
XXII. Miképp foglaltatik e kérésben hálaadás is?
E kérés hálaadást is tartalmaz. Mert az Ő legszentebb akaratát tiszteljük és legnagyobb örömtől áthatva dicsőítjük és magasztaljuk őt műveiért, mivel bizonyosan tudjuk, hogy mindeneket jól cselekedett. Mert mivel tudjuk, hogy Isten mindenható: szükségkép következik, hogy mindenek létét az ő akaratából számlázottnak ismerjük el. Midőn pedig Őt egyszersmind legfőbb jónak állítjuk, a mint valóban az is, ezzel megvalljuk, hogy minden műve jó, mintán mindeneket ő maga saját jóságában részesített. Ha mindenben Isten szándékát föl nem fogjuk, mégis minden kételyt és habozást félre tevén, mindenben az
