világosságához el nem jutottak: de az isteni jóság a természet csekély világosságát bennük meggyújtván, hathatósan buzdíttatnak az igazság keresésére és óhajtására, melynek megismertetését buzgó imával kérik; ezeknek törekvéseit, ha szándékukban megmaradnak, az Isten irgalmassága nem veti meg, mint azt Kornelius százados példájából látjuk.[1] Mert az isteni jóság ajtaja senkinek sincs zárva, ki azt szívből keresi.
VII. Kik állnak a kérők között a legalsó fokon?
Az utolsó fokon azok állanak, kik nemcsak hogy bűneiket és gonoszságaikat meg nem bánják, hanem még bűnt bűnre, halmoznak és sokszor mégsem szégyenlik Istentől bűneik bocsánatát kérni, melyekben meg akarnak maradni. Pedig ezeknek hasonló körülmények közt még embertársaiktól is vakmerőség volna bocsánatot kérni. Ezek imáját nem hallgatja meg Isten; mert így van megírva Antiokusról:[2] „És ez a gonosz könyörge az Úrhoz, kitől irgalmasságot nyerendő nem vala.” Azért azokat, kik ily nagy nyomorúságban vannak, hathatósan kell inteni, hogy a vétkezéssel felhagyván, igazán és szívből térjenek Istenhez.
IV. FEJEZET.
Azokról, a miket kérni kell.
I. Mit kell Istentől kérni?
Mivel az egyes kéréseknél a maga helyén úgyis megmondatik, mit kell kérnünk és mit nem, elég lesz a hívőket általában figyelmeztetni, hogy csak a mik jók és igazságosak, kérjék az Istentől: nehogy, ha valamit kérnek, a mi nem illik, azon felelettel utasíttassanak vissza:[3] „Nem tudjátok, mit kértek.” A mit pedig bűntelenül kívánni lehet, kérni is szabad. Amint bizonyítják az Úrnak bőséges ígéretei:[4] „A mit akartok, kérjétek és meglesz nektek.” Mert azt ígéri, hogy mindent meg fogadni.
